Szerbek, bosnyákok - katolikusok, protestánsok

Murray, Don: Family wars. = International Journal, 1997. autumn.

A 20. század európai történetét alapvetően meghatározó első és második világháború, majd később a hidegháborús időszak is a különböző ideológiák által szított konfliktus-sorozat volt. A helyzet a Balkánon és Észak-Írországban ettől eltérő: az itt kialakult konfliktusok inkább családi háborúk, melyek forrása a vallásban, nem pedig a nem vallási ideológiákban keresendő. Ezek kevésbé gyilkos, de sokkal tovább tartó konfliktusok; eredetüket évszázadokra visszamenően kell keresnünk.

Az 1995-ös szarajevói és az 1985-ös belfasti vérengzésekben egyvalami közös: mindkét városban a lakosság fordult egymással szembe. Az emberek beszámolói szerint a legnehezebb annak feldolgozása volt, hogy az egykori szomszédokból egyszerre ellenségek lettek.

Többen foglalkoztak már a szerb és az ulsteri protestáns nacionalizmus jellegzetességei között fellelhető különös hasonlósággal. Mindkét nép úgy tekint őseire, mint az igaz hit utolsó védelmezőire a hitetlenekkel szemben. A napjainkban zajló konfliktusok nagymértékben vezethetők vissza erre az évszázados küzdelemre. Bennük a halál és a temetés szintén fontos szerepet játszik. A híres republikánus szlogen szerint az élet, az új küzdelem a hősök sírjából táplálkozik. Még a halottak sem nyugodhatnak békében, hiszen a boszniai szerbek kiásták halottaikat, és magukkal vitték őket, amikor a daytoni egyezmény szerint el kellett hagyniuk Szarajevó bizonyos részeit.

Az 1995-ös IRA-tűzszünet idején az addig egymástól elzárt két városrészbe egy társaság busztúrákat indított. Az utasok közül sokan belfastiak voltak, köztük olyanok, akik már több mint 25 éve nem jártak a másik városrészben. Sokan a gyerekeiket is magukkal vitték. A családok számára ez történelmi esemény lett.

A jugoszláviai háborúk miatt a szerbeket legtöbben agresszoroknak tartották, ők magukat viszont egy hatalmas, az Amerikai Egyesült Államok és az iszlám világ által irányított összeesküvés áldozatainak. Az összeesküvés célja pedig az volt, hogy megfosszák őket jogos területeiktől. Az ulsteri protestánsok a koronahűség áldozatainak látják magukat, akiket a brit kormányzat elárult, amikor a gyűlölt ellenséggel, Dublinnal kezdett egyezkedni.

Az elmúlt két év történései során újabb párhuzamot fedezhetünk fel a két konfliktusban: a nagyhatalmi politika helyi háborúkba való beavatkozásának sikerét, de egyben korlátait is. Az 1995-ös daytoni egyezmény a szerbek hatalmáról tévesen kialakított képzeteken alapult. Ezzel szemben Miloscevic egykori pénzügyminisztere és barátja még 1994-ben is úgy tekintett a háborúra, mint katasztrófára. A konfliktus eredményeképpen a szerbek mára három különálló országban élnek, és ebből kettőben kisebbséget alkotnak. 1995 nyarának eseményei is ezt a bizonyították. Kevesebb mint két hónap alatt a szerbek kiszorultak Krajinából, és a Boszniában ellenőrzött területeiknek is elvesztették a kétharmadát. Ezért részben a szerbek maguk tehetők felelőssé, hiszen a szrebrenicai és zepai vérengzésekkel maguk provokálták ki a nemzetközi beavatkozást. A krajinai vereségük nem, a boszniai pedig csak részben tekinthető a NATO-beavatkozás következményének, ami többnyire csak Szarajevóra és annak környékére koncentrálódott. A hamis kép még mindig élt a szerbekről. Az amerikaiak Miloscevicet a béketárgyalások kulcsfigurájának tekintették, annak ellenére, hogy hadserege már kimerülőben volt, és talán már sokkal jobban kívánta az ellenségeskedés befejezését, mint ellenfelei.

1996 szeptemberében tartották meg a választásokat Boszniában, amely a daytoni egyezmény nyilvánvaló semmibevételét jelentette a vallási kisebbségek jogainak és a menekültek egykori lakhelyükre való visszatérésük tekintetében. A 300 ezer kiűzött emberből csak pár ezer tért vissza eredeti lakóhelyére. A boszniai szerbek és horvátok nyíltan szembeszálltak a visszatérésről szóló határozattal, a mohamedánok által elhagyott házakat felgyújtották, és saját lakosságukkal népesítették be az üres falvakat. Mindez történt akkor, amikor az EBESZ a választások törvényességét felügyelte. Carl Bildt jóslata szerint a nemzetközi szervezet által felügyelt buszkonvojokon 60 -100 ezer ember fog visszatérni lakhelyére. A helyzet a választások napján mást mutatott: kevesebb mint ötezren szálltak fel a buszokra.

