Tusnádfürdőn mára én lettem a legidősebb személy.¹ Ha Isten még egynéhány hónapig éltet, akkor az idén, 1999. október 3-án betöltöm a kilencven esztendőt. Csak addig a napig akarok még élni, tovább már nem muszáj.

Most, életem végén is hálálom az én édes szüleimnek, hogy amikor annyira nőttem, noha egyedüli gyermek voltam, beadtak a brassói Ferenc-rendi zárdába. Náluk nevelkedtem egészen tizenkét éves koromig, négy elemit és két polgárit végeztem ott, összesen hat évig voltam zárdista. Nagyon szerettem ott, köszönök mindent a nővéreknek, akik tanítottak. Utána még egy osztályt sikerült Szeredában a polgári leánygimnáziumban elvégeznem, de ezzel abba is maradt az iskoláztatásom, mert a román világban nem volt már lehetőség tovább. Így aztán, amikor annyira cseperedtem, munkára jelentkeztem a fürdőigazgatóságnál. Fel is vettek kasszírnőnek a Rezső fürdőhöz, később villagondnok, majd könyvesbolti eladó lettem, innen mentem nyugdíjba.

 

Az életem történetét onnan szeretném elkezdeni, amikor én még nem is voltam. A szüleim, Gál István és Ábrahám Ágnes, 1902-ben jöttek ide a városba, ami akkor még egészen kicsi fürdőhely volt. Édesapám marosfői születésű volt. Marosfő ekkor még Csíkszenttamáshoz tartozott, ennek a nagy felcsíki községnek volt egy határrésze. Édesanyám pedig a háromszéki Zalánból származott. Mind a ketten jómódú székelyek voltak. Itt összeismerkedtek, megtetszettek egymásnak, és összeházasodtak.

Abban az időben volt itt egy nagy szálloda és vendéglő a későbbi Három Huszárral szemben, édesanyám abban volt házvezetőnő. Ma már csak egyik épülete van meg, úgy hívják, hogy Katica-villa. Édesanyám ott volt a mindenes, mert a tulajdonosnő cukorbeteg volt, édesanyám pedig fiatal, tevékeny leány volt, rengeteget dolgozott. Édesapám pedig ilyen felvigyázóféle volt az utászházban, amit akkor építettek itt a fürdő felső felében, és őt helyezték el benne legelső lakónak. Amikor összeházasodtak, ide költöztek ebbe az utászházba, azután vették meg ezt a telket, ahol én most lakom.

Édesanyám fiatal volt, aktív volt, mindenhez volt kedve, otthon is sok majorságot tartott. Igen ám, de az utászház akkor itt egyedül állt az erdő közepén, mert a fürdő felső felében ez volt az első épület, amit építettek. Történt pedig, hogy egyszer az ülü² rákapott az édesanyám majorságára, mind hordta el a csirkéket. Édesapám már gyerekkorától vadász volt, tizenöt éves volt, amikor már medvét lőtt Marosfőn, és később is annyira belé volt idegződve ez a szenvedély, hogy még öreg korában is akármikor a medvével egyedül szembement. Hát akkor is, amikor az ülü egyszer rácsapott a majorságra, édesapám gyorsan lekapta a fegyvert, hogy ő most meglövi a sast, de bizony az ülü helyett meglőtte édesanyámat! Ilyenkor ugye a háziasszony önkéntelenül is kiszökik, hogy védje az állatait. Csapkodott édesanyám is, kiabált, és így valahogy odakerült a fegyver elé. A baj mégpedig úgy történt, hogy édesapámnak hibás volt a fegyvere, a gyújtószegnek a rugója el volt szakadva, és amikor ő összecsattantotta a puskát, akkor az el is sült azonnal. Édesanyámat lapockán érte a lövés, tüdőlövést kapott.

El lehet gondolni, hogy milyen állapotban lehettek. Hamar összefutott a szomszédság, de meghallották a csendőrök is a lövést, mert a csendőrőrs itt volt közel az állomás mellett. Jöttek azok is, hordták a sok törülközőt, lepedőt, mert a tüdőlövés borzasztóan vérzett. Bekötözték, amennyire tudták. Édesapám persze öngyilkos akart lenni, a csendőrök éppen akkor értek ide, amikor a fegyvert a szájába akarta tenni. Megakadályozták, és figyelmeztették, hogy le van tartóztatva. Azt megengedték, hogy tevékenykedjék édesanyám körül, de ráijesztettek, hogy nehogy megpróbáljon ilyesmit csinálni, mert annak csúnya vége lesz.

Abban az időben itt a környéken orvos egyáltalán nem volt, a legközelebbi kórház pedig csak odalent Sepsiszentgyörgyön. Mivel vonatközlekedés akkor még nem volt, édesapám fogadott egy fiákert, és azzal mentek le Szentgyörgyre, ahol akkor Fogolyán doktor volt a főorvos.³ Hát megnézték, elsősegélyben részesítették édesanyámat, és megállapították, hogy meg kell műteni. Két oldalborda szakadt el a lövéssel, a csontok befordultak a tüdőre, úgyhogy ahányszor lélegzett, a csonka csontok annyiszor szúrták a tüdőt, és emiatt borzasztó nagy fájdalma volt szegénynek. De nem volt sebészorvos, mert Fogolyán belgyógyász volt. Táviratoztak hát Budapestre, hogy jöjjön onnan egy sebészorvos, mert itt meg kell valakit műteni. Hát addig feküdt ott szegény anyám, amíg Budapestről ideérkezett a sebészorvos, hogy őt megműtse. Hozzá is fogtak a műtéthez, de nagyon jajgatott szegény. Azt mondja: – Doktor úr, a fűrészének hiányzik egy foga. – Hát azt honnan tudja maga? – Hát én érzem, hogy hiányzik! – Végül mégis sikerült a műtét, kioperálták a megcsonkult csontokat, de nagyon nagy sebhely volt a lapockáján szegénynek. Az nem olyan operáció volt, mint amilyent most csinálnak, hanem olyan, amilyent tudtak akkor. Mivel madártöltés volt a fegyverben, a sok sörét mind bement a bőr alá, úgyhogy később is, amikor röntgenezték az orvosok, csodálkoztak, hogy mik azok a feketék ott. Olyan ólom volt, ami nem mérgezett tovább. Betokosodtak, mert az egészet mind nem akarták felvágni. Ami nem esett az operáció útjába, az ottmaradt.

