A pozitív diszkrimináció változatai

Les politiques de discrimination positive. [Dossier.] = Problemes politiques et sociaux, 1999. 822. no. 3-72. p.

A pozitív diszkrimináció politikájának célja a társadalmi egyenlőtlenségek intézményesített egyenlővé tétele. A bizonyos csoportoknak kedvező politika az esélyek egyenlőségét két különböző logika mentén kísérli meg helyreállítani: egyrészt gazdasági oldalról, másrészt a fajta, illetve nem szerinti megkülönböztetés oldaláról. Az egyenlőség méltányos formájaként a "gondviselő állam" kompenzáló, korrekciós juttatásokkal igyekszik csökkenteni a jogosultak és a többi "használatbavevő" közötti különbségeket. Vagyis többet juttat azoknak, akik kisebb mértékben tudnak hozzájárulni a közterhekhez. (A nem, a fajta és az állampolgárság különböző megítélés alá esik persze pl. az Egyesült Államokban és Franciaországban.)

A pozitív diszkrimináció gyakorlatával kapcsolatos első kérdés az, hogy mennyire hatásos? Valamint, hogy költség-haszon tekintetében milyen a mérleg? S nem utolsósorban, hogy hogyan fér össze a republikánus eszmékkel? Mindez attól függ, honnan nézzük...(Gwénaële Calves)

Franciaországban 1945 októberében fogalmazták meg először, hogy a társadalombiztosítás célja a nemzet polgárainak biztonságérzetét fokozni a bizonytalansági tényezőkkel szemben. Ezt az érvelést a baloldal mindig ki is használta retorikájában. A jobboldal viszont a 70-es évektől viszonylag magas határértékkel, de korlátozza a családoknak adható összes juttatások összegét. Előfordul, hogy a segélyek révén jobb középosztálybeli kategóriába kerülnek családok, vagyis két részre oszlik a társadalom: a kezvezményezettekre és a nem támogatottakra. A választóvonalat vagy nagyon magasan, vagy nagyon alacsonyan lehet csak meghúzni. Franciaországban jelenleg relatíve alacsonyan húzták meg ezt a határt, illetve célzottan a nagyon elesett rétegek részesültek magasabb segélyekben (Pierre Rosanvallon)

A családi pótlék példája

Franciaországban és az Európai Közösségek többi országában is - noha meglehetősen különböző mértékben - a családoknak nyújtott különféle segély mindig az adórendszer függvényében jelenik meg. S mivel az adórendszer a mindenkori kormányzati ideológia hatását tükrözi, a juttatások mértékét nem annyira a gazdasági-szociodemográfiai jellegzetességek, mint inkább az uralkodó politikai filozófia határozza meg.

Néhány példa: csak Luxemburg, Belgium, Franciaország és részlegesen Portugália meg Görögország ismeri el adó- és pótlékrendszerében egyaránt a jómódú családok támogatását is. Ezzel szemben a skandináv országok, Ausztria, az Egyesült Királyság és Hollandia nagyvonalú a családi pótlék juttatása terén, ugyanakkor adórendszerük a vertikális újraelosztás mentén figyelmen kívül hagyja a családok gyermekeit. (Jeanne Fagnani, Antoine Math).

A duális társadalom veszélye

Ma a tényleges kérdés az, hogy az angolszász filozófiából jól ismert méltányosság elvét behelyettesítsük-e az egyenlőséggel? Ha például általánossá tesszük a családi pótlékot, úgy nincs sok értelme, illetve ezzel együtt a betegbiztosítást és egyéb segélyeket is általános körűvé kellene tenni. A valódi veszélyeket tehát a gyakorlati megvalósítás hordozza magában, hiszen a jövedelmek/juttatások közötti arányt oly sokféleképpen meg lehet állapítani. Kell, hogy létezzen azonban egy egyetemes "republikánus" egyenlőségelv, ami mindenkire egyformán érvényes, függetlenül attól, hogy mennyi a jövedelme. Mégis elterjedőben van az amerikai modell, azaz a duális társadalom, amelyben élnek az önmagukat fönntartani képesek és a segélyekből élők; nyilvánvaló, hogy a két csoport érdekei egyre inkább ellentétesek (Borgetto Michel).

