– Én ugye tordai születésű vagyok, egy kertes családi házba születtem bele. És habár aránylag szegényes volt a környezet, de nekem nemcsak hintalovam volt, hanem voltak különböző kaleidoszkópjaim, ólomkatonáim. Tízéves koromtól kerültem Nagyváradra, és ott már egész egyszerű, kézzel hajtható játékaink voltak. És mozgóképnek számító vetítőnk volt. Isten tudja miért, de valamiért vonzódtam ezekhez a tárgyakhoz, mint a kaleidoszkóp, a diavetítő, amiket Tordán és Nagyváradon is árultak. A Pikókat1 Németországból hozták be, nagyon olcsón. Motorral, H0-ás, 16 milliméteres sínen mentek. Ez a 16 milliméteres nyomtáv a háború előtti időben, 1937-ben már ki volt találva. Már 400 forintért a legdrágábbat meg lehetett venni. 150-ért már volt mozdony. Később is jártam ki a Nyugatiba nézni, hogy mennek a vonatok.

Nekem, ugyanúgy, mint sok más elszármazott tordainak, nagyon nagy nyomatékkal maradt meg a város emléke. A belvárosban ünnepségek, felvonulások zajlottak, nagyon szép kirakatok voltak annak idején. A cukrászdában is a torták szépen voltak megcsinálva. Meg a ceruzaüzletben szép képeket, matricás képeket árultak. Én úgy emlékszem, Tordán akkor gazdagabb, tisztább, kulturáltabb légkör vett körül. A város valahogy léptékében hozzám nőtt. Nem azt mondom, hogy én rosszul érzem magam Budapesten. De valahogy mindig visszavágytam ide. Volt egy ismerősöm, Keszi-Harmath András, aki Svájcból hazajött, és ő nekem folyamatosan Tordáról írt, hogy Torda milyen szép város. És tényleg nagyon szép. Ezt őszintén mondom. A léptéke, a kis házacskákkal, én jól éreztem itt magam. Mindig örülök és föltöltődöm, ha tudok egy kicsit sétálni a városban, megnézni az utcákat. Édesapám festőművész volt itten.2 Volt egy műterem jellegű házunk, ahol én is tanultam rajzolni. Most benn voltunk abban a házikóban, nincs már kertje, be van építve.3 És most már olyan öregesnek tűnik. Az utcában voltak házak nagy kertekkel. Most mind be vannak építve. Székely János4 nagyon kedves íróember. Őt édesapám tanította rajzolni Tordán. Írta egy levélben, hogy az utcán milyen kamillaillat volt.

– Történt egyszer, hogy egyszerre rendeltek hatot-nyolcat, és akkor édesapám megcsinálta mindenik fejet, és én meg azt a bizonyos kendőt. S ott száradtak, ki voltak téve. S még van egy-két olyan fénykép, a tordai ortodox templomnak a freskóit édesapám csinálta.5 S akkor valami valódi, egészen vékony aranylapokkal glóriákat rakott ki. Azt hiszem, tizenkettőt. Hogy itt vannak-e még, azt nem tudom.

– Nem tudnám megítélni ezt nagy biztonsággal. A szomorú az, hogy az a fajta polgári biztonsággal, szépséggel és nyugalommal teli város eltűnőben van. S általában Erdély sok városában is ez történt. Torda is, mint nagyon sok más erdélyi város, s nálunk is sok város egy balkanizálódási tendenciát mutat. Egy mesterséges, tudatos lebontása van a réginek. A kisiparnak, annak, hogy legyen valami szépen megmunkálva. És én Tordán olyan gyerekkorban éltem, amikor ha édesapám festett képeket, hát a képnek kellett hasonlítania ahhoz a valamihez, amit festett, mert különben azt mondták volna, hogy nem veszik meg.

– Tordának a varázsa volt, hogy ott a polgárság összejárt. Most arra tudok inkább visszaemlékezni, hogy hétvégeken, majdnem minden héten mentünk a Tordai-hasadékba. Volt ott egynéhány család. Voltak románok is, volt, aki tudott magyarul. Azután különböző szakmájúak, fényképész is volt közöttük. Meg többen, akikkel mindig együtt voltunk. A mamám főzött jó ebédet, és akkor együtt mentünk valahová. És bizony ezek a családok széthulltak, elmenekültek. Úgyhogy ez a polgári biztonság megszűnt. A magyarok akkor voltak olyan tízezren.6 Most a fele se lehet.

– Minden héten, a Tordai-hasadékba, az Aranyos völgyén végig. Maradt egy-két olyan vízfestmény is, aminek alapján rézkarcot készítettem.Amikor akvarelleztünk, édesapám festett olajjal, én mellette pedig a földön vízfestékkel. Van olyan fénykép, hogy Veres-patakon volt kiállításunk. Ott van a bátyám is.8 Legalább harminc munka a falon. Édesapám fényképezett, és látni az akkor készült festményeket. Ezek szép emlékek. S apámat látogatták. Van is egy kiállításról egy képem, ahol ő Thorma bácsival9 és még vagy tizenöten állnak-ülnek. 1937-ben készült a fénykép. Akkor ők egymást ismerték, és összejártak. Apámhoz néha-néha bejöttek Kolozsvárról. S jöttek még máshonnan is. S volt egynéhány író is, aki átjött hétvégeken.

– Én tulajdonképpen tizenegy éves koromig voltam itt. 1929 novemberében születtem, aztán utána még hét évig Nagyváradon laktunk. Tordán egyszer mentünk haza az iskolából. Nekem a hátamon volt az a kis iskolatáska. Nem tudom, hányan lehettek, de olyan idősebbek, mint én, körülfogtak engemet. Románul mondták, hogy na, ezt megverjük, mert ez magyar. És akkor én megszólaltam románul.– A, Ä�sta nu-i ungur, german. LasÄ� dracului.10 S akkor hagytak elmenni. Ha akkor én nem tudtam volna románul válaszolni, akkor engem megvertek volna. Voltam akkor olyan tízéves.

– Pont, amikor visszaadták Erdélyt. Nem tudom, mit csinálnak, ha engem körülállnak. Az iskola előtt pár száz méterre.

