A Nemzetközi Emberjogi Csoport beszámolója négy balkáni ország, Albánia, Bulgária, Görögország, és a volt jugoszláv utódállamok kisebbségeivel foglalkozik. A szerző megpróbálja meghatározni és részleteiben is bemutatni a különböző kisebbségek kirekesztettségének és betagozódásának legfontosabb motívumait. Megismerhetjük a régiót jellemző különböző politikai, jogi, szocioökonómiai és kulturális feszültségeket, illetve az etnicitás és a vallás történelmi szerepét a politikai rendszerek kialakulásában. Különös figyelmet szentel a mohamedán kisebbségeknek, az olyan szórvány népeknek, mint az örmény, a zsidó, a cigány és a vlach, és azoknak a csoportoknak, akiknek identitását hazájukban nem ismerik el (macedónok Bulgáriában és Görögországban).

A jelentés felépítése a következő: az első rész az egyes államok jellemzésével foglalkozik, a kisebbségekhez való viszonnyal, illetve az etnikai tisztogatással, a tömeges elvándorlással, mint a Balkánon visszatérő jelenség. A török időkben jelentős muzulmán és zsidó népesség keresett új hazát az üldöztetés miatt a régióban, míg sok nem muzulmán éppen az oszmán uralom elől menekült más országokba. A koszovói szerbek tömegesen vándoroltak el a 17. század utolsó harmadában, akiket a Habsburgok telepítettek le a két ország katonai határán. Az Oszmán Birodalom területén létrejött államok között is gyakoriak voltak a tömeges népességmozgások. Az 1920-22-es görög-török háborúban 390 000 muzulmán emigrált abba a Törökországba, amit közel 1 millió görög hagyott el. A legnagyobb kivándorlás Bulgáriában zajlott le Zsivkov erőszakos asszimilációs politikája miatt, aminek külön jellegzetessége, hogy propagandisztikus okok miatt nem érintette a zsidó és az örmény lakosságot. A politikai kampány csúcspontját az ország 10%-t képviselő török kisebbség elleni akcióhadjáratban érte el 1984-ben. Válaszképpen Törökország megnyitotta határait a menekülők előtt. 1989-ben a Zsivkov rezsim pánikba esve a török kisebbség egyre riasztóbb méreteket öltő elégedetlensége miatt, engedélyezte kivándorlásukat, melynek eredményeképpen közel 310 000 ember hagyta el Bulgáriát.

A második fejezet az oszmán örökséggel foglalkozik. A birodalom évszázadokon át az iszlám szabályok és elvek szerint működött. A népességet nem a nemzeti-nyelvi határvonalak mentén, hanem a vallási hovatartozás figyelembevételével osztották fel. A keresztény és zsidó lakosság elfogadott volt, jóllehet csak mint másodosztályú állampolgárok jöttek számításba. A birodalom felbomlása után kialakuló új államok előszeretettel tűzték zászlajukra az agresszív terjeszkedés politikájának jelszavát, és megpróbáltak egyesülni testvérnemzeteikkel. Az oszmán millet rendszer a vallást elsődleges identitásformáló tényezőnek tekintette. Ennek öröksége sokáig fennmaradt, és nagyban hozzájárult a vallási kisebbségek állami és társadalmi elnyomásához. Szemléletes példa erre Görögország, ahol a 19. század végén a felemelkedő görögség számára az ortodoxia nacionalizmusuk fontos részét képezte. A muzulmán lakossággal szemben ennek megfelelően gyanakvóan viselkedtek, és nem tekintették őket az ország igazi polgárainak. Hasonló bánásmód jutott a nem ortodox keresztényeknek is: a protestánsoknak, a római katolikusoknak és Jehova tanúinak. Az ortodox egyház továbbra is meghatározó tényezője maradt a modern görög politikának, számos pátriárka jelentős befolyással bír a kisebbségeket érintő kérdésekben.

