Kisebbség a gazdaságban és a privatizációs folyamatban

The Minority in the Economy and in the Privatization Processes

Being the member of a minority makes the success of an enterprise far less probable than belonging to the majority of the society. On the other hand it characterizes the whole Eastern Europe that the minority does not take part in the process of privatization as a minority: the extent of taking one's identity does not influence their success in the market.

Bevezetés

Nyomban az elemzés végkövetkeztetésével kezdve: a kisebbségi helyzet és a privatizáció nagyjából diszjunkt fogalmak, vagyis a kisebbségi lét relatíve sokszorosan esélytelenebbé teszi a vállalkozási sikert, mint a többségi társadalomhoz tartozás.

Az állítás - még ha előlegzett is, de nem prekoncepcionált kutatási eredményt rejt magába - nem igazolható egykönnyen. Az, hogy ki szorul kisebbségbe (s ebben az identitásválasztás szabadsága mennyit nyom a latba), illetve ki kihez képest vállalja a maga kisebbségiségét (s mennyire engedi látni-látszani a maga hovátartozását), illetve hová irányítja aspirációit (a menekültek, politikai vállalkozók, nyugati Ph.D.-programokra pályázók vagy maffiákhoz szegődők korántsem ugyanazt a kisebbségi helyzettudatot élik át), javarészt nem magától a kisebbségi léthelyzettől, csoport- vagy etnokulturális törekvésektől függ, hanem a világgazdasági folyamatok által áthatott kelet-európai gazdasági és polgárosodási irányváltástól.

A mindenkori társadalmi feltörekvés-eszmények és a vállalkozási hajlandóságok a társadalmi struktúrában nem egyformán oszlanak el. A társadalmi egyenlőtlenségviszonyok időszakos változásai azonban az átmeneti társadalmakban inkább mozgást idéznek elő, semmint tömeges birtokba vételét azoknak a lehetőségeknek, amelyeket a hatalmi és gazdasági körülmények korábban nem engedtek kiteljesedni. A kelet-európai rendszerváltások útválasztása és jövőeszménye (ha nem is egyenlő szinten, de a térség majd' minden országában) tartalmazott legalább kétféle cselekvési tervet: az egyik a régi párt- és állami elit leváltását fogalmazta meg, a másik a Kelet eszménye felől a Nyugat eszménye felé fordulást helyezte előtérbe. Mindkét programcél magában foglalt egy fontos momentumot: a társadalmi középosztályok stabilizálására való törekvést. Ez számos kisebbségi területen a morálisan már instabillá tett, de "osztályöntudatában" megerősödni hajlamos elitek újrakonstruálását jelentette, illetőleg jelenti még most is a legkülönfélébb túléléstechnikákkal megvalósítva.

A gazdasági-társadalmi adatokra épülő okfejtés az adatbizonytalanságok miatt lehet ugyan látványos, vagy semmitmondó is, ám épp a magánosítás csoportszintű folyamatáról vajmi keveset árul el a privatizációval összefüggésben. Túl azon a megfontoláson, hogy a döntéselőkészítő folyamatok kézben tartói jobbára naponta hozzájutnak olyan mennyiségű és kellően árnyalt információkhoz, amilyeneket a társadalomkutatók még az Internet segítségével sem képesek megszerezni, érdemes a kutatások kérdésein át az empirikus valóság tényanyaga felé közelíteni. Amiről az alábbi összegzés végül is szól, az a hazai és a határon túli viszonyokat felölelő rövid áttekintés. Ezen belül megkísérlem kiemelni a gazdasági életben s különösen a jelenkori vagyonépítési időszakban egyértelműnek látszó mélyfolyamatokat, azok politikai-szociológiai és gazdasági-pszichológiai kísérőjelenségeit, továbbá azokat a kondíciókat, amelyek között az átalakításban való kisebbségi részvétel egyáltalán megfogalmazódhat. A folyamatot néhány új keletű elmélet fényében megvilágítható ellentmondás kíséri, amelynek átlátása kulcsfontosságú lehet a kisebbségi csoportok túlélési stratégiáinak támogatásában.

Elemzéseink kiindulópontja szándékosan nem követ hipotetikus szintű elméleteket: nem keresünk világgazdasági válságfrekvenciákat, nem ragaszkodunk a civilizációs háborúk, a millenáris káoszok paradigmatikus kérdéseinek felvezetéséhez vagy a dekonstrukciós teóriákhoz. Amit keresünk, az meggyőződésünk szerint közöttünk van, sőt bennünk, hiszen a "többségi társadalom" csupán a fikció szintjén áll magában, amúgy rendesen maga is megannyi kisebbségre tagolódik, így a nagy egységet éppen részeinek összeműködésében, harmóniájában vagy szétesettségében érdemes keresni, nem pedig olyan értékképletben, mely szerint "a nagy és egységes a szép".

Elsődlegesen tehát a kisebbségek körében mért vagy megfigyelt jelenségekről van szó, amelyek egy olyan mezőben helyezkednek el, ahol nem csupán alá- és fölérendeltség van ("gazdag térség" - "szegény térség", hatalmi centrum - helyi végrehajtás stb.), hanem a társadalom és gazdaság horizontján szétszórtan, olykor destrukturáltan, máskor lazán egymáshoz rendelve kialakult térbeli kölcsönkapcsolatok is funkcionálnak, amelyek - a bársonyos forradalmak utáni időszakról lévén szó - olykor határok nélkül keresik az új térbeli dimenziók közötti eligazodás lehetőségét. Ez a térszerkezeti átalakulás nemcsak a célok, hanem az elváráshorizontok szempontjából is egy igen jelentős, száznyolcvan fokos fordulatot mutat, melyben a gazdaság, a piac, a nemzetközi kapcsolatok, az ismeretek, ideológiák és döntési-igazgatási technológiák is Keletről jöttek egy fél évszázadon át, s Nyugatnak fordultak 1989-90 után. A térbeli orientáció kiegészült egy időbelivel is: míg bizonyos kelet-európai országok a múlt század végi és századfordulós prosperitás ideáljának visszatelepítésével kezdték a maguk rendszerváltását, addig mások vagy el sem kezdték, vagy egyenesen a fél- vagy másfél évszázados civilizatorikus előnyökkel rendelkező országok ideálképét vették át (polgári demokrácia, többpárti parlamentáris rendszer, jogállamiság-elvek stb.). Mindkét folyamat talpköve az a polgárosult társadalmi tömeg, mely történetileg a polgárosodás elősegítője vagy kiteljesítője volt. E folyamatokban a jól ismert néhányak kivételével - akik kisebbségi énjüket hol értékén kamatoztatva, hol pedig kiárusítva választottak korszerűbb társadalmi tudatot - lényegében mindenütt az elitek játszottak főszerepet. A huszadik századi háborús korszakok, nyílt totalitarizmusok és ideológiai hidegháborúk folyamatában ezek az elitek kialakították azokat a társadalom-, hatalom- és tömegeszményeket, amelyek nevében utóbb egyre könnyebb lett a maguk sikerét kifejezniük. Számos racionálisnak mondott alkalmazkodási (vagy függés-) elmélet szól arról, hogy a saját sikerképesség egyik alapfeltétele a versenytárs s főképp az ellenség alulmaradása, ami társadalmi méretekben százezreket és milliókat érint, akik kirekesztett, gettóba zárt, "átnevelésre" kényszerített vagy egyszerűen csak kitartóan manipulált kollektív lényekké váltak.