– Én nem hinném, hogy politikai okból.

– Én nem is ezt a szót használnám, hogy kényelem vagy biztonság, vagy politika. Egyszerűen úgy alakult, hogy amikor kisült, hogy ez a rész át fog kerülni magyar területhez, Nagyvárad is, akkor apám elkezdett gondolkozni, hogy melyik az a terület, ahova jönni lehetne. Debrecen is szóba jött akkor. De mondta, hogy Nagyvárad egy kulturális központ, Ady Endrére és Juhász Gyulára s másokra gondolt. Én mint kisgyerek úgy éreztem, hát akkor apám előremegy oda, s eladják a házat. És minden nagyon könnyen ment. Ahhoz képest, hogy olyan gyorsan nehéz eladni egy házat, igaz, aránylag olcsón. És mi Nagyváradon nem is tudtunk hirtelen házat venni. Részletfizetésre vettünk egy háromszobás lakást. A belvárosba költöztünk, a főutcába, és ott is laktunk végig. Amikor én átszöktem, akkor én onnan jöttem át, abból a lakásból, 1947-ben. 1947. augusztus 11-én szöktem át a határon.12

A város központjában laktunk. Minthogy apám festőművész volt, és ott volt egy nagy műterem jellegű helyiség. Fényképész használta előtte. Az úgynevezett híres Bazárépület a belvárosban.13 Azt bérelte apám, három rendes szobával a családnak. Rendesen, bérért. A háborút is ott vészeltük át.

– Nem. Bár innen-onnan jöttek még át festőművészek. Kolozsvárról is volt Balázs G. Árpád.14 Apámnak vele közös kiállítása volt Kolozsvárt. Utoljára talán ő a szerbekhez ment vissza. Onnan jött át Nagyváradra dolgozni.

– Igen, de Torda mégis kisvárosnak számított. És Nagyváradon édesapám már nem is csak Gross Károlyként szignálta a képeit, inkább mint Tordai Gross. A fejfára is úgy van fölírva, Tordai Gross Károly, Tordai Gross Károlyné, Kovrig Ilona a lányneve édesanyámnak.15 Nagyobb városnak számított Tordánál. És akkor már volt egy kereslet a képek iránt. Mi azért akkor sem voltunk gazdagok. De azért apám fenn tudta tartani a családját.

– Ezt nekem nagyon nehéz rekonstruálni. Apámnak tetszett, hogy nagyobb városban vagyunk. Hogy ő ott festőművészként inkább tudott érvényesülni. Voltak kiállításai, járt át Debrecenbe, sőt nyáron Hajdúszoboszlón is kiállítások voltak. S ment talán több helyre is, vidékre. Nem tudom, hova. S onnan is mindig mentünk kirándulni. A Körös völgyébe. Onnan 40-50 kilométerre van a Királyhágó, nagyon szép.

– Én nem voltam egy jó tanuló. Soha. És érdekes volt, hogy a rajztanár, Csiki Gyula kemény hangú, morgós hangú, érdekes kiállású ember volt. Lehet, hogy előtte behívták katonának a németek ideje alatt. Vagy hadifogoly volt, nem tudom. De mikor a front jött, belőle hirtelen polgármester lett. És rá egy időre történt az a humoros eset, a börtönnel. Meséltem?

Már hetek múltak el, hogy a ruszkik bent voltak. Ugyanabban a lakásban laktunk, s az iskola is beindult. S volt nekem egy Kegyes István tanárom, osztályfőnök, latintanár. Őszülő, ötven feletti volt. És mintha hasonlított volna Sztálinra. Amikor bejöttek a ruszkik, én eléggé sokat hülyéskedtem az osztályban is. S szerencsére nekem elég sok ilyen firkált rajzom volt, át is hoztam ide vagy huszat. Mindig lerajzoltam ezt a tanárt, mint ősembert, mint ilyet, mint olyat, a táblára is. A gyerekek mindig röhögtek az osztályban. És hetekkel a ruszkik bejövetele után én egy nagy, legyalult asztallapra zsírkrétával lerajzoltam egy olyan figurát, hogy ennek a tanárnak a feje volt, és lebegett a feje fölött egy sapka, aminek fele német stílusban volt, a másik pedig ruszki csillagos. S még szerencse, hogy ráírtam, hogy Éljen Kegyes marsall. Ugyanolyan bajusza volt, mint Hitlernek, de nem Hitler volt, csak úgy egy ilyen fantáziaarc. De az ő neve rá volt írva, és hasonlított erre a tanárra. A ruha is olyan volt, fele ruszki, fele pedig német. A jelvényekkel. Hát oda fölrajzoltam, és elfelejtettem. Fogalmam se volt, hogy ez valamit jelent. És úgy estefelé, még azért világos volt, jött egy hintó jellegű, kétlovas, elegáns kocsi, egy magas rangú tiszttel. Én nem ismertem a rangokat. Egy nagyon szimpatikus fiatalember jött föl, hogy a két Gross gyereket keresi. Apám boldogan mondta, hogy itt vannak, ők azok. Na, akkor jöjjünk le. Lementünk, fölültettek oda elegáns helyre, ők meg a bakra, a kiskatona a csicskás mellé, s mentünk a polgármesteri nagyház felé, az a legszebb Nagyváradon. És mikor leszálltunk, hű, ide hoznak minket, de mindjárt levittek a pincébe. Nem tudtuk, hogy ott lenn az egy börtön. Igazi. S külön cellát kaptunk, bátyám is meg én is. S ki lehett látni egy kis ablakon, ott mentek az emberek. De ott se vacsora, se semmi. Nem tudtuk, hogy mi történik, semmit nem tudtunk. A bátyám se. S másnap olyan 11 óra körül délelőtt, addig semmi nem történt, se vécé, se étel, semmi, jött egy ilyen foglár, aki a rendes börtönnek volt embere. És minket átvittek a nagy börtönbe. Ott a folyosón már kaptunk meleg ételt, délben, meg este uzsonnát is, de nem tudtuk, hogy miért vagyunk ott. Egyszer csak mondták, hogy hazamehetünk. Este, már sötét volt. Na, akkor apám mondta, hogy ő megtalálta szerencsére a többi rajzot, és látták, hogy ez egy tanár. Onnan kifűrészelték a deszkát, és behívták a tanárt, hogy ez az. S azt mondták, hogy jó, akkor menjenek haza. És állítólag apám mondta, hogy ennek az aránylag magas rangú tisztnek a kötelességét kellett teljesíteni, de elengedett minket. De hogyha nincsenek azok a rajzok, akkor neki kötelessége lett volna minket valamilyen módon megbüntetni. Nem tudom, milyen módon. De megúsztuk. Humoros volt, az egész osztály röhögött még hetekig emiatt. Hogy a tanár azt mondja, ejnye, ejnye. Aztán volt egy másik esetünk. Abban az időben már szedték össze a német nevűeket. Mi nem tudtunk úgy németül. Édesapánk nem volt olyan túlzottan német, de mégis. És már bent voltunk az ilyen kis szatyrokkal, elemózsiával meg egyebekkel egy ilyen gyűjtőhelyen. Nem tudom, hány tucaton lehettünk, vagy ötvenen vagy százan. Még sütött a nap is, emlékszem. Ott is aztán este, hogy menjünk haza mégis. Akkor én csak tizenöt éves voltam, és mégis behívtak, a bátyámmal együtt, mint német nevűeket. Aztán annyi év után kiderült, hogy amikor apám megtudta, hogy miről van szó, felment a parancsnokhoz, egy percet kapott. S mondta, hogy ezek még nem az a korhatár, amiben el szoktak vinni, mi még igen fiatal korúak vagyunk. És különben is még németül se tudunk beszélni. És akkor kérdezte, maga milyen nyelven tud. És mondta, hogy tud még csehül. Tényleg tudott csehül egy kicsit. Na, akkor énekeljen csehül. S akkor apám mondott egy nótát. S akkor azt mondta, hogy akkor menjenek haza a gyerekek. Megúsztuk, hogy tudta bizonyítani papírokkal, hogy ők még annak idején, amikor átjöttek Magyarországra, ő még Pécsen dolgozott a Zsolnay gyárban.16 Nem tudom, miket vitt magával. S akkor, menjenek haza, kész. Na, s így megúsztuk. A bátyámnak volt két vagy három osztálytársa elvive, s egy vagy kettő nem jött haza utána. Ilyen emlékek is maradtak.