Édesanyám szinte egy évig volt a kórházban. Elvérzett nagyon, és annyira le volt gyengülve, hogy csak nagy későre tudott lábra állni. De sok energia, sok akarat volt benne, úgyhogy aztán valahogy mégiscsak meggyógyult, csakhogy a kórházi költségek a család minden vagyonát elvitték. Odalent, Háromszéken, Zalánban és odafel, Felcsíkon, Marosfőn a családi földeket mind el kellett adni, hogy az operációt és a sok gyógykezelést ki tudják fizetni. Csórén maradtak, semmi nélkül. Utána csak abból éltek, amit kerestek szegények. Hát ez ilyen bemutatkozás volt a fiatalságukra...

Édesanyám aztán lassan helyrejött, és 1909. október 3-án megszülettem én. Később születtek még testvéreim, de nem voltak életképesek, mind korán meghaltak.

 

A legelső emlékek még a világháború előtti időből maradtak meg bennem. Három-négy éves lehettem, amikor leégett Tusnádfürdőnek egy nagyon szép épülete, a kúrszalon. Ez olyan társalgó, közösségi helye volt a fürdőnek. Egy nagyon-nagyon szép kétemeletes épület volt, benne klub, kártyajátékok, társasjátékok, olvasóterem, könyvtár, üzletek – egyszóval minden, amit el lehet gondolni, ami szórakoztatta a vendégeket. Mint kicsi gyermek én még emlékszem rá. Mindenféle volt ott, még fényképészet is, ami nagyon izgatott engemet. Az egykori épület alapját még most is lehet látni, ott, ahol most a négyes kantin van. Látszik az alap egy része, de kifelé az utca felé is folytatódott még az épület. És ez a csodálatos, gazdag építmény egy óra alatt elpusztult teljesen. Attól gyulladt meg, hogy amikor építették, a kéményébe valami fa bele lett építve. A gondnok, aki ott lakott a földszinten, tüzelt, és a kéménytűztől lángra kapott az egész épület.

Emlékszem, ősz volt, amikor leégett. Egy este édesapám kiment az udvarra, és onnan kiáltotta: – Gyere, fiam, nézd meg, minden milyen világos! – Hát ég valami! – Én nagyanyámmal otthon maradtam, a szüleim pedig elmentek. Amikor hazajöttek, elmondták, hogy meggyúlt a kúrszalon, és porig égett. Akkor még nem volt tűzoltóság, nem volt víz, nem lehetett tenni semmit. Az épület pléhvel volt fedve, azok a pléhdarabok áttüzesedtek, és úgy repültek a levegőben, mint a repülőgép. Olyan tüzesen. Azt mondták édesanyámék, hogy a csendőrség messze tartotta onnan a közönséget, nem lehetett a közelébe se menni.

De hát ez óriási kár volt akkor. Gyönyörű épület volt. Négy tornya volt, kép is maradt fenn róla. Voltam én is benne, mert vásároltak ott nekem is játékot, de hát ki nézte akkor, hogy hány tornya van, és hogy hogyan van megépítve.

A kúrszalon a fürdő tulajdona volt. Mert úgy volt akkor, hogy amikor itt megalakult a fürdő valamikor az 1800-as évek végén, a háztulajdonosok ingyen kaptak telket, de ennek fejében szigorúan meg volt határozva nekik, hogy néhány éven belül épületet kell építeniük arra a telekre, de nem akármilyen épületet, hanem csakis emeletes, villaszerű házat. Akkoriban itt nem voltak utcák, csak villák voltak, és minden villának neve is volt. Hát ezt a kúrszalont is a háztulajdonosok részvénytársasága építtette volt, de volt benne bérlő, aki berendezte és működtette.

 

A fürdő akkor még egészen kicsi volt. Itt az állomáson felüli és az Olton túli rész egyáltalán nem létezett, errefelé csak erdőség volt. A déli részen, amit Legyesnek hívunk, ott sem volt egyéb semmi, csak egy nagy istálló a postakocsi lovainak. Akkora istálló volt, hogy nyolc pár ló fért belé. A fürdőnek azt a részét azért hívják most is Legyesnek, mert a nagy istálló és a lovak miatt sok volt arrafelé a légy.

Akkor még postakocsival járt mindenki, aki utazott valahová. Mindennap jött a postakocsi, az utasok itt leszálltak, megszálltak, a lovakat és a kocsit pedig abba a nagy épületbe beszállásolták. Így éltek, így utaztak akkor az emberek. Ide a fürdőre is a postakocsival jöttek a vendégek.

Az istálló közelében volt még a Legyes csárda is. Ezeket az épületeket később mind lebontották, és mivel a telek a közösé volt, felparcellázták, és végül azt is eladták.