Ennek a kirekesztési aktusnak, ki- vagy bezárási stratégiának kollektív szenvedő alanyai mindenütt a kisebbségek. A folyamat hétköznapi példái számos kutató által föltártak, részletezni itt nem érdemes. Bizonyos azonban, hogy a korunk főáramába illeszkedni kívánó egyének ki kell alakítsák a maguk életútváltoztatási stratégiáit, illetőleg meg kell keressék azokat a változásmintákat, amelyek nyomán a kedvezőbb útra térhetnek. S ennek a "tömegkulturális" jelenségnek nevezett ismeretlenül is hatékony résztvevői rendszerint azok az elitek, amelyek egyik oldalon a leköszönő hatalommal s a másik oldalon az újonnan fölhatalmazottal képesek kialakítani a konszolidált hatalomkorlátozás és érdekbefolyásolás mechanizmusait. Számos tézis szerint a kelet-európai változásokban nem a nemzetállamok népei, nem is kisebbségek és többségek egymás közti kapcsolatai, hanem kifejezetten az értelmiségi diskurzusok alakítják ki azokat a frontvonalakat, törésvonalakat, kulturális konfliktus-levezető megoldásokat, amelyeknek nyilvánvaló haszonvétele számukra adatik. S mégannyira így van ez a nemzeti határokon belüli háborúk, fegyverkezés, stratégiai tervezés, tudományos és morális "felelősség"-vállalás esetében.

Röviden exponálva a kérdést: a kisebbségek részvétele a rendszerváltások gazdasági szférájának átalakításában, a privatizációs folyamatok eltervezésében és kivitelezésében, a demokratikus döntésmechanizmusok és hatalmi ellensúlyok biztosításában elsősorban attól függ, milyen arányú e jelenségek szabályozásában az értelmiségi részvállalás. Egyes kutatók szerint (Bárdi 1998) szó sincs nemzeti és nemzetiségi, kisebbségi és többségi, gazdasági és társadalmi törésvonalak kialakulásáról, csakis az értelmiség által vállalt konfrontációk, diskurzusok zajlanak, olykor a kelleténél-súlyánál drámaibb hangnemben, s amiről ez bizonykodik, az nem más, mint hogy a kultúrák közötti törésvonalak valójában az elitek közötti törésvonalak.

A tézis, még ha kimerítő okfejtésre épül is, részletesebb változatában, több ponton vitatható. Azonban annyi föltétlenül elfogadható belőle, hogy a rendszerváltások ezredvégi programjában régiónk népei inkább a vesztesek és kárvallottak oldalára kerültek, az elitek pedig a nyertesek, a sikeresek oldalára. Úgyannyira így van ez, hogy Kárpátaljáról vagy Székelyföldről nézve Magyarország egy már részben Nyugathoz csatlakozott álom-ország, ahol megindulhatott a mesés gazdagodás és a sikeres modernizáció, melynek segítségével Európa jelképes határát immár "áttolták" a Kárpátokon, s így a határon túli kisebbségek egyértelműen az innováció-hiányos régióba szorultak. Ennek az állapotnak kivételes lehetőségekkel rendelkező kormányozói pedig az elitek, amelyek a politikai, gazdasági és nemzetközi kapcsolati tér egyes szegmenseit "sikerrel privatizálták - maguknak". És nemcsak "úgy általában" az elitek, hanem főképp az anyaországi gazdasági és politikai ügybonyolítók, akiknek kezében immár a hazai privatizáció révén meglehetős tőkék összpontosultak - vagyis a kisebbségi elitek javarészt a magyarországi elitek befolyása alá kerültek, és sok esetben a helyszínen jelenítik meg a hazai elitküzdelmek helyi változatait, részben pedig kifejezetten a pártelitek a lehetséges közvetítők, akik befolyást szereztek a honi kül-, kereskedelem-, és beruházáspolitikában a keleti és nyugati közvetítő kereskedelemben megszerzett pozíciójuk révén.

A vesztesek és kárvallottak névsorát firtatva eléggé látványosan kiderül, hogy a hazai és a kelet-európai régióra vonatkozó gazdasági rendszerváltás egyik nyíltan megnevezhető vesztes-csoportja a kisebbségeké. Részint ismert okok miatt - vagy a másodosztályú állampolgári státus, vagy a kollektív különjogok hiánya miatt, alkalmasint egyszerű közigazgatási határáthelyezés következtében. Tény: az általános közérzet a kisebbségek saját tudatában, hogy az elitek térnyerése egyértelműen az ő számlájukra történik, akár része ennek a folyamatnak a deklarált periferikus helyzet, az aluliskolázottság, a mesterségesen visszaszorított kulturális tőkehasználat, a fejlődésben elmaradott gazdaság stb., akár nem.

A másik ok, amely miatt a kisebbségi érdekreprezentáció éppúgy lehanyatlott, mint a gazdasági szerepvállalás lehetősége, már komplexebb, s nem pusztán az elbizonytalanodott kisebbségi identitás személyes átélésével indokolt. Ez a kelet-európai kisebbségek történeti státusa miatti konfliktuskényszer, melynek számos oka van, és még több ürügye lehet. Ilyen például a határok merevsége, az intézményes - jogi úton korlátozott mozgástér, a nemzeti asszimilációs tendenciák sora, a kultúraidegen ágazatok telepítése a kisebbségi tájegységekbe, az etnikai homogenizáció fél évszázados programja, az erőltetett iparosítás, a legitim politikai érdekérvényesítés korlátai stb. Mindenesetre nem hamis közvélekedés szerint lett vesztese a kelet-európai átalakulásoknak a kisebbségek nagyobb része. Ez állítás igazolására szolgálhat példaként a "rendszerváltások" óta eltelt közel egy évtized, melyben pl. a romániai magyar kisebbség, a szlovákiai magyar kisebbség, a szlovéniai vagy kárpátaljai magyarság körében korántsem lebecsülhető "politikai innováció" ment végbe, amely egyszerre adott teret a kisebbségi politizálás demokratikus és önszervező erőinek a politikai tőke felhalmozására és szűk körű kisajátítására (ami az említett területeken látványos purparlékban fejeződött ki az elmúlt években), továbbá a pluralizálódásra, amelynek tényleges haszonvételéhez nem voltak meg a helyi történelmi tapasztalatok, valamint arra, hogy az adott politikai állam a kisebbségi erőmegosztás direkt technikái nélkül is kényszerpályákra terelhesse a nyugati típusú vállalkozói modernizáció útjára igyekvő kisebbségi társadalmat.