Egyenlőség és méltányosság nem azonos fogalmak, főleg ha az amerikai és a francia jogrendszer által világítjuk meg őket. Az előbbi főleg egyéni jogokat tárgyal, az utóbbiban szorosan összekapcsolódnak az egyéni és a kollektív jogok. Márpedig a méltányosság elvének érvényesítésekor óhatatlanul fölmerül az igazságosság-igazságtalanság mérlegelése is. S vajon mekkora pl. egy méltányos fizetés? (Marc Blondel).

A föld hasznosításának új politikája

A gazdasági-szociális tevékenység meghatározott földterületen zajlik. Az egyenlőség elvét szem előtt tartva egyre gyakrabban fölmerül a kérdés, milyen környezetben kell élnie a lakosoknak? Franciaországban a földterület hasznosításáról és fejlesztéséről szóló 1995-ös törvény már figyelembe veszi a különbözőségeket. Korábban, 1985-86-ban a környezetvédelem szempontjait érvényesítve már meghozták a hegyvidékre és a tengerpartra vonatkozó törvényeket. De 1989 óta egyéb kiegészítő rendelkezések is igyekeznek kiegyenlíteni a különbségeket.

Egyes, hátrányos helyzetben lévő városi zónákban kialakították a pozitív diszkrimináció elvét alkalmazva az elsődlegességeket élvező oktatási intézményeket (1981), ugyanitt az adómentességet élvező munkahelyteremtő/telepítő tevékenységet támogatja az állam. A természeti stb. környezet különbözőségéből, azaz a területhasznosításból adódó jövedelemkülönbségeket 2010-ig föl kell számolni. Egy-egy kisebb régió lakóinak kollektív jövedelme az átlag nemzeti jövedelemtől csak +/- 20%-kal térhet el.

Az arányosság elvének minden diszkriminációs politikában érvényesülnie kell. Jó azt is szem előtt tartani, hogy mivel az egyenlőtlenségek eltűnnek egy idő után, az ilyen politika csak időleges lehet. Épp ezért csak a dinamikusan alkalmazott pozitív diszkrimináció az elfogadható megoldás (Conseil d'État. "Rapport public 1996").

Minden bizonnyal könnyebb bevezetni a pozitív diszkrimináció politikáját, mint véget vetni neki. Például a tengerentúli megyékben a mesterséges gazdasági rendszert támogatni nyilvánvalóan egyszerűbb, mint megszüntetni. Hiszen amint a kormány csak azt sugallja, hogy a közigazgatás "drága életének", vagy a tengeri adónak vagy az adómentességnek véget vet, máris tiltakozások és fenyegetések érkeznek mindenhonnan. Még súlyosabb kérdés, ha az oktatásban a diplomát nem azonos elbírálás alapján ítélik oda, illetve ha már az iskolákban sem egységes a követelményrendszer. A kettős mérce minden fajtája éppenhogy diszkriminatív és neokolonialista hatást fejt ki, mivel a két sebességű intézményrendszert szentesíti. S ami ennél is tragikusabb, hogy a nepotizmus és korrupció államának ad otthont, ahol mindenki maga veheti ki a tortából a részét (Anne-Marie Le Pourhiet).

Az Egyesült Államokban a pozitív diszkriminációt (affirmative action) a 60-as évek vége óta alkalmazzák a szövetségi közigazgatásban a korábban különböző okok miatt jogilag hátrányos helyzetbe került társadalmi csoportokkal, így a feketékkel, nőkkel, a "hispánokkal", az őslakosokkal és olykor az ázsiaiakkal kapcsolatosan. Az intézkedések három területre terjednek ki: a foglalkoztatásra, a felsőoktatásra és a közügyekben való részvételre. A cél, hogy az amerikai társadalom peremén mozgó csoportok tagjait bizonyos valorizált javakban részesítsék.

