Az Erdélyről folytatott és mindig újrakezdődő huszadik századi geopolitikai viták során többen is felvetették azt, hogy a több népnek és kultúrának otthont adó Erdély a területi autonómia, végső esetben az állami szuverenitás birtokában oldhatná meg azokat a mind zaklatóbb történelmi és politikai kérdéseket, amelyeket a bukaresti államhatalom, illetve a nagyromán állami főhatalom és az ezzel együttjáró etnokratikus politikai stratégia eddig képtelen volt megoldani. A svájci mintára berendezett kantonális rendszerben működő szuverén erdélyi államiság valóban nagy történelmi esélyt kínált volna a terület sajátos etnikai szerkezete következtében szinte megoldhatatlannak látszó erdélyi kérdés rendezésére. Ezt a kérdést ugyanis a történelmi tapasztalatok tanúsága szerint bizonyára csak a három erdélyi nemzet: a magyar, a román és a német egyenrangúságának és egyenjogúságának elvére épülő erdélyi nemzeti autonómiák rendszere oldhatta volna meg mégpedig minden érdekeltet megnyugtató módon. A svájci mintára berendezett kantonális önkormányzatok rendszere, illetve az Alpok völgyeiben felépített többnemzetiségű kis ország ösztönző példája nem véletlenül jutott eszébe szinte mindenkinek, Jászi Oszkártól Bajcsy Zsilinszky Endréig, aki az "erdélyi kérdés" igazságos és tartós megoldásán gondolkodott.

Erdély és Svájc a maga tájföldrajzában és etnikai képében valóban igen sok hasonlóságot mutat. A Kárpátok karéjában elterülő táj nemcsak magas hegységei, havasi legelői és sebes folyói okán emlékeztet az alpesi köztársaságra, és nemcsak a régi erdélyi városok, Brassó, Nagyszeben, Segesvár hasonlít olyan svájci német vagy francia városokra, mint mondjuk, Solothurn, St. Gallen, Zug vagy Fribourg: mindkét várostípusnak középkori eredetű építészeti kultúrája van, csakhogy amíg a svájci városkép az európai civilizáció mindig is nagy becsben tartott alkotó elemét jelentette, az erdélyi városképeket félig-meddig lerombolta és tönkretette a sztálinista és Ceauşescu-féle uralom. Ennek a pusztulásnak és pusztításnak a kétségbeejtő következményeivel szüntelenül találkozik a Kolozsvárra, Aradra, Nagyváradra vagy a déli-erdélyi egykori szász városokba ellátogató utazó. Különösen ezek a városok és községek szolgálnak kiábrándító tapasztalatokkal: a valaha nagyhírű erődtemplomok félig romokban hevernek (már ha a német állam nem restauráltatta őket, mint például a gyönyörű prázsmári erődtemplomot), a valaha oly gazdag szász parasztporták az új és gondatlan tulajdonosok kezében úgyszintén omladoznak arról tanúskodva, hogy a nyugati civilizáció egy jeles darabját emészti fel a gondatlanság, a nemtörődömség vagy talán maga a történelem.

Erdélyt mindazonáltal több történelmi és kulturális tulajdonsága is arra a szerepre jelölte ki, hogy amolyan "keleti Svájc" legyen. Területe két és félszer akkora, mint az irigyelt nyugat-európai államé, lakóinak száma nagyjából másfél millióval nagyobb. Svájcé körülbelül hat és fél millió, Erdélyé nyolc millió. Köztudomású, hogy mindkét terület több nemzetiség, nyelv és kultúra otthona, és ezeknek az etnikai közösségeknek az arányszámai is igen hasonlítanak egymáshoz. Svájc lakosságának 65 %-a német, 18,4 %-a francia, 9,8 %-a olasz és 0,8 %-a rétoromán. Erdélyben a következő arányszámokkal találkozunk: az 1992-ben rendezett hivatalos népszámlálás szerint az országrész lakosságának 73,5 %-a román, 20,7 %-a magyar, 1,4 %-a német és 4 %-a más (cigány, ukrán, szerb, szlovák) nemzetiségű. Ennek a népszámlálásnak az adatait azonban általában megkérdőjelezi a nemzetközi tudományos közvélemény. Az egyházi anyakönyvek és felmérések adatainak a figyelembevételével készült becslések értelmében a magyarság számarányát 20 % helyett 25-26 %-ban szokás megadni, a románság számaránya ennél fogva viszont kisebb, nem több, mint 68 % (vagyis nagyjából annyi, mint a svájci németeké !).

