Egy ideje (egészen pontosan 2007 augusztusától) minden idők legnagyobb gazdasági válságának rémképe tartja rettegésben a világot. Maga a válság – erőteljesen mediatizált – képzete által keltett félelem és az azt követő magatartási minták tovább mélyítik a válságot. Életünk minden területén érezhető válsághangulat, és a reálgazdaságba is begyűrűző pénzügyi válság arra késztet, hogy elgondolkozzam a vidéki életet fenyegető veszélyeken, és számba vegyem a László Ervin által Világváltásnak nevezett folyamatban rejlő esélyeket, lehetőségeket, melyeket a vidékfejlesztés területén látok.¹

A globális kapitalizmus krízise előre jelezhető volt, és elkerülhetetlennek bizonyult.² Az egyes kormányok, az Egyesült Államok és az Európai Unió által eddig megfogalmazott válságkezelő programok csak tüneti kezelésre alkalmasak, nem segítik a válság utáni új gazdaság és társadalom kialakulását. Továbbra is a szociális következmények enyhítése a cél, a szociális kérdés megoldása helyett. A fogyasztás élénkítését szolgáló intézkedések, valamint a válság által legsúlyosabban érintett nagyvállalatoknak és bankoknak nyújtandó állami támogatás tovább növeli az állami adósságállományt. Mindezek az azonnali, pánikszerűen megfogalmazott intézkedések tovább erősítik a válságot, és súlyosbítják annak következményeit. A válságra válaszként megfogalmazott, rögtönzött vállalati stratégiák jelentős része a válságot ürügyként használja az elmúlt évek hibás gazdasági döntéseinek korrigálására (tőkeújraértékelés, személyzeti leépítés, költségcsökkentés). Nem kétséges, hogy a válság nyomán sokan újjászületnek, radikálisan szakítva az addigi felelőtlen gazdálkodás gyakorlatával. Hogy ezekből az újjászületésekből, a túlélők győzelméből születik-e majd egy új, fenntartható világ, most még erősen kérdésesnek látszik.

A válság tulajdonképpen esély egy más, az eddigitől gyökereiben eltérő gazdaság és társadalom kialakulására. Ehhez azonban fel kell ismerni, és tudatosítani kell, hogy a válság gyökereiben az emberi társadalom morális romlásának következménye.³ Mert morális romlás az, ahogyan az emberiség a természettel, az élővilággal és önmaga jövőjével, a jövő generációk életével felelőtlenül bánt a fogyasztói társadalom eltelt száz esztendejében. A globális felmelegedés, a fosszilis energiaforrások kimerülése tulajdonképpen az ember minden áron való profithajhászásának, a munka nélküli jövedelemszerzési vágyának és az értelmetlen versengésnek a következménye. Morális romlás az is, ahogyan a gazdaságban az értékadó folyamatokat kiengedték a társadalmi és erkölcsi ellenőrzés alól, és a profit növelése érdekében arra buzdítottak, és lehetővé tették a bankok, hogy elfogyasszuk a jövőbeli várható termelésünk jövedelmeit, eladósítva államokat és a polgárokat egyaránt.⁴

A gazdasági válságból egy reális szükségletekre és létező, valamint fenntartható erőforrásokra épülő gazdasági modellel lehet kilábalni. A gazdaság az együttműködés és nem az esztelen verseny területe kell hogy legyen. Együttműködés az emberek között a szükségletek kielégítésére, az innovációra, hogy megtaláljuk a megoldásokat a problémákra, és biztosítsuk az erőforrásokat a szükséges cselekvéshez. Együttműködés az élővilággal, állatokkal, növényekkel a Föld élővilágának fenntarthatósága érdekében. Együttműködés a jövő nemzedékeivel az emberiség jövőjének biztosítása érdekében.⁵

A vidéki élet a modernizáció következtében végveszélybe került. A falvak elnéptelenedtek, a kiöregedett lakosság nem képes és nem is érdekelt a vidéki tájat fenntartani. Spontán erdősödés és garázdálkodó vadak uralják a hajdan művelt vidéki tájat. A vidék felszámolását szolgálta számos modernizációs törekvés mind a kapitalista, mind a szocialista modernizáció alatt. A falu bizonyult a gazdasági növekedés számára létfontosságú olcsó és képzetlen munkaerő forrásának. Ezért fogalmaztak meg kormányok többé-kevésbé nyíltan faluellenes gazdaságpolitikákat a huszadik században az egész világon. Az élelmiszertermelés ipari formái szükségtelenné tették a vidéki közösségeket. A modernizációs propaganda sikeresen meggyőzte a falvak lakosságát, hogy a jövendő nemzedékeknek csak a város biztosíthat életet. A Föld számos országában felszámolták a vidéki élet keretét adó természetes ökológiai rendszereket, őserdőket, legeltethető pusztákat és hegyvidéket, árgazdálkodásra alkalmas vizes élőhelyeket.

