Korhecz Papp Zsuzsanna: Úri viselet Szabadkán(1850-1918) = Üzenet, 29. évf. 1999. 5-8. sz. 76-85. p.

A szabadkai Városi Múzeum megalapításának 50. évfordulójára fényképkiállítás nyílt a Vojnich-hagyaték fotóanyagából. Nyugat-Európa és a Monarchia különböző nagyvárosaiban készült felvételeken a kor szokásainak megfelelően mindig előkelő tartással és öltözékben jelentek meg az urak és a hölgyek. A mai szinte véletlenszerűen készült fényképek sokaságával ellentétben a beállítások kimódoltak és komoly jelentéshordozók.

A Szabadkán és környékén letelepedő földbirtokosok a Vojnich-ok, Rudichok, Antunovichok, Pilaszánovichok a Habsburg uralkodóktól kapták nemességüket a 18.század elején a török ellen való katonáskodásért. A múlt század közepére már ezen családok negyedik, ötödik generációja magyar nemesként élt a Magyar Korona és a Habsburg Birodalom alattvalójaként.

Nemzeti hovatartozásukat ruhatáruk is bizonyítja, pedig az első fotók az 1850-es évekből származnak. Ebben a nemzeti öntudat fő hordozója - polgárság híján - a nemesi réteg volt. A reformmozgalomban a nemzeti jelképrendszer részeként megszületik az ún. díszmagyar, vagyis az ünnepi úri viselet, melyet a 17. és a 18. századi nemesi udvari viseletének kisebb módosításával alkottak meg. A férfi díszmagyar hagyományőrzőbb, keletiesebb, míg a női jobban igazodik a mindenkori divatirányzatokhoz. Fontos közéleti szereplések alkalmával ünnepi eseményeken viselték egészen az első világháborúig. Ezt bizonyítja a múzeumban őrzött fénykép, amely a szabadkai városháza felavatásán készült (1912. november 15.), és a városi vezetés színe-java látható rajta díszmagyarban.

A férfi ruha leginkább fekete volt, ritkább esetben sötétkék, de bordó és zöld is lehetett, zsinóros, testhezálló trikó-nadrággal. A dolmány - valójában a török kaftán rövidített változata - selyemből készült, térdközépig ért, és kis állógallérja volt. Alatta keménygallérú fehér inget viseltek. A prémszegélyes mentét panyókára vetve hordták, vagy a dolmányra vették föl. Mindkettőt gazdag zsinórozás díszítette régies hatású zománccal, üvegpasztával, fél- és drágakövekkel készült ezüst vagy arany ékszerekkel és sok pitykével egészítették ki. A prémszegélyes süveget daru- vagy kócsagtollas forgó díszítette. A díszmagyarhoz az urak kardot kötöttek, és zsinórral díszített csizmát húztak. A díszmagyar egyszerűsített változata, az atilla a férfiak közkedvelt mindennapi viselete lett a reformkortól kezdve. Leginkább fekete tükörposztóból készült. A nadrágot gazdag zsinórozás díszítette, és hozzá magas szárú fekete csizmát viseltek. Az egész megjelenést bizonyos lazaság jellemezte, szemben a reformkor szűk férfiruházatával, a haj is hosszabb volt, és az arcot a szinte elengedhetetlen Kossuth-szakáll keretezte. A kiegyezést követően azonban az atilla kiment a divatból, és a nyugat-európai mintákat követő ruhák jelentek meg a Szabadka környéki nemesség körében is. Ünnepi alkalmakkor a díszmagyar helyett frakkot öltöttek az urak fehér, keményített ingmellel, mellénnyel és csokornyakkendővel.

A divatot vagy bármilyen más normarendszert mondhatni kötelező volt követni a kor minden nemesének, földbirtokosának. Az írott vagy íratlan szabályok sokaságának semmibevétele komoly erkölcsi következményeket, lenézést, megvetést vagy akár kiközösítést is maga után vonhatott. A költekezés általában mégsem volt jellemző a magyarországi nemesekre, sőt a vidéki református földbirtokosok vagyonukhoz mérten igen szerényen öltözködtek.

Az öltözködési szabályok mennyisége a nők esetében sokkal szigorúbbak voltak. A változó női divat megszületésének ismertetése után a női magyaros díszruha kialakulását mutatja be a szerző. A női magyaros díszruha megjelenése is a reformkorra tehető, és a korábbi öltözködési minták felelevenítésén alapul. A 16-17. századi késő reneszánsz főúri női viseletet könnyen hozzá lehetett idomítani a karcsú derekak és nagyméretű szoknyák neobarokk divatjához. A női díszmagyar fűzött, zsinórral díszített derékból, anyaga legtöbbször bársony, buggyos ujjú fehér ingvállból, batiszt, csipke vagy muszlin, ráncolt aljból és csipkekötényből állt. A pártáról dús csipkefátyol omlott alá. Régies hatású karkötők, függők, nyakékek egészítették ki a ruhát, mely inkább sötét színű volt: piros, zöld és fekete. A színválasztás is tükrözte a honleányi érzelmeket, mely a fekete-piros gyász-színeket hangsúlyozta. A díszruhához szűrszabású zsinóros kabátot vagy díszes kendőt használtak. A szabadkai nemesasszonyok valószínűleg a székesfőváros szalonjaiban készült ruhákban fényképeszkedtek.

Cholnoky Olga

Vissza