Még nyilvánvalóbb az erdélyi nemzetiségek arányainak hasonlósága a svájci példához, ha a Trianont megelőző állapotokat tekintjük át. Az 1910-es utolsó hivatalos magyar népszámlálás szerint Erdély, pontosabban a Romániának juttatott egykori magyar területek lakosságának 53,9 %-a volt román, 31,7 %-a magyar, 10,6-a német és 3,8 %-a egyéb nemzetiségű. Ezek az adatok arra mutatnak, hogy az erdélyi magyarság eredeti arányszáma több mint másfélszerese volt a svájci franciáknak az össznépességen belül képviselt arányánál. Ugyanez az adat arra is rávilágít, hogy a magyarság számaránya nyolc évtized leforgása alatt (1910 és 1992 között) egyharmadával csökkent. Ha a román népesség növekedését a magyarságé elérte volna, akkor Erdélyben ma nagyjából három és fél millió magyarnak kellene élnie ( és akkor a románok arányszáma természetesen jóval kisebb volna a jelenleginél!). Mindennek a Magyarországon történt kényszerű áttelepülések és menekülések, a nemzeti kisebbségek erőszakos beolvasztására irányuló, az uralomváltozás óta folyamatosan érvényesülő bukaresti politika, továbbá a regáti románok nagyméretű (valószínűleg több mint egymilliós) betelepítése képezik az okait. Különösen a szórványvidékek magyarsága van kitéve az asszimiláció veszélyének, és minthogy ennek a szórványmagyarságnak a létszáma jelenleg legalább hét-nyolcszázezerre tehető, könnyen lehetséges, hogy az erdélyi magyarok száma és aránya egy nemzedéknyi idő leforgása során drámai módon csökkenni fog.

Ha tehát Svájcot nem lehet, mint ahogy közismerten nem lehet egyetlen etnikai csoport és kultúra által meghatározni, Erdélyt sem lehet. Svájcban négy nép és művelődés él egymás mellett a legnagyobb szabadságban és egyetértésben, és a svájci németeknek például sohasem jutna eszükbe, hogy önmagukat tekintsék a konföderáció egyetlen államalkotó nemzetiségének, s ezáltal elnyomják a nem német nemzetiségeket. Miért ne lehetne elfogadni a svájcihoz egészen hasonló történelmi, etnikai és kulturális tényeket Erdély esetében is ? A kérdés persze szónoki: erre a szónoki kérdésre egyszer mégis felelni kell. Méghozzá nem valamiféle etnokratikus, nacionalista és etatista koncepció vagy mítosz nyomán, hanem a valóság figyelembevételével s az európaiság követelményei szerint.

Erre a valóságra, ezekre a követelményekre figyelmeztetett a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom. "Erdélyt - állapította meg 1925-ben Szentimrei Jenő - nem lehet, nem szabad másként felfogni, mint népek és fajok keveredő medencéjének... kicsiben egy egész nemzetközi társadalomnak." "Mind a három nemzet műveltsége - mondta 1928-ban Kuncz Aladár - a történelmi fejlődés folyamán szoros érintkezésben volt anyaországa kutúrájával....Erdélynek mind a három kultúrája kimondottan nemzeti maradt, eredeti színeiből, népi vonatkozásaiból mit sem engedett." "Ezer esztendő - fejtegette 1929-ben Kós Károly - nagy idő még népek és kultúrák életében is, de ezer esztendő alatt Erdély földjén egyik nép és egyik kultúra sem tudta és nem is akarta a másikat a maga képére átformálni."

Mindez független attól, pontosabban függetlennek kellene lennie attól, hogy Erdély aktuálisan milyen államkeretben él. A történelem tanulságai szerint csakis azok az államkeretek lehetnek szilárdak, amelyek nem akadályozzák meg elemi jogaik és érdekeik érvényesítésében a bennük élő népeket, nemzeti kisebbségeket. Ha románia valóban konszolidálni akarja az erdélyi helyzetet, valóban európai mintájú demokráciát akar létrehozni határai között, és arra törekszik, hogy az európai integráció egyenjogú, megbecsült tagja legyen, mindenképpen el kell ismernie azt, hogy Erdélyben több állam- és kultúraalkotó nép él. Vagyis teret kell engednie a "keleti Svájc" gondolatának, és meg kell honosítania az etnikai közösségek és kultúrák békés együttélésének, együttműködésének svájci gyakorlatát. Ez egyszersmind a román demokrácia, politikai modernizáció és európaiság történelmi vizsgája is lehet, olyan vizsga, amelynek kritériumait nem Bukarestnek, hanem az európai nemzetek közösségének kell megszabnia.

