A város szerepe a nacionalista konfliktusokban

Bollens, Scott A.: Uncovering the Urban Dimension in Nationalist Conflict: Jerusalem and Belfast Compared.= Terrorism and Political Violence. 10. vol. 1998. 1. no.1-38 .p.

Ma már belátható, hogy a konfliktuskutatásban egykor mellőzött városi területeknek igen fontos szerepe van a közösségi ellentétek és a nacionalista etnikai konfliktusok kialakulásában, illetve fennmaradásában. A városokon belüli politikai szembenállás elemzésének szükségessége vitathatatlan, hiszen a világ számos városában kerülhetnek egymással szembe az egyes közösségek az etnikai vagy nacionalista törésvonalak mentén. Az olyan városoknak, mint amilyenek Jeruzsálem, Belfast, Johannesburg, Szarajevó, Algír, Új-Delhi és Brüsszel, mélyen gyökerező ellentétekkel kell együtt élniük. Az itt élő etnikai csoportok mindegyike a várost sajátjának tekinti. Ha a politikai hatalom az egyik közösség vagy akár egy közvetítő harmadik fél kezében van, a városi politika törvényességének és a döntéshozó mechanizmusoknak rendszerint szembe kell nézniük az igazságosabb hatalommegosztást és a közösségeken alapuló autonómiát követelő etnikai csoportokkal.

A várospolitika megoszthatja a helyi politikai hatalmat, és beleszólást engedhet a politikába. A hegemonikus irányítás teljesen kizárja a szembenálló etnikai csoportot a politikai döntéshozó folyamatból. Harmadik fél bevonásával a vitatott helyi kormányzati funkciók kikerülnek az egymással ellenséges pártok ellenőrzéséből. A kantonizáció bizonyos helyi hatásköröket a szomszédos tanács vagy törvényhozás felügyelete alá helyez, míg a szövetség a politikai elitek közötti egyeztetésen alapszik. Abban az esetben, ha az egyik etnikai csoport a politikai döntéshozatalból ki van zárva, a nyomásgyakorlás a változtatás érdekében a civil társadalom nem kormányzati és önkéntes csoportjain keresztül fog végbemenni. A csoportidentitás megőrzése kritikus pontja a megosztott városok etnikumok közötti kapcsolatainak. Az etnikai konfliktusok ezekben a városokban szervesen összekapcsolódnak a biztonság, az identitás és megbecsülés iránti emberi szükségletekkel. A kollektív jogok, mint az oktatás, a nyelv, a sajtó, a kulturális intézmények, a hit és a szokások, ideológiai tartalommal kapcsolhatók össze. Ilyen körülmények között a csoportidentitás és a biztonság elvesztésének réme az ellenségeskedés és a nyugtalanság elsődleges kialakítója lehet.

A városi lét tárgyi és pszichológiai körülményein kívül a kormányzati politika közvetlen hatással lehet a szembenálló csoportok politikai szervezetére és ezek működésére is. Az állami szintű települési politika a helyi politikai rendszerbe beavatkozhat azáltal, hogy korlátozza vagy engedi az egyes csoportok szembenállását, meghiúsíthatja vagy támogathatja a csoportokon kívüli szerveződések és kapcsolatok kialakulását. Kérdés, vannak-e a városi területeknek olyan sajátos jellegzetességei, amelyek egymástól függetlenül befolyásolhatják mind a szembenálló csoportok belső koherenciáját, mind pedig ezek kapcsolatát a városi kormányzattal.

A Jeruzsálemet és Belfastot mélyen megosztó választóvonalak lényegét az egymással vetekedő két nacionalizmus és a szuverenitás képezi. Mindkét település központi jelentőségű városi terület, mégis alapvető különbség közöttük, hogy Jeruzsálem óvárosában a három nagy monoteista vallás kultikus szentélyei találhatók, ami tovább nehezíti az izraeli-palesztin tárgyalásokat. Ezzel ellentétben Belfast problémája nem tekinthető súlyosabbnak az észak-ír problémánál, de mégis a fővárosról és a legnépesebb településről van szó, így könnyebben válhat egy általánosabb nemzeti konfliktust kirobbantó tűzfészekké.

