Simon, G.: Nationale Minderheiten in der ehemaligen Sowjetunion. = Die neue Gesellschaft / Frankfurter Hefte. 1997. 12. No. 1079-1082.p.

Amikor a Szovjetunió felbomlott, olyan 15 államra hullott szét, amelyek nagyjából azonosak voltak a korábbi 15 uniós tagköztársasággal. A kisebb létszámú, korábban legfeljebb az autonóm köztársaság státuszával rendelkező népcsoportok nem lettek önállóak (csecsenek, tatárok, abházok). Miközben önálló ország lett a 44 milliós Ukrajna, nem lett az a 6,6 milliós tatár népesség, viszont önálló az alig 1 milliós Észtország. A "nemzeti kisebbség" fogalmát az orosz politikai nyelvben korábban pejoratív értelemben használták.

A Szovjetunió szétesésének több oka is volt, ezek közé tartozik az állam többnemzetiségű volta, ami meglepő ugyan, de jelzi a probléma súlyát. A 286 milliós Szovjetunióban az oroszok mindössze 145 milliónyian voltak, és az iszlám népek demográfiai növekedése jóval felülmúlta az oroszokét. Így csak idő kérdése volt, hogy mikor kerülnek többségbe. Ma már nem az a kérdés, hogyan fogja Oroszország a nemzetiségeket integrálni, hanem az, hogyan fognak a népek a rájuk maradt szovjet örökséggel gazdálkodni a jövőben?

A cárizmust "a népek börtönének" nevezték, a szovjet polgárháború szintén erőszak útján igyekezett megoldani a birodalom nemzetiségi konfliktusait. Az 1920-as években - főként a kis népeket - "pozitív diszkriminációval" (affirmativ action) kezelték, amit a "meggyökereztetés" (oroszul: korenizacija) fogalommal hoztak kapcsolatba. Sok közép-ázsiai, Volga-menti és szibériai nép először kapott irodalmi nyelvet, egységes írást és helyesírást. A párt ekkor még a "nagyorosz sovinizmust" tartotta a nemzetiségi kérdés legnagyobb veszélyének. A 30-as évek közepére azonban a meggyökereztetés az ellentétébe fordult, az oroszok nőttek be a nemzetiségek közé, ők foglalták el a vezető posztokat, és saját nyelvüket tették meg az egymás közötti érintkezés eszközévé. Az identitásukat védő csoportokat (akár egész népeket!) kitelepítették (pl. a krími tatárokat, a volgai németeket, a csecseneket vagy az ingusokat). A II. világháború után sem kaptak ezek a népek kulturális vagy nyelvi autonómiát, de kiemelkedett politikai elitjük a szovjet vezetői élgárda tagja lehetett. Ez az eljárás illett bele a totális diktatúra módszertanába.

Sztálin halála után (1953) egyes nem-orosz népeket visszatelepítettek eredeti hazájukba, majd Hruscsov alatt ukrán vezetőkáderek vették át részben a korábbi oroszok helyét. Az 1960-as évektől a nem-orosz uniós köztársaságokban is megerősödtek a helyi nemzetiségi káderek (Közép-Ázsiában, a balti államokban), és megindult az orosz vezetők lassú visszaszorítása és fölcserélése helyi vezetőkkel. A folyamat alapja a nagy mértékű oktatási reform lett, melynek eredményeként kialakult mindenhol egy helyi vezető elit - annak a helyén, amelyet a terror és az emigráció korábban elűzött. A szovjet politikai képzés ellenére mind erősebb lett tagjaiban a nemzetiségi tudat és mind gyengébb az összbirodalmi, ideológiai szemlélet.

A fejlemények meghökkentő, de logikus következményeként: a Szovjetunió felbomlásakor 15 nemzeti kisebbség lett önálló nemzetté, míg mintegy 25 millió orosz került kisebbségi sorba. Így az új államok most maguk is megismerhetik a nemzetiségpolitika konfliktusait, a nemzetiségi probléma kezelésének nehézségeit. Az orosz kisebbség eddig egyetlen alkalommal fordult a "nemzetiségi probléma militarizálásához", éspedig Transznisztriában (Moldáviában). Az orosz lakosság százezreit kényszerítik lakóhelye elhagyására Tadzsikisztánban és Csecsenföldön. Ugyanakkor a nem-orosz népek között több országban tört ki véres konfliktus, amelyet korábban a szovjet hatalom megakadályozott. Vajon ez azt hirdeti: a "pax sovietica" évtizedeken át valódi békét jelentett-e, főként a Szovjetunió déli részén élő népek számára? Vagy inkább azt, hogy a szovjet hatalmi mechanizmus hetven év alatt sem tudta megoldani a nemzeti-nemzetiségi kérdést?