Tőkeképződés és politikai innováció - kisebbségi kontextusban

A magyarországi rendszerváltási átalakulásban és a privatizáció folyamatában megannyi tudományos és köznapi értékelés szerint sem látszik bekövetkezőnek rövid távon a polgárosodási ideológia megvalósulása. Ennek az ideológiának eszmei alapja a demokratikus és piaci-vállalkozási szabadság, amelynek alapképlete szerint az újrapolgárosodási folyamat minimálisan szükséges feltétele a vagyonos osztály kialakulása, amely államfenntartóként, fogyasztóként, adózóként és innovációs folyamatok elősegítőjeként érdekeltséget lát majd abban, hogy a strukturális hátrányba szorult rétegek is fölzárkózhassanak a jóléti szinten megkívánt stabil nívóra. Ám, ahogyan a határon túli magyarok könyvekkel való "megsegítése" nem minősült hatékony segítségnek, úgy a gazdasági regresszió idején magyar tőkét a kisebbségi magyarságba invesztáló "privát külpolitika" sem minősült kivitelezhető megoldásnak: a kisebbségi magyarság ilyetén kívülről megsegítése nem nevezhető eredményes politikai lépésnek, jobbik esetben is csupán a magyar és külhoni pártkörök perszonális kapcsolathálóját tudja megerősíteni, nem pedig a túlélésre berendezkedő közösségek létbiztonságát. A gazdasági tőkeinjekcióra azonban - néhány hazai vállalkozói csoportot leszámítva, amelyeknek nem okvetlenül kisebbségi státusa a meghatározó érték - aligha lehet számítani az európai periféria kiesőbb vidékein. Ennek számos oka közül kiemelésre érdemes néhány: 1.) a tőkekonvertálás sajátos rendszerváltás-kori megnyilvánulásai; 2.) a funkcionálisan hátrányos helyzetű térségek innovációképtelensége; 3.) az integrációs törekvések mentén föláldozott kisebbségi-egzisztenciális, valamint a térbeli integrálódás ellenében érvényesülő strukturális dezintegrálódás folyamata.

1.) A tőkekonvertálás sajátos rendszerváltás-kori megnyilvánulásai

Mind a magyarországi politikai közgondolkodásban, mind a kisebbségi értékszemléletben egyformán jelen van az a meggyőződés, hogy az "egyenlőségtársadalom" évtizedeit követően az abban jól pozicionáltak, informális csatornákat praktikusan kiépítők és fenntartók, majd a privatizáció folyamatában tőkeképes vállalkozó jelentkezők voltak képesek olyan piaci modernizációs stratégiát kialakítani, amelynek nem csupán a hozott tulajdon volt az alapja, hanem a külső tőketulajdon ügyes konvertálása és mozgósítása is. Itt nem pusztán arról van szó, hogy a hajdani pártelit nexus-emberei megteremtették maguknak a "visszavonuláshoz" való privatizált tőketulajdont, hanem arról is, hogy a tényleges párt-tőke-átmentésen túl értékesíteni kezdték és tudták is az adminisztratív tőkét, a tudástőkét, a kapcsolati tőkét is. A tőkekonvertálási gyakorlatnak már részben meg is voltak a hagyományai az üzleti, a kereskedelmi, a piaci-forgalmazási és bankéletben, melyek a történelmi kríziseket követően rendeltetésszerűen fölhasználásra kerültek egyes rétegek viselkedési stratégiájában, ám a magyarországi kisebbségek viszonylatában ennek a gyakorlatnak csak egyedi, kivételes példái voltak sikeresek és időtállóak. Az értékőrzésnek és a szimbolikus tőkék konvertálásának technikái az 1990 utáni kelet-európai kisebbségi léthelyzetben megannyi hamis formát öltöttek: a tudástőke értékesítésében például egyfelől a külföldi értékesítés, az anyaországba költözés, a diaszpórába menekülés volt esélyes megoldás, másfelől pedig az ennek elkerülésére kialakított önreprezentáció olyan formái váltak általánossá, amilyenek például a politikai pártalakítás, mozgalomszervezés stb. Nem részletezve itt a legrosszabb változatot, a kisebbségi léthelyzet és megmaradás érdekében vállalt nonkonform megoldásokat, - elegendő itt olyan konkrét példára utalni, melyben a kárpátaljai színész benzincsempészetből él meg, vagy hogy a székelyföldi polgármesterhelyettes (egyidejűleg a megyei RMDSZ második embere) egyéni vállalkozóként keresi biztos boldogulásának útját, s rajta kívül nyilván nem sokan remélhetnek már hasonló érvényesülést ugyanebben a térségben... - egyszóval nem veszve el a részletekben, elegendő annyit regisztrálni, hogy a kisebbségi önérvényesítés leginkább a "túlélőművészet" egyik formája lehet, de a gyakorlatban javarészt rejtett, "illegális" formában nyilvánul meg, ezért azt a kérdést: miként reprezentálódnak a kisebbségi törekvések az átmenet időszakának privatizációs folyamatában, valószínűleg nem lehet megválaszolni annak mérésével, hány üzem, hány szolgáltatás, hányféle hiányszakma vagy speciális tőketípus képes megélni ugyanazon a privatizációs piacon.