– Minthogy nekünk műterem jellegű volt a lakásunk, ott néha volt olyan kiállítás, hogy műterem-kiállítás. Ez az újságban is benne volt, de én ezeket nem őriztem meg. Nekem is van egy olyan fényképem, hogy én ott ülök, és négy-öt grafikám és olaj vagy kettő-három a falon meg a földön. Ilyen volt. Én akkor még nagyon fiatal voltam. De engem már akkor ott ismertek. Vettek már akkor tőlem grafikát. Volt egy nagyon-nagyon kedves bácsi, jó festő volt, inkább vízfestményeket csinált. Balogh István. Nagyon kedves ember volt, és nagyon szerény körülmények között élt. Két vízfestményt megvettünk tőle. Ő is mondta, hogy nekem tanulni kellene a főiskolán. Meg kellene próbáljak átmenni. És mások is jöttek hozzám, megnézték, hogy mit csinálok. Sőt, ha jól tudom, még Kolozsvárról is volt két-három festő. Már idősebbek, apámnál voltak. A nevek már nem maradtak meg. S én is voltam Kolozsváron Erdős Tibornál.17

– Volt neki egy-két kollégája. De a művészek nincsenek azért egymással jóban. De följártak hozzánk. Nekem van egy-két rajzom az ottani rajziskolából. Lerajzoltam a kollégákat, a tanárokat. Itt vannak most nálam a fiókomban.

– Hetenként kétszer volt külön rajziskola. Oda külön bejelentkeztem, és korrigált Erdős Tibor. A bátyámat pedig Miklóssy Gábor.18 Ez szép emlék maradt nekem. Én inkább a rossztanulóságom miatt voltam híres.

– Volt az iskolaigazgató, nagyon kedves volt, Deák. Behívta az apámat, hogy hát ezt átengedjük megint az év végén, de nagyon gyenge. S még volt egy Maczalik nevű festő.19 Ő is mondta, hogy ennek a gyermeknek át kellene jutni Magyarországra, mikor van a felvételi. S át is jöttem.

– Kilenc évig nem is próbálkoztam. Akkor még nem nagyon volt lehetőség. És másképp én majdnem beleestem a katonakötelezettségbe, ez akkor még fontos volt, tehát kaptam volna még két-három évet. Hogyha haza próbáltam volna menni, s hogyha elfogtak volna. Volt egy Fényes nevű osztálytársam, aki annak idején próbált hazaszökni, és elfogták. És nekem írtak akkor az osztálytársaim, sikerült átszökni vagy tíznek, s írták, hogy a Fényest elfogták és bezárták. És akkor voltak még néhányan, az úgynevezett vadmadarak, próbálkoztak valami röplapokkal. Kaptak aztán valami fél évet, vagy nem tudom, mennyit. Aztán utána engedték őket ki, a háború után.

– Nyolc és fél évig.

– Hát nem volt semmi, csak levelezés. Én akkor már tudtam, hogy úgy kell írni mindent, hogy akármikor elolvashatják, akárhol.

