Az elmúlt bő nyolc évtized alatt immár a hatodik Nagy István-könyv látott napvilágot, ez alkalommal a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában. Ehhez az alkalmat a székely festő halálának hetvenedik évfordulója, a keretet pedig egy csíkszeredai szimpózium adta. Mind a könyvkiadásnak, mind a tudományos tanácskozásnak várhatóan kettős hatásában érezhetjük át és értékelhetjük tendenciáját, valamint értelmét: egyrészt ismét szakmai reflektorfénybe állította a művészt és életművét, másrészt újabb adalékokkal gazdagította az eddigi Nagy István-irodalmat. Mindkettőre elengedhetetlen szükség volt. Amint Sümegi György tanulmánya elején citálta és kiegészítette Kőmives Lajos 1937-es találó megjegyzését, miszerint „[N.I.] életfolyása hasonlított a búvópatakéhoz”, és ehhez hasonlóan műveinek szétszóródása, lappangása, fölbukkanása is hasonló jelenség, hozzátehetjük kiegészítésül, hogy életművének objektív és korrekt értékelése is egy „búvópatak” kanyargós és hullámzó útját járta – és járja be ma is. Az alkotói teljesítmény osztályrésze ugyanis az elmúlt század folyamán hol a legmagasabb és elragadtatott elismerés hangja, hol az elhallgatás igazságtalansága volt. Jellegzetes példái vannak ehhez régebbi és közelmúltunkból. Surányi Miklós könyvében (Singer és Wolfner kiad. 1923) kora legzseniálisabb magyar grafikusának nevezte az akkor ötvenéves művészt. 1935-ben az Új Idők hasábjain Lyka Károly (művészettörténeti irodalmunk nesztora) „[akkori jelenkori] művészetünk legkiválóbb mesterének” titulálta Nagy Istvánt. Pogány Ö. Gábor, a Fővárosi Képtár, majd a Magyar Nemzeti Galéria volt főigazgatója az alábbi megállapítást tette egyik könyvében (1947) az életműről: „Egyhangúságában is ilyen gazdag művészet csak a legnagyobbaknál figyelhető meg.” Tallózhatnánk tovább az elismerő és nagyra értékelő kritikákból, méltatásokból a szakirodalomban (általában és kifejezetten a Nagy Istvánhoz köthető bibliográfiában), s ezek közt külön említést érdemel, hogy 1962-ben egyetemi művészettörténeti diplomadolgozat témája lehetett a festő (ami közvetett szaktudományi elismerés). Az értékelések hullámzásának egyik negatív végpontját jelentette, hogy 1963-ban megjelenhetett hazánkban Körner Éva tollából a két világháború közötti képzőművészetünkről szóló könyv, amiben a szerző Nagy István nevét sem említette.

Talán nem is érdemes tovább tallóznunk a múlt eddig ismert reflexiói közt; inkább a most megjelent kötet tartalmi és szerkezeti vonatkozásait vegyük vizsgálat alá. Annál is inkább, mivel az idők folyamán eddig megjelent könyvek írásműfaji szempontból igen tarka együttest mutatnak. Surányi Miklós 1923-as kis könyve inkább riportázsra emlékeztető novellisztikus írás, igen kevés szakjellegű közléssel. 1944-ben Lyka Károly tollából egy kitűnő esszé született, majd Pap Gábor kismonográfiát – szakmailag elemző és helytálló értékeléssel valóban monográfiát! – írt (1965). Solymár István 1977-ben kiadott posztumusz kötete egy tudományos publikáció célkitűzésével íródott, de sajnos nem sikerült az avatott szakírónak (előrehaladott halálos betegsége következtében) minden tekintetben színvonalas és kifogástalan monográfiává fejleszteni írásművét. Így inkább egy túl bőségesre sikeredett vitázó breviáriummá dúsult a különben sok életrajzi adatot tartalmazó könyv. Szaktörténészi szempontból Murádin Jenő Bukarestben (1984-ben) kitűnő munkát jelentetett meg, aminek fókuszában a festő erdélyi élete és munkássága exponálódott. Jelen esetben írásműfaji szempontból a művészről szóló életrajzi vázlattal és az ehhez kapcsolódó dokumentumgyűjteménnyel találkozhat először a könyv olvasója. Ezt zárja szinte megkettőzött terjedelemben Sümegi György szorgos és példamutatóan szakavatott kutatómunkájának eredménye: a kiegészítő és jelenünkig a legteljesebb tárgybani dokumentumgyűjtemény. Az utána következő szerzői tanulmány – esszéjellegű hangvételével, személyes meglátásaival, mindazonáltal teljesen objektív ítéleteivel és tényközlő stílusával igen szükséges kiegészítést (egyúttal szakmai konklúziót) ad számunkra. Ebben, a feltárt tények és adalékok mellett eredeti és találó meglátásait külön örömmel üdvözölhetjük.