A három erdélyi nemzet egyenjogúságára alapozott rendezésnek a létrehozására történtek kezdeményezések a távolabbi és közelebbi múltban egyaránt, így mind az 1867-es kiegyezés előtt, mind az 1918-as romániai bekebelezés után. Az erdélyi magyarság közel nyolc évtizedes kisebbségi története során többször is megfogalmazódott az a felismerés, hogy a hivatalos román nacionalizmussal és az erőszakos asszimilációval szemben elsősorban a több nemzet közös szuverenitására vagy az erdélyi és a nemzetiségi autonómiára alapozott jogrend és ennek gyakorlati működése adhat védelmet. Az erdélyi, illetve a kisebbségi autonómia eszméje több alkalommal, több elképzelésben is megjelent a politikusok tervezeteiben és javaslataiban, s talán azt is elmondhatjuk, hogy az erdélyi magyar politikai hagyománynak ez az autonómiagondolat a szerves része lett.

A történelmi Magyarország utolsó óráiban - Jászi Oszkár és a román nemzeti komité vezetőinek aradi tárgyalásain - a román fél jogilag megalapozott autonómiát ígért Erdély nem román népeinek, tulajdonképpen ugyanazt az önkormányzatot, amelyet Jászi a román vezetőknek kínált a történelmi államkeretek fenntartásának esetén. A nemzeti autonómiák intézményes kialakítását kívánta az az 1918. december 22-én Kolozsvárott összehívott nagyszabású népgyűlés is, amely alig néhány nappal a gyulafehérvári román nemzeti gyűlés megrendezése után, de már a bevonuló román hadsereg fegyvereinek árnyékában próbált rendelkezni az erdélyi magyarság jövendő sorsa felől, és ezt továbbra is a magyar nemzet egészével fenntartott állami egység keretei között képzelte el. Ezen a népgyűlésen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács, a polgári radikálisok és a szociáldemokraták (akiknek soraiban ott voltak a román munkások képviselői is) egyöntetűen arra az álláspontra helyezkedtek, miszerint Erdélynek és népeinek a demokratikus elvek szerint berendezett Magyar Köztársaság állami keretei között kellene elhelyezkednie, természetesen létrehozva a svájci mintájú nemzeti autonómiák közigazgatási és kulturális rendszerét. Erdély sorsát végül azonban mégis a fegyverek döntötték el, és ezt a politikai intrikákkal előkészített fegyveres döntést szentesítették a trianoni, majd a párizsi szerződést aláíró nagyhatalmak.

Az erdélyi magyar önkormányzat eszméje ezzel azonban nem került le a napirendről. A kisebbségi keretek között berendezkedő magyarság - legalábbis a tizes évek végén, a huszas évek elején - több alkalommal kinyilvánította azt a meggyőződését, hogy anyanyelvi kultúrájának fenntartását és a román néppel kialakítandó együttműködését csakis a nemzeti önrendelkezés és a kulturális autonómia jogrendje alapozhatja meg. Az erdélyi magyar kisebbség közjogi helyzetét és nemzetiségpolitikai törekvéseit elvben az egyesülést kimondó Gyulafehérvári Határozatok, illetve a párizsi békeszerződéseket kiegészítő kisebbségi megállapodások szabták meg. A Határozatok harmadik szakasza a következőképpen rögzítette az erdélyi nem román népek nemzeti jogait: "Teljes nemzeti szabadság az összes együttlakó népeknek. Minden nép oktatása, közigazgatása és igazságszolgáltatása saját anyanyelvén történik, az illető nép köréből származó egyének által. Minden nép képviseleti jogot kap az ország törvényhozói és kormányzói testületeiben számarányának megfelelően."

Bizonyos mértékig a nemzetiségi önkormányzat elvét alkalmazta a román kormány által 1919. december 9-én Párizsban aláírt kisebbségi szerződés ("Traité entre les principales puissances alliées et associées et la Roumanie") is, amely nyolcadik cikkelyében a következőket mondta ki: "Egyetlen román állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallási életben, a sajtó útján történő vagy bármilyen közzététel terén vagy a nyilvános gyűléseken." A tizenegyedik cikkely pedig az alábbi - a kisebbségek szabad nemzeti fejlődésére lehetőséget adó - rendelkezést tartalmazza: "Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román Állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen."

