Arch-abbot Asztrik Várszegi of Pannonhalma suggests the joint conservation of the world and the national traditions for the renewal of Christian communities. It implies a new bridge-biulding between the churches and the world or national cultures and their representatives by eliminating the historical alienation and preconceptions.

A nagy világvallások, köztük a kereszténység elméletben és gyakorlatban egyaránt egyetemes üdvösséget kínál minden embernek, minden népnek.

Az univerzalizmus, egyetemesség gondolata átjárja az Újszövetséget. Jézus saját küldetését elébb úgy értelmezte, hogy az csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól. (Mt 10,6,15,24, Róm 15,8) Örömhíre lényegi eleme az egyetemesség, amely nem csak Jézus magatartásában, hanem egész üzenetében kifejezésre jut. Jézus Isten országát hirdeti, amelyet nem lehet partikulárisan értelmezni. Isten mindenkit üdvözítő szándékáról szólnak példabeszédei. A feltámadott Úr missziós parancsa abban foglalható össze, hogy az apostoloknak az egész földön, minden nemzetnek hirdetniük kell az Evangéliumot. A keresztelésre vonatkozó üzenet egyetemes, mindenkinek szól.

Az Evangélium egyetemessége megfelelt annak a kulturális és szociológiai helyzetnek, amelybe a kereszténység beleszületett. A Pax Romana, a viszonylagosan biztos békeidő, a Birodalom türelme megteremtette a kereszténység elterjedésének feltételeit. A Római Birodalom a földkerekséget (orbis terrarum), egyetlen állammá formálta, amelynek közös története, közös kultúrája, mindenekelőtt közös jogalkotása, amely magában egyesítette a görög, római és a keleti hatásokat is. A kereszténység fokozatos elismerése - üldözések ellenére is - előkészítette a római-birodalmi kultúra egyetemességre utaló elemeinek és a keresztény Örömhír egyetemességének útját. Nem szabad azonban ebben az egyetemességben szilárd szisztémára, rendszerre gondolunk. A római-birodalmi univerzalizmuson inkább egy szélesre nyitott háló koncepcióját kell értenünk, amelyet a latin nyugaton a kereszténység elterjedése tendenciózusan előmozdít.

A keresztény ókor egyházatyái azt vallják, hogy Krisztus egyháza "nemzetek fölé emelt jel, zászló".

(Ritkábban szoktuk emlegetni, de érdekes modell. A IV. század folyamán latin nyelv kiszorítja a birodalomban a görög nyelvet. A birodalom peremén, ott, ahol a kereszténység őshonos volt, mintegy "nemzeti államok" jönnek létre, önálló liturgiával, tanítással. Ezek azután leválnak a latin-nyugati és bizánci egyházról, eretnekeknek tekintik őket, keleti nemzeti egyházaknak nevezik őket: szír egyház, keletszír-nesztoriánus egyház, indiai Tamás-keresztények és a nubiai egyház.

A "nemzeti egyház" fogalma azt inszinuálja, hogy ezek az egyházak zártak, az állami szervezettel együtt jelennek meg és ez a "nemzeti" jelző a XIX.századi nemzeti egyházakra is alkalmazható.)

Az egyház első évezrede ebben az egyetemességben történő gondolkodásban és valóságban telt el, folytatta, ráépült a maga univerzalizmusával az öröklött történeti hagyományokra.

(A rendelkezésre álló terjedelem nem teszi lehetővé, hogy az egyház és a germánság egymásra ható kölcsönös befolyását tárgyaljuk. Summázva: ez a további nyugati fejlődést befolyásolja, s hogy a germán törzsek megkeresztelése azt is jelentette az egyháznak, hogy az egyház germanizálódott oly mértékben, amelyek az inkulturáció területén hozott kompromisszumok következményeként jelentkeztek.)

863-ban Photiosz pátriárka Cirill és Metód testvérpárt küldte a morvákhoz, hogy a kereszténységre térítsék a népet. A misszió történetében nóvum, hogy a testvérpár a Biblia szláv fordítását és liturgikus könyveket vitt magával. A nyugati egyházzal ellentétben, amely ragaszkodott a latin liturgikus nyelvhez, ők a nép nyelvén hirdették az Evangéliumot. A szláv népeknél ez a gondolat aztán kialakította az autokefál, független egyház típusát, amely erős nemzeti identitással rendelkezett. Bulgária, Szerbia és Oroszország az egyházi szervezetnek ezt a modelljét vették át.

E terület további karakteriszikuma az is, hogy nem csupán egyházi szervezetben tértek el nyugattól, hanem átvették a bizánci modellt, a birodalom(állam) és az egyház harmóniájának tanát. A bizánci gondolkodás szerint császár és pátriárka egy "szerves testet" alkotnak. Elmélet és gyakorlat sokszor messze kerültek egymástól, ui. az uralkodó folytonosan beleavatkozott az egyház ügyeibe. A cezaropapizmusnak ezt a gyakorlatát örökölték az ortodox egyházak, mutatis mutandis ezt a gyakorlatot vette át a cárizmusból a kommunizmus is.

