Erdély 1848-1849-i történetének egyik legbonyolultabb és legvitatottabb kérdése bizonyosan az, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Mind a magyar, mind a román és szász történetírás sokat foglalkozott ezzel a kérdéssel, de egymástól eltérő, sőt általában egymásnak ellentmondó válaszok születtek. A román történetírás Magyarország és Erdély uniójában, újraegyesítésében jelöli meg a drámai konfliktus fő okát, s elindítójának az október közepén tartott Székely Nemzeti Gyűlést tartja. Ettől a régebbi szász történetírás álláspontja sem sokban különbözik.

A magyar kutatók többsége nem vonja kétségbe, hogy az unió kimondása nemzetiségi feszültségeket is kiváltott, de szerintük ez önmagában nem szükségszerűen vezetett polgárháborúhoz, hiszen a magyar vezetés bizonyíthatóan folyamatosan kereste a békés kiegyenlítődés lehetőségeit. Ezt a célt szolgálta a románok által annyit sérelmezett feudális-rendi törvények eltörlése, s helyettük a polgári szabadságjogokat biztosító törvények elfogadása az erdélyi országgyűlésen. És mindenekelőtt a jobbágyfelszabadítás életbe léptetése 1848. június 18-án, amellyel a románság nyert a legtöbbet, mert a felszabadult jobbágyok többsége román volt. Tegyük ezekhez hozzá, hogy az erdélyi országgyűlésen létrehozott, majd a pesti népképviseleti országgyűlésben tevékenykedő Unióbizottság egyes tagjai egy olyan nemzetiségi törvény megalkotásán dolgoztak, amely előírja a nemzetiségek anyanyelvének széles körű használati jogát az oktatásban, egyházi életben és a közigazgatásban. Hogy egy ilyen törvény megkésetten, csak a szabadságharc utolsó heteiben jöhetett létre, annak korántsem csak a magyar politikai gondolkodásban kereshetjük az okát, amint azt a történetkutatók többsége állítja, hanem mindenekelőtt a császári hatalom és Magyarország közt szeptemberben beállt kedvezőtlen fordulat következményeiben. Ugyanis ez a fordulat Erdélyt a polgárháború küszöbére taszította: megkezdődött a magyar nemzetőrségek lefegyverzése, a magyar nemesek és hivatalnokok összeszedése, táborba szállítása s megkínzása. Súlyosbító körülmény volt, hogy a magyarság lefegyverzését a császári katonai főparancsnok, Puchner tábornok a román és a szász fegyveres felkelőkre bízta.1 Hogy mi volt a császári hatalom célja, arra Kosáry Domokos adja a legszabatosabb választ. őt idézzük: "...akármennyire adva is volt egy bizonyos ellentét a Duna-medence nemzetiségei között, a bécsi ellenforradalmat terheli a felelősség, hogy a saját érdekében kihasználta és a fegyveres összetűzésig hevítette ezt az ellentétet. Neki nem az volt a fontos, hogy egyik vagy másik nacionalizmus elérje, amit akar, hanem az, hogy a magyarok ellen szövetségeseket szerezzen."2 A szövetséges had nagy részét a felkelő román parasztság alkotta.

A fegyelmezetlen és sok esetben fegyelmezhetetlen felkelő parasztság októberben és novemberben féktelen dühvel vetette rá magát a magyar földesurak mellett a magyar közösségekre és egyházakra. Ennek során nagyszámú magyar polgári lakost pusztítottak el, elsősorban Alsó-Fehér megyében és a Mezőségen, miközben a vármegyékben a magyar nemesi udvarházak és kastélyok többségét kirabolták s felégették.3 A források olyan atrocitásokról számolnak be, amelyeknek párját csak a középkori parasztfelkelésekben lehet megtalálni. Bár a román falvak népessége is jelentős veszteségeket szenvedett, 1848 őszén és telén a magyar polgári lakosság veszteségei összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak, s ezek száma az év végére mintegy 3500 főre rúgott 4 (s 1849-ben ez a szám tovább növekedett).

Mint ismeretes, Bem december végén kezdődött hadjárata új fordulatot hozott Erdély helyzetében: rendkívül gyors ellentámadással szorította ki az ellenséget Erdélyből. Ezzel egy időben a magyar kormánynak tisztáznia kellett, hogy milyen politikát folytasson a polgárháborús Erdélyben. Mivel ez a kérdés eléggé ellentmondásos a magyar történetírásban, részletesebben ki kell térnünk rá.

