2007 végén jelent meg Petelei István szerzői novellásköteteinek kritikai kiadása. A két kötetben a Keresztek (1882), Az én utcám (1886), A fülemile (1886), Jetti (1893), Felhők (1897), Vidéki emberek (1898), Az élet I–II. (1905)kiadványok szöveganyaga olvasható jegyzetekkel, a kötetek első megjelenését illető és korabeli recepcióját szemléző információkkal.

•

A felülírt cím két inspirációs forrásból származik. Egyrészt a Petelei Istvánnal néha közös kontextusban emlegetett1 Mikszáth Kálmánról szóló legutóbbi monográfiára megy vissza,2 másrészt Antoine Compagnon „antimodern” terminusára,3 mellyel a francia irodalomban Joseph de Maistre-től Roland Barthes-ig követte végig azon szerzők történetét, akiket „a modernitás nem tudott átverni”. Compagnon egy korábbi műve értelmében a modernitásnak öt paradoxonát tarthatjuk számon: az új babonáját, a jövő vallását, a megrögzött elméletigényt, a tömegkultúrával szembeni elfogultságot, a tagadás szenvedélyét.4 Antimodernjei olyan gondolkodók, akik az említett elvek valamelyikének tagadói, ellentmondásosságuk tudatosítói. A compagnoni paradoxonokhoz nyugodt lélekkel hozzátehetünk még egy hatodikat, melynek a mi esetünkben kitüntetett jelentősége lesz (egyébként meg a jelzett öt elv működésének keretfeltétele): a (nagy)városi tér mítoszát. Már csak azért is, mert Petelei modernitásának megközelítéséhez ebből célszerű kiindulni. Mert Petelei írásai recepciójában folyamatosan visszatérő toposz volt vidékisége: a Mezőség, a Maros-vidék, a kisvárosi tér, a megkopott fényű udvarházak novellistájaként emlegették. A novellák terének kiválasztása nem csupán prózapoétikai megfontolásokra vezethető vissza, sőt, az irodalom külügyeinek terepére mélyen bemerészkedve, Petelei pályáját és karrierépítését is erőteljesen meghatározta a vidéki újságíró szerepköre, a pesti karrierminták elutasítása. Már Petelei első „rajzainak” közlése Ágai Adolf Magyarország és a Nagy Világjában centrum és periféria konfliktusát viszi színre: a Petelei ellen áskálódó szerkesztőségbe érkezett marosvásárhelyi levelekre a szerkesztő azzal válaszol, hogy az írásokat helyes volt az „ottani lapocska éjjeléből” kiásni.5Gyalui Farkas, aki a Petelei-tanítvány szerepét következetesen építette ki, kultikus indíttatású tanulmányában a családban visszatérő témaként említi egy alternatív, nagyvárosi pályaív lehetőségét: „Ily siker után vissza kellett volna mennie a fővárosba, hogy ott folytassa diadalmas írói pályáját. Irodalomban, publicisztikában csak a fővárosban lehet érvényesülni a legtöbb országban. Igaza volt Peteleinének, aki egy levelében felsóhajt: »Ki tudja, milyen másként fejlődik élete, ha a fővárosban marad?« Talán Petelei is tudta, de mégse ment föl most újra, mikor már másodszor hívta az alkalom. A főváros: a ma, a vidék: a tegnap. Ám Petelei sorsa előbb, mint ma és előbb, mint tegnap volt meghatározva.”6 Az idézet is érzékelteti, hogy a 19. század közepén a lakhelyválasztás már a korszerű/korszerűtlen, régi/új közötti választást jelentette. Vagyis vidékre (vissza)költözni egyet jelentett a modernitás elutasításával. Ezt a gesztust már Petelei levelezőpartnerei is igen eltérő regiszterekben ítélték meg.