A falu válsága tulajdonképpen jóval megelőzte és ugyanakkor előrevetítette a jelenlegi világválságot. Azok a politikák és gazdasági magatartás, mely a vidéket tönkretette, juttatta az emberi civilizációt a végveszélybe. Az már most látszik, hogy a gazdasági válság a nagyvárosok lakóit, a globális fogyasztói társadalomtól függő „bérrabszolgák” több százmilliónyi táborát fogja a legsúlyosabban érinteni. Azokat, akik képtelenek saját erőből magukat eltartani. Kevésbé fognak szenvedni azok a vidékek, ahol még létezik az önfenntartás becsülete és tudása. A szabadságnak az az érzése, hogy az ember és családjának élete kevésbé függ számára kiszámíthatatlan és ellenőrizhetetlen tényezőktől, sokak számára bizalmat és pozitív jövőképet fog eredményezni, még alacsony jövedelemszintek mellett is. Romániában, egyedi jelenségként a rendszerváltás nyomán, szociális indíttatású visszaköltözés indult be városról falura. A globális fogyasztásra termelő vállalatoktól elbocsátott munkaerőt azonban a vidék nem tudja befogadni. Nincsen infrastruktúra, hiányzik a vidéki gazdaság, és nem is akarnak ezek a munkások mezőgazdasággal foglalkozni. Legtöbb esetben mélyen megvetik azokat, akik „még mindig a földet túrják”. Az alapvető válság a fejekben és az értékrendben van. A fogyasztás korlátlan növelésére alapozott gazdasági növekedés ideológiája által agymosott „rabszolgák” fejében a természetközeli élethez szükséges szemlélet kialakulása hosszadalmas és fájdalmas lesz. Az öncélú fogyasztás szenvedélybetegség.⁶ A felébredés és a gyógyulás az elvonási tünetek egész sorával fog járni.

A válságból csak az ökológiai szemlélet meghonosodásával tudunk kilábalni. A gazdaság és társadalom érdekeit alá kell hogy rendeljük az ökológiai fenntarthatóság követelményeinek. Ha eddig úgy gondolkodtunk, hogy ami a gazdaságnak jó, az jó kell hogy legyen a természetnek is, ezután úgy kell élnünk, hogy ami jó a természetnek, az kell hogy jó legyen a gazdaságnak is. Az ökológiai egyensúly fenntartása csak természetközeli életformával és tudatos természetvédelemmel lehetséges.

Az Európai Unió az elmúlt évtizedben felismerte, hogy az ember által lakott ökológiai rendszerek fenntartása érdekében – az egyébként a második világháború utáni éhezéseket követően prioritást élvező élelmiszer-termelésen túl – a vidéki élet támogatásra szorul. Közösségi politikák és a vidékfejlesztés céljából létesített támogatási alapok szolgálják a vidék átalakítását, a Corki Nyilatkozatban megfogalmazott élhető vidék jövőjét. Az EU vidékfejlesztési politikáját, a mezőgazdaságon és élelmiszer-termelésen túlmenően a tiszta levegő, az élővilág sokszínűségének megőrzése, valamint esztétikai szempontokat is érvényesítő tájfenntartás motiválja. A vidék felértékelődni látszik mint az élővilág fennmaradásához elengedhetetlen közjavak előállításának színhelye. A fosszilis tüzelőanyagok elfogyásának perspektívája a vidéket mint megújuló energiatermelőt is jelentős tényezővé avatta. A jelenlegi intenzív mezőgazdaság kőolajfüggése – a nagy mennyiségben felhasznált üzemanyag és műtrágyák miatt – komoly technológiaváltást tesz szükségessé. Az organikus vagy biotermelés azonban nem képes alacsony hozamaival kielégíteni a világ élelemszükségletét. A globális fölmelegedés okozta klímaváltozás és a víztartalékok kimerülése élelmezési válságot vetít a gazdasági válság mellé. Mindez újabb kihívást jelent a vidék számára. A megoldás a decentralizált módon, helyben, helyi erőforrásokra alapozott ökológiai szemléletű élelmiszer-előállítás lehet.