A nehézség abból adódik, hogy történetírásunk mindmáig nem tárta fel kellően az 1849-es év erdélyi történetét. Viszonylag sokat foglalkozott Bem hadjáratának leírásával, Kossuth és Bem, valamint Csány kormánybiztos és Bem tábornok viszonyának immár szokványossá vált bemutatásával. Sok bírálat érte Kossuth és Csány nemzetiségi politikáját, s még több elismerés jutott Bem amnesztiát hirdető állásfoglalásának. Kossuth valóban megkésve jutott el a románokkal való tárgyalások megkezdéséhez, de látnunk kell azt is, hogy Erdély politikáját mennyire befolyásolták a belső körülmények, például a román felkelők által elkövetett szörnyű vérengzések. Azt sem vettük eléggé figyelembe, hogy Kossuth 1849-i politikájában időnként nem jelentéktelen változások következtek be.

Fokozottabb mértékben kell kutatnunk 1849 történetét azért is, hogy a román történetírás egyoldalúságait tények bemutatása által ellensúlyozni tudjuk. A román történetkutatók, egy-két kivételtől eltekintve, mártirológiát írnak a polgárháború román áldozatairól, de rendszerint elhallgatják vagy minimalizálják a magyar áldozatokat. Emellett különböző jellegű eseményeket mosnak egybe: így a polgárháború idején elkövetett közbűntényekért indított magyar hatósági felelősségre vonást a vadászcsapatok tevékenységével, de az utóbbiban sem látnak különbséget e csapatoknak a népfelkelőkkel vívott összecsapásai, illetőleg a román falvak lefegyverzése során végrehajtott akcióik között. S ráadásul a vadászcsapatok által elkövetett egyes túlkapásokért, hatáskörük túllépéséért is a magyar kormányzat főbb vezetőit, Kossuthot, Beöthyt és Csányt teszik felelőssé, teljesen alaptalanul.

Egyik kérdésünk tehát az, hogy Bem amnesztiapolitikája egyéni kezdeményezés volt-e, vagy a magyar kormányé, pontosabban Kossuthé is. Kérdésünkre választ kapunk, ha tekintetbe vesszük, hogy Bem az 1848. december 6-án Nagyváradon kibocsátott kiáltványának alapelveit mint "az ország kormányától biztosított jogok"-at hirdette meg. Ebben a következő jogokról biztosítja Erdély népeit: "Minden lakosok nemzetiség, vallás- és rangkülönbség nélkül egyenlők és minden hivatalok viselésére ugyanazon jogaik vannak, ha az álladalomnak becsületesen és hűségesen szolgálnak és a szükséges képességekkel bírnak." És tovább: "Jóllehet a magyar nyelv az országgyűlés nyelvének vétetett fel, minden más népségek nemzetiségöket megtartják, és magok belső ügyeikben a magyar nyelv mellett tulajdon nyelvökkel élhetnek. Minden vallás különbség nélkül a kormány által ugyanazon oltalomban részesülnek."5

Nem lehet vitás, hogy amikor Kossuth Bem tábornokot az erdélyi haderő főparancsnokává kinevezte, közölte saját erdélyi politikájának alapelveit, s ezáltal annak közzétételére fel is hatalmazta a tábornokot. Nem véletlen tehát, hogy Bem tábornok szükségesnek tartotta hangsúlyozni: amit ígér, a magyar kormány nevében ígéri. Bem a Kolozsvárt 1848. december 27-én három nyelven közölt kiáltványában pontosította az erdélyi politikát: "Mindennemű politikai vétkekért általános bocsánat biztosíttatik az egész országra nézve", de siet hozzáfűzni, hogy az "alkotmányszerű kormány" ellen ezután elkövetendő mindennemű vétség haditörvényszék alá tartozik, akárcsak a fegyverek rejtegetése.

Mindez nem állt szemben Kossuth s az Erdélybe küldött Beöthy Ödön főkormánybiztos politikájával; nem fogadhatjuk tehát el az egyébként kiváló Bem-kutató Kovács Endrének azon állítását, hogy a kolozsvári kiáltvánnyal megkezdődött "Bem önálló, kormánytól független nemzetiségpolitikája." A kolozsvári kiáltvány ugyanis csak szavakban különbözött a nagyváradi alapelvektől, amelyeket - ismételjük - Bem a magyar kormány nevében tett közzé.6