– Sűrűbben. Későbben sűrűbben. Minden évben. Sőt mentünk sokat kirándulni, mi vízfestékkel, édesapám olajjal, én minden évben jártam nyáron. Minden évben. Ők is jöttek sűrűn, minden kiállításomra följöttek Budapestre. Addig, ameddig éltek. Édesapám legalább kétszer minden évben fent volt Budapesten. Nálam. Vagy én voltam ott. Nem voltak magukra. De akkor ők már nem ott laktak abban a bérelt lakásban, a központban. Hanem volt a Mocsáry Lajos utca, így hívták régen, mostan Unirii 14-es szám. Abban laktam én is mindig, amikor hazamentem. Amikor én már Budapesten voltam, édesapám visszament Tordára, 1948-ban. És volt egy olyan kiállítás, ami románul és magyarul van írva, én már akkor mint elsőéves főiskolás Budapestről otthon hagyott vízfestményeimmel szerepeltem egy olyan kiállítási katalógusban, ahol egy-két művész volt Kolozsvárról, édesapámnak volt talán hat vízfestménye, a bátyámnak vagy négy-öt, nekem is volt öt darab. És megmaradt az eredeti katalógus. Az volt a címe, s ez volt az érdekes, hogy „a tordai haladó művészek” kiállítása. Ez nagyon kedves volt. Románul van a katalógus megcsinálva.20

– Nagyon jó volt az is, persze, a belvárosban sétálgatni, az embereket látni, sétálgatni, békebeli helyzet volt. Amíg a front nem ért oda. Akkor még ott ment a villamos is, most már csak sétáló utca. Alattunk volt egy Apolló nevű cukrászda. S velünk szemben volt egy nagyon nagy épület, minden lilára volt festve, még a redőnyök is, pávák is voltak a kertben, egy szálloda. Mikor még a belvárosban laktunk. Aztán utána minden átalakult. Mindegy, erről ne beszéljünk. A színek is át lettek festve. Volt ott is egy-két fölgyújtott ház, meg az aknavetővel is megsérült egy pár ház. De nem volt súlyos harc. Amikor kimentek a magyarok a németekkel, ha jól tudom, négynél nem volt több, Tigris páncélos védte Nagyváradot. És háromszor vissza voltak szorítva a Félix-fürdőig a ruszkik. Csak ott előttem legalább harminc T–34-es volt végig a Főutcán. Ez a kis mozgékony tank, tudod, a ruszkiké.21

– Ajaj.

– Az osztálytársakkal. Meg volt egy-két barátom. Följártak hozzám, én is jártam hozzájuk.

Nagyváradon még inkább. Ott én még ministráltam is a nagytemplomban egyszer-egyszer.

Az én édesanyámnak a testvére volt katolikus pap, a Kovrig Gyula bácsi. Aztán átkerült ő is Nagyváradról, Gyulán halt meg.22 Méghozzá majdnem abban a hónapban, amikor édesnyám meghalt. Két évvel volt fiatalabb, mint édesanyám.

Meghatározó volt az, amit én eddig elmondtam, ez a fajta természethez való fordulás. Merthogy ő konzervatívnak számított a képzőművészetben, akvarellezett vagy festett. Leültem mellé a fűbe, és vízfestékkel ugyanazt lerajzoltam. Van is egynéhány munkám, tízéves koromban festettem, vagy kilencéves koromban. Rajzoljam egy kicsit másképpen, a színek nem jók, satöbbi. Tehát, magyarul, korrigált, házitanárom volt, vagy hogy mondjam. Magyarázott nekem. Holott én őt később nem követtem, mert az ő generációja mást csinált, ő még az impresszionista művészet bűvkörében nőtt föl. Így lehet mondani. Én például nem akarom bántani, sőt imádom Van Goghot. Nagyon nagy mester, a műtermemben a falon van egy nagy képe berámázva, fő helyen. De én már most nem érzem magam olyannak. Az ásványok, amint meséltem, pótolják ezt a gyönyörű csodavilágot, amit ők is felfedeztek.

– Hát egészen röviden. Ugye mindenkinek van egy egyénisége. Én egy gyenge tanuló voltam. Nem hogy nem jártam iskolába, hanem éreztem, hogy ez nekem nem megy. Behívták az apámat, s annyit mondtak, hogy átengedjük az érettségin. Volt pótvizsgám is, egy vagy kettő. A matematika meg még egy néhány tantárgy nekem nem nagyon feküdt. És akkor még nem volt annyira zárt, szigorú a határ, nem lőttek egyenesen. Se a románok, se a magyarok. 1947. augusztus 11-én jöttem át. És akkor már az apám, ha jól tudom, volt Márton Gyula23 bácsinál Kolozsváron. Ő is ajánlotta, hogy el kéne menni [...]. És én gondoltam, ha nem is sikerül a felvételim, ha átszökök és átjövök, akkor Budapesten már lehetne valamihez kezdeni. Például a moziknál a plakátokat meg kell festeni. Címtábla jelleggel, tehát temperafestékkel. Akkor már hallottam, hogy van ilyen lehetőség is esetleg. Úgy jöttem át, hogy lényegében minden bizonytalan volt. A főiskolán meg nemhogy megsajnáltak, de éreztem, hogy akarnak segíteni. Tulajdonképpen csoda történt, mert én kísérletet tettem, s felvettek a főiskolára érettségi nélkül.Volt egy Konecsni24 nevű tanár. S nézték, hogy hogyan rajzolok a felvételin. Volt modell is. S kaptam egy papírt, le volt pecsételve a szélén, hogy erre rajzoljak, vagy kimegyek akárhová. Hogy látszódjék, hogy most csináltam, nem hoztam valahonnan. S kimentem Pomázra, s akkor másnap vittem. S akkor ki volt téve a táblára, hogy továbbjutottam. S felvettek. S akkor én nyertem két évet a főiskolán. Nem küldtek vissza Nagyváradra. Mondták, rendkívüli hallgató, és az is lettem. Mért mondom? Én már hoztam magammal egyfajta… nem örökséget, hanem képességet, hogy én vízfestékkel vagy ceruzával vagy valami mással, tudtam magamat kifejezni… Hogy mondjam? Ösztönösen. Mondjuk, van valaki, aki gyakorolja a hegedűt, énnekem nem kellett gyakorolni, én tudtam hegedülni. Ez valahogy így jött. A rajzban is.