Ahhoz, hogy a komplex világválság által nyújtott lehetőségeket is számba vehessük, szükséges a vidék fogalmának egyértelmű meghatározása, Sajnos a jelenleg a vidékfejlesztésben használatos vidékdefiníciók nem a vidék lényegi elemét, a természetközelséget használják, hanem a vidéki életforma gazdasági és népesedési sajátosságait veszik alapul. Általában mezőgazdasággal foglalkozó és alacsony népsűrűséggel jellemezhető településeket tekintenek vidéki településnek. Ez a meghatározás érvényes a jelenlegi falvak és vidéki kisvárosok jellemzésére, de nem ad lehetőséget más gazdasági sajátosságokkal, pl. fejlett szolgáltatóiparral rendelkező térségek vidéki jellegének megőrzéséhez.⁷

Megközelítésemben a vidéket nem a várostól megkülönböztető jegyekkel kell definiálni: „vidék az, ami nem város.” Még nem, tenném hozzá. Egy ilyen meghatározás magában hordozza az urbanizáció önös célját mint vidékfejlesztési célt. A jelenleg meghirdetett vidékfejlesztési programok nagy része pontosan a városéhoz hasonló infrastruktúra létrehozását célozza a falvakban. A modernizációs politikák nagy része tulajdonképpen várossá szeretné alakítani a falvakat, ezáltal megszüntetve a vidéket. Azt ígérik a vidéken élők számára, hogy a városon élő emberekkel azonos életszínvonalon fognak élni. Számomra sokkal hasznosabb és az elemzésemet is lehetővé tevő meghatározás a vidéket mint a természettel együttélésre törekvő ember által lakott térséget határozza meg. A természetközelség, a természetben élés és a természeti erőforrások fenntartható felhasználása mint vidéki emberi tevékenység definiálja a vidéket.⁸ Meghatározásom szerint minden olyan ún. fejlesztési törekvés, mely a vidék kapcsolatát a természettel gyengíti vagy megszünteti, mint amilyen az infrastruktúra-fejlesztések nagy része, vagy csökkenti a természeti erőforrások fenntarthatóságát, mint ahogy egyes erdőkitermelési gazdaságok telepítése teszi, vagy növeli a falu kiszolgáltatottságát nem saját természetes erőforráskészletének felhasználásával, mint ahogy a földgáz bevezetése falura teszi, tulajdonképpen a vidék felszámolásának lépéseit jelenti. Megközelítésemben a vidéki élet lényege, hogy a vidéken élő emberek tudatosan törekednek az általuk lakott területen lévő ökológiai rendszerekkel együttműködni, azoknak részévé válni gazdálkodásukkal és fenntartani azokat. A település jellege ebben a megközelítésben következmény. Elvileg elképzelhető akár egy város is mint vidéki közösség, amennyiben életformáját a természetközeli és ökológiai szempontoknak veti alá. A lakosság népsűrűsége sem meghatározó elem, hanem az ökológiai rendszer embert eltartó képességének az eredménye. Gondolom, világosan látszik, hogy a hagyományos gazdálkodást folytató falusi közösség sokáig megfelelt a fenti elvárásnak, de a modernizáció következtében elveszítette vidéki jellegének számos meghatározó elemét. A mai falu a környezetromboló fogyasztói társadalom melegágya, ahol a média által forgalmazott fogyasztói modell megjelenése és befogadása talán visszafordíthatatlan, a természetes élettől elidegenítő változásokat hozott falvaink életében. A szemét megjelenése szinte mindenhol a patakok mentén és az eldugottabb völgyekben, a mezőről dologidőben a szappanopera kezdésére hazarohanó emberek, a falutól idegen, sok esetben messzi földről importált ételek fogyasztása, a nagy centralizált ellátó rendszerektől való függés (villany, gáz, csatorna, ivóvíz) mind a vidéki jelleget rombolja. A fogyasztói társadalom civilizációja nem fenntartható, de még újdonság, és rövid távon életszínvonal-növekedéssel kecsegtet a falvak népe számára. Fájdalmas lecke, amikor a villany-, víz- és gázszámlák, a Digi TV kifizetésére nem elegendő a háztáji gazdaság – sok esetben csak a tejpénzből álló – jövedelme. A mesterségesen keltett szükségletek ki nem elégíthetősége boldogtalan emberek sokaságát teremti meg a vidéken. Ami eddig elég volt, ma már nem elég. Az emberek rájönnek, hogy ők tulajdonképpen szegények, mert nem élhetnek úgy, mint azt a tévében látták, vagy ahogyan városon élnek a rokonaik. Mivel nincsen választási szabadságuk, ezt a szociális helyzetet kilátástalannak, erkölcsrombolónak érzik, ami tönkreteszi a munkakultúrát, és sok esetben az alkohol fogyasztásához vezet, az illúziókat kergetve tovább. Falvaink nagy része ma környezet- és önrombolóbb életet él, mint számos város teszi azt.