Ezek a határozatok és rendelkezések a nemzeti kérdés megoldásának bizonyos távlatát jelölték meg, magvalósításukra azonban sohasem került sor. A román kormány elzárkózott a gyulafehérvári Határozatok alkotmánytörvénybe iktatása és teljes érvényesítése elől, és a párizsi szerződést is csupán a nagyhatalmak nyomásának engedve írta alá. Az 1923. évi román alkotmány sem vette figyelembe a nemzeti kisebbségek számára korábban kilátásba helyezett önkormányzatot, s csupán "faji, nyelvi vagy vallási különbségekre való tekintet nélkül" egyenlő állampolgári jogokat élvező románokról beszélt. A román közjogi gondolkodás és nemzetiségpolitikai gyakorlat a "politikai nemzet" etatista ideológiájára épült, arra az ideológiára, amely általában mindenütt a kisebbségi sorsba került népcsoportok alávetettségének és felszámolásának az "elvi" alapját jelölte meg.

Az erdélyi magyarság mindennek ellenére több alkalommal is követelte az őt jogosan megillető önkormányzatot. 1919 márciusában Gyárfás Elemér, korábban Kis-Küküllő megye főispánja, az erdélyi Katolikus Népszövetség alelnöke dolgozta ki az önálló erdélyi állam statutumát, amely a három erdélyi nemzet: a magyar, a román és a német szuverenitására és önkéntes uniójára kívánta alapozni az erdélyi állami berendezkedést és szuverenitást. Ez - Az erdélyi három nemzet uniójának alapelvei címet viselő tervezet - a nagyszebeni román kormányzótanács számára készült, a tanács azonban érdemben sohasem foglalkozott vele.

Ezt követően a huszas évek elejének hírlapi vitái és politikai röpiratai rendszeresen hangot adtak ennek a követelésnek: legerősebben Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István 1921. január 23-án Kolozsvárott megjelent nevezetes röpirata, a Kiáltó szó Erdély, Bánság, Kőrös-vidék és Máramaros magyarságához. A korszakos jelentőségű röpirat a nemzetiségi önvizsgálat történelmi realizmusa és a nemzetiségi sorskérdések felismerésének romantikus pátosza nyomán született. Kós Károly a világháború után kialakult kelet-közép-európai realitások elfogadását sürgette, őszinte megértést kívánt a többségi nemzet és a kisebbségek között, s ezért állampolgári lojalitást hirdetett a román állam iránt. A magyar-román megbékéléstől, a kölcsönös bizalom kialakításától várta a nemzetiségi kívánságok teljesülését, a nemzeti nyelv és kultúra fenntartását, a szociális biztonságot és a kisebbség gazdasági fejlődését, egyszersmind a nemzetiségi autonómia szavatolásában és felépítéséban látta az erdélyi magyarság fennmaradásának és fejlődésének zálogát. A röpirat másik két szerzője, Paál Árpád és Zágoni István az autonómia rendszerének bővebb kifejtésére, jogi és történeti megalapozására vállalkozott. A nemzetiségi kultúra önálló fejlődésének és a nemzetiségi szervezkedés szabadságának biztosításán kívül területi autonómiát és a nemzeti kataszter felállítását követelték.

A nemzeti kataszter gondolata az osztrák szociáldemokrácia neves teoretikusától, Otto Bauertől származott, aki Die Nationalitätenfrage und die Sozialdemokratie (A nemzetiségi kérdés és a szociáldemokrácia) című, 1907-ben Bécsben megjelent munkájában - az ugyancsak szociáldemokrata Karl Renner korábbi nemzetiségpolitikai elgondolásait továbbfejlesztve - arra a felismerésre jutott, hogy valamely nemzetet "nem területi testületként, hanem tisztán személyek szövetségeként" kell meghatározni, s az állampolgárok "szabad nemzetiségnyilvánítása", azaz a nemzetiségi kataszter felállítása alapján kell létrehozni a nemzetek, illetve nemzetiségek önkormányzatát, a területi elvtől függetlenül szervezve közjogi testületté az egyazon nemzethez-nemzetiséghez tartozó polgárokat. Zágoni István erdélyi magyar autonómia-tervezete ilyen módon egyaránt merített a területi önkormányzat hagyományos eszméjéből, amelyet különben a székelyek és a szászok vonatkozásában az antanthatalmak és a román kormányzat között 1919-ben megkötött (imént idézett) párizsi kisebbségi szerződés is figyelembe vett, és a nemzetiségi kataszterre épülő kulturális autonómia gondolatköréből, amelyet az Osztrák-Magyar Monarchia korszerűsítése érdekében dolgoztak ki a nemzeti autonómiákra épülő föderalizmus teoretikusai, így az osztrák szociáldemokrata elméletírók mellett a magyar Jászi Oszkár és a román Aurel Popovici.

