Mohlek, Peter - Hos´ková, Mahulena: Der Minderheitenschutz in der Republik Polen, in der Tschechischen und in der Slowakischen Republik. Bonn, 1994. 158 p. /Minderheitenschutz im östlichen Europa. Dokumentation und Analyse 3./

A kölni egyetem Kelet-Európa-Jogi Intézetének tanulmánysorozatában (a kitelepített-elűzött németek kulturális alapítványának közreadásában) a nevezett három volt keleti tömb-beli állam kerül terítékre. A három egyedi országtanulmányhoz szemléltető jogi dokumentumanyag is járul. A tanulmányok egységes témaszerkesztésben tárgyalják - az 1920-as évekig menő történeti visszapillantást követően - a rendszerváltás utáni kisebbségi mozgáskép alkotmányos és törvényi kereteit, az intézményes politikai hátteret, a kisebbségi lét iskolázási, nyelvhasználati, tömegkommunikációs és egyéb feltételeit. Az 1994-ben megjelent kötet információi természetesen elmaradnak az újabb fejlemények mögött, a rendszerváltás fordulatát azonban így is markánsan érzékeltetik a kisebbségvédelmi témában.

Lengyelország

P. Mohlek tanulmánya a marxista-leninista rendszer bukása pillanatában a sok évtizedes álmukból ébredő nemzeti kisebbségek világába vezet. Az előzmények ismertetése bővebb a cseh és szlovák visszapillantásnál annyival, hogy több részletében kevéssé ismert és szerteágazó tényanyagról van szó: a Lengyelország 1945-ös "nyugatra tolásából" eredő, konfúzus következményekről. Ennek summája: az új népidemokraták és kommunisták annyira "felmentve" érezték magukat a vegyes nemzetiségű keleti országrészek elszakításával mindenféle kisebbségpolitikai felelősség alól, hogy életbe léptették a homogén vagy "majdnem homogén etnikumú lengyel állam doktrináját. Csak még előbb el kellett kergetniük a németek millióit a nyugaton a levert Németországtól odacsatolt területekről (Odera-Neisse, Szilézia). Közben azonban maradtak ennek az országnak ukránjai, fehéroroszai, litvánjai az új határokon belül is, sőt németjei nem kevésbé: a tengermelléken végig, valamint az új nyugati-délnyugati sávban. Azok a két nyelvű tömegek, amelyeket mint "elnémetesített lengyeleket" (ún. autochton csoportokat) mégis ottmarasztottak, és hozzáláttak visszalengyelesítésükhöz. A következmény a 80-as évek végén: az új plurális politika hirtelen mintegy 300 ezer ukránnal, 200-250 ezer fehérorosszal találta magát szemben, s nem utolsósorban mintegy félmilliónyi némettel is, minekutána négy évtized folyamatos kitelepülése milliós nagyságrendben fogyasztotta a számukat. 20-30 ezer körüli litván, körülbelül ugyanennyi roma tartozik még a sorba. Valamennyiük számára a politikai fordulat egyáltalán először tette lehetővé a másság érdemi legalizálását. A mozgás a szabadság első pillanatától megindult, amint a politika deklarálta az egyéni általános szabadságjogokat, majd az elveket alkotmányozási és törvénykezési szinten, ezen túl az anyaországokkal megkötött barátsági-együttműködési szerződések keretében a kisebbségi összefüggésekre specifizálta.

A tanulmány célja persze az egzakt helyzetfelmérés, s ennek eleget téve rámutat a lengyel kisebbségi jogértelmezés és - alkalmazás buktatóira, amelyek kiiktatása nélkül nem lehetséges távlatra szóló kisebbségi jogbiztonság: a diszkrimináció tilalma - beleértve a "pozitív diszkriminációt" is, továbbá a nemzetközi szintű kötelezettségvállalás és a belső törvénykezés között fenntartott hiátus. (A nemzetközi szerződésben vállalt jogelem magasabb rendű ugyan, törvényi átvezetés nélkül azonban mégsem hatályos.)

Nem feledteti ezt a számos előremutató fejlemény a gyakorlati nyelvhasználat, az anyanyelvi oktatás, a helyi és átfogó önszerveződés, a kulturális öntevékenységi formák, a tömegkommunikációs hozzáférés, a választási rendszer és egyebek terén. Mindezekről a szerző részletezően tájékoztat. (A kisebbségi szervezetek jelöltjei listáról is bejuthatnak a parlamentbe: a németek 1991-ben 6 mandátumot szereztek; a következő, előrehozott választások során, amikor is a parlamenti küszöböt 5-ről 7 %-ra emelték, 4-et.) Előrefelé halad a jogbiztonság, de bőven vannak még felemás elemei. Erőteljesen hatnak a múltba visszahúzó erők, s hatásuk ott érezhető az ideiglenes, "kis alkotmány" létrejötte (1992) után folytatódó alkotmányozás huzavonáiban.

Cseh Köztársaság

Az 1989/90-es fordulat utáni cseh és szlovák kisebbségjogi aktualitások közös csehszlovák előzményei jól ismertek.Az utak itt csak kevéssel ezután válnak el, s az eltérések benne rejlenek az előzményekben. A kötet-szerzőpár másik tagja együtt vállalta fel ezt a két fejezetet, s a közös kisebbségpolitikai múlt tekintetében számára is a beneöi dekrétum a fő elem.

