– Valamilyen formában a filozófia mindig önéletrajz. Talán még inkább, mint a lírai költészet. Viszont az önéletrajzi vonatkozás el van benne fedve, hiszen gondolatok közvetítése által fejeződik ki, és rendszerint hagyományos műfaji keretek között jelenik meg. Az emberek általában a hagyományos műfajt látják, és nem veszik észre az önéletrajzi, a személyiségre utaló vonatkozást. Pedig láthatnák, hiszen minden jelentős filozófus teljesen más filozófiát művel, még akkor is, ha öröklött fogalmakkal dolgozik, mint amilyen a szubsztancia, a lényeg, a jelenség, az igazság stb., amelyeket mindig a maga módján értelmez. Az a mód, ahogyan egy filozófus az öröklött fogalmakat értelmezi, az legalábbis részben a saját személyiségének kifejeződése. A hagyományos filozófus rendszert akart alkotni, azt akarta, hogy a részek illeszkedjenek egymáshoz: az etika, az ismeretelmélet, az ontológia... De annak a megoldása, ahogyan ez az illeszkedés megvalósul, nagymértékben a filozófus személyiségéből fakad. A személyiségetikai könyvem posztmetafizikai mű. Nagyon vigyáztam arra, hogy én magam ne közvetlenül, hanem csakis szereplők közvetítésével jelenjek meg benne; minden egyes szereplőben van valami belőlem, de egyik sem képvisel engem. Mindegyik szereplő saját filozófiával, sajátos érdeklődéssel és szenvedélyekkel rendelkezik, de egyik sem vagyok én. Emiatt a személyiségelméleti könyv inkább egy drámához hasonlít. Ha egy férfi ír egy drámát, akkor női szereplőket is beszéltet. És mint nőket beszélteti őket. Következésképp női kérdések és magatartásformák jutnak kifejezésre, pedig egy férfi beszélteti őket, aki nem lesz teljesen azonos a szereplőkkel, de nem lesz teljesen más sem. A harmadik kérdés, amit feltett, az, hogy hogyan viszonyulok korábbi magamhoz. Erről írtam egy kicsit a Filozófiám története című könyvemben, ami most jelent meg. Ott egy régi könyvemre gondolok, és ezt kritikailag elemzem – a Vallomás a filozófiáról című könyvről van szó. Valami kegyetlent mondok erről a fiatal könyvről. Nem találtam ki: valóban álmodtam fiatal önmagamról, és a fiatal önmagam szemrehányást tett nekem azért, hogy én így írok róla; hogy ez nem illendő, miért kritizálom én őt?... Gondolkoztam, vajon személyiséghasadásról van-e szó? De ezt elvetettem. Arról van szó, hogy nem is annyira a gondolkodásmódom változott meg, mint inkább az érzésvilágom. És azzal a hasonlattal élek a könyvemben, ami ugyancsak nem fikció, hogy nemrégiben megtaláltam egy el nem küldött szerelmes levelemet. Tök hülyének éreztem. Erőltetettnek, affektálónak éreztem, pedig én sosem affektáltam, mindig azokat az érzéseket írtam le, amiket tényleg éreztem. Valószínűleg csak arról van szó, hogy én mindazt már nem érzem. A férfi iránt, akibe akkor szerelmes voltam, semmilyen hasonló érzést nem táplálok már. Ezért tartom furcsának azt a könyvet is. Ugyanilyen a saját magunkhoz való viszonyunk: az érzéseink megváltoznak. Végig tudjuk gondolni egy régi gondolatunkat. De nem tudjuk ugyanazt érezni, amit már éreztünk. Minden nő tudja, hogy fájdalmas megszülni egy gyereket, de amikor erre gondol, nem tudja pontosan felidézni a fájdalmat. Körülbelül ez a helyzet régi énünkhöz, személyiségünkhöz való viszonyunkkal is.