A hivatalos román nemzeti ideológia és államrezon Romániát homogén nemzetállamnak szereti tekinteni, holott ez még a román nemzeti területek esetében sem felel meg teljesen a valóságnak, ráadásul teljesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, miszerint a román állam lakosságának legalább egynegyede nem román nemzetiségű. Ahogy az első világháború után az antanthatalmak által létrehozott közép- és délkelet-európai úgynevezett "nemzetállamok" lényegében nem felelnek meg a nemzetállamiság klasszikus követelményeinek, és Csehszlovákiát, valamint Jugoszláviát igen erős belső feszültségek osztották meg s végül tépték darabokra, a román állam sem nélkülözi a történelmileg és kulturálisan kialakult belső feszültségeket.

Az 1918-1919-ben létrehozott Nagy-Románia ugyanis három - történelmi és civilizációs tekintetben egymástól igen élesen különböző - tartományból épül fel: a keleti szláv (orosz és ukrán) történelmi hagyományokhoz és politikai kultúrához igazodó Moldovából (és Besszarábiából), a délkeleti, balkáni tradíciót, mentalitást és politikai kultúrát mutató Havasalföldből és a korábban a nyugati kulturális körhöz tartozó Erdélyből. Románia ezzel három európai civilizációs és történelmi régió ütközési pontjában foglal helyet.

Az első világháború után Romániához csatolt magyar területek (tehát a történelmi Erdély mellett a Bánság egy része, a Körös-vidék és Máramaros) történetileg, művelődés- és mentalitástörténetileg a legkevésbé sem tartoztak ahhoz a keleti, illetve délkeleti övezethez, amelyben a román politikai kultúra és mentalitás kifejeződött. Erdélynek önálló politikai arculata, kultúrája és identitása volt, ez szerencsés körülmények között, ahogy erre már többször is utaltam, egy svájci típusú fejlődés kiindulása lehetett volna. Sajnálatosan ez a karakter a román impérium következtében - a németek és a zsidók tömeges kitelepülése, a magyarság számarányának és politikai súlyának radikális csökkentése, a történelmi erdélyi román értelmiség háttérbe szorítása és az igen nagy számú regáti betelepülő miatt - elhalványult vagy megváltozott.

Mindennek ellenére - a nyolc évtizede erőszakosan vagy ravasz manipulációkkal dolgozó bukaresti homogenizáló politika ellenére - Románia mégsem vált egységes nemzetállammá, és még kevésbé válik azzá, ha bekövetkezik a Besszarábiával (a Moldáviai Köztársasággal) kilátásba helyezett esetleges, ámbár talán mégsem megvalósuló egyesülés. Erős repedések észlelhetők a nagyromán állam homlokzata mögött, amely különben mindenáron a teljes és homogén nemzeti egység benyomását kívánja kelteni. Nemcsak a kisebbségi népcsoportok jelenléte, nemcsak az állam etnikai térképén máris megjelenő, milliós létszámú cigányság miatt, hanem azoknak a különbözőségeknek a következtében is, amelyeket az egymástól eltérő módon fejlődő területek román lakossága mutat.

Az oltyánok, moldovánok és erdélyiek számos területen különböznek egymástól, a román görög katolikusok - az államilag ma is támogatott és előnyös helyzetbe juttatott ortodoxokkal szemben - ugyancsak ki akarják nyilvánítani másságukat, és az ország északi és nyugati régióiban (Erdélyben, a Bánságban) élőknek is mások (lesznek) az érdekei, mint a keleti és déli területek lakosainak. Az előbbiek valószínűleg gazdaságilag is inkább Közép-Európához, az utóbbiak viszont a balkánhoz közeledhetnek: erre utalnak korábbi hagyományaik és tartósabb érdekeik. A román társadalom most átalakulások előtt áll, legalábbis azt a monolitikus állapotot, amelybe a Ceauşescu-féle zsarnokság kényszerítette, mindenképpen fel kell adnia, és a jelenlegi román ellenzék kommunista nómenklatúrás és szekuritátés csoportjai, amelyeknek érdekeik fűződnek a monolitikus szerkezet fenntartásához, talán maguk is meg fognak hátrálni az átalakulások gazdaságilag motivált kényszere előtt.

A román értelmiség igen nagy csoportjainak gondolkodását és az általuk követendőnek tartott politikai stratégiát ma is a nemzetállam felépítésének víziója és mitosza irányítja. A nemzeti egység szüntelen hangoztatásának azonban inkább taktikai és propagandisztikus célzata van, mintsem valóságos stratégiai ereje. A bukaresti román "politikai osztály", a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali pártok az uralmuk fenntartása érdekében oly szükséges és hasznos nacionalizmust kívánják erősíteni általa, másrészről pedig a nemzeti kisebbségek elrománosításához keresnek érveket.