 

Emlékszem arra a napra is, amikor kitört az első világháború. Nyár volt, és egy barátnőmmel, aki pár hónappal idősebb volt, mint én, ott sétálunk az állomás felé. Az állomás akkor nem ilyen volt, mint most, akkor még olyan volt, mint a régi állomások, mint amilyennek egy valódi állomásnak lennie kell. Nemcsak úgy Isten számába, hogy a sínek mellett van valahol egy állomásépület, hanem szépen, ízlésesen az egész állomás be volt kerítve. Az út mellett végig egy szép kerítés volt. A kerítésen keresztül az állomáshoz volt egy bejárás, ez volt a fenti főbejárat, de az áruforgalom számára volt egy másik bejárat is lent egészen a Mariska-villa felé, mert addig tartott a rakterület. Akkor még a tehervonatok is megálltak itten, raktár is volt, és még annak is volt kapuja. Hát ahogy mi ott járunk a barátnőmmel, egyszer arra leszünk figyelmesek, hogy hát a kapuk be vannak zárva. Mind a két kapu! Emlékszem, ezen nagyon csodálkoztunk mi ketten, hogy hát ezeket a kapukat vajon mért zárták be. Akkor ennél okosabbak ott nem lettünk, de aztán másnap megmondták, hogy kitört a háború, és azért zárták be a kapukat az állomáson. Ez volt 1914-ben.

Eltelt két esztendő, nyár volt megint. Hát egyszer jönnek csendőrök, és parancsolják, hogy meneküljön mindenki, mert jönnek az oláhok. Udvarról udvarra jártak a kakastollas csendőrök. Itt volt a csendőrparancsnokság az állomással szemben, ahol most a blokkok vannak. A tulajdonost Urszuly Gyulának hívták, az ő házát bérelték a csendőrök laktanyának. Édesapám mint állami alkalmazott a parancsra köteles volt elmenekülni, mert ha nem, megbüntették volna. Ki volt adva nekünk, hogy meddig kell menni. A Dunántúlra menekültünk, Veszprém–Varsány–Sikátor! – ez volt a jelszó. Veszprém volt a megye, Varsány a község és Sikátor egy kisebb település. De jó gazdák laktak benne, jól is fogadtak minket ott. Csak valami ruhaneműt tudtunk vinni, egyebet semmit. Az értékes holmit édesapám itthon elásta, úgyhogy az megmaradt. De ami nem volt elásva, abból sok mindent elvittek a katonák emlékbe. Szegény beteg nagyanyámat nem bántották, ő itthon maradt, szegény nem járt ki, otthon volt örökké, s a katonák, akik bementek hozzá, örökké csak élelmet kértek. Mi elmentünk innen nyár végén, és aztán kora tavasszal már jöttünk is haza, akkorra kiverték innen a románokat. Én csak a sapkájukat láttam, azt is csak azért, mert itt maradt valahogy egy román katonasapka. Azt azért megnéztem jól: ilyen kéttornyú sapka volt, itt elül is fel volt állva s hátul is. De aztán láttam még románokat pár évvel később, akkor már jártak mindenfelé jobbra-balra, már nem volt, aki őket innen kiverje.

A világháború tartott tovább, és végül édesapám is belékeveredett. Az első mozgósításkor még nem vitték el, de utána behívták többször is. Haza-hazaengedték, de aztán elvitték megint. Szenvedni sokat szenvedett, a legtöbbet az oroszoknál a fagytól. Az neki borzasztó volt, mert ő a veséjével beteg volt, és olyan esetek is voltak az orosz fronton, hogy be voltak kerítve, tél volt, és amikor fel akart kelni, nem tudott, mert a köpönyege a földhöz odafagyott. Szegény édesanyám közben itthon velem s a beteg nagyanyámmal egyedül kínlódott. Egy képem van édesapámtól, egy csoportkép. De azt úgy őrzöm! Olaszországban, Udinében volt katona, ott nagy harcok voltak. Ő az egészségügynél szolgált, vöröskeresztes volt, ott készült a kép.

 

 

 

A második háború vége felé, 1943-ban a fürdő külső részén megépítették Magyarország vármegyéinek turulmadaras emlékművét, amit aztán a kommunisták persze később leromboltak. Előbb csak a turult vették le róla, azután ledöntötték az emlékművet is, és még azt is utasításba adták, hogy az emlékmű darabjait a kőbányában, odalent a Carpitusban be kell zúzni. De hát a munkások ezt nem hajtották végre, hanem elrejtették a köveket, ahova tudták. Még az Oltban, a víz alatt is volt belőlük. Amikor szabad világ lett, akkor kiegészítve visszaállították megint.

Amikor ez az emlékmű-visszaállítás történt, egyszerre sok lett itt a hős. Olvasom a tavaly az újságban, hogy azt az emlékművet magyar világban ez és ez építette. Hát azt hittem, a guta megüt! Hát hogy lehet ekkorát hazudni, amikor azt ő nem építette?! Még a zászlórúd – mert az is fel volt állítva oda mögé –, még annak sincs tíz éve, hogy lerothadt onnan. Hát hogy tudnak így hazudni az emberek? Kiírta, uram, az újságba, hogy azt az ő apja építette!

Én 1943-ban ott voltam a kicsi fiammal az emlékműavatáson – emlékszem, egy-egy zászlócska volt az óvodások kezében –, és már akkor is jól megfigyeltem mindent. Mert valahogy úgy vagyok születve, hogy engem érdekel minden, és meg is jegyzek mindent. Az emlékmű előtt a kőasztalkának a teteje ki volt vésve, és abba a kivésett üregbe Magyarország minden vármegyéjéből föld volt beletéve. Azt a földet azóta lehet, hogy kidobták, de én százszázalékosan tudom, hogy akkor ott volt, és ott kéne legyen most is. Az emberek nagy része nem sokat törődött az ilyesmivel, de én akkor is jól megnéztem mindent. Mondom, már mint gyermek tudtam itt minden villának a nevét. Hát arra is emlékszem jól, ami az emlékművön volt. Most nem tudom, hogy néz ki, mert nem tudok oda kimenni, de akkor nagyon szép munka volt, a kövek mind szépen meg voltak csiszolva. De nem telt belé egypár hónap, itt nálunk is kitört a háború, jöttek az oroszok. Már akkor az emlékműállításkor erősen forrt a fazék.