– A marxizmus mint elmélet lényegében semmit, méghozzá éppen azokon a területeken a legkevésbé, ahol az elméletet és a filozófiát komolyan veszik. Lehet, hogy Chávez Venezuelában valamiféle marxizmust gagyog, de komolyan vehető marxizmus ma nem létezik. Mert semmiféle izmus nem létezik. Viszont Marx Károly él, és eleven. Marx Károly a tizenkilencedik század egyik legragyogóbb radikális filozófusa volt. Valahányszor újraolvasom, találok benne valami újat, akárcsak Kierkegaard-ban vagy Nietzschében vagy Freudban. Ebben viszont semmiféle izmus nincs, mert a Marxhoz való viszony éppen olyan személyes, mint amilyen a többi háromhoz való viszonyom. A saját személyiségünkön keresztül értelmezzük azt, amit Marx írt, nem pedig egy izmus szemüvegén keresztül.

– Magyarország nagyon provinciális ország. És hihetetlenül gyáva. Sosem volt itt érzék az elmélethez és a filozófiához, és az emberek nagyon örülnek, ha nem kell ezzel foglalkozniuk. Azt hiszik, hogy ha Marxról mondanak valamit, olvassák és értelmezik, akkor Rákosi és Kádár szövetségeseivé válnak, ami egyszerűen butaság. A lengyelek és a csehek kevésbé buták, bár ott is van elég butaság. És a Nyugatnak semmi oka nincs arra, hogy ebben a kérdésben buta legyen.

– Ez a kapcsolat mindenekelőtt barátság volt. Bretter Gyuri a barátunk volt. A személyes örömöt bánat követte, amikor a haldokló Gyurit már csak a kórházban látogathattuk. Nagyon nehéz elgondolni egy barátságot abban az időben, ami ne lett volna ugyanakkor szellemi kapcsolat is. A Gyurival való beszélgetések fontosak voltak számunkra. Abban az időben Erdély fontos volt. Ezt ma a népiek nem veszik figyelembe. Az erdélyi magyarság, mint olyan, fontos volt. Fontos erdélyi magyarokkal kapcsolatot teremteni. Kapcsolatunk természetesen liberális-baloldali gondolkodókkal alakult ki, de maga a tény is fontos volt, hogy erdélyi magyarokkal jövünk össze, és hogy ezáltal a magyar elméleti kultúra két különböző országban való megtestesülését kapcsoljuk össze. Így ismerkedtünk meg Tamás Gazsival is, aki akkor, még fiatalon, már ezt a világot és ezt a kultúrát közvetítette.

– 1989-ben reméltem valamit, amit megkaptam. Reméltem egy országot, amelyben vannak emberi jogok, reméltem egy országot, amelyben többpártrendszer van, egy országot vallásszabadsággal, gondolatszabadsággal, gyülekezési szabadsággal, reméltem egy országot, amelyik Európához tartozik, ahol nem kell kiutazási vízum ahhoz, hogy az ember elutazzon – akartam egy szabad országot, és ebben az értelemben ez az ország szabad. Más reményeket viszont nem váltott be. Tudom, hogy frázis, hogy hogyan él egy ország a szabadságával, de a frázisok olykor igazat mondanak. Az ország nem élt jól azzal a szabadsággal, ami lényegében az ölébe esett, mert nem politikai forradalom útján nyerte el ezt a szabadságot, hanem egy nemzetközi konstelláció következtében. Eleinte próbált valamit ezzel csinálni, és eleinte ígéretes is volt. Nagyon sok liberális és baloldali barátommal ellentétben én Antall Józsefet egy pozitív történelmi szereplőnek tekintem, aki megpróbálta ezt az országot bevezetni egyfajta demokratikus közélet tiszteletébe. De ez nem jött létre. Miért nem? Akármilyen furcsán hangzik, én először akkor estem kétségbe, amikor az első négy év után Horn Gyula abszolút többséggel megnyerte a választásokat. Azt mondtam magamnak, ezt a győzelmet nem a szocialista párt, hanem Kádár János kapta, az embereknek elegük van a szabadságból, a Bibliát felidézve, visszavágynak az egyiptomi fogság húsos fazekaihoz, és imádják az aranyborjút. Mit mondjak? Én szeretem a szabad életet a sivatagban. Tessék elfogadni, hogy sivatagban sétálok. De hát negyven évbe ne kerüljön nekünk...