Románia belső demokratizálódását és európai helykeresését ma is megnehezíti az, hogy a nemzetállami berendezkedés nacionalista (rög)eszméje ma még az egész román társadalmat áthatja, s hatása alól a demokratikus társadalmak követelményei iránt fogékonyabb értelmiségi csoportok sem tudják kivonni magukat. A román demokrácia erői ebben a tekintetben, sajnos, kénytelenek alkalmazkodni a nacionalista közhangulathoz, illetve a nacionalista nemzeti ideológiának azokhoz a normáihoz, amelyek az elmúlt száz-százötven év román történelmében mindig is érvényesültek, amelyeket a nemrég megbukott kommunista diktatúra paranoiás módon felerősített, és saját hatalmának fenntartása céljából cinikus módon felhasznált. Minden demokratikus politizálásnak valóságos dilemmája ez: az a politikus, aki eredeti szándékai szerint demokratikus útra szeretné terelni a bukaresti politikát, vagy csatlakozik a nacionalista közhangulathoz (s ezzel lemond a demokratizálás fontos céljairól), vagy elszigeteli magát a szélesebb tömegektől, és ilyen módon a demokratikus követelményeket nem tudja érvényesíteni.

Előbb-utóbb a román államon belül is meg kell jelennie a regionális gondolatnak és politikának, és fel kell adni az etnokratikus állam premodern, tizenkilencedik századi vízióját és ideológiáját. Már csak a jelen európai fejlődés által megjelölt követelmények következtében is. A kontinensen vagy éppen Közép-Erópában ugyanis mind nagyobb szerepet fognak játszani nem az államok, hanem a hagyományos történelmi, gazdasági és kulturális régiók, illetve a multikulturális társadalmi szerkezetek. A Trianon utáni korszak és a négy évtizedes kommunista periódus lezárásának egyik előfeltétele ez a regionális fejlődés és öntudatra ébredés. Az intoleráns és kisebbségellenes nemzetállami ideológiának előbb-utóbb Romániában is meg kell buknia, ahogy a kommunizmus is megbukott. Helyette teret kell kapnia a regionális gondolatnak és a decentralizációra épülő közigazgatási szerkezetnek, amely természetesen nem csak a magyarok, hanem például az erdélyi és moldvai románok számára is megadja az önigazgatás lehetőségét: azt, hogy érvényesíteni tudják saját regionális érdekeiket.

Talán ennek a regionális érdekérvényesítésnek az első (vagy legfontosabb) jele annak a fiatal román írónak és kolozsvári televíziós szerkesztőnek a kezdeményezése, amely a Pro Transilvania Alapítvány memorandumában öltött alakot a Monitorul de Cluj című kolozsvári lapban, szeptember közepén. Sabin Gherman, a memorandum szerzője ugyanis nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a bukaresti központi hatalom, amióta csak Erdély a román állam része lett, mindig hátrányos megkülönböztetésben részesítette Erdélyt és az erdélyi románokat, és ezért az erdélyieknek (románoknak, magyaroknak és németeknek) arra kell törekedniök, hogy közigazgatási autonómiát kapjanak a román államszervezeten belül. Erdély, állítja a fiatal kolozsvári román szerkesztő, a centralisztikus bukaresti politika következtében jóformán elveszítette azokat a karakterjegyeit, amelyek hosszú évszázadokon keresztül a maga hagyományos európaiságát tanúsították, Erdélyt módszeresen lezüllesztették a regáti tartományok balkáni színvonalára, a kormány Erdély rovására mindig is ezeket a tartományokat támogatta, a költségvetési források felhasználásában is. Mindezt nem valamelyik erdélyiségében sértett magyar állítja, hanem egy fiatal román író és politikus.

Gherman elutasítja a nagyromán nacionalizmust és a történelmi tényeken erőszakot tevő nemzeti mítoszokat. Emlékeztet arra, hogy midőn 1918-ban a román királyi hadsereg birtokába vette Erdélyt és a vele szomszédos területeket, majd a gyulafehérvári román nemzeti gyűlés elhatározta Erdély és Románia egyesítését, sokan nem közönséges beolvasztásra gondoltak, hanem egy svájci mintájú konföderációra, sőt egy olyan közép-európai államszövetségre, amely az Osztrák-Magyar Monarchia demokratizált utódállamaként egyesíti Ausztriát, Csehországot, Magyarországot, Erdélyt és Romániát. A Pro Transilvania Alapítvány memoranduma szerint azzal, hogy Erdélyt minden tekintetben: politikailag, gazdaságilag és kulturálisan integrálták a Kárpátokon túl kialakult román államszerkezetbe, egy rendkívüli geopolitikai lehetőség ment veszendőbe, s emellett megszakadtak azok a szerves kapcsolatok, amelyek Erdélyt és népeit mindig is a nyugati civilizációval és politikai kultúrával kötötték egybe. Gherman erős kifejezéseket használ, olyanokat, amelyektől egy felindult budapesti nacionalista is tartózkodna. "Erdély komolysága, eleganciája, fegyelme - állítja - holmi miszticizmusok, ordenáré balkanizmusok, a tökmag-civilizáció áldozatául esett. Erdéllyel való egyesülés alkalmával Romániának valóban volt esélye arra, hogy felzárkózzék az erdélyi értékrendhez. Ehelyett leigázta ezt a vidéket."

