Csehek és szlovákok - 1998 az évfordulók éve

Skilling, H. Gordon: Czechs and Slovaks 1998. A year of anniversaries. = International Journal, 1997. 8. vol. 74-93. p.

Az elfogulatlan elemző is kénytelen megállapítani, hogy Gordon Skilling csehekkel és szlovákokkal foglalkozó tanulmánya a közép-európai, humán érdeklődésű olvasó számára - finoman fogalmazva - nem sok újat mond. A torontói politológus "mentségére" meg kell említenünk azonban, hogy olyan témáról ír, mely a kanadai átlagpolgár gondolatvilágában aligha foglal el nagyobb helyet, mint a "pesti utca emberének" tudatában az Egyesült Államok két szomszédos tagállamának - mondjuk, Connecticutnak és Rhode Island-nek - vitája a kábítószer-kereskedelem büntetőjogi megítélésének kérdésében. Hozzátehetjük még, hogy feltehetően az iskolázottabb kanadaiak többsége sem tudná megmutatni a térképen, hogy pontosan hol is fekszik Csehország vagy Szlovákia. Ebben a megvilágításban érthető, hogy Skilling nem bocsátkozik túlságosan mélyreható elemzésbe, hanem megelégszik azzal, hogy egyfajta "rövidített történelemórát" tart a cseh és szlovák (illetve a csehszlovák) múltról, jórészt a XX. századra koncentrálva. A magyar olvasónak mégsem teljesen érdektelen, amit leír, mert - mint az több történésznél, politológusnál és diplomatánál megfigyelhető - Skilling noha tárgyilagosságra törekszik, kissé belehelyezkedik azon nemzetek nézőpontjába, amelyeknek története eszmefuttatásának tárgya, vagy ahol éppen tartózkodik. Az pedig köztudomású, hogy a csehek, - de a szlovákok még inkább - egészen "más szemüvegen keresztül" látják a közelmúlt és a jelen sok fontos eseményét, mint mi magyarok. "Kitekintésképpen" tehát érdemes egy röpke pillantást vetnünk arra, hogy miként mutatja be térségünk utóbbi 80-100 esztendejének történetét egy kanadai Közép-Európa-szakértő.

A tanulmány apropójául maga az 1998-as évszám szolgál. A cseh történelemben ugyanis a "8-asoknak" szinte mágikus szerepük van: IV. Károly német-római császár 1348-ban alapította a róla elnevezett prágai egyetemet, 1848-ban - ha rövid időre is - de Prága népe is kivette a részét a térségen végigsöprő forradalmakból, 1918 a független Csehszlovákia megalakulásának esztendeje, 1938-ban volt a csehek számára tragikus müncheni egyezmény, 1948 a kommunista hatalomátvétel éve, 1968 a "prágai tavasz"-ról nevezetes.

Abban nyugodtan egyetérthetünk a szerzővel, hogy a csehszlovák állam a két világháború közötti időszakban élte fénykorát, amikor relatíve demokratikus berendezkedése miatt a Nyugat térségbeli kedvence volt. A "relatíve" megszorítás azért jogos, mert aligha érthetünk egyet a "fejlett polgári demokrácia" jelzővel, mellyel főként angol és francia historikusok "ajándékozzák" meg az országot akkor, amikor nem csupán az utólag egységesen "fasisztának" kikiáltott magyar és német kisebbség érezte úgy, hogy "másodrangú" állampolgárnak számít, hanem a hivatalosan "uralkodó nemzetnek" tekintett szlovákok is. Azt persze hozzá kell tennünk, hogy a kisebbségek is lényeges különbséget láttak Masarýk és Beneš uralma között az előbbi javára.

Az 1938-as müncheni egyezmény vitathatatlanul a cseh nép tragédiáját és nyugati szövetségesei általi elárulását hozta magával. A szlovákok azonban - és ezt ma már egyre kevesebben tagadják -, a függetlenségükhöz vezető út első állomását látják a négyhatalmi diktátumban. A szlovák vezető politikusok második világháború idején tanúsított ,sok szempontból a német nácikat belpolitikailag is példaképének tekintő szélsőséges irányvonalát a történészek szinte egységesen negatívan minősítették, Skilling joggal mutat rá ugyanakkor arra, hogy milyen jelentős mértékű volt a nácikkal való önkéntes és elvtelen, cseh hazafihoz méltatlan kollaborálás a "Cseh-Morva Protektorátusban".