A Petelei emlékezetét tudatosan ápoló Gyalui Farkas sorsszimbólumot olvasott ki élettér–novellatér és tehetségtípus egységéből. A „nagyszerű tájak” és „komor vidékek”, a „melankolikus, komor és tragikus történetek” szerzője nem „könyvpiacra való cikkeket gyárt a kiadó részére”.7 A kultúrjavak kapitalista termelési logikákba illeszkedő narratíváját elutasító novellaíró térbe ágyazottságánál fogva népszerűtlen. Valóban: ha úgy tetszik, Petelei a népszerűtlen, piaci érték nélküli terek novellaírója (a mezőboóri falusi birtok egy pillanat alatt végrendelkezéssel átruházható egy szinte ismeretlen személyre, egy múló szerelem miatt elkártyázható a teljes értéke, Klasszi padláson berendezett lakhelyének fenntartása nem kerül semmibe, a házat olcsón adják el, amúgy is teljesen átépítendő stb.). A tér gazdasági értéktelensége háromlépcsős formai struktúrát követ. 

A népszerűtlen vidék. Petelei novelláinak leggyakoribb helyszíne az izolált tér, melyben a novella szereplői foglyok. A fogság oka a legtöbb esetben pszichés tényezőkhöz vezethető vissza, a tér olyan rögeszmés kötődési formákat idéz elő, melyek a korszerűtlen helynél inkább elszigetelnek. A Keresztek minden novellája leírható e séma szerint: Árva Lotti addig rabja a családi háznak, amíg onnan reméli úriasszonnyá avatását; Urr Jóska addig marad az omladozó birtokon, amíg élete titkát meg nem osztja valakivel, innen kezdve tervét beteljesítettnek érzi, rögeszméje nem köti többé; a Bogban elzárt fiatal lánynak nevelőapja kórképét kell megfejtenie ahhoz, hogy rabságából megszabaduljon; a nagyapó halála akkor következik be, amikor a birtok gondját a következő generációra ruházza át, a hely új gazdára talál; Klasszi meggyőződése, hogy csakis az a bizonyos padlás garantálhatja a lutri nyertes számainak megálmodását. A rabság igen gyakran kapcsolódik össze hagyományos női szerepekkel: a nő a férfihez képest kétszeresen rab, nem csupán a tér, hanem egy kényszerű kapcsolaté is. Ezek alól a kapcsolatok alól leginkább a halál nyújthat kibúvót. A függetlenségét vállaló nő közösségi megbélyegzés alá esik.

A népszerűtlen régió. T. Szabó Levente elemzései mutatták ki, hogy a 19. század második felében a regionális történetek iránti kereslet megnőtt.8 Mikszáth Tót atyafiakja és A jó palócokja ezt a tendenciát példázza. A jól megválasztott tér a novella sikerének is garanciája lehet. Petelei nem választ népszerű régiót: a Mezőség a korszakban már diszkreditálódik, nem minősül elit magyar vidéknek. A Székelyföld és Kalotaszeg felfedezésekor ehhez a vidékhez nem társul olyan narratíva, mely a nemzeti örökségben való helyét biztosíthatná. Mezőség sikertelenségének, sőt nemzeti régióvá avatásra való alkalmatlanságának Peteleinél is számos alakzata ismerhető fel a Mezőségi út ábrázolásaitól a kontrasztív székely porták bemutatásáig.

A népszerűtlen porta. A Petelei-novellák hősei túlélik a rendi társadalmat, megérik a gazdag terek pusztulását, nem képesek saját életterük rendben tartásáról gondoskodni. A mezőségi ház „füstös téli lyuk”, ahol „az ablakotokról […] az egyik tábla papirost leverték, s rossz szoknyával dugták be. Szivárog ki a füst mellette, s te ott megélsz? A penészes földön fekszel, mint egy kutya s az apád megrúg, ha útjába állsz?” (99.) Esélye sincs arra, hogy tájházzá avatódjék. De a mezőségi udvarház sem különb: „A szobában drága kemencze mellett egy rongyos, avatag szúszék. Rozzant nagy ágy s előtte piszkos tartóban hitvány faggyúgyertya. Az ablak mellett a földön viseltes ruhák s zab elszórva. A szegletben pipatartó néhány, csutortalan szárral. Képek a falon, szigorú orczájú férfiakat ábrázolók, kik gyűrűs kezeiket a kard markolatán tartják. […] Puskák egy fülkében s mindenféle ringy-rongy vasak, üvegek. A virágos diványon kosarak s zsákok; nehány rossz lábú szék megtámasztva a falak mellé s az ajtó megett megbarnult vizhordó légely.” (102.) A székely porta viszont: „Olyan fehérre meszelt, kedves kis székely porta az, melynek nagy kapujában fa-tulipántok s jót kivánó versek vannak vésve, mely előtt egy ér dorombol s fedeles szakáll-száritó hiv pihenésre. A küszöb előtt egy öreg fenyő nyög, sóhajt, – mintha érző szive volna – mikor a havasi szél ingatja.”(72.)