Mindezzel nem akarjuk azt a látszatot kelteni, mintha Bem tábornok, illetve Beöthy főkormánybiztos intézkedései teljesen egybeestek volna. Ez már csak azért sem lehetett így, mert - kinevezésük értelmében - Bem a katonai, Beöthy a polgári ügyekért volt felelős. Bem feladata Erdély visszavétele, Beöthyé a belbéke helyreállítása és az uniós törvény alkalmazása volt. Bem nem tért ki az 1848 őszén elkövetett bűntényekre, de amnesztiájában világosan kijelentette, hogy kegyelemben a politikai vétségek elkövetői részesülnek. Beöthy ugyan a január 6-i rendeletében nem szólt amnesztiáról, de "a törvényes rend és alkotmányos szabadság" visszaállítását nem terror útján vélte elérhetőnek, hanem a "meggyőzés, kibékítés" eszközével, s a belbéke érdekében ekkor még kijelentése szerint a felkelők által okozott károkat is a kormány becsült áron hajlandó kifizetni. A felállítandó vadászcsapatok feladata sem a bosszúállás az elkövetett atrocitások miatt, hanem " az oláhajkú nép lefegyverzése és az elrablott portékák, hol azok találhatók, visszaszerzése." De szó sincs megtorlásról, hiszen Beöthy arra figyelmezteti az illetékeseket, hogy "ki erkölcsi tisztaságában és becsületességében nem bízik, e sereghez be ne álljon, mert a magyar nemzet egyedüli feladata, bármi méltatlanságot és polgáriasság elleni tényt követtek légyen is el ellene, hasonló mértékkel vissza nem fizetni, mert ezt sem historiai nevezetessége, sem világszerte ismert becsületes jelleme meg nem engedi."7

Sokat mondó tény az is, hogy Czetz alezredes (később tábornok) a Tordán állomásozó különítmény parancsnoka azt kérte Beöthytől: váltsa fel a főként Kolozsvárt és Nagyenyeden toborzott önkéntesekből álló 11. zászlóaljat egy távolabbi alakulattal, nehogy az előbbi olyan tagjai, akiknek hozzátartozóit a román felkelők korábban elpusztították, bosszút álljanak.8

A rendelkezésünkre álló történeti források újraértelmezése alapján úgy látjuk, hogy amikor az erdélyi hadjárat elindult, a magyar szabadságharc erdélyi ügyekben illetékes vezetői: Kossuth, Bem, Beöthy és Czetz a lehetséges békés megoldásokat keresték, s köztük ekkor még lényegi különbség e tekintetben nem állt fenn. Ezt a békésebb útkeresést zavarta meg az 1849. január 8-9-én bekövetkezett nagyenyedi vérengzés, amely után valóban távolodik egymástól Kossuth és az új erdélyi főkormánybiztos, Csány László, illetve Bem politikája.

Nagyenyeden mintegy 800 magyar polgári lakost öltek meg a felkelők, s legalább kétezret üldöztek el a közeli erdőkbe, falvakba és városokba. A lakóházak nagy része leégett, a híres Bethlen-kollégium gyűjteményeit, könyvtárát széthordták, illetve szétszórták. Pár nap múltán a felkelők Alsójára, Hari, Nagylak, Borosbenedek magyarságára vetették magukat, és közülük sokat elpusztítottak.9 A román csapatok Axente Sever parancsnoksága alatt állottak, akit a kortársak Enyedért is felelőssé tettek.

Az enyedi, járai és más hasonló események nagy megdöbbenést váltottak ki a magyar politikusok körében, akik meg voltak győződve arról, hogy a román felkelők Erdély teljes magyar lakosságát ki akarják irtani. Ezért egyre többen követelték az erélyesebb fellépést és a felelősségre vonást nemcsak az újabb, de az 1848 őszén és telén elkövetett atrocitások, pusztítások miatt is. Bem tábornok az utóbbival, vagyis a visszamenőleges felelősségre vonással nem értett egyet.

Elsőként az eddig nagy mérsékletet tanúsító Czetz alezredes kéri felettesétől az erélyesebb intézkedéseket. Az enyedi események hatását kell látnunk a főkormánybiztos-cserében is: Beöthy betegségére hivatkozva, de voltaképpen Enyed tragédiája miatt lelkiismereti válságba került és lemondott. Kossuth elfogadta a lemondását, és helyére Csány Lászlót, a Jellasich ellen küzdő seregek eddigi kormánybiztosát nevezte ki. A kinevezést bejelentő 1849. január 27-i rendelet szerint "az országos biztos vállára fektetett nagyszerű feladat - egy lázadók által feldúlt országnak a magyar törvény iránti engedelmesség alapján reorganizációja, biztosítása, pacifikációja és rendbehozatala." Kossuth nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy Erdélyben a magyar nemzet jövőjének biztosítása ne jelentse a mások feletti zsarnokságot. Meg kell nyerni a nép szimpátiáját a magyar alkotmányos kormányzás és az önállóság iránt. Amikor Kossuth Csányt teljhatalommal ruházta fel, a követendő politikát így jelölte ki: "Kegyelem vagy kérlelhetetlen igazság vezesse önt a bűnök büntetése körül, ezt a körülmények s ön belátása határozandják. De legyen kegyelem, legyen igazság, minden esetre erő legyen."10 Kossuth előírta Csánynak a román határőrvidék lefegyverzését, s arra kérte, hogy Bem tábornokkal a lehető legjobb viszonyt tartsa fenn.