A szerző azt sem titkolja, hogy a térség többi országától eltérően a csehek igen nagy hányada egyáltalán nem fájlalta, hogy az 1948-as kommunista hatalomátvétel bekövetkezett. A kapitalizmust erkölcsileg lejáratottnak tekintették, a Nyugatból már egy évtizede kiábrándultak, így a szocializmustól várták a morális és gazdasági megújulást, ráadásul a Szovjetunióra mint a "nagy felszabadító szláv testvérre" néztek fel sokan. A szlovákok ugyanakkor újra háttérbe szorítottnak érezték magukat, a kommunizmus pedig mint ideológia igen távol állt tőlük.

'68 kudarcát is eltérően ítélte meg a két nép: a csehek teljes letargiába süllyedtek, ráadásul a szovjet beavatkozás miatt a "nagy szláv testvérrel" kapcsolatos illúzióik is szertefoszlottak. A szlovákok - ezzel ellentétben - kevésbé fájlalták a "prágai tavasz" eltiprását főként azért, mert Pozsony lényegesen nagyobb önállóságot ért el a "konszolidáció" során, mint amivel korábban rendelkezett. Kimondva-kimondatlanul az a tény is közrejátszott a szlovákok viszonylagos elégedettségében, hogy Csehszlovákia legfőbb vezetője a szlovák "posztsztálinista-nacionalista" Gustav Husák lett.

Az eddigiek alapján nem is nagyon csodálkozhatunk azon, hogy az emberi jogok fontosságára figyelmeztető Charta '77 aláírói döntő többségükben a cseh értelmiség soraiból kerültek ki. A Charta az adott történelmi helyzetben csupán szimbolikus jelentőségű lehetett, a körülményekhez képest azonban igen nagy nemzetközi visszhangja lett. Jelezte, hogy a cseh szellemi elit jelentős része nem tudott belenyugodni az 1968-as eszmék bukásába, egyben éltette a reményt, hogy az ország előbb-utóbb visszatalálhat a demokratikus államok közösségébe.

A változásra "csak" 12 esztendőt kellett már várni, az 1989 késő őszi "bársonyos forradalom" sikeréig, Havel és Dubček "diadalmenetéig". Valamennyiünk számára emlékezetes lehet az a híradó-felvétel, amelyen a cseh filharmonikusok koncertjüket megszakítva eljátszották a cseh és a szlovák himnuszt, majd tomboló vastapssal reagáltak a pártfőtitkár Milos Jakes és Husák hatalomból való eltávolításának hírére. Az a viharos gyorsaság, amellyel Csehszlovákia a diktatúrából a demokráciába jutott,rendkívül imponáló, jelzi, hogy a társadalom többsége lélekben már készen állt az alapvető politikai változásokra.

1989 után a két nemzet egy ideig még közös úton haladt, noha az ország hivatalos nevének megváltoztatása "Cseh és Szlovák Köztársaság"-ra már jelezte a föderáció erőteljes lazulását. Az 1993. január 1-jén bekövetkezett szétválás annak ellenére, hogy mind a csehek, mind a szlovákok jelentős része valóban csupán "fél szívvel" támogatta a folyamatot, tulajdonképpen szükségszerű volt, Mečiar mozgalma legfeljebb meggyorsította azt. A csehek "a területi veszteség elviselésének fejében" a Nyugathoz való gyorsabb felzárkózás reményével vigasztalták magukat, a szlovákok pedig szinte soha nem érezték igazán "otthon" magukat Csehszlovákiában, mert úgy érezték, hogy az lényegében a csehek állama. Persze Skilling tanulmányában mindez korántsem tűnik egyértelmű szükségszerűségnek, mert a jellemző nyugati felfogás nem pártolja az új, önálló nemzetállamok megalakulását.

Ezzel szemben a nyugati politikusok tanulhatnának Václav Havel cseh köztársasági elnöktől, aki a nemzethez intézett "üzenetében" a tradicionális cseh hibákról és illúziókról, illetve azok meghaladásának szükségszerűségéről beszélt.

fordította: Horváth András

Vissza