Sümegi „előszavában” felveti, hogy Lóránth László, aki 1926-tól ismert regény- és drámaíró, költő és újságíró volt, miért vállalkozott egy Nagy Istvánról szóló könyv megírására. Kétségtelenül hozzájárult ehhez bajai származása, azonban döntőnek a képzőművészet iránti affinitását érezhetjük. Nem véletlenül: 1944-ben Paletta címmel riportkötetet jelentetett meg akkori vezető festőinkről. Ennek tiszteletpéldányát személyesen ajándékozta Baján egy ismert gyűjtőnek, akinek lakásán igen sok Nagy István-művet látott. Talán itt nyert impressziói is hozzájárulhattak a festővel kapcsolatos témaválasztásához, majd a gyűjtőmunka elindításához. Lóránth (Lichter) László 1956 után Tel-Avivba emigrált, azonban a távozása előtti években a művész biográfiájának rekonstrukciójához elsősorban és igen bőségesen az özv. Nagy Istvánnétól nyert információkra támaszkodott. Természetesen az általa fellelt újságcikkek, dokumentumok, a Surányi és a Lyka által írt könyvek egészítették ki, illetve épültek be az életrajzi vázlatba. Bőven támaszkodott kortársi visszaemlékezésekre is. Mindezekben előfordultak kronológiai tévedések, hibák, pontatlanul rekonstruált kiállítási dátumok. Szükséges azonban megjegyeznünk, hogy Pap Gábor, Solymár István, Murádin Jenő, Sümegi György művészettörténészek a témával kapcsolatos publikációik írásakor a Lóránth-hagyaték ismeretének hiánya ellenére pontosítottak sok fontos történeti és életrajzi adalékot, tényt és eseményt. Jelen könyv szerzője, Sümegi azonban az érintetlenség érdekében szövegkritikai utómunkálatok nélkül tette közzé az íráshagyatékot. Az azóta napvilágot látott irodalom ismeretében azonban nem is igényelhettük volna Lóránth munkájának forráskritikai célzatú publikálását. Jelen beszámolónkban inkább az újdonságoknak vélhető tényközléseket és adalékokat, valamint az itt először felbukkanó tévedéseket érdemes most vizsgálat alá vennünk.

Általánosságban érzékelhetjük, hogy Lóránth László gyakorlott és gördülékeny stílusával, minden gondolatát átható tárgyszeretettel, dicséretesen teljesítette vállalt publikációs feladatát. A tervezett életműkatalógus nem készült (nem is készülhetett) el: a nagy hányódásban szétszóródott és elkallódott művek következtében ennek pontosított elkészítése napjainkban is problematikus. Végvári Lajos sem fejezte be (utólagos sajnálatunkra) egy monográfiához szükséges, kifejezetten szakjellegű, elemző írásművét. Így a torzóvá redukálódott munkában csak az életrajzi rekonstrukció teljesítésében érezhető igyekezetet értékelhetjük.

Vizsgáljuk meg ezután az általunk kiemelésre érdemesített részleteket – akár problematikus mivoltukat is vállalva, akár eddigi ismereteink bővítéséhez hozzájárulva.

A 11. oldalon citált visszaemlékezésben találkozhatunk azzal, hogy az ifjú kolozsvári tanítóképzős diák „hajlamot csak a zene és rajz iránt mutatott”. Ez a tény kizárja a továbbiakban említett „botfülűséget”, azt, hogy nem volt hallása. Ellenben nem lehetett jó énekhangja, ami nem azonos a jó hallás hiányával.

A következő oldalon – nyilván elírásként – az 1893. év van feltüntetve a tanítói oklevél megszerzése idejének (helyesen: az 1892. év a pontos dátum).