A Szarajevóból Paléba vezető út húsz perc. Több mint három éven át csak tankok és páncélozott járművek számára volt járható. A választások napján ismét megnyitották. Hajnalban két busz várakozott Szarajevó régi városrészében, hogy muzulmánokat vigyen át Paléba, régi lakhelyükre. Nem voltak sokkal többen, mint az őket kísérő újságírók és fotósok. Pale egyik elővárosába, egy gyárépületbe vitték őket. Ez volt a számukra kijelölt szavazóhely. Egykori lakhelyükre egy pillantást sem vethettek. A gyár előtt mint bűnözőket sorakoztatták fel őket azok a szerb milicisták, akik közül sokat felismertek, hiszen ugyanazok voltak, akik egykor kiűzték őket innen. Csak az öregek jöttek el szavazni. A fiatalok már nem hittek abban, hogy a múlt egyszer még visszatérhet. A menekültek szavazását végig figyelemmel kísérte egy EBESZ-ellenőr, aki mindent rendben talált. Egy órával később, Radovan Karadzcic´ lépett az urnák elé valahol máshol Paléban. Azt, hogy ő szavazott, egyetlen ellenőr sem látta.

A NATO és az EBESZ alapvető célja volt, hogy a választások előtt Karadzcic´ és Ratko Mladic´ megváljon posztjától. Ehhez képest a választási kampányban Karadzcic´nak különleges szerepe volt. Fényképét ikonként emelték magasba. Pártja, melyben megtartotta vezető pozícióját, szinte minden helyet megszerzett magának, miközben nyíltan szembeszállt a daytoni egyezményben foglaltakkal. Az 1996-os amerikai elnökválasztási kampányban a Clinton-kormányzat látványos külpolitikai sikereire hivatkozott, melynek része volt a boszniai választás is. Ehhez képest, tíz hónappal a választások után, a boszniai szövetségi kormányzat még mindig a központi bank és a közös valuta bevezetéséről tárgyal.

A kávézó-tulajdonos és karatetanár háborús bűnös, Duscko Tadic´ esete hűen tükrözi a nyugat álláspontját, amely megelégszik a mellékszereplők perbe fogásával ahelyett, hogy vállalná a legfőbb bűnösök letartóztatását.

Észak-Írországgal kapcsolatban szintén hamis képzetek éltek. A Clinton-kormányzat úgy gondolta, hogy azokon a Gerry Adams számára felajánlott, csábítónak tűnő lehetőségeken keresztül, mint például az amerikai vízum, bejutás a Fehér Házba vagy a különböző tévészereplések, elérhető, hogy a Sinn Fein és az IRA napjaink politikai eszköztárához tartozó olyan módszerekkel éljen, mint a tárgyalás, a meggyőzés és legfőképpen a szavazatokkal arányos hatalommegosztás. Az eredmény egy feltételes tűzszünet elfogadása volt 1994 augusztusában. Ezt az amerikaiak kitörő örömmel, míg Észak-Írországban óriási megkönnyebbüléssel fogadták. Clinton 1995. novemberi észak-írországi látogatásán a tűzszünetről mint megváltoztathatatlanról és visszavonhatatlanról beszélt. Ez a helyzetnek naivitáson vagy szándékosságon alapuló félreértelmezése volt. Itt egy olyan háborúról volt szó, amelyben az IRA célja a britek eltávolítása volt Észak-Írországból, amit az angol kormány és a protestáns félkatonai szervezetek nyilván nem engedhettek meg. Semmi jel nem mutatott engedmények megtételére. Az IRA 1996 februárjában Londonban elkövetett ismételt bombamerényletei ezért nem okoztak különösebb meglepetést Észak-Írországban azoknak, akik már előre megjósolták a tűzszünet végét.

Ebben a bizonytalan béke és háború közötti állapotban Gerry Adams helyzete egyre csak javult. Az 1996-os alkotmányozó gyűlési és az 1997-es általános választásokon pártját nem várt sikerre vezette azzal a meglepő kijelentéssel, mely szerint a Sinn Fein a béke pártja. Első esetben fordult elő, hogy közel annyi szavazatot kaptak, mint a Szociáldemokrata és Munkáspárt, amely a katolikus nacionalizmus legfőbb képviselője, miközben mindig ellenezte az IRA erőszakos módszereit. Gerry Adams mint beszélgetőpartner legalább annyira nyugtalanító jelenség, mint az a helyzet, ami részben neki köszönhető. Mestere a tagadásnak és a felelősség elhárításának. Visszautasítja az IRA-val kapcsolatos kérdéseket, mindenért az angol kormányzatot hibáztatja. Különös hasonlóságot mutat Radovan Karadzcic´-csal. Mindketten művészeknek tekintik magukat. Karadzcic´ egyszer magát mint Bosznia harmadik legnagyszerűbb költőjét mutatta be. Adams író, eddig elsősorban saját életéről írt.

Az 1997-es második tűzszünet bejelentésekor Gerry Adams tisztában volt azzal, hogy az immár Tony Blair vezette brit kormányzat számos követeléséről lemondott. Már nem volt napirenden a fegyverek beszolgáltatása, elegendőnek bizonyult a szavahihetőség és az erőszaktól való tartózkodás hat héten keresztül. Ez lehet a rendezés felé vezető út? Az unionisták úgy érzik, a brit kormányzat cserbenhagyta őket, és nyíltan megszegte az egyezséget. A több mint negyedévszázados erőszak és ellenségeskedés után a Sinn Feinnel való közvetlen tárgyalás hatalmas nehézségnek tűnik.

Mind Észak-Írországban, mind pedig Boszniában most a háború alternatívájaként szolgáló alkotmányos keretek léteznek. Az elmúlt két év világossá tette, hogy a külső döntőbírók könyörtelen nyomásgyakorlására van szükség. Észak-Írország és Bosznia esete elszigetelt jelenség, de szomorú a tanulsága, az ti. hogy az erőszak és a brutalitás adott esetben politikai legitimációval is jutalmazható. Ezekben a háborúkban a gyengék gyilkos rendíthetetlensége országok sorsát és történelmét változtathatja meg.

Vissza