 

A fürdő az én fiatalkoromban még egészen kicsi volt. A katolikus templom helyén csak egy kicsi kápolna volt, amit a tusnádfalusiak építettek valamikor az 1920-as években közadakozásból. Iskolaépület egyáltalán nem volt, és nem volt iskola sem. Az osztatlan elemi iskola először az Eldorádó étteremben, a mai Tulipán vendéglő helyén kezdett el működni, majd később áttették a Bánffy-villába. De ez már csak a második háború után. Itt Albertini Lídia volt az első tanítónő, akinek az édesapja a világháború előtt a fürdőtelep igazgatója volt. A kommunista időben a fürdőigazgatóság működött az ők villájukban. Az Albertini-villa, a Kühnle-villa, a Katica-villa – ezek voltak a város közepében, szemben a Három Huszárral – most park van azon a helyen.

A fürdő régi épületei mind az eszemben vannak, minden villa nevét tudom most is. Később, a kommunizmus alatt megszámozták a villákat, de én szám után egyet sem tudnék most megnevezni, csak így, a valódi nevük szerint.

Gyermekkoromban a fürdő felső része, ahol én leéltem az életemet, még teljesen lakatlan volt. Itt nem volt semmi, csak az utászház egyedül, amiben mi laktunk. Sehol semmi, semmi, semmi. A mi pulykáink ott jártak, ahol akartak. Lejjebb, a vasútállomás körül is csak három épület állt: az Urszuly Gyula házát a csendőrök bérelték, mellette volt a Mariska-villa, arrább a Csedő Etelka néni háza, abból lett később a református imaház. Több semmi. Az állomáson kívül ez a hatalmas nagy terület mind a Mariska-villa tulajdonosáé volt. A fenti része, ami a hegytetőn van, mind gyümölcsös volt. Alma, körte, szilva, cseresznye, minden volt ott. Én még azokon a cseresznyefákon mászkáltam. Aztán felparcellázták. Édesapám ezt a csúnya területet vette meg itt bent, ahol most vagyunk, mert a szép telkek már mind el voltak adva, neki már csak ez maradt. Később aztán, a második háború után nagy későre megépítették odafent az ötös kantint, és kezdett terjeszkedni a város errefelé is.

Itt fent a régi országút mellett a két háború között nevezetes épület volt az Ida-villa. Gyönyörű szép építmény még ma is, ámbár a benne lakó cigányok lassan teljesen tönkretették. Valamikor panzió, kifőzde volt benne. Vele szemben, az út másik oldalán hatalmas, földbe ásott jégpince is tartozott hozzá, amiben a húst, a levágott marhákat tartották. Itt a szomszédomban a Puica-villa egy öreg román zsidóé volt, aki amikor unatkozott itt egyedül, hát kiállt a ház elé, és sorra állította meg a felcsíki szekereket, amelyikek szállították a deszkát, a fát be Brassóba és a Regátba. Az öreg töltött egy-két pohár pálinkát a fogatosnak, és amíg ott poharaztak, szépen magyarul elbeszélgetett velük a világ dolgairól.

Az első háború előtti időkből ma már nem sok épület áll. Ilyen például a Bence-villa, az, ahol most legutoljára a posta volt, az országúton belül. Ez egy tanárnak volt a tulajdona, akinek volt két leánya, azokat is jól ismertem. Aztán ebből a régi időből maradt még meg átépített formában a Katica-villa a Három Huszárral szemben, de maga a Három Huszár már azután épült. A Katica-villában valamikor szálloda, vendéglő és kocsma volt, de nem egyedül szolgált erre a célra, hanem volt neki egy ugyanolyan társa is. Az udvaron a két gyönyörű villa egy szép híddal volt összekötve. Itt dolgozott az én édesanyám is. Több épület abból a régi időből már nincsen meg, leégett mind, ami volt. Kevés villa volt akkor, és az idők során sok közülük elégett. Gondatlanságból is és akarattal is. Nincs fogalma!

A legnagyobb kár a kúrszalon leégése volt 1913 őszén, amiről már beszéltem. Aztán vele szemben, az országúton belül volt még egy villa, ami már az én koromban is nagyon öreg villa volt, hát elégett az is. Valami Tóthéknak hívták azokat. Aztán a fürdő felett egy nagy meredek hegyen, abban az irányban, ahol az utolsó időben Cseunak4 volt a villája, amit régen Lili-villának hívtak, a háromszéki Mikes grófoknak volt ott egy nagy rezidenciájuk. De nagy! Fent volt az egész építmény a sziklán, a hegytetőn, egy rettentő csúf helyen, ahol most már nincsen semmi sem. Három épületből állott. A lakóépületek, a villák kétemeletesek voltak, és középen volt még egy szintén igen nagy épület, ami kantin, ebédlő, konyha volt és a kisegítő személyzetnek lakás. Fából volt építve az egész. Nagyon szép volt. Lent azon a nyílt téren, ahol a Lili-villa és a Rákosi-villa volt, egy szép sétatér volt csinálva, és abból a sétatérből indult a kocsiút fel egészen az épületekig. Az út oldala is szépen ki volt kövezve. Lent az aljban volt egy kisebb épület, ami szintén a rezidenciához tartozott, abban szolgált egy gondnok, aki vigyázott az épületekre. Az én időmben a gondnok egy asztalos volt, Gál Sándornak hívták, vannak itt maradékai. Szép volt nagyon az a napsütötte oldal, a szép kirakott kőfalak, kőfal tetején végig a vaskorlát és fent azok a gyönyörű villák. A grófok kiadták bérbe az egészet, nagy élet volt ott fent, és nagyon jól ment minden. Sok zsidó vendég is volt, mert a zsidók nagyon szerették azokat az épületeket. Egy időben szanatórium is volt benne, amikor az egyik Práger-villa tulajdonosa, egy osztrák orvos egy társával bérelte azokat a villákat ott fenn. Svájcnak hívták a szanatóriumot, Svájci-villa. Végül aztán eladták az egészet. Egy Fényes nevű zsidó vette volt meg, aki aztán egy szép éjszaka meggyújtotta s elégette azért, hogy a biztosítékot felvegye. Ő maga magának!