A következő közlések viszont eddigi tévhitet oszlathatnak: Surányi 1923-as könyvében két évre szűkíti a mintarajziskolai tanulmányokat. Egy visszaemlékező (12. old.) már két és fél évre bővíti. Lóránth az I. sz. dokumentumra való hivatkozás alapján feltételezve láthatta Nagy István rajztanári diplomáját, aminek záró évszáma 1898. Eszerint négy évig (1894–98.) tartottak a főiskolai évek (az eredeti oklevél mindezideig lappang, eredeti szövege azonban ezen a helyen közlésre került). Főiskolai végzettségének bár nincs művészetével kapcsolatosan perdöntő jelentősége (pl. egyik legjelentősebb kortársának, Bernáth Aurélnak valóban nem volt), azonban a Bajára történt letelepedése után egyik helyi kollégája előszeretettel emlegette, hogy a mester „mindössze” tanítói oklevéllel rendelkezett.

Új adatként találkozhatunk azzal a ténnyel is, hogy az ifjú művész vándorlásai alatt többször visszatért Münchenbe – „posztgraduális” tanulmányai színhelyére. Itt festett képei Németországban, az európai északi államokban és Dél-Amerikában szóródtak szét; ezek szerint itt lehettek első alkotói sikerei. Ideérkezését azonban pontosítani kell: 1898 őszétől élt Münchenben (1899-től már Párizsban tartózkodott nyolc hónapon keresztül). Ehhez az időszakhoz tartozik az a közlés, miszerint Nagy István Giotto művészetét igen megszerette, „óriásnak tudta, amint ki is nyilatkozta több ízben, életének utolsó éveiben; mert Giotto egyszerű volt, tömör, megható, tisztességes, mint maga az abszolút művészet” (15.).

További kutatást igényel Lóránth alábbi adatközlése: szerinte Nagy István első kiállítása Marosvásárhelyen volt, nyolchónapos itáliai tartózkodása után kb. két évvel, vagyis 1905 vagy 1906-ban. (Még nem volt ismeretes az 1902-es csíkszeredai önálló tárlat, amit elsőként Murádin Jenő közölt monográfiájában; 137.). Meglepő tájékoztatást kaphatunk arról is, hogy a művész már 1903 és 1910 között végigvándorolta gyalog az országot, a Duna mentén Mohácsig; kóborolt a Tisza táján, „lesétált Erdélybe és vissza, tanulmányozta a Balaton környékét” stb. Alkotóútjait, örökös kóborlásait mind ez ideig elsősorban 1920 utánra kronologizálta a szakirodalom. Kérdéses azonban, hogy mindezen útjairól (ha valóban a jelzett időszakban voltak) miért nem maradt elegendő műtárgyemlék? Lehetséges, hogy később ezeket a műveit édesanyjánál, Csíkmindszenten deponálta hazatéréseikor, és ezek sok más művével együtt az idők folyamán elkallódhattak. 1912-ben is otthon tartózkodhatott, ugyanis ekkor Egry József meglátogathatta (utóbbi ott-tartózkodását közli Gopcsa Katalin: Egry. Corvina, 2005. 11.). Különben Medgyessyvel és Egryvel kb. az 1906–1910 közötti időszakra rögzíthető ismeretsége és fejlődő barátsága, ami 1924-től még jobban elmélyült. Itt említhetjük meg, hogy 1923 nyarán Balatongyörökön – vagy környékén – Farkas István, Egry és Nagy István „festőversenyt” rendezett (közli S. Nagy Katalin: Belvedere 8. művészeti aukciós kat. 2005. 94.), ami hármójuk közelebbi barátságára is utal.

Lóránth 1919 őszére datálja a művész szerződéskötését Wolfner Józseffel. Ismeretes, hogy Mednyánszky után Farkas István festő (a könyvkiadó fia) és Lyka ajánlatára esett a választás Nagy Istvánra. Sümegi György tette először közzé (e kötetben) Wolfner 1920. évi levelét, amiben a művészt „nagy tehetségű piktornak” titulálja, és művészete iránti „nagy szeretetéről” biztosítja Nagy Istvánt. 1942-ben Farkas István egy levélben művésztársát barátjának nevezi, akit az „egyik legjobb magyar festőnek” tart (közli Sümegi 118.).

