A lengyel országhatártól keletre eső területeken: Fehéroroszországban, Oroszországban és Ukrajnában, no meg az ázsiai régiókban jelentős lengyel kisebbség található. Az utolsó szovjet népszámlálás (1989) 1 millió 380 ezer lengyelt regisztrált a szóban forgó köztársaságokban. Belőlük 417 ezer él Fehéroroszországban és 219 ezer Ukrajnában. Ezek a hivatalos adatok azonban meg sem közelítik a valóságot.

Az említett három állam lengyelségének tényleges számát a vallási hovatartozás figyelembe vételével lehet érdemben felbecsülni. Mint ismeretes, a lengyelek majdnem kivétel nélkül római katolikusok, s így az ő létszámuk adja ki az említett államok lengyelségének igazi nagyságrendjét. Ez pedig a következő: Fehéroroszországban 1 millió 200 ezer és két millió között, Ukrajnában egy millión felül. Az Orosz Föderációban minimálisan 300 ezren vannak.

Hogyha egy lengyeltől megkérdezik nemzetiségét, rendszerint így válaszol: "Római katolikus, tehát lengyel vagyok." A lengyeleknek az egyházhoz való ragaszkodása szinte töretlen volt a szovjet repressziók és deportálások időszakában is. Oroszországban az akkor magukat lengyelnek vallók 75, Fehéroroszországban és Ukrajnában pedig több mint 90%-a bizonyult aktív katolikusnak.

Mindaddig, amíg latin volt a római katolikus szertartások nyelve meghatározó jelentőségű védőernyőt jelentett a keleti lengyelség identitástudatának megőrzéséhez. Amint azonban nemzeti nyelvű szertartások kezdték felváltani a latin nyelvűeket, az addig kulturálisan lengyel egyház mellett megjelentek a fehérorosz, orosz és ukrán nyelvű egyházváltozatok. Ezt a folyamatot - a térítés univerzális jellegét szem előtt tartva - a Vatikán is támogatta, s ezzel igyekezett elhárítani a pravoszlávok szokásos vádaskodását, hogy ti. a római katolicizmus lengyelpárti lenne.

Dzvonkowski az egyházi fejleményt fájdalommal veszi tudomásul, noha maga is római katolikus pap. Azt bizonygatja, hogy miatta meggyengültek a keleti lengyel kisebbségek távlati fennmaradásának esélyei. Feltáró jellegű írása, amely az egyházi élet alakulása vonatkozásában aprólékosan adatgazdag, végső soron a "kisebbséghalál" rémével ijesztget.

Dzwonkowskinak két opponense is akadt. Az egyik a fehérorosz, a másik pedig az ukrán helyzet alapos ismeretében veti szemére atavisztikus lengyel romanticizmusát és nacionalizmusát, azt, hogy képtelen a realitások indulatok nélküli tudomásul vételére.

Pawel Przecziszewski fehérorosz relációban arról értekezik, hogy a "katolikus = lengyel", illetve a formula napjainkban miként válik bizonytalanná. A dolog lényege: az évszázadok folyamán ellengyelesített fehérorosz parasztok jórészt máris elveszítették lengyel tudásukat, s így természetes, hogy mind kevésbé ragaszkodnak a szertartások lengyel nyelvűségéhez. Ezért ezek száma óhatatlanul csökken. Az egyház számára garantálni kell, hogy e folyamatba pro (Fehéroroszországi Lengyelek Egyesülete) és kontra (Fehérorosz Nemzeti Front) ne avatkozzék be senki, ami azonban a mai körülmények között jámbor óhajnak látszik.

Larysa Stegienko, aki ukrán nemzetiségű római katolikus, mintegy kikéri magának, hogy a katolicizmust Ukrajnában vagy másutt a lengyelek kisajátítsák a maguk számára. Abban az országban, amely nemrég nyerte el függetlenségét, az egyháznak nyilván sokkal fontosabb feladatai vannak, minthogy kizárólagosan a lengyel identitástudat megőrzésével foglalkozzék. A következőkben azonban azt is leszögezi, hogy az egyház más nemzetek-nemzetiségek felé történő nyitása nem jelenti - nem jelentheti- a hívő lengyelektől való elfordulást. Az Ukrajnában jelen lévő római katolikus egyház is egyetemességre törekszik. Az országban megjelenő katolikus orgánumok ezt az evidenciát máris a magukévá tették. Egy ima ugyancsak jól fejezi ki a lényeget: "Istenem, Ukrajnáért imádkozom, Istenem, az emberekért könyörgök."