A másik ilyen jellegzetes örökséggel rendelkező ország Bulgária, ahol a kinyilvánított vallásszabadság ellenére az alkotmány az ortodox kereszténységet tekinti a "hagyományos" vallásnak, és részesíti állami támogatásban a muzulmán és zsidó vallással együtt. Más, nem elismert csoportokat viszont gyanakvással kezelnek és ellenségesen lépnek fel ellenük. A rendőrség számos összejövetelüket meghiúsította, a helyi politikai erők pedig engedély nélküli támadásokat indítottak ellenük. Macedóniában egy 1997-es törvényi rendelkezés jelenti a problémát, amely a macedón ortodox egyházat, az iszlám közösséget és a római katolikus egyházat ismeri el, mint vallási csoportot. A többi vallás követői - mint például a protestánsok - hivatalosan csak mint vallási közösségek létezhetnek, vallási összejöveteleket a templom épületén kívül nem tarthatnak. Jugoszláviában - bár hivatalos államvallás nem létezik - az ortodox egyház különösen fontos szerepet tölt be, a hatóságok megkülönböztetett bánásmódját élvezi. A jelentős területen fennmaradt Habsburg hagyományok miatt a millet örökség nem olyan számottevő, mint Görögországban és Bulgáriában. Bosznia-Hercegovinában a bosnyák nemzet megszületésében is jelentős szerepe volt az oszmán örökségnek, s a területen a sokat emlegetett vallási tolerancia alakult ki. A közelmúlt eseményeitől eltekintve olyan városokban, mint Szarajevó és Tuzla a zsidó, katolikus, sőt még az ortodox kegyhelyek is sértetlenek maradtak. Ez nem vonatkozik a szerbek által elfoglalt területekre, ahol a mecsetek és a katolikus templomok az etnikai tisztogatás áldozatai lettek lerombolva. Horvátországban a kisebbségi vallásgyakorlás nem ütközik hivatalos akadályokba, ennek ellenére a szerb-horvát háború hatására megszaporodtak az ortodox-ellenes nézetek, melyek számos erőszakos cselekedetet eredményeztek főleg a valaha szerb többségű Knin területen. A második világháborús, zsidóellenes usztasa "hagyományok" legszemléletesebben a karlovaci zsidó temető 1997-es meggyalázásában törtek felszínre.

A szerző ezt követően részletesen foglalkozik az egyes kisebbségek kialakulásával, legfontosabb jellemzőikkel.

Megoldás, vagy éppen probléma? - teszi fel a kérdést a területi autonómia lehetőségével kapcsolatban. Jugoszlávia olyan többnemzetiségű ország volt, ahol egyetlen csoport sem alkotott többséget. A felbomlása után kerültek előtérbe olyan döntő kérdések, mint a területi autonómia és az önrendelkezés. Döntő tényezőnek tekinthető, hogy minden létrejött állam olyan többségi nemzettel rendelkezik, amelyik országát a saját nemzeti területének tekinti. Részben az etnikai tisztogatásnak és az ehhez kapcsolódó vándorlásnak a kisebbségek száma sok esetben számottevően csökkent. A jelenlegi válság a volt Jugoszláviában sok tekintetben összefügg a nemzeti egységhez kapcsolódó szerb igénnyel. Az 1995-ös daytoni egyezmény volt hivatott a szerb, horvát és bosnyák területek kialakítására. A nehezen tető alá hozott egyezmény, amely törékeny békét teremtett a háború sújtotta Bosznia-Hercegovinában, biztosította a menekültek szabad visszatérését is hazájukba. Ez nyilvánvalóan a többnemzetiségű állam életképességének próbája is. Az előjelek nem túl bíztatóak: az 1996-os választásokon minden jelentősebb szerb párt kinyilvánította nyílt szándékát, miszerint fő célnak a Szerbiával való egyesülést tekintik. A horvátok esetében is hasonló problémák mutatkoznak, hiszen a nacionalisták inkább Zágráb, mint Szarajevó irányába tekintgetnek. Ezen kívül a horvátok és a szerbek minden lehetséges módon akadályozták a bosnyák menekültek visszatérését, és az olyan városban is, mint Mostar, ahol jelen van az SFOR, folytatódott a zaklatásuk. A háború okozta sebek begyógyulása sok időt vesz igénybe. Kérdés, hogy ha a nemzetközi közösség kivonja katonai erőit nem újul-e ki az ellenségeskedés.

A daytoni egyezmény megvalósításának fontos szerepe van az albán kérdés rendezésében is. Sikertelenség esetén, ha a nem szüntetik meg az etnikai megosztottságot, és állandósul a szerbek különállása, akkor ez előrevetíti annak veszélyét, hogy például szolgáljon a koszovói és macedón albán nemzetiség számára. Az 1974-es alkotmány szerint Koszovó és Vajdaság autonóm tartományi státuszt élveztek. Ezt az "állam az államban" állapotot szüntette meg Slobodan Miloöevia, és vonta a két területet szerb ellenőrzés alá. Különbséget kell tennünk az "albán kérdés" három dimenziója között: Albánia, a koszovói albánok, és a Macedóniában élő albán lakosság helyzetét kell tekintenünk. Albániában Sali Berisha 1992-1997 közötti irányítása alatt többször megfogalmazódott az albán és koszovói egység gondolata, de - főleg amerikai nyomásra - nem igazán került előtérbe. A Fatos Nano vezette kormányzat óvakodik a nyílt konfrontációtól, céljai között Koszovó Albánián belüli autonómiája szerepel. A koszovói albánok elsősorban a lakossági referendumok eredményeit, és az 1974-es alkotmány, egyszer már biztosított jogait tekintették a függetlenségi követeléseik alapjainak. Ibrahim Rugova erőszakmentes stratégiája kudarcot vallott, fegyveres konfliktusok alakultak ki a szerbek és albánok között, menekülthullám indult el Albánia felé...