Jeruzsálem

Az 1987-ben kezdődött palesztin intifada alatt Jeruzsálemben az utcai harcok kevésbé voltak erőszakosak és gyakoriak, mint az olyan városokban, mint Ramallah, Hebron és Nablus. Ugyanezen idő alatt a palesztin politikai elitnek sikerült egybekovácsolnia a palesztin társadalom különböző csoportjait annak érdekében, hogy saját akcióikat megszervezzék. A zsidó sebesültek és halottak száma Jeruzsálemben magasabb volt, mint bárhol máshol. Az intifada 1990-es befejezése óta az erőszak még drámaibb és hevesebb formákban jött felszínre. A Hamasz öngyilkos bombamerényletei zsidó életek százait oltották ki, minek következtében tovább fokozták a biztonsági intézkedéseket. Egyre gyakrabban kellett lezárni a palesztin területeket, és az 1993-as oslói megállapodás eredményeként elinduló közel-keleti békefolyamat mindinkább veszélybe került.

A várost a zsidó-muzulmán és az izraeli-palesztin szembenállás jellemzi. A két nép állandó demográfiai és fizikai küzdelmet folytat az ellenőrzésért és a hatalomért. Bár 1967 óta a város fizikailag nincsen megosztva, a valóságban funkcionálisan és lélektani szempontból ma is különböző részekre bomlik. Elkülönített üzleti negyedek, tömegközlekedési hálózatok, oktatási és egészségügyi intézmények jellemzik a várost. Az arab és zsidó lakosság egymástól való függése nem tekinthető egyenértékűnek. A zsidók lakta keleti területek sokkal nagyobbak és gazdaságilag fejlettebbek, mint az arabok lakta nyugati rész, amelynek lakói így gazdaságilag is ki vannak szolgáltatva. 1967 óta az izraeli politikát alapvetően a biztonságra és a politikai ellenőrzésre való törekvés határozta meg. Jeruzsálem esetében a fő cél a zsidó lakosság többségének a megőrzése volt. Ennek eszközei: a területek kisajátítása, a palesztinok jogainak korlátozása az egyes övezetek besorolásában, a palesztin, közösség egységét bomlasztó útépítések, bizonyos építkezések korlátozása, illetve az arab területek infrastrukturális fejlesztése és a közösségek előmozdítása terén szándékosan szabotált izraeli tervek. Mindezek következményeként az annektált területeknek mindössze 11%-a olyan terület, ahol az izraeli kormányzat engedélyezi a palesztinok gyarapodását. 1967 és 1995 között kevesebb mint 10 ezer lakás épülhetett a palesztinok számára, míg a zsidók majdnem 65 ezret építettek. A több mint 600 ezer lakosú városban a hozzávetőlegesen 150 ezer palesztin közel 30 olyan körzetben szétszórva él, amely legtöbbször völgyekkel, autópályákkal vagy izraeli ellenőrzés alatt álló városon belüli határokkal van elválasztva a zsidó lakosságtól. Ahol ez nem létezik, ott a fizikai elkülönítés helyett inkább a lélektani határvonalak osztják meg a lakosságot. A palesztinok sem egységesek. A fő irányvonalhoz a következők tartoznak: a Palesztin Felszabadítási Szervezet vezetői, tagjai és egyéb értelmiségiek; a velük szembenállók; és a PFSZ-t bíráló csendes tömegek. A helyi vezetők között is akadnak olyanok, akik mellőzöttnek érzik magukat a Jasszer Arafat vezette tárgyalásokon. Tovább nehezíti a helyzetet a palesztinok belső megosztottsága. Feszültségek tapasztalhatók a tradicionális vezető réteg, az intifada alatt kiemelkedett fiatalabb generációk és a feltörekvő szakmai-értelmiségi osztály között. Az intifada óta az "öreg gárda" hatalma már nem a régi, őket felváltani képes új helyi vezető réteg viszont még nem alakult ki.

