Korunk 2009 Szeptember
Nem csinál többet; Hídkorlátvaló; Megfeledkezés volna; Mítosz (versek)
Nem csinál többet
Gülen Yilmaz emlékére
Krakkóban grúz étterem, finom sör,
itthon török bolt, édesség, szőlőlevél,
a bácsi, akihez jártunk, a mama, aki
virágot árult, egy hónap alatt meghalt, nem él –
de ér-e ez egyáltalán? a töröknél
a nyelvtan hiányában csak magyarul, szerettem
volna még török uborkát, nincsen most, rakit,
az meg végképp nincs, nem tart alkoholt, a nap
kegyetlenül süt, a fájdalom, hogy itt
hosszú tervezések után sikerül lennem, a bácsi
ajánlotta, de el már nem mondhatom, veszek
teát, náluk sokat ittuk, mire nem jó az emlékezet?
a lélek gyászától a test meghatódik, a nedves
könnycsatornák mennyire szépek! a halálommal
negyven-ötven évet töltök talán el, a számok, mondd,
mit érnek, kedves olvasó, tudod-e, milyen, amikor
semmi nem múlik a testeden, nem védekezhetsz,
örök megadás vagy, a feloldozás meg csak előlege
a gyásznak, a török boltos meg lehetne a halál
előszobájának tagja, a múlások felettese,
gondolni ilyenekre hülyeség, mint hogy a tenyeredbe
rajzszöget szúrni, tényleg erős napsütés, az ember
hova meneküljön a halála elől? vegyen egy házat
a tengerparton, a hullámok hátha elnyomják
a pusztulás zaját, patetikus mellékszálakon elindulni
minek szeretnék? mert valami kell, valami szükséges,
hogy a nem túl érthetőt a nyelv által megértsék.
Hídkorlátvaló
az Alkotmány utcából indul el, – nem ott lakik,
csak onnan indul el, hajnaltól hajnalig
lélegzik vele, a tüdejével, múló napok tele
amin talán már túl van, közértet vált közérttel
az Alkotmánytól a Dunáig nem ér el:
a néma vízig, gondol jó napokra, amikor átvitt
értelemben a testét cipelte, fehér zakó
volt rajta, egy üveg bor, hídkorlátvaló
karja önmaga előtt, a vízbe bámult és beledőlt
az oldalfénybe, akkor még sokan éltek, éltek,
ismétli, mint aki valamit megértett
a semmijéből, halk sírásba kezd a felismeréstől,
élt az anyjának anyja, meg akit akkor még nem
ismert, a folyó alatti fény fénytelen
és kitekintget magából, a szorongása felébred,
de nem mozdul el, estig tart a víz bámulása –
végül minden vonatkozás csak önmagára.
Megfeledkezés volna
az árnyékommal egyetértésben a két test
gyalogol a test mellett, anyám anyja és a
török bácsi nem létező, halott alakja,
nem beszél, ha beszélnének, a bácsi attól
fogva csak törökül, a hallgatás merénylet
a test ellen, nem tudják, mert többé nem élnek,
hányan is megyünk tulajdonképpen? üc, üc, üc,
megismétlem háromszor, oldalról süt a nap
az árnyékunkra, testté vált semmink, lemarad
a létezésünk, és a két ember nem-léte
lehetne megfeledkezés, mintha közértbe
mentek volna le értem, de ezt én nem érte.
Mítosz
a mítosz mondja: a halál alatt
háromszor még megfordul a lélek
a test körül. óvatlan könnyűséggel
míg átmásolja a mennyit érek
pontján önmagát. a túlból előlép
az angyal, a test meghal, a lélek-
tánctól szédül és nem érte
jött, gondolja az angyal, a testért
kenyeret tör, bort iszik, Jézus vére,
vállára dobja, üres zsákként, a testet,
avval megy vissza a túlba, a lélek-
tánc árnyéka gömbkarikákat ír a porba.
a mítosz mondja, és nem
a babona.
Vissza az oldal tetejére