A Práger család osztrák származású volt, és két szép villájuk volt itt közvetlenül egymás mellett: az egyik a Práger Gizié, az innenső pedig a testvéréé, a Práger Ká-    rolyé. Ez a Práger Károly orvos volt, volt rendelője is alul a villában, és ő bérelte fent a Svájcot is. A két villát később eladták egy Etinger nevű osztrák orvosnak, így aztán a két Práger-villából Etinger-villa lett. Ma így ismerik a tusnádfürdőiek, mert a kommunista időben egybe is építették a két épületet. Az épület ott van ma is a milíciával szemben, de már elég leromlott állapotban, mert a rendszerváltás után nem volt, aki megörökölje, mert Etinger doktornak csak két vénkisasszony leánya volt. Bő fodros szoknyában, ilyen németes dirndli ruhákban jártak mindig. Ki tudja, hova lettek a kisasszonyok!

Nevezetes személy volt a vén Bors Ilona kisasszony is, aki a csíkszentkirályi Bors bárók közül való volt, öreg korában Rákosi mérnök udvarolgatott neki. Az ő villája szemben volt az Astoriával (ezt ma Bölénynek mondják), ahhoz a villasorhoz tartozott, amit a Tusnád Szálló építésekor letaroltak. A Bors Ilona kisasszonyé mellett ott volt még az Adler-villa, aztán az Apor-villa – ezek mind arccal a külső útra néztek, keletre, szembe a heggyel és az Astoriával. Arrább a Bánffy grófoknak is volt villájuk, mégpedig azon a helyen, ahol a szerpentin indul kifelé a Szent Anna-tóhoz. Na, abból sincs meg semmi, a helyére építették azt a garzonblokkot, amit a tusnádiak „Maszúrdnak” hívnak.

A Három Huszár sincsen meg már, pedig az én időmben az volt itt Tusnádon a legnagyobb szálloda és vendéglő.⁵ A fürdő közepén, az országúton belül két épület állt egymással szemben, ezekben voltak a kiadó szobák. Közöttük hátul hosszan egy harmadik épület volt építve, ez volt a nagyterem. Szóval a három épület olyan U alakot formázott, és a nagyterem előtt, az U szárában volt egy nagy udvar, ahol nyáron terítettek a vendégeknek. Mindezek mellett oda tartozott még egy negyedik épület is, ami csak direkt szálloda volt. Ez az egy épület belőle még ma is áll, ott van most a városi könyvtár, de az most úgy néz ki, hogy akármikor összeroskadhat. Ugye nem javítanak ezek semmit. Úgy tudom, a Három Huszárt egy Grün nevű öreg bácsi, akinek Arad mellett, Pécskán nagy gőzmalma volt, vette volt meg az egyik leányának nászajándékba. De azt már nem tudom, hogy kitől vette. A leánya férje orvos volt Szeredában, de az már nem jut eszembe, hogy hogyan is hívták. Meghalt a háborúkor, és akkor a felesége eladta ezt az épületet itt. Grün bácsi a másik leányának is vett volt egy villát, mégpedig a Pauli-villát, arra ott fel, ahol megyünk ki a poliklinika felé. Az volt a Pauli – én csak így tudom a villák nevét, másként nem tudom.

A villák tulajdonosai általában nem laktak itt helyben, legfeljebb egy-kettő volt közöttük, aki állandóan itt lakott. Legtöbbjük a környékbeli városokból volt, sőt még román tulajdonosok is voltak. Ott, ahol megyünk le a Kicsi kúthoz a Malom csárda felé, volt egy tiszta fából épült ház, ami már úgy meg volt feketedve, hogy egészen fekete volt a fa, hát annak például román volt a tulajdonosa. Úgy is hívták a házat is, hogy Bogdán-villa. Vele szemben a másikat pedig úgy hívták, hogy Pap-villa. Annak a tulajdonosa tanár volt Csíkszeredában. A felesége egy nagyszájú, veszekedős asszony volt, mindenki félt tőle, mint gyermek én is jól emlékszem rá. De aztán a Bogdánt lebontották, a Pap-villát pedig átépítették. Egy egyszerű tornácos épület volt, most üzlet van benne.

Visszább, ahol most az Anna vendéglő van, ott volt a Blága-villa. Azok is románok voltak, román pap volt a tulajdonos vagy mi. Szép kertje, szép parkja, szép gyümölcsöse volt, a tusnádfürdői gyermekek mind onnan legeltek. De nem volt akkor itt sok gyermek, még iskola sem volt. Az országúton belül is volt még egy régi villa, de aztán azon belül már más nem volt, csak egyedül a Pax-villa. Ahogy megyünk le a gödörbe,⁶ van ott egy piros téglából épült épület, most már rogyadozik, nem lehet már lakni benne. Azt egy Aronson nevű brassói zsidó építette, akinek egy nagy szállítóvállalata volt.