De nem volt lakásom se. Nem mertem jelentkezni a rendőrségen nagyon sokáig. Mert akkor engem visszaküldtek volna, hivatalosan kellett volna visszaküldeni. A főiskolán beszélgettek többször is velem. Figyelmeztettek, hogy hát nekem mindenképpen megvan a régi állampolgárságom. Elküldtek a minisztériumba, hogy ott majd beszélgetnek velem. S ott, hogy mi lenne, ha hazaküldenének. Hát kapnék három évet vagy kettőt. Nyilván börtön lett volna [...]. Valami egészen kicsi pénzt akkor már adtak, ösztöndíj jelleggel. S a Lendvay utca 28. alatt egy nagyon szép kastély volt, emeletes építmény. S ott mondták, hogy ott lesz egy kollégium, oda mehetek, s ideiglenesen ott lakhatom. S akkor kaptam egy roncs sodronyt, s akkor szalmazsákkal az jó volt. Lehetett jól aludni. Talicskán azt odatoltam, s szereztem téglákat, s akkor magasabb lett az a sodrony, alája meg behúztam a drótot, rácsavartam a téglára, s akkor az melegített. S így kihúztam egy telet, amikor még nem volt kollégium. S azután aztán lett kollégium. Madách Imre népi kollégium volt. S ott volt egy eléggé kemény elvárás. Hogy föl kell kelni korán, meg kellett írni beszámolót. Ki hová megy, milyen iskolába [...]. Népi kollégium volt még azután is, sokáig.

– Ez 1948-ban volt. Nekem ott volt egy szerencsém, hogy én rajzoltam. A tanárok mindig nézték, s mögöttem beszélgették, hogy ezt azért ne bántsuk, nem kell piszkálni. Mert szépen rajzol. Én mindent rajzoltam, mindenkinek rajzoltam. Sőt, emlékszem rá, hogy kivéstem bűvészkártyákat linóleumba. A főiskolán volt akkor olyan bálszerűség, hétvégi bál, s én ott árultam ezeket a bűvészkártyákat egy-két forintért. Meg linót csináltam nagyon sokat, s árultam egy-két forintért. S így volt egy kis aprópénzem. S aztán mentem nyáron dolgozni. Talán a szegénységet mondanám mint problémát. Nem volt kenyér. Vagy nem volt hétvégén menza a kollégiumban. Bevittem a bizományiba a fényképezőgépet, ezt-azt, eladtam, mert nem volt pénzem. Sűrűn volt ilyesmi. Viszont nekem az volt a szerencsém, hogy 1953-ban, amikor végeztem, én mindjárt tudtam kezdeni valamit. Volt egy galéria, s lehetőségem volt, hogy bevigyek oda rézkarcokat eladni. Nekem akkor már volt albérletem, aztán főbérletem. A főiskola előtti, alatti és még részben utáni időben inkább az akkorinak megfelelő stílusban akvarelleket készítettem eladásra. Utána fölhagytam ezzel.

– Én nagyon sokat dolgoztam modell után. Aktba is. Még most is megvannak 52-ből vagy 53-ból, el vannak téve, a ceruzarajzok. A legszebbeket mindig eladtam. Vízfestményt, mindent eladtam [...]. Kötelező volt modellt rajzolni. Ez egy nagyon kemény szakma, kell tudni rajzolni. Itt akármiben kell tudni jól rajzolni.Én még hagyományos kiképzést kaptam a főiskolán. Ami nagyon jó alap volt, mert Barcsaytól25 kezdve, aki tanárom volt, s nemcsak anatómiából, mi az utolsó generáció voltunk, akiktől még elvárták, hogy valamit jól megcsináljon. Hagyományos, felismerhető ábrát. Koffán Károly,26 aztán Hincz Gyula,27 Konecsni is. Szabó Vladimir28 ugyan nem volt tanárom, de őt én nagyon megszerettem. Nagy rajzolóművész volt. Én itt éreztem, hogy ki tudom bontani magamat, és akkor nagyon sok képen jelent meg visszatérő motívumként, nagyon sok munkámon a tordai emlék.

Hát például volt a Balogh István nevű kedves bácsi, jó akvarelleket festett Nagyváradon. Meghalt, már nagyon régen. Neki van is egynéhány képe a nagyváradi múzeumban. Olyan 1945-től 1947-ig följártam Erdős Tiborhoz egy szabadiskolába Nagyváradon, az Apolló épületbe. Ott ő hetente egyszer korrigált. De nem hinném, hogy meghatározó lett volna, mert én állandóan impresszio-nisztikus hatásokat láttam magam körül. S ezeket bontottam le akvarelljeimben.

Nézd, én nagyon szerettem a képzőművészeti kultúrát. S azon belül is a preraffaelitákat. Aztán még egy párat a régiekből. Szeretem például Renoirtól kezdve például Jan van Eycket. Ezzel én kilógok a sorból. A régi rajzkultúrák iránti érdeklődéssel. Nagyon régen is Kondor Bélával29 bejártam a képzőművészeti múzeumba, kikértük a nagy eredeti Rembrandtokat nagy mappákban, tolókocsiban, s néztük ezeket napokon keresztül. Vagy könyveket is, a könyvtárban.

– Semmi különlegességet nem tudnék mondani. Rembrandt óta a rézkarc nem változott. Csak éppen akkor még fából volt megcsinálva az úgyneveztt rézkarcnyomó. Most pedig ez aluminínium meg vas. Szerintem már akkor nagyítóval csinálta ezeket az apró portrékat az édesanyjáról, és én is azt csinálom. A fekete-fehér festékes megoldás helyett én a legdrágább festékkel dolgozom, amit egy kis palettáról fölfestékezve lehet mindig más színeket elérni. Mondjuk ugyanaz a lemez optikai hatásában lehet nagyon kellemesen meleg vagy elég hideg vagy pedig visszafogottabb. Tehát lehet egészen más hatást elérni ugyanazzal a lemezzel. Ez nem egy különleges eset. Csak sokkal, de sokkal lassabban megy, mint a fekete-fehér. Éppen ezért írom rá középen, hogy ebből ez a megoldás egyedi darab. És nem kétszer egyforma. Nem is olyan régen voltam Feszt Lászlónál30 Kolozsváron, láttam, hogy miket csinál. Én abban különböznék talán, hogy ez egy nehezebb, fárasztóbb megoldás, hogy minden nyomatot más színben, színösszeállításban tudok fölfestékezni, és ezáltal meglepően mást is kapok ebből az összeállításból, mint amilyen lenne egy fekete-fehér. A lényeg pedig még az, hogy ez nemcsak rézkarc, hanem gazdagabb, tehát egy monotípia hatását kelti. Egyedinek számít, mert olyan színű csak egy van. És a rézkarc éppen olyan savmaratással készül, mint eddig. Mert én nem metszem, hanem savval maratom. Meg csináltam vízfestményt, csináltam linómetszetet régen, sok minden mást, ceruzával rajzoltam.