Csány számára a legnehezebb feladatot a román népfelkelők lefegyverzése, a polgárháborúban elkövetett atrocitások tetteseinek összeszedetése jelentette. A főkormánybiztos igyekezett a lefegyverzést és az abban közreműködő csapatok működését ellenőrzés alatt tartani. Jellemzőnek tartjuk az Egloffstein tordai térparancsnokhoz küldött utasítását: Legyen gondja, hogy " a fegyveres erő részéről semmi kihágás ne történjék, s ha történnék, szigorúan büntethessék. Ez lévén megtartandó azon helyekre is, melyek meghódoltak. Ez a leghatékonyabb módszer a népet a lázadásoktól elvonni s ügyünkhöz csatolni, ha ti. látja a nép, hogy megtérése esetén személy és vagyon bátorságban élhet."11

De ez a módszer sem lehetett mindig hatékony; számos helyen a lefegyverzést csak erőszak alkalmazásával lehetett végrehajtani, s eközben egyes helyeken a vadászcsapatok túlkapásokat, önbíráskodást is elkövettek.

Az önbíráskodás ellenszere volt a bíróságok működésének megszervezése; a történetírás azonban alig tud valamit a felelősségre vonás e törvényes formáiról. A magyar marxista történetírás jórészt összemosta a bíróságok és a vadászcsapatok működését, a román történészek pedig azt állítják, hogy a "vérbíróságok" a románok ezreit ítélték halálra, a vadászcsapatok pedig azért végeztek ki felkelőket, mert azok román nemzetiségűek. Holott itt két különböző dologról van szó: a bíróságok a törvényes eljárás eszközeivel próbálták megállapítani a bűnöket és a bűnösöket, a vadászcsapatok pedig a felkelők lefegyverzését, illetve a bűnösök összegyűjtését végezték, s fegyvert általában csak akkor használtak, ha ellenállásra találtak, miközben - amint említettük - nemegyszer önbíráskodást is elkövettek.

Erdélyben összesen 8 vésztörvényszéket szerveztek. Ezek márciusban és áprilisban alakultak meg. Elnökük jogi végzettségű személy volt. Többségüknek a működése áprilisra és májusra terjedt ki, júniustól ténylegesen csak Kolozsvárt s Nagyszebenben maradt rögtönítélő vegyes bíróság.

Fontos megjegyeznünk, hogy a rögtönítélő bíróságok kezdetben csak kétféle ítéletet hozhattak: bűnösség esetén halált, vagy ha a bűnösség nem volt bizonyítható, felmentést mondhattak ki. A döntésnek egyhangúnak kellett lennie. Hogy enyhébb esetekben ne kelljen a törvény teljes szigorát alkalmazni, az ilyen pereket a polgári törvényszékekhez utalták át. Új formát képviseltek a rögtönítélő és vegyes bíróságok, amelyek akár pár napos büntetést is kiszabhattak.

Vukovics Sebő igazságügyminiszter május 5-én intézkedett a rögtönítélő vegyes törvényszékek elé állított egyének védekezési lehetőségeiről. Azt azonban már a február 13-i törvény előírta, hogy a vádlott "önmagát védheti, vagy tetszés szerint védőt nevezhet", vagy ha egyiket sem tenné, a bíróság hivatalból rendel mellé védőt.

A magyar bíróságok által hozott ítéletekről ma már számos megbízható forrással rendelkezünk. Egyik ilyen forrás az az összeírás, amelyet a császári hatóságok készítettek 1850-ben. Eszerint Erdélyben összesen 478 személyt ítéltek halálra. A bíróságok halálos ítéletet általában azok ellen mondtak ki, akik a polgárháború során polgári személyt gyilkoltak meg. Más esetekben, mint rablás, gyújtogatás, magyarok üldözése és lefegyverzése, lázítás, ellenséggel való cimborálás és együttműködés - a vádlottat rendszerint raboskodásra vagy kártérítésre, esetleg verésre ítélték. Sok esetben hoztak a bíróságok felmentő ítéletet is. Példaként a Doboka megyei adatokat sorakoztathatjuk fel azért, mert ebből a megyéből viszonylag pontos adatokkal rendelkezünk, mégpedig januártól július 14-ig, tehát a törvényszékek működésének egész idejéből. Eszerint ebben a megyében 228 személyt fogtak el különböző vádak alapján. Nevezetesen rablás miatt 113, rablás és más törvénytelenség elkövetése miatt 23, rablás és gyilkosság miatt 29 személyt. A többi letartóztatott személy ellen lázítás, magyarok üldözése, gyilkosság szándéka s más okok miatt emeltek vádat.12