A villatulajdonosok az épületeket pénzért kiadták a vendégeknek. Akinek volt itt egy villája, hát az tartott benne egy házmestert, aki felelt az épület gondozásáért. Télen-nyáron ott volt, ezért fizetést és lakható lakást kapott. A villák akkor nem voltak úgy magukra hagyva, mint most.

A kommunista időkben aztán államosították a villákat. A legtöbbjük tönkrement, mert nem gondozták őket úgy, ahogyan kellett volna. Akkor az volt a divat, hogy egy-egy gyár, szövetkezet, vállalat, szóval ahol több ember egy helyre tartozott, igényelhetett egy villát, amit aztán az az illető közösség használt. Tessék, itt van, lakjon benne, csináljon azt, amit csak akar. Így történt, hogy ide a Puica-villába minden nyáron az Írószövetség tagjai jöttek nyaralni. Én voltam akkor ott az adminisztrátor, gondoztam, rendeztem az írókat. Jöttek románok is, jöttek magyarok is, de a románok valahogy nem maradtak meg úgy az emlékezetemben, mint a magyarok. Szentimrei Jenő, Asztalos István, Faragó Józsi... Székelyudvarhelyről az öreg költő, Tompa László sokat volt itt a feleségével, Mariska nénivel együtt. No, még kik? Még voltak, de most hirtelen nem jut eszembe. Nekem Szentimrei Jenő volt a nagy barátom, de jó viszonyban voltunk Asztalossal is. Vidám, kedves ember volt, olyan ember, aki nem rázza a rongyot. Szeretett nagyon halászni, az Oltban akkor volt hal még elég. Mivel az én kicsi fiam is halászember volt, aztán ők ketten össze voltak erősen bogzódva,⁷ jártak együtt halászni le az Oltra. Végtelenül kedves, közvetlen ember volt. Sajnáltuk nagyon, amikor meghalt szegény.

 

A háború előtt nagy fürdőélet volt itt, sok volt a külföldi vendég. Jöttek a Regátból⁸ a románok, jöttek a brassói szászok, jöttek a zsidók. A brassói zsidók és a brassói szászok nagyon szerették Tusnádot, és segítették is, felkarolták, ahol csak lehetett.

Fürdőhelység lévén, Tusnádfürdőnek több fürdője is volt. Legelőször is ott volt a Stefánia. Ez meleg fürdő volt, a poliklinikán kívül a hegyoldalban. Nem tudom megmondani, hogy hány süllyesztett kád tartozott hozzá. Beépített porcelánkádak voltak, nem fakád vagy nem tudom mi. Szóval nagyon-nagyon szép volt. És tartozott hozzá három nagy úszómedence is, mind ott a fedél alatt. Mert akkor másképp gondolkoztak az emberek: nem kellett, hogy süssön a nap, a fő az volt, hogy a vízben legyen a fürdővendég. Az egyik medencének olyan veres vize volt, mint a rozsda. Ezt a veres vizű medencét egy kabin választotta el a másiktól, amelyikben olyan tiszta vizű borvíz volt, hogy a szeget is meglátta volna az ember a víz alatt. De ez a másik olyan hideg volt, hogy ki se tudom mondani! És mégis azt szerettük, mert az volt a finom. Olyan hideg volt, hogy azt hitte az ember, hogy a nyavalya kitöri, de ahogy belement, a szénsav mindjárt lerakódott az ember testére, és már nem fázott többet. De aztán ezt mind elrontották ezek a jóravaló kommunisták. Összefolytatták, összevegyítették a borvizeket, és azóta nincs meg többet az a víz. Lehet, hogy ha megkeresnék, akkor meg lehetne kapni a forrását. De most nincsen. Aztán volt még egy harmadik, egy tisztálkodó medence is. Ezt az egészet úgy hívták akkor, hogy a Stefánia. A Monarchia idején mind az uralkodócsaládtól jöttek ezek a nevek.

A Stefánia fürdőtől nem messze ott volt a Rezső fürdő – manapság Ilona fürdőként vagy Mezotermálként ismerik –, hát abban is volt két nagy medence. Mellette pedig ott volt a Rezső-forrás, aminek kitűnő gyógyvize volt. Az orvosok is rendelték a gyomornak. Sokan a betegek közül kimondottan csak ezért jöttek ide Tusnádra. Már reggel, amikor felkeltek, éhgyomorra itták. Voltak erre a célra speciális ivópoharak, úgy gyártották már az üveggyárban. Mindenki vett egy pohár vizet éhgyomorra, és sétálva, kortyonként lassan megitta. Nagyon hatásos gyógyvíz volt. De most nincsen. A kommunistáknak sikerült ezt is elrontani, úgyhogy már nincsen meg ez sem. Istenem, ezek itt nem építettek semmit, csak mindent elrontottak!

A fürdő területe mindenfelé tele volt forrásokkal. Ott, ahol indulunk le a Malom csárda felé, volt egy forrás, amelyiknek a vize elhajtotta a gyomorsavat. Annak, akinek sok volt. De lejjebb volt egy másik is, az éppen ellenkezőleg, annak volt jó, akinek nem volt elég sava. Azért, hogy legyen. Vagyis a kettő kétféle volt. Ma már ennek a forrásnak híre-pora sincsen, de emlékszem, hogy annak idején volt ott lent emelve egy nagy fedél, aminek az egyik oldala maga a szikla volt. A fedél alatt körben padok voltak, és a közepében ott volt a forrás, ami úgy volt kiképezve, hogy süllyesztve lépcsőn lehetett oda lemenni. Szép lépcsők voltak, fehér rácsos kerítéssel bekerítve, hogy nehogy valaki oda beleessen. De ez mind eltűnt onnan, megszűnt minden, csak a kopasz szikla maradt. Elrontották ezt is a kommunizmus idejében. Emlékszem, a fürdővállalat igazgatója, csupán azért, hogy ő valami nagyot csináljon, hozzapiszkáltatott a forráshoz, nem törődött azzal, hogy a borvíznek az a tulajdonsága, hogy a forrásához nem szabad hozzányúlni. Hozzányúltak, s úgy elment a víz, hogy aztán többet nem jött vissza soha, nem jelent meg. Azóta már lebontották azt a nagy fedelet is onnan, eltűnt minden.