 2.) A funkcionálisan hátrányos helyzetű térségek innovációképtelensége

Az utóbbi évek szociológiai kutatásaiból egyértelműen kiderült, hogy a szocializmus-kori rendszeradaptáció főképp a vállalati és állami tulajdonból való lopással, a fusizással, a tőkealap második gazdaságba való átvitelével ment végbe. Ennek a tőkeháttérnek megszűnése a tönkrement szocialista gazdaságok hétköznapi szereplőinek létfeltételeit bizonytalanította el, s a sikerképes vállalkozások (igen nagy arányát) is ide számolva jelentősen megosztotta az innovációképesség esélyeit. A gazdasági válságfolyamatban a kelet-európai gazdaságok perifériára kerülése nyomán tovább erősödött nemcsak a társadalmi rétegek eltávolodása, strukturális esélyegyenlőtlensége, de jelentős mértékben növekedett a regionális aránytalanságok szerepe is. A hátrányos helyzetű térségek (ld. újabban Csanády 1998, A. Gergely 1998, Koszta Nagy 1998, Mirnics 1998, Oláh 1998, Csite 1997), a lemaradó és leszakadó régiók, az elhanyagolt ágazatok és a fejlődésképtelen piacok számára - s így természetesen az ezeken élő kisebbségi csoportok számára is - teljességgel érvénytelennek minősült a privatizációs folyamat inherens racionalitása, amelynek megismerésében és kezelésében rendszerint alig jutottak tovább a kényszerű elfogadásnál. Mintegy ráadásként érvényesült a tehertétel, amely abból eredt, hogy a szocializmus időszakában kialakult munkaerőgazdaság, beruházási- és piacpolitika állami kezelése "átszocializálta" a munkaképes népesség nagyobb hányadát, megnehezítve vagy megszüntetve az elemi kooperációk és szolidaritásformák működését. Midőn pedig a rendszerváltoztatási folyamatban a korábbi fejlesztési erőforrás-elosztás anomáliái miatt drámaivá váltak a különbségek, az immár állami háttér nélkül maradt termelő ágazatok váratlanul ütköztek a piaci ellenérdekeltségekbe és a kooperációképtelenség következményeibe.

Fokozottan érvényesültek ezek a válságjegyek a kisebbségi térben. A hagyományos térségek megélhetési szerkezetének változása (pontosabban drámai leromlása) egyértelműen jelzi, hogy a legkülönfélébb tőketípusok értéktelenedése csakis azon az úton állítható meg, amelyen a kelet-európai gazdaságok ez idő szerint nem tudnak vagy nem kívánnak haladni. Nincs az a szlovák fejlesztési tanácsadó, aki a szlovákiai magyarok lakta térség fejlesztésében látna biztos jövőt, s ebben intézményes támogatással is számolhatna; nincs az a beregszászi értelmiségi, aki párthovátartozástól függetlenül fölismerné az elitek kooperációjának jelentőségét, a tudástőke működésbe hozatalának fontosságát pedig szélesebb körben el tudná fogadtatni; s alig van olyan pozsonyi magyar értelmiségi, aki szélesebb körben is érvényt tudna szerezni annak a véleménynek, hogy az integrálódás kérdései csoportszinten a pluralizmus és az alternatívák perspektíváit tartalmazzák, individuális szinten viszont az asszimiláció és a súlyos túlélési gondok felé vezetnek... A hátrányos helyzetbe került térségekben tehát a perszonális, a csoportszintű, a területi egységben vagy lokális kezdeményezések formájában megjelenő közérdekű cselekvés reménytelensége, sikertelenségének lehangolt tudomásulvétele, s maga a mentális dezintegráció az, ami a létező depressziós hatásokat fölerősíti.

A hátrányos helyzetű térségekben tehát meglehetősen tisztán átlátható az innovációképtelenség számos jele, a tervezéshiánytól a reményhiányig, a tulajdonviszonyok tisztázatlanságától az értelmiségi szerepvállalások elbizonytalanodásáig, az önfeladástól az "áruvá válásig". Mondani sem kell, hogy a területi eltérések egyúttal belső konfliktusok hordozói, érdekkülönbözések reprezentálói is, amelyek ha egyáltalán megfogalmazódnak, akkor sem a konszenzuskeresést segítik, hanem a belső összetartozást lehetetlenítik el.

3.) Az integrációs és strukturális dezintegrálódási folyamat

A piaci modernizációs folyamat magyarországi dinamikája majdnem kézenfekvő módon kellene, hogy kihasson a kisebbségi léthelyzetben élőkre. A politikai innováció időszakában azonban a kisebbségi léthelyzetben átélt "másodosztályúság" teljességgel ellene hat a szétesett politikájú és gazdaságú államok integrációs politikájának. A kisebbségek úgy látják, hogy az országok közötti kulturális különbségek és kisebbségjogi viták ma már sokkal kevésbé lényegesek, mint az eliteken és magukon a kisebbségi társadalmakon belüli törésvonalak és konfrontációk. Az ellentétek alapját pedig a tulajdonviszonyokban nevezik meg, a konfliktusok megnyilvánulásában pedig a nem kormányzati szervezetek, önkormányzati intézmények és civiltársadalmi kezdeményezések közötti kölcsönkapcsolatokat látják reprezentálódni. Úgy vélik: léteznek ugyan nyelvpolitikai, intézményalapítási, kisebbségi önmegjelenítést szolgáló konfliktusok, amelyek a kisebbségek helyzetét súlyossá teszik, ezek azonban gyakorta elemi konszenzushiányt tartalmaznak inkább. A belső törésvonalak egyrészt eszmeiek, másrészt stratégiaiak, harmadrészt a külkapcsolatokat illetőek, s ezek mellett érvényesül ráadásul a meglévő erőforrások felhasználásának módja is. Meglehetősen nagy területi eltérések vannak a kisebbségi értelmiségi státuscsoportok között, a vallási-kulturális csoportok között és a belső kapcsolathálózaton túlívelő csoportkapcsolatok terén, amelyek nem teszik lehetővé, hogy akár csak a belső konszenzus is kialakuljon. Így a kisebbség integrációja oly mértékben romlik, hogy képtelen immár önérdekét érvényesíteni.

Ennek a helyzetnek kétféle következménye látható előre: egyrészt az, hogy a kisebbségi magyarok képviseleti tevékenységében egyre nehezebb lesz kollektív érdekekre hivatkozni, s aki megteszi, egyre nehezebben fogja tudni lemosni magáról, hogy a kollektív érdek címén saját (gazdasági, politikai) érvényesülésének célját kívánja megvalósítani; másrészt pedig az, hogy Magyarország várható európai csatlakozása után még nehezebb lesz az anyaországi és kisebbségi kapcsolatokat legalább azon a szinten tartani, amelyen eddig voltak. Többen drámai módon fogalmaznak: Magyarország számára a kisebbségek kérdése csak addig kérdés, amíg az politikai érv marad, s a mérhetően csökkenő létszámú határon túli kisebbségek számára pedig mindvégig égető kérdés marad önnön létük politikai szintű reprezentációja.

