A globalizáció egyre inkább a működési helyszín megválasztására figyel és nem pedig a hazai gazdasági bázisra vagy a származási országra. A kockázat legnagyobb része így az államról a vállalkozókra tevődik át, az állam pedig nem tehet mást, mint hogy a vállalkozói szférát különböző módokon kompenzálni igyekszik.

Ha ez az állítás némiképp túlzó is, nem teljesen légből kapott. A globalizáció mindenképpen növekvő megterhelést jelent a vállalkozóknak: a cégeket erősebb szakosodásra készteti, növekszik függésük a szállítóktól, a szolgáltatóktól és a támogató intézményektől. Így mind jobban függnek attól a helyszíntől, illetve régiótól, ahová települtek, illetve ahol működnek. Tehát a helyszín megválasztásában egyáltalában nem szabadok, "teljesítményre sarkalló" környezetet kell keresniük (amelyet a szakirodalom "mezo-térség" néven ismer). Az alkalmas helyszín persze ágazatról-ágazatra más, a hagyományos iparágakban (pl. az autóiparban) kevesebb a helyszínnel szemben támasztott követelmény. A régi ipari körzetek iránt ismét növekszik az érdeklődés; ezeken a helyeken újra megjelennek a régi-új beruházók. Fokozott mértékben érvényes ez a megállapítás néhány fejlődő országra.

A fő kérdés: melyek azok a fejlesztéspolitikai tényezők, amelyeket a fejlődő országoknak erősíteniük kell ahhoz, hogy kedvező gazdasági helyszínt teremtsenek? És: mi lehet az európai országok (pl. Németország) feladata a fejlesztéspolitikában és a helyszínek vonzóvá tételében?

A globalizáció tehát komplex folyamat, mely nem vezet automatikusan a különböző ágazatok és térségek egységének megteremtéséhez. Már csak azért sem, mert a pénzügyek piacán, a termékek területén, a vállalkozások terén és a munkaerő helyzet alakulásában még jelentős lépéseket kell tennie. A pénzügyek a világ nagy gazdasági központjaiban formálódnak (New York, London, Tokió), tehát egy hatékony helyszínnek közvetlen kapcsolatban kell állnia ezekkel a központokkal, másképp nem számíthat pénzügyi tranzakcióiban esélyre. (Ehhez persze szakképzett munkaerő, magas színvonalú műszaki park és szolgáltatói szféra is szükséges, ami nem könnyen telepíthető más helyszínre.) Maga a tranzakció egyre könnyebben és olcsóbban valósítható meg, míg a tranzakciók összege világviszonylatban egyre magasabb lesz. A pénzügyi piac azért elsősorban a tényleges vásárló erőtől és a beruházók élelmességétől függ, de a spekuláció sem hagyható figyelmen kívül - ez utóbbi többnyire a "nem-szolid makropolitikát" keresi.

A világkereskedelem már régen gyorsabban növekszik, mint a világgazdaság. A termékek világpiacának vannak olyan területei, amelyek homogének. Nemcsak a repülőterek szabad-kereskedelmi üzletei azonosak világszerte, hanem például a szórakoztató elektronika termékei vagy a személyi számítógépek is. Más termékek ellenben országonként változó formájúak és tulajdonságúak pl. a mosógépek, a Nestlé cég mintegy 8 ezer terméke, melyből csak 750 cikket forgalmaznak több országban és mindössze 80-at, tíznél többen. A Coca-Colát, a Sonyt, a McDonaldsot leszámítva igen kis számú a homogén fogyasztói termékek világpiaca. Sok ország ( NAFTA-országok, általában Kelet-Ázsia) csak a legújabb években nyitja meg határait a nemzetközi import előtt.

A fogyasztói preferenciák meglehetősen különbözőek nemzetek és régiók szerint, ezt a cégek azonban többnyire csak a helyszínen képesek tanulmányozni és kereskedelmi politikájukat ennek megfelelően alakítani. A globalizáció e téren meglehetősen új keletű jelenség, a szakirodalom három "fokozatát" különbözteti meg: az internacionalizálódást, a multinacionalizálódást és magát a globalizációt.

A munkaerőpiac tervezésében egyre komolyabb tényező a "vendégmunkás jelenség". Elsősorban Németország munkaerőpiacának jellemzője a vendégmunkások jelenléte (1994-ben odahaza 2,14 millió fő, a külföldi leányvállalatoknál 1,67 millió), de az Arab-öböl országaiban, a dél-kelet-ázsiai "kis tigriseknél" és Indiában szintén számottevő a jelenlétük.

A világgazdaságban egy sor átrendeződési tendencia tanúi lehetünk: korábban a direkt beruházásoknak mintegy 80%-a az ipari országokban talált helyszínre, manapság már 35-40%-a fejlődő országokban. A "csúcson" (vagyis a tíz legfejlettebb gazdaságú országot illetően) alig történt az elmúlt 25 évben változás, a fejlődő országok javára az arányeltolódást elsősorban Kína eredményezte. A kép persze ennél árnyaltabb, a beruházások oda is koncentrálódhatnak, ahol a bérek magasak, az ingatlanok drágák és az utcák zsúfoltak (eligazodásukat az OECD tanulmányai segítik). Európában ilyen térség Frankfurt és Párizs környéke valamint Anglia délkeleti része. Más szóval: a beruházóknak csak kisebb hányada keresi a "zöld mezőt" és az olcsó munkaerőt, sokkal vonzóbb a célország gazdasági dinamikája (pl. a kommunikációs színvonal, a lehetséges alvállalkozók, a működő helyi adminisztráció, a kisüzemek választéka stb.). Ez a dinamika hozza létre, illetve gerjeszti az innovációt, amely valójában a beruházó, a vállalkozó és az ügyfelek együttműködésének az eredménye.