Lejjebb még most is megvan az a kicsi forrás is, ami régen is csak úgy csepegett, ahogyan csepeg ma is. Ez megvan, de az a nagy forrás eltűnt. Se híre, se hamva.

Jelen voltam magam is, amikor a Rezső-forrásból Horthy Miklós is ivott. Ki volt téve oda egy asztal szép abrosszal, és megkínálták a kormányzót vízzel. Emlékszem, még azt mondta akkor nagy kacagva, hogy aztán nehogy itt valami rossz viccet csináljanak velem. Mert az a víz hajtó víz is volt. De mégis megitatták az öreggel. Eljött ide az udvari vonattal a feleségével együtt. Megérkezett valamikor délelőtt, megjárta magát ott, ahol akart, és aznap itt is maradt még éjszakára is. Itt állt a vonata egész éjjel az állomásban, nem félt, hogy megölik. Szalonkocsija volt neki. Ott volt a szakácsa, ebédlője, hálója, mindene volt abban a vonatban. Tusnádfürdő akkor még számított, bár kicsike volt.

 

Lent az Olt mellett ott volt a Csukás-tó, aminek a partján kezdetben még nem volt strand. Maga a tó megvolt, de úgy hívták, hogy „a csónakázó tó”, mert csónakkal is meg lehetett kerülni. Úgy volt megszervezve, hogy a tó az Oltból kapta a vizet, ami megkerülte a szigetet a tó közepén, és aztán visszafolyt az Oltba. Volt ott egy híd is a szigetre, szép volt ez is.

A strandot a Csukás-tón egy zsidó család, a brassói Aronson família építtette, mégpedig olyan feltétel mellett, hogy tíz évig ők használják, és tíz év múlva minden visszamegy a városnak. Mindent meg is építettek szépen, a tavat megnagyobbították, kőfallal bekerítették, Szászrégenből csónakokat rendeltek. A gazda a tengerpartról hozatta a homokot, hogy finom legyen. Nagyon sok kabin is volt építve, mert a strand nagy területen volt. Még fürdőmester is volt állandó szolgálatban, aki felügyelt a vendégekre, hogy nehogy valakivel valami baj történjen. Egy ügyes fiatalember volt, jól emlékszem rá, mert amikor elkészült a strand, engem a Rezső fürdőtől lehelyeztek oda a kasszához.

Egy itteni család, a Jánosi család volt a tó gondozója. Jánosi Anti kora hajnalban csónakkal ment a tavon, és minden lehullott levelet, letörött faágat, egyszóval minden szennyeződést a tó tükréről összeszedett. Volt valami hálója, szitaféléje, azzal dolgozott. Olyan szép hat fia volt, hogy csuda! És az a hat fiú mind ott nőtt fel a strandon. Az apjuk sokszor mondta nekem, hogy, Gitta, nézze meg ezt a fiamat, nézze meg ezt a fiamat, vegyen példát róla. Én vettem is, de nekem nem hat volt, csak kettő.

Nagy élet volt itt akkor. Képzelje el, minden délelőtt levonult oda a Csukás-tó partjára a katonazenekar. Egy egész raj katona jött Brassóból. Románok voltak, de ha beszéltél velük, akkor magyarul beszéltél. Délelőtt két vagy három órát ott zenéltek, állandó térzene volt a strandon. Ha a vendég megéhezett, ott volt helyben a vendéglő, és úgy fürdőruhában, ahogy volt, ott megebédelt, aztán visszament napozni vagy fürödni. Ez volt az élet.

 

Bál általában kevés volt a fürdőn, de azért mindenfelé táncoltak úgy csendesen. Ezeket nem is úgy hívták, hogy bál, hanem csak összejövetel.

De az itteni Anna-bál az aztán hetedhét országra szóló bál volt! Azt a Három Huszárban rendezték. Kint voltak az asztalok azok számára, akik fogyasztani akartak. Bent a nagyteremben pedig folyt a bál. Jaj, de szépek voltak! Én mint gyermekleány csak tátottam a számat. De megszűntek aztán ezek is. Az első háború után már nem voltak olyan keresettek, akkor már nem voltak olyan bálozhatnékok az emberek. De azelőtt igen.

Elmondok egy báli esetet, ami ma már hihetetlennek tűnik, de állítólag akkor igaz volt. Amikor tavasszal nyílik a jázmin, olyankor ez jut eszembe örökké. Mert akkor is nyílott a jázmin, akkor is olyan nagyon érzett a jázminillat, amikor Incze Dénest egy bál után a felesége meglőtte. Vannak emlékek, amik visszajárnak, ha akarom, ha nem. De hogyan is volt az akkor?

 Annak a háznak a tulajdonosa, amelyik a román templom mellett van túlfelől, egy tusnádi születésű törvénybíró, Incze Dénes volt. Az apja építette volt neki a házat. És túlfelől, ahol most bódék vannak, ott is volt egy ház, az pedig az ő öccséé, az Incze Lajosé volt. No, hát ez az Incze Dénes, a törvénybíró, beteges ember volt. Kicsi fekete bajusza, szakálla is volt. Egy sovány ember. Én féltem tőle, nem szerettem. De volt neki egy szép kikapós felesége.