A pozitív diszkrimináció politikája és gyakorlata nagyon különböző, olykor zavaros lehet. Fogalmába sok minden belefér. Greenawalt pl. levezeti, hogy a rasszisták általában tagadják a "fordított diszkrimináció" létezését a pozitívval szemben, hiszen akkor kiderülne, hogy a fehéreket általában nem azért részesítik hátrányban, mert fehérek. (Hasonló érvelés mentén nem áll meg Fullinwider definíciója sem.) Az adekvát érvelés úgy hangoznék a pozitív diszkriminációval szemben, hogy egy feketét azért részesítenek előnyben egy tehetséges fehérrel szemben, mert egy alulreprezentált, korábban a diszkrimináció áldozatává lett csoportnak a képviselője.

De a megkülönböztető bánásmódot pl. a régi ellenállók is megkapják, ami nem ingerli különösebben a hadsereget. Tehát az a legvalószínűbb, hogy a megkülönböztető bánásmód igazságos vagy igazságtalan voltától függ, hogy az éppen jó-e, vagy rossz, ehhez pedig mindig az adott kontextusban kell megvizsgálni (Denis Lacorne).

Steele Shelby egyetemi tanár személyes tapasztalatait adja közre. Az elmúlt húsz évben, a pozitív diszkrimináció alkalmazása óta a helyzet inkább romlott, ugyanis statisztikusan érvényesülnek az igazságos arányok pl. az egyetemeken, de ez a feketék helyzetén sokat rontott. A szerző úgy érzi, hogy már a megkülönböztetés ténye is azt fejezi ki: akit érint, az valamiben alacsonyabbrendű a többieknél. Másrészt viszont a feketék egy része visszaél az "áldozat"-múlttal, melynek révén hatalomra és kiváltságokra tör. Tény, hogy egyre növekszik a fekete diplomások, doktoranduszok, illetve egyetemi oktatók, tudományos fokozattal rendelkezők száma (Steele Shelby).

Egyesek egyenesen rasszistának nevezik az egyesült államokbeli pozitív diszkriminációt, amennyiben a rossz lelkiismeretből származó "faji adósságot" mintegy "faji törvényekhez" köti ahelyett, hogy az egyes állampolgár tényleges szükségleteit venné figyelembe. Keserűen ironizálnak azon, hogy melyik államalapító fajtának nagyobb az adóssága (az angoloké, németeké, íreké - ebben a sorrendben) a feketékkel, hispánokkal szemben, s hogy ez fordítottan arányos a "vérkeveredéssel" (Scalia Antonin).

Nagy port vert fel pl. a Bakke-ügy, amelyben a Legfelsőbb Bíróság hosszú ideig nem tudta eldönteni, mennyiben alkotmányellenes egy kormányzói határozat, amelyik kvótát határoz meg a kisebbségek számára az orvosi egyetemi felvételin Californiában. A szükséges "közbülső kontroll szintjére" való hivatkozással a határozat ma is érvényes. De hasonlóan megoszlik a bírói vélemény az ún. Wygant-ügyben is, amelyben az iskolatanácsnak előírták a faji szempont figyelembevételét is egy-egy oktató elbocsátásának mérlegeléséhez. S az ügyek, esetek száma végtelen...

Korzikai nép pedig nem létezik

Az Alkotmányozó Tanács több ízben is megerősítette, hogy a (francia) Alkotmány által tiltott ismérvek alapján minden megkülönböztetést elutasít. Két fontos kérdésben is döntést hoztak: korzikai kollektív tulajdonú föld nincs, hiszen "korzikai nép" sincs (1991.); ugyancsak alkotmányellenesnek minősült a helyhatósági (1982.), illetve a regionális tanácsok (1991.) választásakor a listaállítás során a nők számára külön megállapított kvóta.