Mint látjuk, az 1920-as évekre Nagy István szakmai megbecsültsége – mind jelentős festőtársai, mind a mérvadó kritikusok körében – meredeken ívelt felfelé. 1927-ben jelentőségét többen Rippl-Rónai mellé állították (25.), majd egy év múlva a nagyszerű művésztárs, Perlmutter Izsák és Kosztolányi Dezső vásároltak is műveiből. Az eddigiekben Nagy István művészetének elismertsége méltó módon lett köztudott, teljesítményével összhangban. Maga az életút mégis menthetetlenül lefelé hajlott. Hiába ékelődtek be sikeres erdélyi hazalátogatásai, hiába mecénálta továbbra is a kolozsvári lelkes jóbarát, dr. Náthán Mór ügyvéd. Talán az 1929–33-as gazdasági válság, a hazai „gyöngyös-bokrétás” és fajvédő magyarkodás, a megalapozatlan egzisztencia, a bácskai, majd a bajai letelepedés tette, hogy a küzdelmes életút kilátástalan végkifejletébe torkollott.

Lóránth László becsületes krónikás módján rögzítette a tervezett monográfiához életrajzi ismereteit. A kisebb pontatlanságok utólag sem kérdőjelezhetik meg kéziratának intakt közreadását. Szabadjon az említett hibákhoz egy-két konkrét, kisebb jelentőségű adalékot is hozzátennünk a dokumentatív pontosság és korrektség érdekében. A 10. oldalon „Szüleim háza” 1914-es pasztell nem jelzés nélküli: jobbra lent töredékesen: „N…g Ist… …4”. A 15. oldalon a jobb oldali „Akt” jelzete pontosan: „Paris 1900 18…9”. A művész valószínűleg utólag írhatta az „1900” év után az „1899”-et; az aláírás: „Nagy I.” (tehát értelmetlen a zárójeles kérdőjel). Mindezek stíluskritikai értelemben szinte elhanyagolható jelzethibák, de az „utókor” számára is fontos a filológiai pontosság.

A 16., 17. és 21. oldalakon közölt szénrajzok méretközlése (magasság x hosszúság) felcserélődött. Így reprodukálás nélkül nem derülhet ki, hogy álló vagy fekvő formátumúak a szénrajzok. (Közlésünk mindössze figyelemfelkeltő!)

Az „életrajz” és a „jegyzetek az életrajzhoz” szövegrész után a művészhez írt két anyai levél, valamint a gyűjtött újságcikkek sora következett. Utóbbiak kivonatát és a kritikai megjegyzéseket is csatolta itt-ott Lóránth. A „beszélgetések és közlemények” zárófejezetből igen figyelemre méltó lehet özv. Nagy Istvánné visszaemlékezése. Ebből megtudhatjuk, hogy kb. ezer-ezerötszáz művét helyezte el a művész a mindszenti szülői ház padlásán, amelyek nagy része elkallódott vagy tönkrement. Mindenesetre – nem kerültek elő ezek a művei (vagy csak az utóbbi időkben ezekből néhány és igen rendszertelenül). Az özvegy pontatlanul említi, hogy férje csak a Gyimesben festett olajjal. (Csíkból, Gyergyóból, Kolozsvárról szintén ismertek számunkra olajfestmények – elsősorban a korai évekből –, de ismerünk 1925 körüli, ugyanazon technikájú művet is.) Megtudhatjuk azt is, hogy kb. háromszáz mű maradt Jugoszláviában (illetve a Bácskában). Ezekből cca. félszáz ismert a számunkra. A bajai letelepedés után – az özvegy szerint – mintegy hatszázra tehető az ott készült művek száma: ezek topográfiai azonosítása szinte lehetetlen (e sorok írója számára legfeljebb 4-5 pasztell helyi vonatkozása – helyszíne – deríthető ki biztonsággal). Lóránth többek közt sok művészt is megszólaltatott: Dienes Dénes Rudolfot, Medgyessy Ferencet, Miskolczy Ferencet és további ismert, szakmai személyiségeket, pl. Tamás Henriket. Ezek a visszaemlékezések tovább árnyalhatják, differenciálhatják eddigi ismereteinket Nagy Istvánról; így forrásértékük nélkülözhetetlen, mint ahogy különösen azzá vált Sümegi György ez irányú kutatómunkája és mostani publikációja.

