„Milyen hülye mondat. Milyen reális.” (154.) Olyan mondat, és az a könyv, mely tud úgy beszélni az agyonírott és -vitatott román–magyar viszonyról és a kommunizmusról, hogy nem unalmas, meglepően nem közhelyes, sőt mi több, szórakoztató és sokkoló, példa van mindkettőre bőven. „Kicsi koromban azért lehettem népszerű, mert volt érzékem az abszurdhoz” (163.), de mivel minden abszurd volt, ami román, kétségkívül hozzájuk is volt neki érzéke. Nyelvüket sokáig nem értette, de pár szó jelentése akaratlanul rögzült, például az, hogy lá mámá, amikor anya és apa válóperén ezt kellett betanulni a törvényszéki ülésre. A szülők is csak azért váltak el – mondja –, hogy legyen neki hová tartoznia. Máskor meg elcsodálkozott, hogy a labdájának van másik neve is: minge. A tárgyaknak építő jellegük van e közeg újrateremtésében, az emlékezés olvasni tanító rádióból, egész nap rajtaülős díványból, büszkén titkolt petőfis hamutartóból áll össze, na meg a két számmal kisebb pionírlakkcipőből és az örökölt plisszírozott szoknyából. Így van felöltözve minden gyerek az iskolában, egyformák ebben a diktatúrában, csak a karjukra felvarrt szám különbözteti majd meg mindegyikük emlékezetét.

A könyv füléről megtudjuk, hogy Józsa Márta Kolozsváron született, huszonegy évesen Magyarországra költözött. Hét év múlva visszatért, kereste, majd megtalálta azt a szülői házat, ami már nincs. A lebontott házból építette aztán újra a magukat író mondatokból álló emlékeket, melyek első könyve megírásának adtak ismét lebontásra kész alapot.

A regény a Noran Kiadó beszéld el… sorozatában jelent meg, mely a sorozatismertető szerint női szerzőktől közöl „saját történetet”, női sorsokról, családról, nem feltétlenül csak nőknek és nem kifejezetten női történeteket. Az elsőkötetes Józsa Mártáé annak a nőnek a története, aki még mindig keresi az elveszett nagymamit, aki „bár sohasem lett volna gyerek” (9.), és akinek „egyszerűen nem sikerült az egészet megúsznia”. (11.)

A könyv szerkezete összhangban van a szöveg nyelvezetének szervezetlenségével, szétesésével, előre- és visszautalások mezejét képezik a rövid-hosszú textusok, látszatra mégis rendszerigazolt: két, egymással szimbiózisban élő részből tevődik össze. Az első rész (A nagymami sírásója) főszövegével egy minden fejezetben változó, ám ugyanazzal a mondattal (Nézem azt a kislányt) kezdődő paratextus fut párhuzamosan. Szimbiózisban meg azért vannak, mert többnyire ugyanazt a (nem)történetet mondják el, csupán narrátoruk váltogatja szerepeit: hol nézi azt a kislányt, hol ő a kislány. Aztán meg ott vannak a lábjegyzetek, melyek ugyan nem adnak magyarázatot az általuk jelölt főszövegre, inkább átvezetnek a könyv második részére, ahol is ezek a kis idézetek főszövegként értelmezik önmagukat. Így hát többször előfordul, hogy egy oldalon három egymástól független (de nem idegen; „idegen csak egyféle volt: aki román”. [13.]) szöveg jelöli az elbeszélést, ahogy ezzel a legelső oldalon is találkozhatunk. Az írással való gonoszelbánás: a regény első mondata máris lábjegyzetelve van, a második meg elárulja önmagát (mint a kislány az apját): „Ez a történet úgy kezdődik, hogy bár sohasem lettem volna gyerek.” 

A lábjegyzetek otthonát képezi tehát a második rész (A klausenburgi patkányfogó), mely olyan történeteket is mond, ami nem mi (otthon: én, nagymami, apu, anyu…). Paratextusok itt már nem futnak, egyetlen szöveg van, ami az előző részhez viszonyítva sokkal nyersebb és valamivel elméletibb, tényszerűbb. Ezt a szöveget már részben ismerjük a könyv első feléből, itt mégis mássá lesz, nehézzé téve egy egyszerű patkányfogó érthető és szemléletes leírását is.