Ezért van szükség a vidék fejlesztésére. Hogy a vidék valóban élhető és fenntartható legyen.

A vidék fogalmának meghatározása után szükséges a fejlesztés kérdésével foglalkoznom. A válság változást fog hozni. A változási szükséglet felismerését változtatási politikák, stratégiák megfogalmazása és cselekvés követi majd. Mindez valamilyen fejlesztési erőfeszítésként fogalmazódik meg. A fejlesztés fogalma azonban nem ideológia- és értéksemleges. David Korten meghatározása szerint a fejlesztés egy adott közösség saját erőforrásainak menedzselési hatékonyságának növelésével történik. A saját erőforrás és a fenntarthatóság alapvető követelmény az egyoldalú függőségi viszony elkerülésének és a jövő biztosításának érdekében. A fejlesztés célja az adott közösség elvárásai szerinti életminőség javulása. Az életminőség azonban kultúrafüggő. Teljesen mást jelent egy nyugat-európai faluban, és mást az Amazonas dzsungelében vagy Énlakán.⁹

Nagy veszélyt hordoz magában az életminőség-fogalmak idegen, távoli kultúrákból való importálása a fejlesztést szolgáló pénzekkel együtt. A kultúraidegen célok megfogalmazásával tulajdonképpen elveszítjük a helyi közösség bevonásának lehetőségét, részvételét a fejlesztésben. Az EU által vezérelt vidékfejlesztési politika célrendszere számos ilyen, a helyi kultúrának idegen elemet tartalmaz. Ebben látom az egyik okát, a túlzottan bürokratikus ügykezelés mellett, hogy nehezen kerülnek felhasználásra a vidékfejlesztési célzatú források. Az erdélyi falvak fejlesztésének egyik alapvető akadálya pontosan az életminőség megfogalmazásában tetten érhető megegyezéshiány, a több életmodell versenye.

A válság a vidék életében kedvező változást is hozhat. A természetközeli és ökológiai szemléletű életforma értékének tudatosítása és az emberi civilizáció túlélésének feltételeként való megfogalmazása felértékelheti a vidéket, amennyiben a vidék valóban ökológiai szemléletűvé alakul. Közpolitikák és azokhoz rendelt források segíthetik a vidék ökológiai szemléletű átalakulását. Ehhez azonban a kormányoknak tovább kell lépniük a „vidék mint olcsó életforma és szociális menedékhely” szemléleten. A gazdasági válság a városokban képzett embereket vidéki vagy kettős életformára késztethet. Amennyiben ezek közt a tudatos jelenlétre törekvők száma meghatározó lesz, akkor a visszatelepedők vagy betelepedők szemléleti váltást hozhatnak a vidéken. Tudásukkal, igényességükkel és nem utolsósorban megtakarított pénzükkel, valamint saját magatartásukkal felértékelhetik, visszaadhatják a vidéki élet méltóságát. A benépesedő és környezetébe akár globálisan integrálódott vidék autonóm problémamegoldó képessége jelentősen növekedhet, ezáltal növelve az ott élők jövőbe vetett bizalmát. Az élelmiszer előállítása felértékelődik. A szállítási költségek növekedése miatt már gazdaságilag is érdemes lesz a minőségi élelem helyben történő előállítása és kis távolságra lévő regionális piacokra való szállítása. A pénzhiány megnövelheti a közvetlen árucsere és a gazdasági együttműködés lehetőségeit. Alternatív gazdasági modellek léphetnek működésbe. A kommunikációs költségek csökkenése lehetővé teszi szolgáltató munkahelyek vidékre telepítését. A kedvező természeti és tájfeltételek, a szép vidéki élet vonzóvá teheti alkotó szakmák művelőinek, művészeknek, kutatóknak, tanároknak vidékre települését. Az ökológiai szemlélet megteremti a decentralizált, alternatív energiaforrások telepítését vidéken. Biogázból előállított villamos és hőenergia, napkollektorok és szélturbinák jelenhetnek meg a vidéken.¹⁰

Mindezek a lehetőségek azonban csak a vidéken élők jelenlegi szemléletének jelentős változásával történhetnek meg. A vidéki közösségeknek fel kell adniuk a sok esetben idegengyűlölet formájában is jelentkező zártságukat. Nyitott, befogadó közösségekké kell alakulniuk, új eszmék, kultúrák és emberek fogadására készekké. A hagyományos gazdálkodás helyett tudásalapú, korszerű, ökológiai szemléletű komplex tájgazdálkodást kell megtanulni és művelni.