Demény Péter verseskötetének olvasója látszólag már többször megírt, a végletekig ismert tartalmat kap kézhez, mégis ezt a tartalmat jól meg kell „forgatnia” ahhoz, hogy hozzáférhessen a sorok között rejtőző „titkokhoz”. A költő leleményességét dicséri az, hogy a „megfejtést” tulajdonképpen már a kötetindító versben elrejti, a kötetre jellemző játszadozó-titkolózó jelleghez hasonlóan csupán alkalminak nevezve a versírásról vallott nézeteit (Alkalmi ars poetica), bár azok az egész kötetre érvényesnek tűnnek. A deményi ars poetica szerint a tartalom tulajdonképpen mit sem számít, ami igazán fontos, az a saját titok megtalálása a verssorok között, hogy olyan vers szülessen, amin maga a költő is megdöbbenhet. Az alkotás folyamata kizárja a való életben szereplő én-t, helyette én-ek sokasága jelenik meg, melyek mintegy feltartóztathatatlanul törnek a felszínre. Ez a feltartóztathatatlan jelleg egyrészt a nyelvnek tulajdonítható, ami a deményi tudatban mint úr jelenik meg, aki a „szeszélyes, őrült, furcsa szolgát” gúzsba köti, de egyben írásra is kényszeríti. A kötet során kiderül, hogy a nyelv olyan úr, aki az egyént magára is hagyhatja (Kuplé a vers eltűnéséről), ezenkívül a nyelvnek alárendelt személy képes másokat bebörtönözni a szavak által: „Szótagok, szavak, mondatok tornyában tartlak fogva téged”, valamint „A szavakat tartani kell, mert különben megbokrosodnak”. Az utóbbi két idézet a Vers című szövegben jelenik meg, ami mintegy összefoglalja azt, hogy a vers és ezáltal a nyelv mi mindent tehet az egyénnel/egyénekkel.

A kötet kiemelkedő vonása, ahogy magát a szövegtestet és a kötetcímet összehangolja. Az Egy fél flakon című vers arról szól, hogy a szerelemben nincsen határ, bármi történjék is, „…mindig marad egy fél flakon”, mindig marad egy kis tartalék. A kötetcím tehát csupán a határozatlan névelőt módosítja határozottá, ezzel pedig újabb talány elé állít: mi lehet a tartalma ennek a fél flakonnak? Vajon minden egyes vers, ami a kötetben megtalálható? Vagy pedig csak a verseknek egyfajta lenyomata, ami együttesen adja ki a kötet titkát? A kérdés nyitva marad. Az említett fél flakon tartalmát nagyobbrészt a szerelem témaköre adja, a szerelem különböző megjeleníthetőségei, mert ahogyan az Egy fél flakon című versben megfogalmazódik, a szerelem az, ami végeredményben állandó. A deményi versvilágban tehát a szerelem kulcsfontosságú szerepet tölt be a nyelv mellett (néhol egyazon mondatban bukkannak fel); mint megkötő és egyben felszabadító elem csakis kulcsfontosságú lehet: „Istenem, / csak még egy verset szerettem volna írni, / a nőkről, persze, a szavakról, / ahogy szerettem őket, / igen, ahogy” (Még egyet). Az idézetből nyilvánvalóvá válik, hogy a kötetbeli szerelem nem úgy jelenik meg, mint amiről jó-rossz, esetenként fennkölt kijelentéseket olvashatunk, hanem a szerelem ábrázolhatósága válik fontossá. Különböző szerelemtípusokat láthatunk a kötetben előrehaladva, és fokozatosan jövünk rá, hogy a szerelem bemutathatóságának problémáját minél több típus bőrébe belebújva valósítja meg a költő, egyfajta szerepjátszó szerelmet hozva létre ezáltal. A különböző versekben találkozhatunk így a csalódott (Egy szerelem töredékei – tudod, hogy nincs bocsánat), a kiábrándult (Sanzonok – Unalmas ágyak), a nő szerepébe helyezkedő (Sanzonok – Tangó), a reménykedő (Sanzonok – A vágy csalása), a könyörtelen (Recept), a hétköznapi (Vasalás), a felmagasztosult (Síugrás) szerelemtípusokkal, és egy jellegzetes alak, a trubadúr alakja többször is visszatér különböző formában: hol a középkori trubadúrra való rájátszásként (Sláger), hol féltékeny szeretőként van bemutatva (Éjjel. A trubadúr zokog); mint aki hol dicsőíti, hol meg „leszólja” a nőket. A különböző szerelemtípusok mellett a szeretet általánosságban is „próbál” megfogalmazódni, a megvalósulás helyett azonban egyfajta szeretetkomplexus bontakozik ki, amely a szeretet szó kiüresedésében, túlhasználtságának érzékeltetésében valósul meg. A kötetcímben szereplő fél flakont természetesen nem tölti ki teljesen a szerelem mint téma, találhatunk a kötetben az öregséggel, a magánnyal, az emlékekkel, félelemmel, magyarságkérdéssel foglalkozó verseket is. Valamennyiük közös vonása a szerelemtémakör verseihez hasonlóan az, hogy felvetik az ábrázolhatóság kérdését. A szerepjátszás tehát folytatódik, és el lehet mondani, hogy egy percre sem szűnik meg a kötet folyamán. Kivételesen furfangosan valósítja meg ezt az eljárást a költő az Ahab imája című versben, amely egyrészt Melville Moby Dickjére játszik rá, másrészt pedig úgy alakítja ezt a rájátszást, hogy a vers végén határozottan érzékeljük a költői én Ahabbal való azonosulását.