Nyugati jozefinizmussal elegyített cezaropapista gyakorlatot folytattak a kommunista államok Kelet-Európa és Kelet-Közép-Európában. Ez mondható el hazánkról is, az Állami Egyházügyi Hivatal egyházkormányzási gyakorlatáról is.

A karoling kor nyugati egyháza még sokban hasonlított a keleti egyházhoz, de a nyugati fejlődés annak motorja a cluny bencések szerzetesreformja, a pápaság reformja, az ezzel párhuzamos reformok, később az egyetemek befolyása más irányt kerestek. Szent Ágoston gondolata, a "kettős állam/város-elmélet" (lelki és világi hatalom) határozza meg az egyház magatartását. VII. Gergely pápa invesztitúra harca keresztülvitte ugyan a "lelki" és a "világi" hatalom merev szétválasztását, de a túlzó hatalmi igény megteremti a még fejletlen nemzeti állam feltételeit is.

Abban a reményben történt mindez, hogy a pápák vezetésével az egyház egyetemes igénye adott történelmi körülmények között megvalósítható. Így is történt egy ideig. III. Ince pápa (1198-1216), az egyház világi hatalmának csúcsán rövid ideig döntő bírája volt az uralkodóknak. Hosszabb távon azonban erősebbnek bizonyultak azok az erők, amelyek függetlenedését az egyház előmozdította. Az államjog, a kancelláriák kialakulása, később az egyetemek, a későközépkori reformzsinatok, humanista gondolkodás, majd a reformáció fejezte be ezt a fejlődési szakaszt.

Megállapítandó, hogy a nemzetállami szerveződés fejlődési vonala a keresztény egyetemesség jegyében, irányában maradt. A protestantizmus is megmaradt ebben az egyetemességkeretben.

Az igazi törés, cezúra a felvilágosodás korára teendő. Európa szívében a franciák és a németek a nacionalizmus előfutárai. Ha neveket kell említeni, akkor Herder és Hegel elméletben és egy francia, I. Bonaparte Napóleon, aki gyakorlatan totális nemzeti államot hoz létre.

Látszólag ellentmondás az, hogy a kereszténység, mint egyetemes vallás a maga különböző: katolikus, protestáns és ortodox hitvallási megvalósulásaiban egy nemzet egyedülállóságának, kultúrájának szimbólumává, és ugyanakkor az idegen hatalommal szembeni ellenállás gyújtópontjává váljék.

Honfoglaló őseink a hosszú vándorlás során a kereszténység keleti formáival ismerkednek meg a törzsfőink nagy részét bizánci hagyomány szerint keresztelik meg.

Géza nagyfejedelem a latin, a római katolikus egyház mellett dönt és a nyugati egyháztól kér térítőket. Fia, Szent István király ezt a döntést a magyar egyház megszervezésével és kiépítésével juttatja érvényre. Igaz ugyan, hogy Bizánc és Róma között már a feszültség jelei mutatkoztak, de a szakadás csak 1054-ben következik be, amelynek hatása csak később érvényesül.

A magyar királyságban a latin, római egyházszervezet erősödik meg. A bencés monostorok, később más szerzetesrendek hatására is a Szent István által megszervezett (római) katolikus egyház latin liturgiáját honosítják meg.

A kereszténység felvétele, az államalapítás után is tovább él a bizánci hagyomány, ld. görög kolostorokat, szentek kultuszát, de gazdagodik a nyugati egyház szentjei kultuszával is az ország, pl. Szent Márton (Pannonhalma), Szent Ányos (Tihany) tiszteletét. A magyar igehirdetés kezdetét jelenti Halotti beszédünk. A XI. század végére az egyetemes egyház szentjei között megjelennek a magyar, ill. magyar vonatkozású szentek: Szent István király, Szent Imre és Szent Gellért püspök, később Szent László, Szent Erzsébet, Boldog Margit, Boldog Hedvig (szenttéavatásuk csak a XX. században valósul meg).

A magyar középkoron végig kimutatható az, ami a kereszténység egyetemessége, hatalmas európai kapcsolatrendszere fémjelez és az, ami benne sajátosan magyar. A "nemzeti" fogalma ekkor még mást jelentett, mint ma. Kelet és Nyugat összefonódása és egysége jelképe a magyar Szent Korona is, amely a corona graeca-ból és a corona latina-ból áll.

A XVI. század a nyugati egyházszakadás kora. Luther Márton és Kálvin János nevei jelzik a nyugati reformok főbb vonulatát. A reformáció és a katolikus restauráció századai, a felekezeti villongások és háborúskodások mérhetetlen károkat okoztak a kereszténység ügyének, mind a katolikus, mind pedig a létrejövő református és evangélikus egyházaknak. Természetes, hogy termettek értékes gyümölcsöket is, a Biblia honi nyelvre fordítása, a katolikus és protestáns iskolarendszer kiépülése, hogy csupán két példát említsünk. A magyarság, a magyar nyelv tudatos ápolásán túl a központi hatalommal szembeni ellenállás kiindulópontja is lesz a protestantizmus. Mindezen örvendetes és fájdalmas jelenségek közepette is Európához, a keresztény gondolkodásmód egyetemességéhez tartozott Magyarország. Élő, sok szálon futó lelki-szellemi és gazdasági kapcsolatban volt európai környezetével.

