Etnikai szembenállás és konszolidáció Észtországban

Evans, Geoffrey (Nuffield College, Oxford): Ethnic schism and the consolidation of post-communist democracies. The case of Estonia.= Communist and Post-Communist Studies, 31. vol. 1998. 1. no. 57-74. p.

A szerző dolgozata 1993-as és 1995-ös nemzeti felmérések mintáin alapszik, melyeknek az volt a célja, hogy adatokat szolgáltassanak a nemzetiségek közötti kapcsolatokról Észtországban, ahol a Szovjetunió felbomlása után több évvel is két fő nemzetiség áll élesen szemben a kisebbségi jogok és az állampolgárság kérdésében.

Az észtek nem fogadták el az orosz kisebbség asszimilációját, az oroszok pedig a maguk részéről nem keresték ezt a fajta megoldást. Mindemellett azonban az orosz ajkú lakosság tartózkodik az olyan erős reagálástól, mint például a kivándorlás vagy az elszakadás. Ezeket ui. nem tartja megoldásnak arra a problémára, hogy az észt állampolgársági törvény sokukat kizárja az állampolgári jogok teljességéből.

Észtország elszakadván a Szovjetuniótól, tekintélyes számú oroszt és kisebb számban ukránt és fehéroroszt "örökölt". Ezek a kisebbségek egyrészt saját, önkéntes választásuk eredményeképpen, másrészt az őshonos lakosság beleegyezésével úgy-ahogy betagolódtak az új balti köztársaságba. Mindez - összehasonlítva a volt szovjet közép-ázsiai mohamedán országok esetében tapasztalt tömeges orosz exodusszal és a Dnyeszteren túli terület fegyveres konfliktusaival, kevésbé traumatikus átmenetnek tűnik, hiszen nem kísérte etnikumok közötti erőszak vagy bármilyen közvetlen beavatkozás Oroszország részéről az új köztársaság belügyeibe.

Az Észtország keleti határait és az 1920-as tartui szerződést, az orosz csapatok kivonását, az orosz nyugdíjas katonák problémájának kezelését, valamint az állampolgárság és az orosz ajkúak szavazati jogának neuralgikus kérdéseit érintő viták azonban továbbra is terhelik az orosz-észt viszonyt. (Az állampolgársági törvény csak azoknak biztosította automatikusan az észt állampolgárságot, akik már a második világháború előtti független köztársaságnak is állampolgárai voltak, ill. ezek leszármazottainak. Más, tartósan ott élő személyeknek legalább kétéves életvitelszerű tartózkodást írt elő 1990 márciusától számítva, ezen felül pedig még egy-egy éves várakozási időt, állampolgári eskü, valamint egy sokat vitatott nyelvvizsga letételét.)

Észtország esetében feltételezhető, hogy a többségi nemzet újra megtalált nemzeti integritása szempontjából veszélyforrásként érzékeli a számbelileg jelentős, korábban domináns szerepet betöltő orosz kisebbség jelenlétét. Ezt az érzést csak tovább szítja a kiterjedt és névlegesen még mindig vita tárgyát képező határ Oroszországgal, mely olyan körzeteket is magában foglal, ahol az orosz ajkúak vannak többségben.

A domináns csoportstátus elvesztésére adható orosz reakciót a Hirschman által (1970) kidolgozott vonatkoztatási rendszer az alábbi változatok valamelyikének elfogadása felé tereli: a) kivonulás, egyrészt az egyéneknek az anyaország felé történő távozása, másrészt az újonnan létrejött államtól csoportként való elszakadás, b) asszimiláció az új, domináns etnikai csoporthoz legalább minimális lojalitás kinyilvánításával, c) etnikai alapú politikai fellépés az új államalakulaton belül parlamentáris vagy parlamenten kívüli eszközökkel.

A kirekesztő gyakorlat alkalmazása az észt kormány részéről és a széles körben tapasztalható ellenérzés az oroszokkal szemben valószínűleg retardáló tényező az asszimiláció vállalását illetően. Másodszor: erősen függ bizonyos földrajzi és történelmi tényezők meglététől. Az új államtól való elszakadás általában ott valósítható meg, ahol a kisebbség földrajzi értelemben egy tömbben él. E megoldás lehetséges ott is, ahol a kisebbség történelmileg hosszú ideje ragaszkodik lakóhelyéhez. Ez a helyzet a szudétanémetek és az erdélyi magyarok esetében, de semmiképpen nem jellemző Észtországra, ahol szinte mindenki, aki jelenleg oroszul beszél, 1945 után érkezett az országba. Harmadszor pedig nem hagyható figyelmen kívül a népcsoportok közötti kulturális és etnikai távolság ténye.

