Európa zsidók nélkül

Wasserstein, Bernard: Europa ohne Juden. = Europaeische Rundschau 1999. 3. no. 7-16. p.

A nemzetiszocialista tömegmészárlás egyik legfontosabb következménye a zsidók életében a háború után az a jelenség volt, amelyet talán a "túlélési düh" fejez ki a legpontosabban. A kollektív túlélés érzése és tudata mint főcél ezt követően az ortodox és a reformista, a bal- és a jobboldali, a cionista és a nem cionista zsidó közösségeket egyaránt jellemezte. Izrael állam léte és a zsidó kreativitás ténye ma biztosítottnak látszik.

A diaszpóra zsidósága azonban sokkal borúsabbnak érzi a jövőt, különösen a nyitott, nyugat-európai demokráciákban, ahol az asszimiláció folyamata egyre erősebb. Amíg az 1950-es években a külső bizalmatlanság, a latens antiszemitizmus egyúttal összetartó erőt hozott létre, addig - úgy tűnik - az 1990-es évekre ez a nyomás megszűnőben van. Nem kívánják a kikeresztelkedést, sem a jellegzetes zsidó név elhagyását, - mégis éppen ezek a tények gyengítik a zsidó vallási, kulturális és politikai összetartás erejét. A folyamatot már 1964-ben jelezte George Friedmann, francia-zsidó szociológus "A zsidó nép vége?" című könyvében. Észrevételét a következő évtizedek igazolni látszanak, elsősorban az európai diaszpórában.

A demográfiai adatok egyértelműen mutatják a hagyományos zsidó családok kontinuitásának a megszűnését. Európa-szerte számottevően nő a vegyes házasságban élő zsidók számaránya is, az ilyen házasságból származó gyerekek többsége már aligha tekinthető zsidónak.

A zsidók születési számaránya száz évvel ezelőtt a világon a legmagasabbak között volt (különösen Galíciában és Palesztinában), 1945 után azonban világméretekben visszaesett, Izraelben is. Erre a körülményre talán a zsidók általános jóléte szolgálhat magyarázatul (amit a németek esetében is megfigyelhetünk), de lehetséges az emancipáció folyamatának nagymértékű előrehaladása is.

Az izraeli zsidó népesség aligha van olyan helyzetben, hogy más társadalmi rétegekből szerezné be az utánpótlást, az európai zsidó munkásság az elmúlt kb. három nemzedéknyi időben gyakorlatilag teljesen eltűnt. Sőt, a bevándorlás folyamata is megállt, zsidó vendégmunkás nincs. Az egyetlen utánpótlást a volt Szovjetunió zsidósága jelenti, akik legnagyobbrészt Németországba települtek át, de alig vesznek részt a zsidó életben.

Az európai zsidóság "tartalékát" egy évezreden át Közép- és Kelet-Európa jelentette, mára ez a lehetőség gyakorlatilag kifulladt. A zsidók elvándorlása erről a területről már a XIX. század második felében megindult, 1917 után a zsidó emancipáció meggyorsult, de az orosz zsidóság kapcsolatai nagyrészt megszűntek a nemzetközi zsidósággal. A háborút követően a kelet-európai túlélők szétszórt csoportjai nagyrészt Izraelbe települtek. 1971 után megnyílt az út az orosz zsidók kivándorlása előtt is; ez a folyamat 1988 után exodus- méreteket öltött. A jelzések szerint 2000-re az európai zsidóság lélekszáma 1 millió fő alá fog csökkenni: ez a kései középkor adatával egyenlő.

A judaizmus mint vallási erő, ugyancsak elsorvadóban van Európa-szerte (kivételt csak a férfi körülmetélés és a zsidó temetési ceremónia képez), bár a vallási élet visszaesése más vallások és felekezetek esetében is számottevő.

A hagyományos zsidó kultúra szintén visszaszorulóban van. A héber nyelv használata gyakorlatilag csak kis létszámú csoportokra korlátozódik, illetve a mechanikus imamondásra szorítkozik. A jiddist az 1930-as években (korabeli francia becslés szerint) 10 millióan beszélték, ma csak a nagyon öregek és Antwerpen ultra ortodox negyedében használják. A ladino, ez a spanyol-zsidó nyelv, a dél-európai és törökországi zsidók nyelve, jószerével kihalt.

A hagyományos zsidó kultúra európai fellegvárai is lassanként megszűntek létezni, illetve áttelepültek az Egyesült Államokba és Izraelbe. Európában néhány egyetem tart fenn zsidó intézetet (Strasbourg, Párizs, Oxford, London, Berlin), de a valóságos tudományos tevékeny-ség is az Európán kívüli központokra figyel.

A zsidó világi kultúra a háború után magas szintre emelkedett, befolyással volt az európai kultúrára, - csak éppen elveszítette zsidó jellegét. Alkotóik már nem zsidó közönségnek írnak, témáik között a zsidó téma másodrendű szerepet kap. Maradt a kommerciális, népies zsidó kultúra, amely azonban inkább csak a régmúlt nosztalgiájából táplálkozik, aligha képes érdemben hozzájárulni a kollektív zsidó identitáshoz. Egyetlen csoport található mindössze, amely valóban abban a helyzetben van, hogy tisztán megtudja őrizni zsidó identitását: az ultra ortodoxok csoportja, ők azonban az európai zsidóságnak csak töredékét teszik ki.

Kérdéses, hogy a tisztán zsidó iskolák milyen mértékben képesek a jövő zsidó generációja számára vonzó példát mutatni, mert más kisebbségek példája azt mutatja, hogy utánpótlás nélkül legfeljebb két nemzedéken át képesek a hagyomány fenntartására.

És Izrael? Az újonnan alakult ország aligha képes minden igényt kielégíteni, és minden hiányt pótolni. Meglepő ugyanakkor, hogy az európai országokból érkező adományokra maguk az adományozók (mármint az ő zsidó identitástudatuk) jobban rászorulnak, mint Izrael állam. Más politikus-filozófusok szerint viszont Izrael a diaszpóra aktív támogatása és kölcsönhatása nélkül csak egy "szánalmas, csenevész képződmény" volna. Ma ez a kapcsolat elevenebbnek tűnik, mint valaha. 1945 után a zsidók nagy része nem volt cionista, ki liberális, ki pedig kommunista meggyőződésből, sokan nem is hittek a zsidókérdés ilyesfajta megoldásában. Sokan elítélték Izrael külpolitikáját 1956 után, mára azonban a zsidók teljességgel elismerik Izrael legitimitását.

Izrael komoly nemzetközi kulturális diplomáciát folytat, a kibucokban és az ország egyetemein egyaránt szívesen látja a diaszpóra zsidó fiataljait. De vajon igazi erőt és lendületet jelent-e ez a dinamika a diaszpórában? Ha alábbhagy a cionista nacionalizmus vonzása, és ha kiüresedik a vallás hagyományos megtartó ereje, mi marad a ma és a holnap zsidósága számára? Bizonyára csak a hagyományok ereje, vagy még inkább az emléke.

fordította: Lukács János

Vissza