Magyarország a Habsburg birodalmon belül tipikusan felekezetek és nemzetiségek szerint megoszlott ország lett a XVI. századot követően.

Az európai püspökök 1991-es szinódusa az európai modern nacionalizmusról és összefüggéseiről tárgyalt.

"Európa egyesítése felé haladva a nemzetközi kapcsolatok problémája ma Európa igen sok részén élesen vetődik föl. A nemzetek olyan kulturális formációban élnek, amelyek Európa sokszínű gazdagságát jelzik. E nemzetek különbözőségének tehát nem kell eltűnnie, inkább őrizzük és vigyázzunk rá, mint az európai szolidaritás történelmi alapjára. Miután a marxizmus, amely a népeket erőszakosan egyesítette és a kis népeket elnyomta, romba dőlt, Kelet- és Nyugat - Európa népei ismét fölvetik a nacionalizmus kérdését. A nemzeti identitás azonban csak nyitottságban és a más nemzetekkel való szolidaritásban válthatja be reményeit... A kisebbségek jogait nem lehet eltörölni, ehelyett inkább minden nép hagyományait tiszteletben kell tartani. A katolikus egyház, amely elismeri és támogatja a nemzeti tényezőt, minthogy maga is számos nép alkotta hitbéli közösség, nem zárkózhat be a különböző partikularizmusokba, hiszen fölülemelkedik azokon. Az egyetemes egyházzal való közösség - cum Petro et sub Petro - óvta meg, nem egyszer csodálatra méltón, az egyes egyházakat attól, hogy beleolvadjanak a különböző, egyedi nemzeti politikai rendszerekbe. Egyházunk egyetemessége elvének napjainkban is különösen előtérbe kell kerülnie."

Az a történelmi perspektíva, amelyet a szinódus megfogalmaz, a jelenkori Európa, nekünk Kelet-Közép-Európa keresztényeinek megújuló kihívást jelent.

Ez azt jelenti a keresztény közösségek számára, hogy az eszmék eszméjéhez, Jézus Krisztus szándékához kell alakulniok és abban megújulniuk, hogy egyszerre tudják őrizni az egyetemes és a nemzeti hagyományokat, az Európához, ill. saját nemzetünkhöz tartozásukat, és hogy a hosszú egyháztörténelmi hagyomány egészséges, elfogadó, kitárulkozó hagyományát fogadja el, továbbá hogy minden konstruktív erővel, amely pozitív és a jövő építésének irányába hat, össze kell fognia. Azt is jelenti, hogy a kereszténység, egyházaink és az egyetemes és nemzeti kultúra, azok képviselői az értelmiség, művészek, írók között újra hidat kell verni, a történelmi elidegenedést és előítéleteket fel kell számolni. Ez nem megy csupán a még félelemben élő egyházak részéről, ebben segítenie kell a világi értelmiségnek, felelősöknek és illetékeseknek.

Szándékosan nem mondtam politikusokat, akik természetesen sokat tehetnek mindezekért a célokért, mert az egyház/egyházak feladata nem az aktuális hatalom törekvéseinek legitimációja, hanem egy nép, egy nemzet, a mi esetünkben itt és most a magyarság szolgálata.

Befejezésként és egyúttal összefoglalva az elérendő közvetlen célt, amellyel jelen helyzetünkben gyógyító módon lehetünk jelen hazánkban és Kelet-Közép Európában azt mondhatjuk:

A keresztényeknek arra kell törekedniük, hogy különbséget tudjanak tenni a hitük egysége számára lényeges, valamint a kulturálisan és történelmileg véletlenszerű között.

Igyekezzenek megtérni és megbékélni, s különbözőségeiket tiszteletben tartva az egység útját járják. Megújult lélekkel forduljanak a Szentlélekhez, s olyan egyházi intézményekben gondolkodjanak, amelyek a legalkalmasabbak arra, hogy az egyesülő egyházról tanúságot tegyenek.

Victor Consemius: Universaler christlicher Glaube und Nationalismus, in: Concilium, Dezember 1995, 31 Jahrgang, S. 487-492.

Miklós Tomka: Säkularisierung und Nationalismus, in Concilium, Dezember 1995, 31 Jahrgang, S. 492-498.

Konrad Grech: Az egyház egyetemes hivatása és a nemzeti érzés, in: Európai szemmel, 1994/I. 29-36. old.

Hugues Delétraz SJ: Európa evangelizációja: három kihívás az egyházaknak, in: Európai szemmel, 1994/1. 37-42. Old. A II. Vatikáni Zsinat tanítása, Budapest, 1975.