A hivatkozott felmérések első csoportjában a nemzetiség és a társadalmi különbségek közötti összefüggést vizsgálták. Megerősítést nyert, hogy az orosz ajkú népesség túlnyomó többségében városlakó, míg az észt etnikum zömmel inkább vidéken él, aránya még Tallinnban sem haladja meg az 50%-ot. A legtöbb városban eléggé kiegyensúlyozott arányú vegyes lakosság található. Kérdés azonban, hogy csoportok keverednek-e egymással. Az észteknek kb. a fele beszél oroszul, míg az oroszoknak csak 20%-a észtül. A vallási hovatartozás tekintetében szintén alig van egybeesés, ám mindkét etnikai csoportnál, különösen az észteknél igen jelentős a magukat nem vallásosnak tartók száma. Így az észtek és oroszok közötti nyelvi és vallási korlátok nem akadályozzák meg teljesen legalább a lehetőségét egy közös lingua francának (ez főleg az orosz) és közös világnézeti platformnak (még akkor is, ha ez csupán egyfajta agnoszticizmus). Ezek olyan tényezők, amelyek elősegíthetik a két népcsoport közötti interakciót. A fentieknél biztosabb és árnyaltabb a kép, ha például azt vizsgáljuk, hogy az egyén mennyire érzi hasonlónak magát a saját és a másik etnikumhoz. A felmérések azt mutatják, hogy az észtek sokkal kevésbé érezték magukat az oroszokhoz hasonlónak, mint fordítva. A saját népcsoporton belüli házasodási mutatók is rendkívül magas értékűek mindkét csoport esetében, de az észteknél különösen. Az 1993-as és 1995-ös felmérés között nincs sok eltérés. A hasonlóságnak és a csoportok közötti interakciónak mind a szociálpszichológiai, mind a politikai mutatói alacsony asszimilációs szintet mutatnak az oroszok esetében és még kevesebb jelét az észteknél.

A következő kérdéscsoportban a nemzetiségi hovatartozás, a politika és a gazdaság összefüggései szerepeltek. A gazdaságra vonatkozó értékeléseket az alábbi három kérdéskörben vizsgálták: 1.) a piac gyakorlati működése, 2.) a piac friss hatásai, 3.) a piachoz kapcsolódó távlati elvárások. Ami a gazdasági kérdést illeti, 1993 és 1995 között növekvő eltérés figyelhető meg az észtek és a kisebbség képviselőinek értékelései között: 1995-ben jelentősen csökkent azoknak az észteknek a száma, akik hanyatlásként élték át az előző éveket. Ugyanez az elmozdulás figyelhető meg a jövővel kapcsolatos elvárások terén is, ahol az észtek, ellentétben az oroszokkal, javulást várnak gazdasági helyzetükben.

A következő kérdéscsoport a két etnikum képviselőinek politikával kapcsolatos tapasztalatait vizsgálta. Az oroszok helyzete sokkal kevésbé kielégítő, mint az észteké. Így mind 1993-ban, mind 1995-ben az aktuális demokratikus gyakorlattal elégedett észtek száma duplája az oroszokénak. Természetesen mindez összefügg az oroszok kizárásával a szavazati jogból. A kirekesztettnek érzők aránya olyan magas, hogy kérdéses, számukra Észtország demokrácia-e.

A további kérdések a szakadás mértékéről tudakozódnak. Nevezetesen: 1.) milyen mértékben támogatják az orosz nemzetiségűek az észt államot, és egy-egy orosz érzékeli-e, hogy mint észt állampolgár elfogadható bánásmódban részesül, 2.) milyen mértékben fogadja el az oroszokat teljes értékű és egyenlő állampolgárként az észt állam és annak észt nemzetiségű lakossága. A válaszokból kitűnt, hogy az oroszok sokkal kevésbé fejeznek ki erősen nacionalista színezetű meggyőződést, mint az észtek, ami azonban nem jelenti azt, hogy elutasítanák az észt nemzeti törekvéseket - hiszen például az országban élő oroszoknak csak kis hányada azonosul jobban a Szovjetunióval, mint Észtországgal -, hanem inkább csak azt, hogy ezekben a kérdésekben mérsékeltebb álláspontot képviselnek.

Az orosz nemzetiséghez tartozók az etnikai hovatartozást fontos befolyásoló tényezőnek tekintik a karrier szempontjából, míg az észt válaszadók szerint ez nem fontos kritérium. Az 1993-as és 1995-ös felmérések szerint ebben a kérdésben a polarizáció drámai mértékűnek mondható.