A kisebbségi léthelyzet vállalásának, értékelésének módja és értéktartalma sem maradhatott térben és időben ugyanolyan, mint korábban. A kisebbségek mind a politikai, mind a nyelvi-kulturális diskurzusokban jóval megosztottabbak lettek, önszerveződésük szintje egyre képtelenebbül eltávolodik az önrekonstrukció vagy a reintegráció szükséges szintjeitől. S míg korábban a politikai érdekérvényesítés útján elindult kisebbségi párhuzamos pályán haladhatott a gazdasági érvényesülés útját választó személyekkel, addig ma már az aszimmetrikus viszonyok lettek úrrá, s minimálisan kétszintűvé, kettős érdekűvé és céljait tekintve is ellentétessé váltak ezek a törekvések. A kisebbségek számára egyfelől létezik egy "idegen elit" (amely tőle eltávolodott, kormányzati tényezővé vált), másfelől pedig a helyi elit, tőle idegen alkalmazkodási, cselekvési szempontokat képviselve egészen más célokért hajlandó csak megnyilatkozni. Modernizációs vagy innovációs metszetben ez úgy is fogalmazható, hogy az idegen elit univerzális, központi szemléletű modernizációt szorgalmaz, a helyi elit pedig igen pragmatikusan és modernizáció-képtelenül a szocializmus erőszakolta provinciális megoldások és értékvilágok mentén gondolkodik, e két törekvés pedig semmiféle eséllyel sem találkozik össze.

A kulcsfogalmat több kisebbségi térben és eltérő politikai közgondolkodás mentén is abban fogalmazták meg, hogy a kelet-európai modernizációs és tőkeképződési folyamatban immár korántsem elégséges a politikai állam és a kisebbségei vitáját konszenzus-szintre segíteni, hanem ennek sikere érdekében a magyar/magyar kapcsolatok tisztázására kellene vállalkozni. Ehhez nemcsak az anyaország és a kisebbségi magyarság viszonyát kellene ismételten tisztázni - abból kiindulva, hogy igen erős aszinkronitás alakult ki máris a kisebbségi helyzetűek Magyarország-képét illetően, s ezen változtatni lenne érdemes, amennyiben Magyarország nem elégszik meg az "anyaország - gazdag ország" szereppel, hanem észreveszi, hogy kisebbségei körében kezd kialakulni egyfajta "nemzeti apátia" is, amelynek tárgyaként Magyarország olyan anyává vált, aki nem figyel már gyermekére... Mi több, a magyar-magyar viszonyban nem pusztán presztízsmentésről van szó, hanem a politikai innováció szükségszerű elemeként azoknak a kapcsolati, kulturális, politikai tőkéknek és energiáknak a mozgósításáról is, amelyek nélkül Magyarország az Európai Unióban is csak igen nagy presztízsveszteséggel jelenhet meg.

Az integrációs folyamat másik alapkérdése az lett, hogy az új redisztributív hatalommá felnövekvő Magyarország, amely nem pusztán a régióban zajló privatizációs folyamat "mintaországa" lett, hanem olyan kooperációs találkozások helyszíne is, amelyek nem hagyják érintetlenül a kisebbségi térben zajló politikai és gazdasági diskurzusokat. A vajdasági, beregszászi, szlovákiai és romániai kisebbségi politikai csoportosulások a két főváros közti relációk vonalán keresik a maguk cselekvési erővonalait, ezért a kisebbségi helyzetű magyar pártok és gazdasági vállalkozások messze nem lehetnek függetlenek a magyarországi politikai pártok és gazdasági vállalkozások mozgásaitól-változásaitól (Bárdi Nándor megállapítása).^* A kooperációs találkozások, együttműködési megoldások egyrészt gyakorlatias szinten folyó események, üzletkötések, finanszírozási kezdeményezések stb., másrészt a kisebbségi létformában igen ritka revitalizálási stratégiák alapjai lehetnek, újraerősítő célokként értékelhetők, harmadrészt hozzájárulnak ahhoz is, hogy a kooperációk puszta lehetőségei a magyar-magyar viszonylatban látszólag rendezett kapcsolat képzetét is keltsék. Ez utóbbinak lehet része az is, hogy az anyaországot irigylendően szépnek, fejlődőnek, gazdagodónak látják, akár némi öncsalás árán, akár a kisebbségi dimenziókkal való összevetés alapján, s jobbára megállapítják azt is, hogy szép és gazdagodó ugyan, de nem a mi lehetőségeink hazája... (Biró A. Zoltán megfigyelése). Ez a "fölfelé nézés", az áhítat és a hódolat keveredik azzal a kisebbségi keserűséggel, hogy a magyar politikus számára a külföldi magyarság vagy politikai szövetséges, vagy pedig egy ellentétviszony megtestesítője, s ekként már korántsem ideális versenytárs. Így a kisebbségi pozícióból Magyarország nemcsak redisztributív új hatalom immár, amelynek az etnikai diskurzuson túl a kisebbséget instrumentalizáló szerepe is megerősödik, hanem olyan "szabadságot finanszírozó" szerepet is fölvett, amelynek a kisebbségi magyar vállalkozók, munkavállalók, piackeresők vagy kereskedelmi közvetítők számára nincs is annyi kínálata, hogy ebben a szerepében el is lehessen fogadni. Ráadásul abban, hogy az integrációs törekvéseket másik oldalon a dezintegrációs folyamatok kísérik, az anyaország szerepe olybá tűnik, mintha bármiféle innováció csakis kívülről jöhetne a hátrányos helyzetű térségekbe.

Az etnokulturális térben zajló privatizációs folyamatok és együttműködési színterek elemzéséből nem hagyható ki az anyaországgal való kapcsolat. Tekintettel az utóbbi évek elemzéseire, erős hipotézisként állítható, hogy a kisebbségek érdekmegjelenítése a tőkeképződési folyamatban nemcsak igen alacsony, hanem rejtett is. A szociokulturális integrációk szétesése, a társadalomszerkezetnek a pártállami gazdaságok összeomlását követő erodálódása minden kisebbségi térben azzal a következménnyel járt, hogy a történetileg tekintve erősen polgárosult, számos térségben a biztos megélhetés előnyeit élvező kisebbségi magyarság (és más kisebbségek is) elveszítették a létbiztonságot nyújtó munkahelyek, piacok, financiális források, nyugdíjak, megélhetési módok és üzletképes tevékenységi területek java részét. A destabilizálódott gazdasági körülmények között a vállalkozói gazdaság anakronisztikussá lett, gyakorta inkább csak vágykép, mint valóság.