„Művészetében nagy és nemes volt” – Herepei Jánosnak, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum volt igazgatójának 1940 novemberében özv. Nagy Istvánnéhoz írt leveléből idézett, találó mottóként vett aforisztikus méltatással indította a szerző hetvennégy tételből álló dokumentációját. Szorgos kutatás, filológiai pontosság, imponálóan bőséges és hiteles jegyzetanyag kíséri ezt a nagy szakmai jelentőségű közreadást. Ennek tartalmi vonatkozása és adatgazdagsága annyira széles spektrumú, hogy a recenzens szinte nem is vállalkozhat arra, hogy kiemeléssel, külön tárgyalva tallózzon a bőséges mondanivalóból. Egyetlen dolgot ajánlhatunk: mindenkinek figyelemmel végig kell olvasnia, akinek szívügye a mindenkori nemzeti képzőművészet – és tágabban: a magyar kultúra. Talán Tornyai János leveleit mégis kitüntetetten kell említenünk: azok személyes hangvétele, nem is udvariasan baráti, hanem már-már testvéri együttérzése és aggódása, a festőtárs művészetének maximális és őszintén lelkesedő elismerése átizzik minden gondolatán. (E helyütt érdemes említenünk, hogy mennyi kortársi művész becsülte igen-igen sokra Nagy István festészetét: Kosztolányi, Nyírő József és Kós Károly, Tornyai, Egry, Farkas István, Medgyessy és Dési Huber, id. Éber Sándor, Miskolczy és B. Mikli Ferenc a bajai festőtársak közül. Az is jellemző lehet, hogy Derkovits Gyulának 1920-as házasságkötésekor a székely festőtárs volt az egyik tanúja, akinek szénrajzát a festőállványa mögé szegezte a falra, és féltve őrizte korai haláláig – özv. Derkovits Gyuláné közlése 1974-ben, férje halálának 40. évfordulóján a síremlék megkoszorúzásakor, Csík István festőművésznek és e sorok írójának.)

A könyv szerzője egy összefoglaló szaktanulmánnyal, ihletetten megírt esszével zárta kötetét. Ebben először a hazai gyűjtemények jelenlegi helyzetét mutatja be, említve, hogy 1984-ben a Magyar Nemzeti Galériában tizenegy Nagy István-festmény szerepelt az állandó tárlaton Csorba Géza akkori főigazgatóhelyettes és Dévényi István kitűnő válogatásával és rendezésében. (Jelen pillanatban egy sincs.) Ez a tény első számú nemzeti képzőművészeti gyűjteményünk jelenlegi kiállítási koncepcióját minősíti. E sorok írója ehhez a szomorú valósághoz csak annyit említhet, hogy Nagy István műveit szeretni vagy nem szeretni szubjektív ízlés dolga. De kétségbevonhatatlan értékét és nemzeti festészetünkben eddig elfoglalt helyét és jelentőségét így negligálni vagy szakmai stupiditás, vagy amorális kultúrcselekedet. Mindkét esetben csak mélységes kritikával és tiltakozással illethető.

Sümegi György ezután az összefoglaló részlet után a mester és művészete által ihletett irodalmi művekkel (versekkel) és a róla készült ábrázolatokkal (festményekkel, érmékkel) foglalkozik, majd egy sűrített biográfia felvázolásán belül eredeti és frappáns jellemzésekkel gazdagítja az eddig ismert esztétikai elemzéseket, méltatásokat. Ezek sorában (a 163. oldaltól közölt) döntő megállapításait érdemes idézni: „Nagy István […] mentalitása, emberi kultúrája, […] alkotói habitusa a végletekig kitartó, a makacsságig következetes, […] művészi céljait […] folyamatosan érvényesíteni képes. […] A valóság maga a témája, akár táji, akár emberi teljességében. Mindkettőnek az univerzuma, belső karaktere, lényege, a teljessége érdekli.” A szerző ezekkel a jellemzésekkel arra mutat rá, hogy mennyire egyetemes alkotói psziché vezérli Nagy István munkásságát. (Az univerzalitásra vonatkozóan Szűcs György is tett említést a csíkszeredai szimpoziumon.) Az eszközök felől közelítve az is feltárul Sümegi elemzése nyomán, hogy „csak rá jellemző premier plan-közvetlenségbe” állítja ábrázoltjait. (Hozzátehetjük, hogy ez nemcsak ember-, hanem tájábrázolásaira is jellemző harmadik alkotói korszakában – vagyis különösen erdélyi és bakonyi időszakában – kb. 1925-től.) A Sümegi által is említett vizuális-balladai hangvétel kapcsán a népművészeti ihletettség szintén szóba kerül az esszében.