M. Hoöková azzal kommentálja az 1991-es, kevéssel a szétválás előtt tartott cseh népszámlálás kisebbségi adatait (morva: ca. 13 %, szlovák: 3, lengyel 0,6, német: 0,5, sziléziai: 0,4, roma: 0,3, magyar: 0,2 ukrán-rutén: 0,2), hogy az arányok valóságban valamivel magasabbak is lehetnek, csak még most is kísért a bevallás félelme. (Arra nem tér ki a szerző, hogy a "morva" vagy a "sziléziai" elem nyelvi tekintetben aligha tekinthető kisebbségnek. Egyébiránt épp bennük is rejtezhet további nyelvi kisebbségi létszámkör. - K.S.) Az adatokat utóbb módosíthatta az 1993-ban cseh vagy szlovák opcióra kényszerült "csehszlovákok" döntése. 1990 tájékán még az egybetartozó Csehszlovákiában ment végbe mindaz, ami Lengyelországban és másutt Kelet-Közép-Európában, s az új cseh politikai erőknek gondjuk volt arra, hogy a kisebbségi ügyekben a demokratizálás általános színvonalán lépjenek előre. Előnyük és hátrányuk is egyben az egyenként és összesítve is csekély kisebbségi arány. (Csak a nyelvi kisebbségeket véve: ca. 5%.) Az iskolázási ügyeket pl. szinte lehetetlen megoldnai helyi szinten, kivéve a lengyeleket koncentráló anyaországi határrégiót. Ebben a helyzetben az adott anyaországokkal kötött együttműködési szerződések meghatározóan járulhatnak hozzá a kisebbségi lét elemeinek fenntartásához. A szerteágazó tennivalók egyeztetésére, összefogására egyébiránt tárcaközi "tanács" hivatott, mint Szlovákiában is (a lengyeleknél ez csak "iroda"-szintű), de legalább finanszírozási ügyekben - sajtó, kulturális tevékenység - központi szolgáltatást is nyújt.

A kisebbségjogi témával foglalkozó hasonló tanulmányok gyors avulását érzékeljük ezzel a cseh fejezettel is, amikor az 1994-es állapot szerinti elemzésének nem róhatjuk fel hibául, hogy nem foglalkozott az azóta - épp a demokratikus váltás logikájából - újra felelevenedő szudétanémet kérdéssel. Ez, mint kiderült, azzal sem tisztán csak a múlté, hogy alig 50 ezer csehországi német kivételével a többit: mintegy 2 milliót a háború után megtorlásképpen kitoloncoltak. Ismeretes, hogy az új cseh-német együttműködés csomagjában a téma visszaköszönt, s bár a vita egy elég sérülékeny kompromisszummal lezárult ugyan, a németek, legalább szellemben, visszatérnek, s a témával sokat kell majd még foglalkozni.

Szlovák Köztársaság

A kisebbségi politika itt folyamatosan érzékeny probléma; a magyar kisebbség, ha soraiban megritkítva is, túlélte az 1945-ös megtorlási hullámot. A csehekével egyidejű 1991-es népszámlálás 10,76%-arányos magyar nemzetiségű tömeget jelzett. (Roma: 1,44; cseh: 1,00; rutén-ukrán: 0,55 és német: 0,1 %). Így Szlovákia 1993. január 1-én csak azt örökölte a csehszlovák köteléktől, ami addig is az övé volt, legfeljebb korlátozott volt a felelőssége. Azonban már az 1992-ben elfogadott új szlovák alkotmány egyes dolgokban eltért az eredeti demokratikus csehszlovák (és a csehek részéről továbbra is fenntartott) platformtól. Így pl. különbséget tesz "nemzeti kisebbség" és "etnikai csoport" között. Az eltérést persze nem definiálja, csak gondolni lehet, hogy az utóbbi a romákra mint anyaország nélküliekre utaló burkolt kifejezés.

Az eredeti csehszlovák Chartából leágaztatott jogelvek mellett kitartva, az alkotmány saját kiegészítéssel él: a jogok gyakorlása "nem fenyegetheti" Szlovákia szuverenitását és területi épségét, valamint nem jelenthet "hátrányos megkülönböztetést" a lakosság más része számára. Az ilyen fékek beépítése elég tág teret ad a különben sok ponton maradéktalan ígérvények leértékelődésének. Nem véletlenül harcoltak a magyar pártok a szavakért az alkotmányvitában. Nem sokkal később az egyesülési törvény pozitív pontjait is kiegészítették hasonló biztosítékokkal.

M. Hoöková a Szlovákia-tanulmányban is felvázolja a kisebbségi jogérvényesítés gyakorlati körképét - a személy - és helynévkérdéstől az iskolaügyeken át az anyanyelvhasználat helyzetéig. (Érintve a "helységnévtábla-háború" 1994-ig ismertté vált epizódjait és említve a hivatalos ügyintézés felemás anyanyelvi lehetőségeit: az ügyintézők nem kötelezhetők valamely kisebbségi nyelv ismeretére). Megítélése szerint a kisebbségi jogok és a joggyakorlat ethnonemzeti elvű beárnyékolási kísérletei veszélyes ellenreakciót szülnek és viszont, úgyhogy a szlovák kisebbségpolitika a tárgyalt időszakban tulajdonképp inkább eszkalálja az ellentéteket, ahelyett, hogy kibékíteni igyekeznék őket.