Hát egy szép tavaszi reggelen szertefutott a hír a fürdőn, hogy meghalt Incze Dénes! Előbb a hatósági emberek kiderítették, hogy öngyilkos lett, de aztán változott a helyzet, és azt derítették ki, hogy a felesége lőtte meg. Mégpedig egy nagy bál után. A bálban ott voltak ketten, és az asszony körül ott legyeskedtek mindenféle nagy számottevő emberek. Mert Lili néni szép asszony volt, és egy szép asszonynak mindig kerül valaki udvarlója. Hát éjszaka hazamentek a bálból, és otthon az asszony az urát meglőtte. Azért mert útjában volt, mert szabadulni akart tőle. Elébb öngyilkosságot mondtak, de azután mégis kigurigázta a törvény, hogy a felesége csinálta. Azon csodálkoztak, hogy ha öngyilkos lett volna, akkor a jobb kezével lőtte volna meg magát, de a ballal volt meglőve. Lili nénit aztán emiatt bezárták Szeredában a börtönbe, de oda akarok kilyukadni, hogy akkora nagy bál volt itt Tusnádfürdőn az Anna-bál, hogy a szépasszonyt egy börtönőrrel hazaengedték Szeredából a börtönből, hogy itthon bálozzon. Ez volt a világ akkor, képzelje el! Ilyen világok voltak akkor.

Lili néni végül kiszabadult, itt élte le az egész életét, főképpen ház- és telekspekulációkkal foglalkozott. Végül elegáns öreg nagysága lett belőle, ott lakott a katolikus templom mellett, abban az épületben, amelyikben ma a Postabank székháza van. De aztán csúnya vége lett neki is, mert végül már nem tudott élni, mindenféle adósságokba keveredett, és aztán öngyilkos lett ő is úgy valamikor az 1950-es évek elején. Mégpedig olyan formában lett öngyilkos, hogy a szíve beteg volt, már öreg is volt nagyon, és egy este megivott egy fél liter rumot, úgyhogy reggelre meg volt meredve. Egy vaskereszt volt a sírján a temetőben, de aztán egy másik család beletemetkezett abba a sírba, úgyhogy ma már nincsen meg a vaskereszt sem. Hát így múlik el minden, de minden a világon. Ez lett a sorsa a híres szépasszonynak.

 

Kirándulni világéletemben szerettem, még egyedül is elmentem.

Ami a kirándulásokat illeti, akkor is a Szent Anna-tó volt a favorit, ugyanúgy, mint ma. A tóhoz szépen kiépített, megsepert út vezetett. Nem tudom, hogy hívják azokat az acéllemezekből csinált seprűket, amivel seperték ki a leveleket az útból. A Bánffy-villától és a Mikes-kúttól indult kifelé a szerpentin, ami állandóan karban volt tartva ki végig. De mi nem arra jártunk ki a Szent Annához, hanem itt ki a Vár vápáján⁹ mentünk, a kövesen ki az Urak ösvényéig és onnan az ösvényen tovább. Én ezt szerettem, ezen jártunk, mert ez az út szépen, menedékesen haladt ki egészen a Szent Annáig, a Mohos felé. Az Urak ösvényét is az a Rákosi mérnök tervezte, akitől az egész Tusnádfürdő helyrajza származik. A Rákosi-villa is ott volt a Lili-villa mellett, azon a szép téren, ahonnan indult kifelé a kiépített út a Mikesek rezidenciája felé.

Hasonlóan szépen megépített, megsepert út vezetett fel a Piliskére, ahol akkor megvolt a vadászház. Azt nagyon favorizálták, mert ősszel ott nagy vadászatok voltak. Külföldi urak részére. Egy darabig ezeket is valamelyik gróf rendezte, aztán ő eladta a vadászházat egy románnak, de az a román is fenntartotta az épületet, úgyhogy folyt tovább a nagy élet odakinn. Szépen meg volt építve a ház, szépen fel volt szerelve. Jöttek a külföldi vadászok, és nagy pénzeket fizettek azért, hogy lőjenek egy szarvast, egy kecskebakot¹⁰ vagy egy őzbakot. Hát oda is lehetett kirándulni menni.

Aki nem tudott olyan messzire menni, annak itt volt közel a Ludmilla, ami ugyancsak szépen karban volt tartva. Oda meg volt építve egy kilátó, előtte a fák le voltak vágva, hogy lehessen látni onnan fentről. Hát valóban gyönyörű volt onnan is a kilátás. Alatta ott volt az Apor-bástya, de onnan akkor az egész fürdőterületet lehetett látni. A sétányok, amik felvezettek a Ludmilla tetejére, szépen meg voltak építve, padokkal voltak ellátva.

Szóval itt volt a Szent Anna-tó, itt volt a Vártető, itt volt a Piliske, itt volt a Ludmilla-kilátó, itt volt az Apor-bástya, itt volt a Mikes-kút. De többet itt olyan sohasem lesz, mint akkor volt. Nem fogják ezt még egyszer úgy megcsinálni, ahogy volt.

Elsüllyedt itt minden, mint ahogy elsüllyedt az a hegy, aminek a helyén lett aztán a Szent Anna-tó. Azt is mondták, hogy tündérek laktak a tóban. Tündérleányok. És a parton volt egy kápolna, és abban volt egy káplán. Egy papocska. És csúfolkodtak örökké a tündérek a papocskával, mert be akarták csalni a tóba, de hát ő nem ment. Hogy is volt az a vers? A tegnap is jutott eszembe, még most is tudom: „Gingalló, / szent ajtó! / Főzz kását! / Nincsen só! / Ha nincs só, / kérj mástól! / Gingalló, / szent ajtó!”¹¹ – Nem is tudom, hogy hogyan jutott mindez a tegnap az eszembe. Olyan meseszerű lett már az egész.