Belfast

Az észak-írországi problémák túlnyomó többsége Belfasthoz köthető. Az 1810 végzetes kimenetelű összecsapásból több mint ezer Belfastban volt. A robbantások 41%-át a város területén belül követték el. A várost elsősorban nacionalista (ír-brit) és vallási (katolikus-protestáns) konfliktusok jellemzik. Az erőszak Belfastban szétválaszthatatlanul összekapcsolódott az etnikai területelvűség és identitás megőrzésével. A városban (mint egész Észak-Írországban) a protestánsok vannak többségben. A lakosság száma 1991-ben 279 ezer volt, 51%-ban protestáns. A többszörösen is megosztott várost 16, acélkerítésekből, téglafalakból, természetes növénysávokból álló "békéltető vonal" szeli át. Az egyre nagyobb mértékű szegregáció fokozatosan alakult ki az évtizedek alatt. 1991-re Belfast 51 kerületéből 35-ben az egyik valláshoz tartozó lakosság több mint 90%-os többségben volt. Az elmúlt 25 év konfliktusai a gazdaság teljesítményére is rányomták bélyegüket. 1981-es adat szerint Észak-Írország katolikus férfi lakosságában a munkanélküliségi ráta 30% volt, míg a protestánsoknál csak 12%. A munkások körében ezek az arányok még magasabbak. A belfasti várospolitika legfontosabb célkitűzései a következők: az etnikai stabilitás biztosítása a lakosság igényeinek megfelelően kezelve a különböző területeket, illetve megőrizni a kormányzati szerepről és képről kialakult semlegességet. Napjainkban a közösséggé szerveződés lehetőségei a protestánsoknál és katolikusoknál különböző képet mutatnak. A felfelé mobil protestánsok elhagyták egykori közösségüket, amiben nagy szerepe van a fenyegetettség érzésének. Ezzel ellentétben a felfelé mobil, értelmiségi-szakember katolikus lakosság nem tudott, vagy nem akart elmozdulni.

1972 óta az egyes körzeteknek és közösségeknek nincsen beleszólásuk a helyi politikába. Ezáltal olyan mozgalmak jöttek létre, melyek szembenállnak a kormányzati szándékokkal. A helyzet megváltozására utaló jel volt az 1995-ben elfogadott, szegénység megszüntetését célul kitűző belfasti munkaprogram, amely megalkotásakor valóságos partneri viszony alakult ki a kormányzat és a civil szféra egyes szervezetei kötött. Belfast esetében mindig problémát jelentett a közösségi fejlődés (amely az etnikai közösségen belüli lét kérdését helyezte a középpontba) és a közösségek kapcsolatának (az egyes etnikai közösségek között kialakítandó kölcsönös kapcsolatok segítésének) viszonya. A közösségek érdekében végzett legtöbb munka egyoldalúnak volt tekinthető. A rövid életű Észak-Írországi Társadalmi Kapcsolatok Bizottsága a 70-es években az egyes közösségek önbecsülésének fejlődését és a későbbi kapcsolatépítést tekintette céljának. A közösségek ilyen egyoldalú, kizárólagos felfogása a versengés és a szembenállás további növekedéséhez vezethet. Az egyetlen járható út a kapcsolatok fejlesztése, a korlátok lebontása lehet a katolikus és protestáns közösségek között. Ennek legfontosabb elemei a kölcsönös megértést elősegítő munka; a vallási megosztottság szerepének visszaszorítása, amely segíthet az előítéletek egyéni, csoport- és intézményi szintű csökkenésében és végül a konfliktuskezelő munka, amely az erőszakmentes helyi és regionális problémakezelést teszi lehetővé.

Jeruzsálemben az izraeli politika tovább súlyosbította a helyzetet, minek következtében az egyes csoportok deprivációjának mértéke tovább növekedett. Belfastban a katolikusok életminősége a közvetlen brit irányítás 1972-es bevezetése óta javult, s bár a protestáns-katolikus egyenlőtlenségek megmaradtak, nyilvánvaló, hogy a katolikusok relatív deprivációja csökkent.

Ságvári Bence

Vissza