Ezekben a terekben éppen azt a megkésett, unalmas, oktalan időt élik, melynek nincsen aktualitása. Petelei a kilátástalan történeteket keresi, mindenütt az utolsó mohikánt.9 Ezek a terek szinte kizárólag ilyen lakosokat rejtenek. A jövő vallása helyett a múlt zárványszerűen fennmaradt darabjainak felekezeteihez tartoznak a szereplők, a kilátástalanság narratívái szerint élik életüket. A megkopott, vidéki tér alakzatai vonzatként tartalmazzák a modernitás tagadásának összes formáját. Az új eleve ellehetetlenített kategória: az éppen induló élet a közösségi normákkal való első találkozáskor kudarcot vall. Ezért jelentős Peteleinél a Mikszáth kisközösségeiben is kardinális jelentőségű pletyka. A pletykáló ember, aki Mikszáthnál igen gyakran a közösségi hierarchia központja, itt rosszindulatú, veszélyes, értéktelen figura. A jövő gyakorlatilag nem létezik. A tagadás szenvedélye pedig éppen azért nem aktualizálható, mert a közösségi tudás birtokában nem levő fiatalnak, a szóbeszédet nem ismerő, arra csak elszórt mondat- és gesztusfoszlányokból következtető embernek nincs esélye olyan cselekvési stratégia kiépítésére, mely a védelmet biztosíthatná. A tagadás szenvedélyének itt a fatalizmus az ellenvetése. A sok talált gyereknek, özvegy szülők mellett nehezen érvényesülő fiatalnak állást kerítő Petelei is használja a kifejezést.10 A novellák első mondataiban felismerhetők a közelgő katasztrófa első jelei.

Elméletigény, tömegkultúrával szembeni elfogultság – Compagnon utolsó két terminusa a Petelei életmű kontextusában még csak értelmezést sem nyer. Ellenpontjai sincsenek.

Pedig: és itt érdemes továbbvinni az érvelést Petelei újságírói munkásságának irányába. A korszerűtlen Erdély alakzatai mellé társíthatók Peteleinek azok a publicisztikai írásai, melyek a régiófejlesztés tematikájához kapcsolhatók. Gyalui egy olyan újságíró profilját rajzolja meg Peteleiben, aki a nyilvánosság előtt a pacifista szerepkörét vállalja magára, Kolozsvár urbanisztikai terveinek modernizációját képviseli (neki tulajdonítja a Szent Mihály-templom körüli régi épületek lebontására vonatkozó projekt sikerét). 1886-ban a Kolozsvár alapításakor írja: „A fegyverek egyike, melyet átveszünk, hogy tiszta kézzel forgassuk az erdélyi részek javára, az igazi liberalizmus. Ez az ige százados hagyománya az erdélyi részek magyarságának. // Az erdélyrészi magyarság – egy része beékelve a nemzetiségek közé, másik a Székelyföldön különzárkózva – melegebb, jobb istápolást kíván, hogy lépésben haladhasson az anyaországgal. Kisebb földbirtokosaink különösebb segítséget. Iparra utalt sűrübb népességű vidékeink erőteljesebb gyámolítást. Sürgetni fogjuk a javításra várók orvoslását. Helyet adunk minden jogos panasznak. Gondos ügyelettel, szabadon, egyetlen érdekünk az országrész érdeke levén, beszéljük meg a szükségleteket, tárjuk fel a hiányokat.”11

Vagyis inkább premodern?

Mindenesetre az erdélyi térről való gondolkodás egyik igen árnyalt narratívákat forgalmazó ideológusa. Az újságíró üdvtörténetét a novellaíró bukástörténetei korrigálják.

A Csokonai Könyvtár Források sorozata már a sokadik kontextust rendeli az autopoétikus irodalmi rendszer társas esztétikákként megnevezhető alternatíváihoz.