– Nem. Egyáltalán nem értek egyet vele. Nagyon valószínű, hogy ez Nagy-Britanniában így van, de Amerikában nincs úgy. Egyetemeken, ahol fizetni kell, százezer számra jelentkeznek emberek, hogy Nietzschéről, Arisztotelészről és más nagy filozófusokról tanulhassanak. Úgy érzik, hogy életük üres lenne, ha nem hallgatnának filozófiát. Hihetetlen nagy igény van a gondolkodásra, a reflexióra. A filozófia semmiképp sem marginális, legalábbis az Egyesült Államoknak azon a részein nem, amelyeket én ismerek. A költészet és az irodalom sem marginális. De Magyarországon sem, ahol egyébként a filozófiai kultúra nem állt olyan magas szinten, nem ütötte meg a német vagy a francia érdeklődés szintjét a filozófia iránt, és ez ma is így van. Ezért volt számomra kellemes meglepetés, hogy a legutóbbi könyvhéten legalább hét-nyolc filozófiai könyv jelent meg, és ezt jó jelnek tartom. Azt is jó jelnek tartom, hogy milyen sok könyv fogyott általában, különösen annak ellenére, hogy gazdaságilag rosszul állunk. Úgy látszik, hogy a kultúra fontos, és az elméleti kultúra is az. Természetes, hogy a filozófiának nincs olyan szerepe, mint a szépirodalomnak. Hiszen a legtöbb ember nem olvas filozófiai műveket a vonaton vagy a repülőgépen. Ilyen nagy érdeklődésre nem is tarthat számot a filozófiai irodalom. De ez nem jelenti azt, hogy maguk a gondolatok iránt ne volna igény.

– Én ezt már jóval Habermas előtt megírtam a mindennapi élet forradalmáról szóló könyvemben. 1968 bizonyos fokig a mentalitás forradalma volt. És az is maradt. Kérdés persze, hogy a mentalitás forradalma mindenképpen pozitív folyamat-e. Habermas még mindig a felvilágosodás illúzióiban él. Én is szeretem az illúziókat, de illúziók... Most volt vele egy beszélgetés, és az egyik hozzászólásában azt mondta, hogy az „emberi szubsztancia”. Majdnem könnyezni kezdtem. Ugyanis ezt a szót én harmincöt éves koromban használtam utoljára, amikor az emberi szubsztancia legyőzhetetlenségéről beszéltem. Ő még mindig vagy már megint... A mentalitás forradalma, akárcsak a többi, nem csak jót hozott. Tény, hogy ’68 előtt teljesen lehetetlen volt a homoszexuális párok együttélése, anyukám még hozzám sem engedett fel fiút, hogy nálam aludjon, pedig ez már a háború után volt. Lehetetlen volt. És most teljesen természetes. Megváltozott a mentalitás. Abban is, ahogyan öltözködünk, a maga kihajtott ingjében, a jeans-ben, a férfiak és a nők viszonylatában, a nők munkájában. Kérdés, hogy ezeknek a felszabadulásoknak a során nem jelentek-e meg újabb problémák is. Vagyis hogy azzal, hogy „minden szabad”, nincs-e probléma? Nincs-e esetleg Nietzschének igaza abban, hogy láncokban könnyebb táncolni? Ez a művészetre is igaz. Ma mindenki azt csinál a művészetben, amit akar. Avantgárd sincs, mert csak az egyéni kifejezés maradt. Mindebben van nyereség, de veszteség is van. Ahogyan Lukácsnak, azt hiszem, Landler Jenő mondta, hogy valahányszor új korszakba lép, úgy lépjen, mintha szarba lépne... Ki tudja, milyen irányban változik még a mentalitás. Azt hiszem, megtanulhatnánk egy kicsit óvatosabbak lenni.