Koszovótól eltérően Macedónia nyugati részének albán lakossága nem rendelkezett területi autonómiával. A koszovóiakhoz hasonlóan itt is megrendezték a nem hivatalos népszavazást az autonómiáról 1992 januárjában. Az egyik kulcsprobléma az oktatás helyzete. Az albánok saját anyanyelvi fakultást szeretnének arra hivatkozva, hogy az ex-Jugoszláviában a pristinai egyetem számukra is látogatható volt Miloöevia beavatkozásáig. A hatóságok arra hivatkozva utasították el követeléseiket, hogy így az albánok előnyökhöz jutnának például a török kisebbséggel szemben. Az albánok válaszképpen 1994-ben létrehozták Tetovoban saját egyetemüket. A hatalom ezt törvénytelennek minősítette, és erőszakos úton bezáratta. Az egyetem ezek után "underground" jelleggel működött tovább. Egy 1997-ben született törvény engedélyezte az albán nyelv használatát a skopjei egyetemen, ami ellen viszont a macedón diákság tüntetett. Egy másik súlyos konfliktus a zászlók kérdésében bontakozott ki. 1968 után az albánok saját nemzeti lobogójukat használhatták, amit a macedón hatóságok úgy módosítottak, hogy azt együtt kell használni a macedón zászlóval, illetve el kell távolítani a gostivari és tetovoi elöljáróságokról. Az "eredmény": két albán halála és közel 70 sebesült.

Isztria és Rijeka környéke a másik terület, ahol az olasz nyelvű lakosság miatt felmerül az autonómia igénye. 1946 és 1954 között sokan emigráltak, de számuk ma is megközelíti a 27 ezret. 1990-ben saját társadalmi szervezetet alakítottak, amelynek célja a Horvátországban és Szlovéniában élő olaszok identitástudatának védelme. Az 1990-es horvát választásokon nem sikerült képviselői helyeket szerezniük, ezért egy új, többnemzetiségű, regionális, politikai pártként működő szervezet kialakításába fogtak. Céljuk az autonómia kiterjesztése az Isztrián, amely nem csak Szlovéniát, hanem a kis olasz városkát, Muggiát is magába foglalja. Ez az elképzelés természetesen a nacionalista Tudjman elnök rosszallását váltotta ki, aki alkotmányellenesnek nyilvánította az általuk kezdeményezett referendumot is. A párt hivatalosan Olaszországhoz fordult. A jelenlegi helyzetet az a megegyezés jellemzi, mely az Isztrián lakó horvátokat nemzetiségi csoportnak tekinti, míg az "isztriai lakosság" egy nemzetet alkot, összhangban a rövid életű 1943-as Pazin döntésben foglaltakkal. 1998 márciusában Ivan Jankovia, az Isztriai Demokratikus Szövetség elnöke törvényt terjesztett elő a regionális önigazgatásról és kormányzatról, amely hozzájárulhat a terület gazdasági erejének növekedéséhez, így a nemzeti kisebbségek jogainak bővüléséhez is.

Végezetül vessünk egy pillantást a Bulgáriában élő török nemzetiség helyzetére, akik a teljes lakosság kb. 8-10%-át képezik. Hasonlóan a legtöbb posztkommunista országhoz, az alkotmány nem tesz említést a kollektív kisebbségi jogokról, és ezek semmilyen törvényi rendelkezésben sem szerepelnek. A területi autonómia és az etnikai vagy vallási alapon szerveződő pártok létrehozása is tiltott. Döntő tényezőnek bizonyulhat a Keretegyezmény ratifikálása (amit az elnök már aláírt, de a parlament még nem fogadott el), amely a török és más kisebbségek számára nemzeti kisebbségi státuszt biztosítana. Ezzel Bulgáriának szembesülnie kellene az ország többnemzetiségű jellegének politikai következményeivel.