A helyzetképet csupán elnagyoltan jelezve kiemelhetők lennének egyedi példák a kisebbségi magyarság vagy más etnokulturális csoportok látszólag megindult gazdasági részvételére vonatkozóan. A konkrét történések azonban számadatokból ritkán érthetők meg, amit egyetlen konkrét példával kívánunk illusztrálni: miközben a vajdasági mezőgazdasági területek túlnyomó hányada magángazdaság volt, a privatizáció és földvisszaigénylés lényegtelen arányú maradt; mindemellett a szerbiai privatizáció során 1998 szeptemberéig a mintegy 6000 vállalatból mindössze 38-at vettek magánkézbe, ami nem mondható jelentős változásnak a tulajdonosi struktúrát tekintve. Ráadásul az esetek egy részében a szocialista vállalatok munkásai által kivásárolt részvényeket törvényi úton elvették (1994), a magánosított tőke mindössze 3 %-ot tesz ki az állami és társadalmi tőketulajdon mellett, így az eddigi (tízéves) privatizációs folyamatban mindössze a régi rendszer tartósításának folyamata teljesedett ki, nem pedig a piacgazdasági átmenet kezdődött meg. "E 38 vállalat tőkéjének felbecsült értéke 19 százalékkal kevesebb, mint amennyire a dolgozók és az egykori dolgozók a törvény értelmében jogosultak", ugyanis a dolgozók ingyenes részvények formájában kapják meg tulajdonrészüket (ledolgozott éveik arányában) a vállalattól, hogy azt ne kelljen privatizálni, de még így is csak a rendelkezésre álló részvények 60 %-át tudták szétosztogatni, mert a bizonytalan jogi, pénzügyi és tőkepiaci feltételek miatt a dolgozók nem tartanak igényt a részvényekre (Magyar Szó, 1998. szeptember 11., 4. p.).

A folyamat más szinten és némiképp jobb kondíciókkal indult meg Horvátországban, Szlovéniában és Szlovákiában, de még nyomaiban is fölismerhetetlen Kárpátalján, ahol a maffiózus megoldások mindent tökéletesen uralnak, s privatizációról csakis a rablótőke esetében lehet beszélni. Némiképp más a helyzet Romániában, melynek feltételeiről alább bővebben szólunk, jelezve, hogy a nemzetközi kapcsolathálózati értelemben vett privatizációs együttműködés (a gombamód szaporodó szlovák-magyar vegyesvállalatok vitathatatlanul biztató kezdeményezésein túl) talán itt a legeredményesebb.

Természetesen a romániai folyamat sincsen előtörténet nélkül, s e téren több jelensége regionális hasonlóságokat mutat a kisebbségi térségek gazdasági fejlődésmódjával és működésével. A kisebbségi területeken élő magyarság beolvadása, elvándorlása vagy szórvánnyá satnyulása párhuzamosan haladt a városi koncentrációk kialakulásával és a falusi nyelvszigetek, kulturális enklávék, illetve gazdasági reliktumok formálódásával. Az 1990 utáni jogi és gazdasági intézkedések nyomán Romániában egy többszázezres kistulajdonosi réteg alakult ki, amely a román gazdaságstratégiának megfelelően nem volt képes piacorientált tevékenységre a gépparkhiány, az alkatrész-utánpótlás és a felvásárlópiac hiánya miatt. Ugyanez a térség (de vehetnénk példaként a szlovákiai magyar nyelvsziget vagy a szlovéniai magyar kisebbség esetét is) a szakemberhiány, az elvándorló értelmiség, a tőkehiány és a piacképes termékkínálat miatt kiszolgáltatottá vált az etnopolitikai alapon preferált magángazdaságban. Az 1997. első feléig kialakult mintegy 1800 magyar-román vegyesvállalat 60 %-a a magyarországi befektetők tulajdonában van, a mögötte álló csekély és bizonytalan tőkeerő pedig bármikor fikcióvá válhat a kisebbségi munkavállalók számára. Ennek az alapvető trendnek a privatizáció folyamata is segítőjévé válik, hiszen a visszakapott apró földterületeken a kedvezőtlen hitelfeltételek miatt még az önellátás szintjére sem tudnak visszakapaszkodni azok, akik megélhetésre alkalmas földterülettel, magántulajdonnal rendelkeztek a II. világháború előtti időszakban, s most kénytelen-kelletlen tanúi lesznek annak, hogyan kap nyílt állami támogatást a román vállalkozói szféra a kisebbségivel ellentétben.

A várható trendek elemzésében egyelőre kevés a pontos adat, gyakoribb a jóslás. A tendenciák belátásánál azonban számolni lehet a lokális gazdaságok reciklálási, kooperációs és csere-jellegű folyamataival, melyek nemcsak a redisztribúciós logikára épülő makrogazdasági események, s nemcsak a globalizációs piaci események helyi alakzatai, hanem a kapcsolati és bizalmi tőkére épülő gazdasági egyensúlyok fontos tartalékai is. A kutatások tapasztalati anyaga szerint a gazdasági szereplők piaci reprezentációja korántsem mindig a nyers financiális haszonvétel formájában mérhető. Ezt nevezhetjük a szimbolikus tőkekonvertálás egy sajátos mechanizmusának is, amely nélkül sem a hátrányos helyzetű (így pl. kistermelékenységű agrárgazdaság, lokális igényű "lengyel-" - ott orosz - piaci árucsere-mechanizmusok, rablógazdálkodás a földeken, hulladékhasznosítás a városokban stb.) kvázigazdaság sem élhet meg. A hátrányos és reménytelen piaci helyzetű térségekben aligha érvényesül a világgazdasági válsághatások sora, el sem jut odáig az európai fejlesztési pályázatok java része, s a privatizáció a pénzhiányos és bizonytalan termékszerkezetű gazdaságban szinte csakis az önerős fejlesztés minősül kivitelezhető megoldásnak. Az információhiány és szervezetlenség hatására a még működő kisüzemi beruházások (pl. sajtgyártás) is érzéketlenek a valódi piaci igényekre (így pl. a frissen kialakított sajtüzem szomszédságában minden házban saját sajtkészítés folyik, így az induló vállalkozás eleve a biztos bukást termeli).

Megújultak a fejletlen térségek kooperáció-hiányos gazdaságára jellemző irányítási mechanizmusok is, és velük újraerősödtek a kisvállalkozási szintet még el nem érő, a primitív csere és ajándékozás mechanizmusait hagyományos eszközként kezelő magánerős próbálkozások is. Ezek elsősorban a családi gazdaság, a lakóhelyi ismeretségek körében indultak újra, s pusztán arra a tapasztalati élményre épülnek, hogy valamiképp meg lehet élni az importált nyugati minták, a kockázatos tőkebefektetések és a pénzforgalom nélkül is.