Teljesen igaz és pontos a meghatározás: „… Nagy István beleszületett a tradícióba, a székely népművészet, néphagyomány […] valóságába. […] Nem a motívumok felől, hanem belső lényege szerint kapcsolódik e terrénumhoz. […] A hagyományt a zsigereiben hordozza, […] alkatában őrzi. […] a művei leglényegük, formarendjük és arányképleteik szerint […] ősi előképeket idéz(nek), amelyek még szerves egységben láttatták a világot.” Ehhez a jellemzéshez nincs mit hozzátennünk: annyira döntően lényeglátó és igaz.

Említhetjük ezen gondolatok felvetésének zárásaként, hogy Nagy István magyar hangvételű vizuális artikulációját és originális stílusát nem véletlenül választotta a múlt század hatvanas éveinek végén egy olasz hanglemez- és egy osztrák zeneműkiadó. Hosszas múzeumi válogatás és reprodukciók átnézése után találtak rá két jellegzetes Nagy István-műre (Székely hazámból, Hegyek alján). Ezeket érezték adekvátnak és egyúttal méltónak a magyar piktúrából Bartók zeneműveinek képzőművészeti illusztrálására.

Nem lenne kielégítően teljes a recenzesi feladat teljesítése, ha nem szólnánk a szövegközti illusztrációkról, valamint a kötetet záró színes reprodukciókról. Mind a Nagy István-művek, mind a fotó- és szövegdokumentumok értelemszerűen válogatva és változatosan ízesülnek a textus mondanivalóihoz. Utóbbiak kísérő anyaga: az életrajzi összefoglaló, a válogatott irodalom jegyzéke, valamint az imponálóan bőséges (és az egyes szövegrészeket forrásaikkal hitelesítő és saját kútfőből is merítő értékeléseket, elemzéseket is rögzítő) jegyzetanyag a gazdag névmutatóval együtt méltóan keretezi az írásművet.

A mintegy félszáz színes reprodukció kiválasztásakor Sümegi Györgyöt érzékelhetően az vezérelte elsősorban, hogy a teljes életutat kövessék végig a rajzok és a festmények – súlypontozási számarányokkal. Ugyanakkor ne a már jól ismert és sokszor közölt főművek kerüljenek ismét közlésre: legyenek újdonságok is a festmények között. (Így is találhatunk ezek közt remekműveket bőven, pl. a Tópart, a Balatoni vitorlások, a Vizet ivó parasztlány, megannyi virágcsendélet és a megrendítően szép Téli táj, a korszakos művészettörténeti jelentőségű Őzike vagy a Hartai tóparton balladája az Erdőszélen dolgozó menyecskével egyetemben.) Igen szerencsés szerkesztési „telitalálatnak” ítélhetjük a Somogyi szőlők és a Téli táj egymás mellé történt „rendezését”. Előbbi bársonyosan finom lírájával és szűrt fényű, szemlélődő derűjével Nagy István tájfestészetének másik (és döntő) végpontja, a zord erdélyi havasok kietlen világa találkozhat. Megdöbbentő ez az itt ütköztetett és határtalanul széles dimenzió – egyazon stíluson belül! A harmadik végpont az utolsónak közölt 1935-ös „szénfestmény” lehet: szívszorító magányhangjával, eszköztelen gazdagságával. Ezen emocionális és valóság ihlette határok rendkívülien széles terrénumán ívelődött át Nagy István mindig feszítetten drámai erejű életműve, megélt-megszenvedett világa, egyben rendkívüli gazdagsága, ami joggal kaphatta meg a kötetben a legszebb és az egyik legfrappánsabb jelzőt a szerzőtől, Sümegi Györgytől: az életmű „cantata profana, ember voltunkat alapjában érintő vizuális üzenet”, mint Bartók Béla azonos című és Nagy István életművével rokon tartalmú remekműve.