Los Angelestől Indiáig nagyon sok kiállításom volt. Több mint ötvenszer voltam, ingáztam mindig, legtöbbször egyedül, Finn-országtól Szicíliáig, mindenfelé, de én soha senkit nem kértem egyszer sem, hogy nekem csináljon kiállítást. A legeslegelső római utam 1956-ban volt. Tulajdonképpen engem nem kiküldtek, hanem csak kimehettem. Az úgy kezdődött, hogy csengettek nálam, és adtak nekem nagyon szép, elegáns meghívót, a Római Akadémia boldog új évet kívánt olaszul. S én kaptam engedélyt lepecsételve [a kiutazásra]. Így mentem ki engedéllyel. És akkor ez csoda volt, ott egy kedves hölgy bejelölte nekem, hol vannak a legjobb galériák. És benéztem a legjobba. S mindjárt helyben megvették a munkáimat. S amikor visszamentem a magyar akadémiára, ott mondták, tudja meg, maga meg van híva önálló kiállításra. Tehát én már tudtam utána visszamenni, kiállítási célból. Akkor ez még így működött. S aztán hívtak Firenzébe is. Aki segített tolmácsolni, meghalt már, sajnos, egy elég ismert szobrász. Vagy Sárközi Mátyás31 Londonban él, s a felesége galériás. S akkor ő szokott venni tőlem.

– Nem tudom, arról nem beszéltem-e már, nekem levelem is van róla, 1956. október 23-i pecséttel, Kondor Béla írta nekem. Mutattam neked azt a levelet? Ő akkor éppen katona volt, s ott lakott nálam mint albérlő. A feleségével. S katonaként írta nekem, s megkaptam a levelet, képzeld el, pecsét is rajta, s aláírás is belül, hogy sok minden történhet mostanában Budapesten. Írjam meg gyorsan, Budapesten micsoda dolgok történnek. Itt egész más volt, mint ahogy ti most elképzelitek. A szegénységgel együtt járó remény, hogy hátha lesz valami 1956-ból is. De látod, hogy nem lett. Leverték az egészet. Én azt hiszem, hogy az egész fordulat már 1945 őszén kezdődött, amikor visszajöttek a ruszkik. Már úgy értem, hogy bejöttek ide a négyes fogattal, a Gerő,32 Rákosi, Farkas Mihály33 meg a többiek. Már akkor ezek eldöntötték sok mindennek a hosszú távú jövőjét. Nem tudom, te mennyire ismered a verset, az Egy mondat a zsarnokságról.

– Illyés írta, de csak 1956-ban jelent meg az újságban,34 a ruszkik bejövetele előtt két nappal. Az tulajdonképpen majdnem egy himnusz. Fölér a legritkábban látható magas minőségekkel. És ott ez le van írva. Ez tényleg így alakult. Az utolsó mondat az, hogy már a porod is nekik szolgál a halálod után.35 Ők mondják meg, hogy ki voltál. Ha megjelenik egy cikk, akkor ők írják. Itt tulajdonképpen nem volt semmiféle rendszerváltás. Most se lesz. Nem lehet. Mindent azóta a kezükben tartanak, mindent. Az emberek szokásait, mindent ismernek mindenkiről. És lebontják mindazt, ami kulturális érték, ha nem az ő emberük csinálta. Én nagyon pesszimista vagyok, és ezt meg is merem mondani. Volt rólam is egy-két rosszindulatú cikk. A Népszabadságban, „Magyarország legkedveltebb napilapjában” egy újságíró azt írta, hogy én ravaszdi vagyok, mert abban az időben, amikor a Budapest című rézkarcomat készítettem, elsumákoltam a vörös csillagot. Meg is néztem, tényleg van benne két templom kereszttel, és van holdvilág, meg egyéb, de vörös csillag nincs.

– Én azt merném mondani, hogy sem mese, sem álom nincs benne. Ahogy van irodalom, s azon belül van költészet, a látható világot egy kicsit költői formába tettem át, mégpedig úgy, ahogy más nem csinálja, a magam által kiépített vonalrendszerbe. Én nem olyan utat követek, amit más már kitaposott. Hát Dürert, mert ő is rézmetsző volt, vagy Rembrandtot a rézkarcaival én ma is elsőosztályú minőségnek tartom. És nem fordultam el a reálisnak nevezhető világtól. Kondor Béla, sajnos meghalt már több mint húsz éve lassan, ő is figuralistán ábrázolt, emberábrázoló volt, és egy tragikumot, egy tragikus világot ábrázolt. Egyik kiállításom megnyitásakor fölolvasta a szöveget, úgy fogalmazott, hogy ő mindig irigyelte azt a világot, amit én vissza tudtam hozni, mert megvan benne a békesség. És örömmel nézte a karcaimat, rosszkedvét gyógyították örökké.

– Én nem érzek ebben semmi védekezést. Ez semmi más, mint felmutatása egy nyugalmasabb, egy békésebb, egy harmonikusabb állapotnak, ami rajzban kifejezhető. Azoknak a polgároknak a világa ez, akiket igyekeznek sarokba szorítani. Nem a farmeres emberek ezek, hanem a régiek. Amikor még nem volt repülő, technikai csodaeszköz, amikor még nem volt a multimédiás világ. Nincs hozzá semmi bűvészet. Ez egyszerűen olyan, ahogyan mások más műfajban valamit csodálatosan megcsináltak, mint a cipőt, hogy ne ázzék be. Csak ennyi. És ez most a képgrafikában nem divat. Ezért kértem meg akiállítás megnyitóját,36 hogy mondja, hogy én még élek, kortárs vagyok. Hogy ez a fajta képzőművészet most, ezekben az évtizedekben készült, és nem kétszáz vagy száz évvel ezelőtt. Most ki volt téve a legutolsó kiállításomon vagy hat olyan kép, hogy a belvárosi lámpák, a kandelláberes dupla és nyolcas lámpa és egy milliméteres csapágykörték vannak beleépítve, s akkor méghozzá Ady Endre korabeli ruhákban különböző korzón sétáló figurák klasszikusan megfestve, két centiméter mély ez a keret, a háttérben egy-egy kép, és a körték 6-7 volttal működtetve, hát ilyen világító képek. Szentendre is meg van csinálva, vannak ilyen hársfák. Hát ezek, hogy mondjuk így rosszmájúsággal, a giccs határát súroló obzsék.