Az egyetlen kérdés, melynek megítélésében nem mutatkoznak drámai eltérések, az észt nyelv elsajátításának szükségessége és fontossága az állampolgárság megszerzéséhez. E kérdésben az orosz válaszadóknak csak töredéke van ellentétes véleményen a többséghez képest.

A felmérés eredményei alapján nem volna meglepő, ha az orosz ajkúak részéről ellenállás nyilvánulna meg a többségi nemzethez való asszimilációval szemben, és ezzel párhuzamosan előnyben részesítenének olyan megoldásokat, amelyek a politikai érdekképviselet irányába mutatnak.

A politikai érdekképviseletre vonatkozó kérdésekre az oroszok az észteknél sokkal irredentább válaszokat adtak. Azonban még az oroszok között is viszonylag kicsi azoknak a száma, akiknek válasza nélkülözött minden lojalitást. Egyedül a Narva és Sillimae körzete autonómiájának kérdésében volt kiegyenlítettebb az orosz reagálás. Összefoglalva, megállapítható, hogy az orosz nemzetiségűek között kicsi a támogatottsága akár a határok esetleges átrajzolásának, akár az észt nemzeti az onosságtudat elhagyásának.

Mivel nincs statisztikailag értékelhető eltérés a fiatal korcsoportnál végzett felmérés adataiban, nem sok alapja van azt feltételezni, hogy a generációváltás növelni fogja az oroszok asszimilációjának mértékét. Az észtek esetében szintén azt látjuk, hogy a fiatalok semmivel sem liberálisabbak a kisebbségi jogokkal kapcsolatos attitűdjeikben, mint szüleik.

Következtetések

Észtországnak a felmérésekből kirajzolódó képe egy etnikai törésvonalak mentén megosztott, erősen polarizált társadalmat mutat. Hangsúlyozott etnikai különbségek fedezhetők fel az alapvető demográfiai mutatókban, mint pl. településszerkezet, települések mérete, regionális különbségek, társadalmi rétegek, vallási sajátosságok és természetesen a nyelvhasználat területén. Talán még ennél is jelentősebb a pszichológiai eltérés a két etnikai csoport között. Különösen az észtekre jellemző, hogy kevés jele van a másik fél elfogadásának, az egymás közötti hasonlóság érzése ritka, az etnikumközi házasságok száma minimális. Ezek a jellemzők kiegészülnek továbbá az eltérő politikai beállítottsággal, a nemzeti azonosságtudathoz való nagyon eltérő viszonyulással. A legdrámaibb eltérés éppen a kisebbségi jogok megítélésében tapasztalható. Így nem meglepő, hogy az oroszok között sokkal kisebb azok száma, akik elégedettek a demokratikus átalakulás eddigi eredményeivel, mint az észtek között, akik ezzel párhuzamosan támogatják az oroszokkal szembeni kirekesztő gyakorlatot.

A fejlődés eddigi szakaszában azonban az oroszok nem reagáltak a demokratikus normákat sértő módon a fenti jelenségekre. A Hirschman elmélete alapján kínálkozó kivonulási stratégiával sem éltek. Az elszakadással, revansizmussal szemben elutasító orosz magatartás világosan az észt identitás választásának irányába mutat. Az észt reakció erre azonban nem valószínűsíti az asszimilációs megoldás sikerét.

A két ország kormányai között ugyan normalizálódott a viszony, ám ez nem tükröződik a két etnikai közösség kapcsolataiban.

Az etnikai különállás tehát napi jelenség Észtországban. A helyzet normalizálása a politikai jogok biztosításával történhet meg. Észtországban azonban többségében észt nemzetiségűek irányítják a politikai intézményrendszert, akik nem túl sok jelét mutatják annak, hogy készek lennének olyan alkotmányos változtatásokra, amelyek elősegíthetik a nemzetiségek közötti normális kapcsolatok kialakulását vagy akár azt, hogy az oroszok nehéz nyelvi megmérettetések nélkül szavazhassanak. A több generáción keresztül kialakult előítéletek pedig még az intézményi reformok végrehajtása mellett is makacsul fennmaradnak. Tartós hatású változás csak az integrálódás, ill. asszimilálódás lassú és rögös folyamatától várható. Az ilyen irányú folyamat, mint láttuk, jelentős akadályokba ütközik a mai Észtországban. Hacsak nem fokozódik a külső nyomás olyan nemzetközi szervezetek részéről, mint az Európai Unió, az Európa Tanács vagy az EBESZ vagy, ami sokkal problematikusabb, Oroszország részéről, akkor a fenti megállapítások még sokáig érvényesek lesznek.

Vissza