Érdemes felidézni a Gherman által szövegezett memorandum zárómondatait is: "Öntudatra kell ébrendnünk! Be kell látnunk, hogy az, ami itt folyik, olcsó komédia (...) Rá kell végre döbbennünk arra, hogy mi, erdélyiek, mások vagyunk. Hogy minden rossz, minden ármánykodás Bukarestből, a politikusok fényűző palotáiból származik, akik mást sem tesznek, csak szemérmetlenül hadakoznak a koncért. Be kell már végre látnunk, hogy nem a magyarok vagy a németek vagy a burundiak az ellenségeink, hanem mi magunk. Mi, egyik napról a másikra élők, akiket lopásra, gyalázkodásra aljasítottak. Nincs már mit mondanunk, nincs mit kezdjünk egymással többé; hetvenöt éve próbálkozunk, és csak annyit értünk el, hogy hetvenötször

szegényebbek lettünk. Ennyi, és jó napot - elegem van Romániából, visszakövetelem az én Erdélyemet!"

Gherman természetesen nem kívánja Erdélyt Romániától elszakítani. Inkább arra törekszik, hogy Erdély maga gazdálkodhassék természeti kincsivel, ne legyen mindig a bukaresti politikai pártok és politikai intrikák áldozata, és visszataláljon ahhoz a kulturális örökséghez, mondhatnám így is: ahhoz a transzilván kulturális örökséghez, amelyet hosszú évszázados európai elhelyezkedése és kapcsolatrendszere következtében felhalmozott. A fiatal román politikus szerint ennek egyetlen hatékony eszköze létezik: a közigazgatási autonómia. Gherman maga jelenti ki, hogy nem etnikai autonómiára gondol, azaz nem a magyarság önkormányzati törekvéseit kívánja támogatni, hanem olyan erdélyi autonómiát szeretne felépíteni, amelynek keretében valamennyi erdélyi nép: románok, magyarok, németek együtt és közösen állítják helyre a hagyományos erdélyi értékeket, és juttatják érvényre az erdélyiek gazdasági, politikai, kulturális érdekeit. Mindez kétségtelenül emlékeztet arra a "transzilván gondolatra", az erdélyi önkormányzatnak és a svájci mintájú együttélésnek arra az eszméjére, amelyet Trianon után helyét és jövőjét kereső erdélyi magyarság gondolkodó elméi: Kós Károly, Paál Árpád, Zágoni István, Gyárfás Elemér és Bernády György dolgoztak ki az erdélyi kérdés megoldására. Emlékztet azokra a román elképzelésekre is, amelyek egyrészt az Erdély sorsa körül folytatott 1918-as küzdelmekben, másrészt a nagy-romániai államszerkezetbe integrált Erdély és a regáti tartományok között a huszas évek elején-közepén létrejött konfliktusokban öltöttek alakot. Igaz, ezeket az elképzeléseket az erősen centralizáló és etnokratikus bukaresti kormánypolitika mindig is visszautasította, így mára talán senki sem emlékezik rájuk, pedig éppen mostanában mintha visszanyernék időszerűségüket.