– Én ezt nagyon nem így látom. Én úgy magyarázom, hogy engem nem tudnak eldugni, pedig nagyon szeretnének. Meséltem már neked egy-két furcsa eseményről. Nagyon-nagyon rossz emlékem volt egy athéni kiállításról. Engem már hoztak haza több mint tíz éve mentővel, Svédországból. Ezeket figyelmeztető jeleknek éreztem, hogy valahol, valakik, valamiért engem nem szeretnek. És próbálnak kirekeszteni annyira, hogy a Művészet című lapban az én nevem 25 éve nincs leírva. Vegyük Jancsó Miklós filmrendezőt. Ha az ő nevét a Film Színház Muzsikában 25 éve a filmmel foglalkozók nem írnák le, vajon ő nem lenne kíváncsi, hogy miért? Na, ez a tény. Azok, akik művészettörténészeknek érzik magukat, engem kirekesztettek. S én elfogadtam ezt. Dominánssá vált az utolsó évtizedekben a nonfiguratív nihil – így nevezik tulajdonképpen –, azaz a semmit ábrázolni. És most például én fölmentem a Szépművészeti Múzeum harmadik emeletére. A hagyományos jó művészektől, kezdve Hollósy Simontól Szinyeiig minden van kitéve a galériában. S a legfönső emeleten, ahol a mostaniak vannak, mondjuk 40–50 művésztől sok kép, kicsi-nagy, és akkor majdnem 90 százalékában semmitmondó, nem lehet tudni, hogy mit ábrázol.

– Ezt nehéz megítélni, mert itt most nincs képzőművészeti kultúra. Most épp szünetel, majdnem az egész világon. Annyiban vagyok sikeres, hogy ritkán fordul elő, hogy valakitől mindent megvásároljanak. Nekem majdnem mindig, minden kiállításom sikerült. Japánban, Finnországban, Svédországban, Olaszországban, Görögországban, Nyugat-Németországban, Angliában. Az Iparművészeti Múzeum kiállításán is az volt az öröm, hogy nagyon sokan jöttek a főiskoláról is növendékek, és nagyon sokan rám mosolyogtak, anélkül hogy ismertek volna, s nagyon szép bejegyzések voltak, sok levelet kaptam. Ez tényleg bizonyítja, hogy a fiatalok is nézik. Másfél nap alatt eladtak 1500 levelezőlapot. Márpedig élő művésztől nem vásárolnak. Az a hölgy is csodálkozott, hogy már csak az én kiállításomra jönnek.Egy debreceni kiállításon megdöbbentem, mert tele volt a terem. Van például egy nagyon jó barátom, Gajzágó Sándor,37 aki biblikus témákat fest meg rajzol. És vele már a tizenkettedik kiállításom volt Zalaegerszegen. Ott is tele volt a megnyitón, meg utána is. Nagy volt az érdeklődés. Mikor nekem van kiállításom, elég nagy az érdeklődés. Engem a közönség megkeres, azon belül is a kultúráltabbnak nevezhető emberek keresnek meg és vásárolnak.

– Nagyon sokat. Mert engem életben tart. Ha nem lenne a közönség, akkor én már nem volnék.... De ezek az évek most már átalakulóban vannak. És most már egy új generáció van. A közönséget is úgy manipulálják, hogy ne a hagyományos értelemben vett figuratív ábrázolást szeresse. Többször mondtam mostanában a televízióban is, hogy az a véleményem, hogy itt a Kassák, a Moholy-Nagy meg a többiek után már ún. agresszív a forma, s azt nem tartom fontosnak, hogy kiállításon bemutassák. Azt is mertem már mondani, hogy a teremőrök, akik erre vigyáznak, érdemelnének veszélyességi pótlékot, mint a röntgennel dolgozók. Most ugyanúgy van hálószoba, ugyanúgy van társalgó, családi házban gyerekszoba, ahol a falra nem biztos, hogy helyes, ha egy ilyent tesznek ki egy gyereknek. Én azt mondom, hogy ha valaki szobát fest, és szép sima lesz, vagy egy ajtó szép simára lefestve, én ugyanebbe a kategóriába sorolom a művészetet, hogy valakinek használjon. Mint ahogy a gyógyszergyár olyan gyógyszert kell hogy gyártson, hogy az javítson, s nem hogy ártson. S hát a kultúrában is remélem, hogy ez a hasonló helyzet előbb-utóbb. Hogy ha már éppen elég feszültség ért engem, ha már hazajöttem az utcán az aluljáróban, a falon ne nézzek agresszivitást sugalló formákat. Mint a filmekben, hogy akárhány csatornát nyitok ki, ott állandóan pisztolyoktól, szörnyektől kezdve minden van, ami nem a legszerencsésebb. Jó, hogy van, de ez túlzás a mennyiségben. Az agresszivitás, szó szerint.

Sok olyan mű született, talán díjakkal is jutalmazták, s utána feledésbe merültek. Nem hiszem, hogy a képzőművészetnek csak az lenne a feladata, hogy csak ezt a képzőművészetet engedje. Mert párhuzamosan a hagyományosat is láthatóvá kellene tenni. Illetve ennek a folytatását, ki-ki ahogy akarja csinálni. Ezt úgy nevezik, hogy performance, vagy sok neve van ennek. Én nem akarom ezeket kirekeszteni, inkább ezek akarják most az összes többit. Például Rékassy Csaba38 egy nagyon nagy művésztehetség, most halt meg néhány éve. Rékassy meg tudta ezt csinálni vagy Szabó Vladimír mint rajzolóművész, egy nagyon jó mester, 85 éves már elmúlt, és nem akarnak róla beszélni. Hogy volt ilyen, vagy ilyen még van.