Természetesen nemcsak ínséggazdaság létezik, sőt, minél esélytelenebb a környezet ellenállása, annál nagyobb esély van arra, hogy minimális ügyeskedéssel már formális megélhetésre, sőt haszonra bazírozó vállalkozást lehet indítani, ha lehet, egyszerre több szektorban is, hogy kisebb bukás kísérje egyiket-másikat. A kollektív érdek hiányát jól láttatja az az attitűd, amely (a helyi kutatók megállapításai szerint egyre inkább) arra alapoz, hogy a közös cselekvés és közös haszonvétel sikertelen korszaka után immár a reménytelen viszonyok közötti magánerős kiugrási kísérletek vezethetnek egyedül eredményre. A "közös" érdekeltség, a közös haszon, szimbolikus értékcsökkenése fölerősíti a korábbi "ők és mi" reláció helyett az "ők és én" viszonylat vállalását. A "kollektív technikákkal nem ment, de talán nekem sikerülhet" reménye pillanatnyilag még olyan élethelyzeteket teremt, amelyekben árnyalatnyi reménysugár található. Egyre inkább hiányoznak azonban azok a mentális energiák, megerősítések, segítség, tervszerű kooperáció, kisközösségi munkamegosztás stb., amelyek révén a túlélési kísérletek alkalomadtán jobban sikerülhetnének. Megkésni látszik annak belátása, hogy miután nagy számban létezik még hagyományos térség, miután érvényesíthető még a rurális térségek saját ökonómiája, akkor ezen belül a humán kapcsolati tőke, a családi gazdaságok hálózata és a kollektív krízisben megfogalmazódó szükségszerű együttműködés-keresési érdek megtartó erő lehet az erőltetett privatizációs folyamat során is.

Összegzésül

Végkövetkeztetésként megfogalmazható, hogy a kisebbségiségi státus és a privatizáció nagyjából diszjunkt fogalmak, vagyis a kisebbségi lét relatíve sokszorosan esélytelenebbé teszi a vállalkozási sikert, mint a többségi társadalomhoz tartozás. Fontos azonban megjegyezni, hogy a kelet-európai kisebbség egészére külön egységeit és összességét tekintve is érvényes az az állítás, hogy a privatizáció folyamatában a kisebbség nem mint kisebbség vesz részt, nemcsak mert nem önálló entitás a szó gazdasági-vállalkozási értelmében, hanem mert a túlélést korlátozó körülmények között nem a kisebbségi státus számít, nem az identitásvállalás a mértéke a piaci érvényesülésnek (sőt!). Vagyis a kisebbségi létállapotok történetileg sem kedveztek és ma sem kedveznek a kisebbségi önreprezentációnak, amely a gazdasági haszonvétel racionalitásától meglehetősen idegen attitűdöt igényel. A kettős hátrányos helyzet a kisebbségi gazdaság esetében éppen ebből fakad: az etnikai-kulturális-történeti kisebbségen belüli vállalkozói kisebbség esetében ez idáig eldöntetlen maradt, hogy számon kérhetők-e rajta a nagyobb kisebbség egzisztenciájára, létformájára, értékrendjére és hagyományaira érvényes normák - s ha nem, miként marad esélye arra, hogy megmaradását, érvényesülését a politikai és kulturális közösség egészének jóváhagyásával biztosíthassa...

Albert Ferenc - Bodó Barna - Papp Z. Attila 1997. Peremlét és megmaradás. Szórvány füzetek, Temesvár, 120 p.

Antohi, Sorin 1998. Les roumains pendant les années 90 - géographie symbolique et identité sociale. =Transitions, ex-revue des pays de l'Est, Vol. 39., No.1. 112-134. p.

Bagi Andrea 1998. Túlélőművészet Kárpátalján: adaptációs technikák egy kisváros példáján (Beregszász). Kézirat, a kutatás dokumentációja számára, 32 p.

Bárdi Nándor 1998. Törésvonalak a határon túli magyar politikai közösségekben. (Konferencia-vitaindító, a Teleki László Alapítvány Közép-Európa Intézete szervezésében, "Globalizáció és nemzetépítés Közép-Európában", Budapest, 1998. szeptember 18.).

Beszteri Béla - Mikolasek Sándor szerk. A kisebbségek helyzete Közép-Kelet-Európában és Magyarországon. Tudományos konferencia 1997. április 29., Komárom, VEAB, 215 p.

Bezák, Anton 1997. The relationship between regional and national unemployment trends in Slovakia. =Földrajzi Értesítő, XLVI. évf. 3-4. sz., 155-160. p.

Biró A. Zoltán - Gagyi József - Oláh Sándor 1994. Gazdálkodási gyakorlat a Székelyföldön. In: Antropológiai Műhely, 94/1. sz., 7-39. p.

Biró A. Zoltán 1997. A társadalom védelme és/vagy építése. Elemzés a romániai magyar elit "termelődéséről" és szerepéről. In: Antropológiai Műhely, 3-4. sz., 5-37. p.

Biró A. Zoltán 1998. A Magyarország-kép átalakulása a romániai magyar közéletben és a mindennapok szintjén, Csíkszeredából nézve. (Konferencia-vitaindító, a Teleki László Alapítvány Közép-Európa Intézete szervezésében, "Globalizáció és nemzetépítés Közép-Európában", Budapest, 1998. szeptember 18.).

Bodáné Pálok Éva 1996. Kisebbségi jogok és intézmények Magyarországon. =Regio, 3. sz, 125-141. p.

Bodó Barna 1997. Kisebbségi érdekvédelem - kormányból és/vagy ellenzékből. (Tudományos tanácskozás előadásai). Szórvány füzetek, Temesvár, 75 p.

Bodó Barna 1997. Azonosulás, elitek, peremlét. In: Peremlét és megmaradás. Bánsági helyzetkép 1996. Szórvány füzetek, Temesvár, 20-57. p.

Bodó Julianna szerk. 1998. Fényes tegnapunk. Tanulmányok a szocializmus korszakáról. KAM, Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Csíkszereda, 222 p.

Brunner, Georg 1995. Nemzetiségi kérdés és kisebbségi konfliktusok Kelet-Európában. TLA, Magyarságkutatás könyvtára XVII. Budapest, 99 p.

Cs. Gyímesi Éva 1996. Két kultúra peremvidékén. (Tudomány és egyetem a kisebbségi létben). =Tiszatáj, 1. sz., 3-11. p.

Csanády András 1997. Túlélő társadalmi formák és azok tudata. Konferencia-előadás, 1997. december 4-5., kézirat, 17 p.

Cseke Péter 1995. Népiség - populizmus - nacionalizmus az ezredvégen. =Korunk, 4. sz., 95-102. p.

D. Lőrincz József 1997. Milyen értékek alapján épül a romániai magyar társadalom? In: Antropológiai Műhely, 1. sz., 5-29. p.

Dávid Gyula - Veres Zoltán szerk. 1997. Egy kisebbség kisebbségei. Erdélyi Könyv Egylet, Stockholm, 246 p.

Gagyi József 1997. Az új elit a Székelyföldön. Hargita megyei változások 1968 után. =Társadalmi Szemle, 4. sz, 58-69. p.

Gagyi József 1998. "...Sokféle jel volt égen s földön..." - A krízis kulturális szerepéről. In: Jelek égen és földön. KAM - Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Csíkszereda, 101-124. p.

Gáll Ernő - Magyari-Vincze Enikő 1995. Az erdélyi magyar egyetem - szimbolikus mezőben. =Korunk, 4. sz., 57-70. p.