Számunkra az az érdekes, hogy az emberölés vagy annak szándéka miatt elfogottak számaránya 15,32 %-ot tett ki, a halálos ítéleteké pedig 12,28%-ot, tehát valamivel kevesebb halálos ítéletet hoztak, mint amekkora az emberölés miatt letartóztatottak aránya volt. Rabságra 110 személyt (48,25%) ítéltek, felmentettek 47 elfogottat (20,62%), vizsgálati fogság után elbocsátottak 23 főt, vesszőzésre ítéltek 11, kártérítésre s bizonyos ideig tartó rabságra 5 személyt.

Hivatkozhatnánk még több más megyéből összegyűjtött adatra is, de ez a lényegi mondanivalón nem sokat módosítana, nevezetesen azon, hogy a bíróságok az esetek döntő többségében közönséges bűncselekmények elkövetőit ítélték el.

A politikai okok miatt elítéltek közül kiemelkedő eset volt Batrâneanu Alexandru prefektus és Vasile Simonis tribunus halálos ítélete 1848 októberében; mindkettőre a román fegyveres felkelés előkészítése miatt szabott ki halálos ítéletet Stephan Ludwig Roth szász lelkész, akit Csány rendeletére tartóztattak le, s "a magyar haza, alkotmánya, polgári szabadsága és független állása" elleni tevékenység miatt ítéltek halálra. A politikai perek s különösen Stephan Ludwig Roth halálos ítélete sokat ártott a már elkezdődött magyar-román, magyar-szász megbékélési folyamatnak. Roth kivégzése hozzájárult viszont a vészbíróságok végleges megszüntetéséhez. Bem tábornok 1849. június 5-én Nagyszebenben kiadott rendelete előírta a vésztörvényszékek működésének felfüggesztését, s ezt a rendeletet a kormány nem bírálta felül. A felelősségre vonás a továbbiakban a rendes büntető törvényszékek és a fellebbviteli bíróság feladata volt.

A bíróságokon kívül rögtönzött ítéleteket a különböző katonai alakulatok, főként vadászcsapatok parancsnokai is hoztak. Ezek arányáról a román propagandisztikus történetírásban és propagandában az utóbbi időben nagyon túlzó számok jelentek meg. Ez részben annak is tulajdonítható, hogy általában nem tesznek különbséget a harcok során elesett katonák, illetve a polgári áldozatok között. Holott itt két különböző kategóriáról van szó: a fegyveres harcban elpusztultak a háborús helyzet elmaradhatatlan következményei, a polgári lakosság pusztulása pedig emberellenes bűncselekmény "eredménye". Másrészt azért túloz a román propaganda, mert olyan, becsléseket tartalmazó forrásokat fogad el, amelyek mintegy tízszeresére növelik a román polgári áldozatok valóságos számát. Ennek ellentmond az a statisztika, amelyet 1850-ben a császári hatóságok készítettek Erdélyben. A román polgári áldozatok számát a császári hatóságok táblázatai 4321, illetve 4425 főben állapították meg.13 Ez a szám a leghatározottabb cáfolata a román propaganda által emlegetett 40 000 fős román áldozatról terjesztett híreknek. A császári összeírás adatainak tükrében tarthatatlan az az olykor felröppentett állítás is, hogy a magyarok csak román nemzetiségűeket végeztek ki. Ugyanis a különböző bíróságok 252 magyar polgári lakosra is szabtak ki halálos ítéletet, olyanokra, akik 1848 őszén és telén emberölést vagy más súlyos bűnt követtek el.

A felelősségre vonások okai közt elsőként azt kell megemlítenünk, hogy az 1848. őszi s téli polgárháborúban, valamint 1849 tavaszán a román és szász népfelkelők mintegy 7500-8500 magyar lakost végeztek ki,14 miközben kifosztották és megrongálták a nemesi kúriák és kastélyok nagy részét, s lakóikat - ha nem sikerült elmenekülniük - kínzások közt elpusztították. A magyar polgári lakosság soraiból tehát majdnem kétszer annyian pusztultak el, mint amennyi román a különböző felelősségre vonások, illetve azok végrehajtása során életét vesztette.