A kurzivált paratextus mindig változik, újabb tényekkel bővíti az elbeszélést, és rendszerint külső szemmel nézi azt a kislányt. Aki a főszövegben én, az a paratextusban ő, addig a pontig, amíg eljutunk a „Nézem…, na az most kivételképp nem én vagyok” mondatig. (87.) Nem én; olykor nem is ismer rá, annyira abszurd. Nem a kislány abszurd, hanem ami vele történik. Négyéves lenne? vagy nyolc? tizenhárom? mennyire megnőtt…

 

Ez a regény úgy íródik, hogy közben igyekszik megválasztani hősének hősét. Ismételten. Végül nem sikerül, talán mert „olyasmik jutnak eszembe, amikre nem is emlékszem”.(41.) Van-e egyáltalán történet? És ha van, mennyire fontos? Olyan könyvet tart az olvasó a kezében, melyet lehet a végével is kezdeni: töredékek keverednek egy kolozsvári gyerek életéből. Ha nem olvastam el azt, hogy az édesapja belehányt saját tenyerébe, csak azt, hogy a húga mindennap öklendezve és sírva ette a spenótot a katedránál az egész osztály előtt, még mindig átjön a hatás. Mert van hatás. Anélkül hogy hatásvadász vagy elcsépelt lenne. „Dolgok nem maradnak rejtetten, ha elkezdesz írni egy történetet, minden történet részévé válik annak. Egymást építik tehát a történések, attól beszélhetünk történetről. Attól kezdve.” (161.) A szöveg motivációkat keres a belső történelem elemeinek igazolhatóságára. De belső történelem eleme a bugyin levő kakinak a nyoma is. Meg a növésben levő mellek, melyek miatt szégyenkezik a vízparton. Olykor rájön, hogy saját szövegéért is szégyelli magát, bocsánatot is kér, de az csak a következő mondatig tart, mert „néha kívánom, hogy mindezt ne olvassa senki, mégis írom valamiért”. (64.)

További kérdés, hogy ezek a mondatok milyen műfajkategóriákba engedik belehelyezkedni a szövege(ke)t. Naplószerűvé válnak azok a passzusok, melyekben a szerző saját laptopja mellől szól ki a sorokból, és mintegy láthatóvá válik a klaviatúra nélkül elképzelhetetlen írás folyamata, mechanizmusa. A jelenből kilépve a többrétegű múlt válik aktuálissá: regressziók válaszolnak ismételt kérdésekre, egyúttal recenzióvá építve az emlékek újraértelmezését.

Fakezű, botfülű, falábú gyerekkoráról, részeges apjáról, eltűnt nagymamiról tud beszélni, mert lezárttá válik az az élet, amit a Méhes utca negyvennégy jelentett. Lezártnak olyan értelemben, hogy létrejött az a fajta távolság közte és az egykori román lét között, mely lehetővé teszi, hogy mindaz a nyelvben újból megtörténjen. Abban a nyelvben, mely két nyelv. Abban a térben, mely két tér: két szilveszter, egy tizenkettőkor, a másik egykor. Tér, mely régen a 20 négyzetméteres szobát jelentette télen, nyáron meg a kertet; személyes tér, mely ismételten alakul, hogy megszüntesse magát. „Mondatokban él a haza.” (172.) Melyik a haza? Nem beszél országok közti határról vagy román– magyar hovatartozásról, ő Martichen, akinek az anyukája szocdem, aki illegális meleg vízben fürdik, és aki most regényt ír olyan szavakkal, melyeket le kell hogy fordítson. „Nem értik, ezért magyaráznom kell.” (206.) Nem bánjuk mi kivárni, amíg odaát is megértik azt, hogy colac vagy trikolór, mégis egy adott ponton túlreagálttá válik ez a kétnyelvűség (illetve két országhoz való tartozás) által nyert gazdagság, amikor antropológiai paradicsomnak nevezi magát. Kétségkívül jól megírt és mindenképp újat hozó szövegről van szó, de ilyen paradicsomból rengeteg van.

Folyamatosan reflektál arra, ahogyan ír, ahogyan a szöveg írja magát, vagy ahogyan a szöveg írja őt. De történik olyan is, hogy kibeszél a szövegből – ilyenkor felnőtt. Máskor meg gyerek, aki hallgatás közben találja ki a szavakat: ebben a nyelvben más grammatika érvényesül, a mondatok nem hagyományosan tagolódnak, a vessző nem oda kerül, ahová szokott. („Minden tapasztalás, látható mert, korai”, 63.) Szavakat választ ki, melyeket megismétel, összekever, párosít, hogy eljusson addig, ahol a szöveg szétesik. „A nagyapja. Az sem én vagyok. Vagy komoly vagyok, vagy áldott jó. Vagy áldott jó szívű. Komoly, de jószívű. Komolytalan, de. Komoly, és nem jószívű. Ki tudja.” (128.) Fogalmazási zűröket is bevall, melyekre egyszerűen az a megoldás, hogy át kell ugrani őket, át kell fordítani a lapot, tovább kell olvasni, amíg a nagymami megkerül.

 

Noran, Bp., 2007.