A. Gergely András 1998. Hagyományos térség - nemhagyományos régiók. In: Csanády András szerk. Hagyományos térségek megélhetési szerkezete. AB Aeterno, Budapest, 186-196. p.

Gheorghe, Nicolae - Acton, Thomas 1996. A multikulturalitás problémái: kisebbségi, etnikai, nemzetiségi és emberi jogok. =Replika, 23-24. sz., 207-218. p.

Gyurgyík László 1993. A szlovákiai magyarság a népmozgalmi és népszámlálási adatok tükrében. =Regio, 3. sz., 71-86. p.

Ira, Vladimir 1997. The perception of potential ethnic tensions. (The region of East Slovakia and Northeast Hungary). =Földrajzi Értesítő, XLVI. évf. 3-4. sz., 161-171. p.

KAM 1994. Gazdasági elit a Székelyföldön - 1993. (Helyzetelemző tanulmány). In: Antropológiai Műhely 5. sz, 1994/2., 7-40. p.

KAM 1995. Változásban? Elemzések a romániai magyar társadalomról. KAM, Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Csíkszereda, 259 p.

KAM 1996. Elvándorlók? Vendégmunka és életforma a Székelyföldön. KAM, Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Csíkszereda, 258 p.

KAM 1996. Elmentünk? Székelyföldi életutak. KAM, Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Csíkszereda, 260 p.

KAM 1997. Így élünk. Elszegényedési folyamatok a Székelyföldön. KAM, Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, Csíkszereda, 198 p.

Kókai Sándor 1995. A nyíregyházi ún. "KGST-piac" nemzetközi vonzása. =Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2. sz.

Koszta Nagy István 1998. Szociodemográfiai folyamatok Romániában. (Társadalomszerkezeti összefüggések.) Kézirat, a kutatás számára átadva, 37 p. Megjelenés alatt MTA PTI, Munkafüzetek.

Koszta Nagy István 1998. Új szövetkezeti modellek. (Kézirat, a kutatás számára átadva), 27 p. U. o.

Kovács Éva - Misovicz Tibor - Bárdi Nándor 1998. Politikai attitűdök az erdélyi magyarság körében. =Regio, 1. sz, 81-108. p.

Krygier, Martin 1997. Vitious Circles: Antipodean Reflections on Power, Institutions, and Civil Society. =East European Politics and Societies, Vol. 11., No. 1., Winter, 36-87. p.

Lengyel György 1998. Gazdasági szereplők és magatartások. =Szociológiai Szemle, 2. sz., 47-66. p.

Matolcsy György 1995. Privatisation - midway. Property Foundation, Institute for Privatization Studies, Budapest, 60 p.

Mink, Georges - Szurek, Jean-Charles 1998. L'ancienne élite communiste en Europe Centrale. Stratégies, ressources et reconstructions identitaires. =Revue française de science politique, Vol. 48., No. 1., février, 3-41. p.

Mink, Georges - Szurek, Jean-Charles 1997. Ressources, Calculs et Anticipations de l'Ex-nomenclatura en Pologne, Hongrie et Tchécoslovaquie (1988-1992). Warsawa, Instytut Studiów Politycznych, PAN - Laboratoire d'Analyse des Systémes Politiques, URA-CNRS. 67 p.

Mirnics Károly 1996. Kis-Jugoszlávia hozománya. Írások az asszimilációról és a kisebbségről. Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 174 p.

Mirnics Károly 1998. Integráció - leszakadás - kisebbségi társadalom: Szerbia, az ott élő magyarság esete, mint intő példa. Kézirat, 14 p.

Miszlivetz Ferenc ed. 1998. Regionalism, Nation-States, European Integration. Central-Eastern and Western European Perspectives. ISES Discussion Papers, No. 4., Budapest-Kőszeg-Szombathely, 92 p.

Mizsei Kálmán szerk. Privatizáció Kelet-Európában. Atlantisz - Medvetánc, Budapest, 189 p.

Oláh Sándor 1996. A székelyföldi agrártermelés társadalmi feltételei 1989 után. Kézirat, 29 p.

Orbán Sándor 1996. Transzformációs recesszió Ukrajnában. /Diplomadolgozat, Századvég - BKE/, kézirat, 53 p.

Papp Z. Attila 1998. A romániai magyar oktatás helyzete 1989 után. Kézirat, a kutatás adattára számára átadva, 20 p.

Salat Levente 1996. A romániai magyar értelmiség szellemi helyzete. In: Filippika az idő ellen. Ariadné könyvek. Komp-press, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár. 200-208. p.

Sandru, Vasile Dr. 1997. The Old-New Problem of Ethnic Minorities. Aspects of Roumanian Experience in Building Democratic Inter-Ethnic Relationship. MKI-tanulmányok No.9., Magyar Külügyi Intézet, Budapest. 26 p.

Schöpflin György 1991. Nacionalizmus a posztkommunista rendszerekben. =Világosság, 7-8. sz., 481-491. p.

Síklaki István 1993. Ajánlás a túléléshez. =Juss, Hódmezővásárhely, 164 p.

Szalai Erzsébet 1994. Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. (Átiratok sorozat), Pesti Szalon - Savaria University Press. Budapest - Szombathely, 274 p.

Székely, Vladimír 1997. The theoretical outline of methodological procedure of selection of assisted regions. =Földrajzi Értesítő, XLVI. évf. 3-4. sz., 197-203. p.

Tamás Pál 1998. Regionalitás és innováció. (Előadás a csíkszeredai II. Társadalomtudományi Szemináriumon, 1998. szept. 7.).

Tóth Attila 1997. Miképp küszködik Kányád és vidéke? Konferencia-előadás, 1997. december 4-5. Kézirat, kiadás előtt, 11 p.

V.Király István 1996. Határ - Hallgatás - Titok. Ariadné könyvek. Komp-press, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár. 117-223. p.

Vachudová, Milada Anna - Snyder, Tim 1997. Are Transitions Transitory? Two Types of Political Change in Eastern Europe since 1989. =East European Politics and Societies, Vol. 11., No. 1., Winter, 1-35. p.

Veres Károly 1996. A demokrácia paradoxonai. In: Paradox (tudat)állapotok. Ariadné könyvek. Komp-press, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár. 7-66. p.

Veres Károly 1996. Elit és ellenelit. In: Paradox (tudat)állapotok. Komp-press, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár. 162-178. p.

Vincze Mária 1997. A falusi foglalkoztatás és a jövedelem szerkezete Romániában. Konferencia-előadás, 1997. dec. 4-5., kézirat, 16 p.

Vogel Sándor 1997. Magyar kisebbség Romániában. Magyar Külügyi Intézet Tanulmányok No. 8., 26 p.

Vissza