A franciák ádáz vitát folytatnak arról, hogy mi a korszerűbb: az etnikai vagy a polgári nemzet? Hozzájárult ehhez az az értelmiségi vélemény is, miszerint a globalizálódó világban, úgymond, jobboldali lett a köztársaság (Wieviorka). J.-P. Chevenement belügyminiszter és még néhányan úgy gondolják, sosem volt ilyen korszerű az állam, mint most, amikor a világban mindenütt etnikai alapú vérontás folyik. Denis Lacorne úgy látja, hogy a multikulturális Franciaországban - a tengerentúlról átvett gyakorlat következtében - csak vallási, etnikai, kulturális identitásuk van a kisebbségeknek; így egyenes út vezet gettósodásukhoz, marginalizálódásukhoz. A köztársaság hívei ezért nagyon is modernnek tartják, ha a vallás továbbra is "magánügy" marad, ellene vannak mindenféle vallási integrizmusnak, s védik a férfi és nő közötti egyenlőség elvét, vagyis a polgári egyenlőséget éltetik (Jelen Christian).

A nők esélyegyenlőségét vizsgálva mégis igazságosabbnak tűnik - átmenetileg? - a paritásos rendszer alkalmazása. Talán valóban csak retorika az "egyenlőség" hangoztatása. Ahhoz, hogy ténylegesen megvalósuljon - pl. a választási rendszerben, munkahelyeken - a "kvóta" megállapítása voltaképpen korlátokat állít a domináns és a hátrányos helyzetben lévőnek egyaránt (Calves Gwénaële).

Tény, hogy az "immigrációs származású" fiatalok fele, harmada diszkrimináció áldozata lesz, ha munkahelyet keres, függetlenül attól, hogy állampolgársága francia-e, vagy sem (Haut Conseil a l'Intégration).

De hogyan is nevezzük a bevándorlókat? A statisztikákban föltüntessük-e őket, és ha igen, mi módon? A köztársasági elveknek megfelelően a polgár vagy idegen, vagy francia; minden ettől különböző megnevezés már diszkriminatív lehet. Vagyis egy ideológia áldozata lesz a többi társadalomtudomány (Blum Alain).

Az etnikai megkülönböztetés - elsősorban terminus technikusai miatt - a rasszizmusra emlékezteti a franciákat, ezért idegenkednek tőle annyira. De éppen az előítéletek miatt szükségesnek látszik a szociológiai gondolkodásban szétválasztani az "etnikai" és a "rassz" fogalmát. A köznapi ember is érzékeli, hogy nem pusztán jogalannyal kerül kapcsolatba, ha egy másik emberrel találkozik. Nagy-Britanniában éppen a jobb esélyek biztosítása érdekében, 1991 óta az etnikai származásra is rákérdeznek a népszámláláskor (Simon Patrick).

Problémát jelent, hogy a franciaországi bevándorlóknak nincs intézményesített képviseletük, amely akár egy szociológiai vitát levezethetne; ugyanakkor a bevándorlók szinte sosem tüntetik föl etnikumukat a különböző szociális kérelmeken (Spire Alexis).

A szociális és a belügyminiszter tevőlegesen foglalkozik a "bevándorló származású" , ifjúkoru bűnözés megelőzésével. A politikai pártok segítségére is számítanak - hiszen azok a nők egyenjogúsága mellett is kiálltak (1999 márciusától akárhány nő jelöltetheti magát, és szerezhet mandátumot a választásokon). Végül a közbiztonság javulását várják a "bevándorló származásúaknak" a nemzeti rendőrségbe történő bevonásától is (Elisabeth Guigou, Jean-Pierre Chevenement).

fordította: Kakasy Judit

Vissza