– Most én arra gondolok, hogy Szibériában hány kulturális minőséget ástak el, vittek el, s nem indokolták meg, hogy miért, s ez egy nagyon kemény módszer volt. Hogy kulturális érték szerint ne lógjon ki senki a sorból, visszanyomni egy bizonyos szintre. Akkor én nem érzem azt, mintha ez most rosszabb helyzet lenne. Most még valamennyire finomodott is a helyzet, mert nincsenek ennyire kemény körülmények. De feltételezem, hogy ez még javulni fog. Mert most a piacgazdaság, ha így lehet nevezni, a képzőművészetben is a kereslet-kínálat alapján fog alakulni.

– Ez azért nehéz kérdés, mert ahányféle ember van, annyiféle választ lehet rá adni. Én csak egy variációt tudok, a magamét mondani. Én egy úgynevezett polgári világban nőttem föl. Az 1960-as években már túlhaladott, átalakított helyzetben a képzőművészet is, mindenféle kulturális lehetőség háttérbe szorult. És ettől az időtől más technikákkal mindenféle vonalon a hagyományos kultúrát fölváltja egy egyéb. Most úgy mondom, hogy egyéb. Mert valahol a második világháború alatt egy törés megindult. Sajnos utána már majdnem kincstári vonalra emelték a nonfiguratív kultúrát. És kezdték enyhén irtani, aki tudott jól rajzolni.

– Én nagyon optimista vagyok ezen a téren. Mert akárhova megyek még – lekopogom –, én még nem találkoztam szalonban, lakásban olyannal, ahol ne a hagyományos művészet volna a falakon. Ha belegondolok, bármelyik nagymester könyvben vagy reprodukcióban megkereshető, aki megkeresi, az hozzájuthat a jóhoz. Én most nem akarom magamat besorolni, hogy én most hova tartozom, az más kérdés. De biztos vagyok, hogy a Kondor Béla... [megmarad]. Vagy egyszerűbb példát mondjak. Még a két világháború közt is nagyon sok embernek állítottak szobrot. Íróknak, festőknek, szobrászoknak. Kodály idejében, Bartók idejében azért még megmaradt az érték iránti érdeklődés. De utána már nem próbálták a hagyományos értelemben vett képzőművészeti vagy egyéb, irodalmi vonalat támogatni. Négy nappal ezelőtt hallottam a rádióban, hogy a bécsi modern művészeti klub egyik tagja aznap este előadáson fog beszélni arról, hogy miért ér sokkal többet egy naiv modern mesternek a munkája, mint Rembrandt régi műve. És én ezen elborzadtam. Hogy ez mennyire furcsa eset.

– Ezt nagyon könnyen meg tudom magyarázni. Én nagyon hosszú ideje vasútmodelleket is gyűjtöttem, és több mint tizenöt éve ásványokat is. Különösen, mióta a nonfiguratív ennyire megerősödött. Az ásványok nem azok, amelyeket aki nem lát, elgondol. Nagyon-nagyon színes, mikro-képzőművészeti alkotásoknak tűnnek. Ha felnagyítanák, azt hinnék, hogy festmény. Ilyen nézőpontból vannak összeválogatva. Ez bizonyíték arra, hogy a természet csodálatos. A tárlóba tettem családi fényképeket is, vagy hatot-nyolcat, meg régi dokumentumokat, baráti leveleket, a Kondor Bélától kapott leveleket, vagy olyant, amelyen Barcsay ad nekem hóvirágot egy kiállításon, a meghívót, amit te a kolozsvári és sepsiszentgyörgyi kiállításra készítettél, egy japán, egy Los Angeles-i kiállítás prospektusát. És vonatokat. Ezek léptéknek vannak kitéve, lám, így nézett ki a világ, így néztek ki az emberek, amikor a vasút már beindult, de még nem volt dízelmozdony.

– Most nemrég néztem meg fönt nálunk a galériában egy áthozott, aránylag hagyományos értelemben megcsinált anyagot. Most nem jöttek át az ismertek, nem tudom, hogy miért. Jakobovits Miklós festőművészt ismerem, Nagyváradon, egy-két alkalommal fölkerestem. Erdős Tibor tanított engem mint gyereket, Nagyváradon. Még annak idején láttam képeit. De nem tudom, hogy ő miket fest mostanában, nem néztem meg. Akkor a Miklóssy Gábornak ismertem a régi képeit. Mert ő egy-két évet Budapesten is tanult. Miklóssy Gábort ismertem személyesen. De én Budapesten sem vagyok annyira összejárós. Az a generáció viszont, akivel Miklóssy megcsinálta a realista anyagát, amivel díjakat is kapott, nagyon tehetséges, az biztos, de én nem tudom minősíteni. Meg ismertem a Feszt Lászlót, aki tanár volt a főiskolán, láttam az ő műveit is a lakásában. Mikor nála voltam legutoljára, panaszkodott, hogy ő már nem tanít, nyugdíjas, nehezen engedik, hogy kiállítson.

Annyira nem ismerem a fiatalságot, hogy merjem minősíteni. Sajnos látják, akik kijárnak Nyugatra, hogy mindenütt ugyanaz a helyzet. A nyugatiak biennáléin már nagyon is elrugaszkodtak a nonfiguratív dolgokban. Én ezt nem minősítem. Csak láttam, de nem tudom besorolni. Mert európai kategória, az biztos. De én azt hiszem, egyetlen művészeti réteg van: a művészet.

Hát én nagy csodálója vagyok Olaszországnak. De énnekem Erdély kedves. Meg itten Pomáz környéke. Meg Nagyvárad mögött Élesd meg a Jád-völgye például. Ó, hát az gyönyörű. Régebb ment a kisvonat is. De most már nem. De Torda mellet is ment a kisvonat. Ottan egész Torockó közeléig. Hát az gyönyörű volt.