A megfelelő feltételeket kínáló, igényes beruházási helyszín rövid idő alatt nem teremthető meg akárhol, az itt működő cégek nem szívesen települnek át más helyszínre, más vállalkozók viszont legalább egy leányvállalattal vagy fejlesztő laboratóriummal igyekeznek megvetni rajta a lábukat.

A települési helyszínek konkurenciája mögött három jellegzetes konfliktustípus ismerhető fel. Az első típust a régi és az új iparágak konfliktusa hozza létre, ahol a "régit" az acél- és a vegyipar, az építőanyag- és az autóipar jelenti. Ezek az ágazatok kevéssé igényesek, viszont a modern helyszínek adta előnyöket sem használják ki különösképpen.

A második típusnál a régiók közötti verseny a helyi adottságokra épül, tehát valójában eleve eltérő, sajátos előnyöket kínál. Az ilyen régióban a letelepedést a célország gyakran szubvencióval támogatja, a hiányzó intézményhálózatot (pl. képzés, tanácsadás) pedig a letelepült vállalatok maguk szervezik meg.

Mi történik ellenben azzal a helyszínnel, ahonnan (a harmadik típus mozgástörvényei szerint) a "régi" iparágak kivonultak? Erre mutat tanulságos példát a Ruhr-vidék folyamatos átalakítása, amely az 1950-as évekig a szénbányászat hagyományos körzete volt, majd mintegy 25 éven át az acélipar fellegvára lett, mára viszont új fejlesztési paradigmát kell kidolgoznia. Ehhez sokkal több elem szükséges, mint a szubvenciók elosztása.

A fejlődő országok számára a kedvező perspektívát az jelenti, hogy sajátos adottságú helyszíneket képesek kialakítani. Ez a folyamat az egyes országok saját fejlesztési programjának és a nemzetközi együttműködésnek egyaránt a részét képezi. Az effajta műszaki programok végrehajtásában jelentős segítséget jelentenek az ún. MNPQ-intézetek (mérték, szabvány, ellenőrzés, minőségvizsgálat), az oktatási és technológiai központok.

A teljesítőképesség növelésével kapcsolatban több probléma is felmerül. A programok többsége hagyományosan a műszaki fejlesztést hangsúlyozza, nem a szervezetit. E szemléletnek egyik jellemzője a partnerintézmények "dogmatikus" megválasztása is.

További gond az a szemléleti hagyomány, amely a kis és középvállalatok támogatását, illetve rendszerbe foglalását tekintet nélkül a vállalatok profiljára, műszaki színvonalára és fejlődőképességére célozza meg. Így a koncepció gyakran a szociálpolitikai támogatások sorába csúszik át ahelyett, hogy működőképes értékesítési lánc megteremtésén működnék közre.

Az érdemi támogatás alapja, hogy a fejlődő ország pontosan határozza meg a programban résztvevő vállalatok körét, versenyképességét, a működési környezetet és a támogatás speciális jellegét.

A világgazdaság liberalizálódása következtében a szegényebb fejlődő országok egyre inkább a globalizáció vesztesei lesznek. Bennük a fejlesztési politika évtizedeken át makroökonómiai célok érdekében folyt, s eközben elhanyagolták az egyes térségek és helyszínek reális adottságait. Nem fordítottak kellő figyelmet a gyarmati örökség (centralizáltság, alacsony képzettségi szint) felszámolására sem.

A támogatások összehangolása ugyancsak nem zökkenőmentes tevékenység. Különösen a fejlődő országok esetében lehet egyoldalú a támogatás, vagy kapcsolódhat valamilyen politikai feltételhez (és persze önérdekhez).

A jó fejlesztéspolitika fontos eleme a sikeres középtávú ipar- és technológiapolitika. Ez intézkedéseivel nemcsak a gazdasági helyszínek fejlesztésének rövidtávú gondjait oldja meg, hanem a távlati fejlesztés számára is választási lehetőségeket kínál. Tájékoztat további olyan mellékesnek tűnő tényezőkről, mint egy ország étkezési szokásai, vagy gyakori betegségei. A fejlesztési tervekben egyre jelentősebb szerepet kap a környezetvédelem, amely a gazdasági helyszínek kialakításának mindinkább hosszú távú tényezőjévé válik. A "jövőképes munkahelyek" olyan környezetben alakulnak ki, ahol az ország politikája huzamosan a jövőképesség irányába törekszik. Ez a törekvés egyúttal hozzájárulhat ahhoz is, hogy az ország a gazdasági marginalizálódás veszélyétől megszabaduljon. A tendencia folyamatos megváltozását jól érzékelteti a fejlesztéspolitika tegnapi és holnapi jelszava közötti különbség: "Most megmutatjuk nektek, hogyan kell ezt csinálni!" helyett: "Dolgozzunk ki együtt egy ökológiailag elfogadható gazdasági modellt".