Az Osztrák-Magyar Monarchia végső napjaiban többen, közöttük románok is felvetették Erdély autonómijának, sőt önálló államiságának gondolatát. A román nemzeti mozgalom olyan idősebb vezető egyéniségei, mint Vasile Goldiş és Ştefan Pop-Ciceo, valamint a román szociáldemokrácia képviselői maguk is erdélyi autonómiát terveztek, egyszerűen amiatt, mert nem bíztak a bukaresti politikai elit demokratikus szándékaiban, és jól ismerték a regáti politika autokratikus hagyományait. Végül azonban Iuliu Maniu és Alexandru Vaida-Voevod befolyására a gyulafehérvári nemzeti gyűlés az egyesülés ügye mellett határozott. A nagyromán nacionalizmus érzelmei és természetesen az a világháborús győzelme, amelyet saját katonai veresége ellenére, az antant-hatalmaknak köszönhetően, a bukaresti kormány a diplomáciai tárgyalóasztalnál elért, magukkal sodorták az óvatosabb erdélyi román politikusokat is. A Román Nemzeti Pártot, amely az erdélyi románok érdekeit képviselte, ennek ellenére sem rendelték alá a bukaresti politikának, és nem Bratianu liberálisaival, hanem a Regátban ellenzéki szerepet betöltő parasztpárttal fogtak össze. A regáti érdekeket képviselő liberálisok és az erdélyi gyökerekből táplálkozó nemzetiek között a két világháború közötti korszakban szinte állandóak voltak a konfliktusok. Az erdélyi román politikai élet és sajtó ugyanis több alkalommal hangot adott az elsikkasztott erdélyi autonómia gondolatának, különösen akkor, midőn a bukaresti politikai kultúra hagyományaival és módszereivel (például a Románia két világháború közötti történetében szinte állandósult választási csalásokkal) kellett szembesülnie. Természetesen az is sértette az erdélyi román értelmiség érdekeit és öntudatát, hogy Bukarest többnyire regáti tisztviselőket nevezett ki az erdélyi közigazgatás, bírósági rendszer és katonai igazgatás vezető posztjaira. Az erdélyiek csalódottságáról és elkeseredéséről számos nyilatkozat és újságcikk tanúskodik, például olyan politikusok részéről, mint Vasile Goldnis , Mihail Popovici vagy Alexadru Vaida- Voevod, aki később Nagy - Románia miniszterelnökeként megpróbálta érvényre juttatni a sajátos erdélyi érdekeket. Az erdélyi románok vezetői többnyire csalódottságot éreztek a nagyromániai politikai élettel szemben, sokan alig palástolt elégedetlenséggel kommentálták a Bukarestben tapasztalt viszonyokat: a korrupcios rendszert, a pártpolitikai erőszakosságot és a balkáni jellegű erkölcsi szokásokat. Erdély és a Regát politikai kultúrájának alapvető különbözése szüntelenül kiütközött.Erdemes ebben a tekintetben felidézni Vaida -Voevod egyik beszédét, amelyet az Adevarul című lap 1923. november 13-i száma közölt: "A múltban - jelentette ki a későbbi miniszterelnök- számunkra Románia a gyönyörű víziók, az ideális szabadság hazája volt , ahova eljöttünk . hogy új erőt merítsünk nemzeti küzdelmeinkhez. Azóta létrejött Nagyrománia. Micsoda csalódás! Felébredtünk illúziónkból s rájöttünk, hogy rabszolgákká lettünk. Magyarországon nem voltunk azok. Ott szabadon beszélhettünk az utcán, házainkban, a parlamentben. Ma azok, akik a román közélet legalávalóbb elemei, adnak nekünk leckét a hazafiságból. Magyarországon kezünkben volt a törvény pajzsa, ami minket románokat is védelmezett. Ma úgy bánnak velün k, mint ellenségekkel, akik törvényeken kívül állunk." Mindennek következtében az erdélyi román politikus azt javasolta, hogy a román állam új alkotmányos szerkezetet kapjon, és ez a történelmi régiók (Erdély, Moldva, Havasalföld) bizonyos önkormányzatára, az államigazgatás decentralizációjára épüljön fel, és Bukarest adja fel azt a centralizációs, etatista stratégiát, amely különben a román állam megszervezésében (Bratianutól Iliescuig) mindig is érvényesült.

Az erdélyi románok által szerzett keserves tapasztalatok következtében a huszas évek derekán általánosságban előtérbe került az erdélyi önkormányzat eszméje, az az imént említett törekvés, amelynek értelmében az erősen központosító bukaresti hatalommal szemben a román állam szerkezetét a történelmi tartományok önkormányzatára kellene építeni, és az országot "regionalizálni" kellene. Iuliu Maniu a közigazgatási reform vitájában fogalmazta meg a következő alapelvet: "Egyfelől az állam egysége, másfelől a decentralizáció és a helyi önkormányzat az új tartományok számára."

A decentralizáció és regionalizáció követelménye mégis igen hamar lekerült a napirendről. Részben amiatt, hogy a román állam története fokozatosan az antidemokratikus uralmi technikák kifejlesztésének útjára került, részben azért, mert a bukaresti politikát mindig is félelemmel töltötték el a valós vagy feltételezett magyar és orosz revíziós igények, és az államrezon szempontjából igen veszedelmesnek tartott minden decentralizációt.

Az erősen központosított állami irányítás és a Bukarestbe centralizált hatalom elve következésképp a román államstratégia legfontosabb követelményévé vált. Nemcsak a kommunista diktatúra idején, amely maga alapelvként fogadta el a centralizációt, hanem az 1989-es karácsonyi fordulatot követően is.