Demény Péter kötetének másik jellegzetessége a finom utalások, rájátszások hálózatának megteremtése, amely a kötet egészét szervezi, sokszor mintegy hangulatjelzésként épül be a különböző versekbe (pl. Zsoltár – Nemes Nagy Ágnes-hangulatban). Weöres Sándortól kezdve, Kányádi Sándoron, Petőfi Sándoron, József Attilán, Füst Milánon keresztül egészen Pilinszky Jánosig megfigyelhetünk a versekbe helyenként alig észrevehetően, máshol már nyilvánvalóbban beépített intertextusokat, néhol pedig konkrét idézetekkel találkozhatunk, amelyek mottóként funkcionálnak. A kötet felfedezőútra invitál a különböző versformák, stílusok, műfajok közé, már-már virtuóz módon alkalmazva ezeket. A kötet ezen vonása sajátos ellentétben áll a kötetindító Alkalmi ars poetica kijelentésével, miszerint a forma és a tartalom lényegtelen, az igazán lényeges az, hogy „…hátgerincem borzongjon belé”. Látható, hogy a látszólagos rendszertelenség mögött a legprecízebb rendszeresség húzódik. Ez az eljárás ismételten a „csőbe húzó” költői szándékot bizonyítja, amely a sorok mögöttes értelmét akarja megmutatni, azt, hogy minden kijelentés mögött rejtőzhet eltérő értelem, ha más-más módon közöljük az illető tartalmat. A széles formai repertoárban találkozhatunk sanzonnal, szonettel, szabad verssel, balladával, a középkori trubadúrének imitálásával, teljesen rímelő sorokkal, de a rím teljes hiányával is, valamint sok esetben a központozás teljes hiányával. Véleményem szerint a formákkal való interaktív bánásmód a kötet már említett intertextuális jellegét még inkább kihangsúlyozza, és ebben nyilvánul meg a legszembetűnőbben a játékos költői hajlam is.

Végezetül feltehető a kérdés, hogy Demény Péter szerepjátszó én-jei és változatos formavilága milyen irányba haladnak tulajdonképpen. Elvezetnek a megismeréshez, a költői én rekonstruálásának lehetőségéhez, vagy pedig elolvasva a kötetet ugyanott tartunk, ahonnan elindultunk? A kérdések, úgy gondolom, nyitva maradnak, mert a kötet tétje – ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni – nem az én megfejtése, beazonosítása, hanem egyszerűen az én megmutatása, mint ami a nyelv gúzsba kötő és mégis írni késztető ereje által mutatható meg. Így válhat láthatóvá a költői titok, hiszen „Csak az a költő, akinek a titka / a sorok közt figyel, s te néha látod.”

 

Koinónia – Éneklő Borz, Kvár, 2007.