Az Idei în Dialog júniusi száma valódi kulturális párbeszéd-mozaik. Irodalomtól filozófiáig, vallástörténettől filmkritikáig, antropológiától történelemig sokféle témában olvashatunk benne tanulmányokat, esszéket, recenziókat. Sőt helyet kapnak benne olyan cikkek és tanulmányok is, amelyek a szó szoros értelmében párbeszéd formájában íródtak, vagy egymással dialogizálnak, egymást kiegészítve próbálnak ugyanarról a témáról mondani valamit, tematikailag pedig az értékválasztás tágabb kérdésköréhez kötődnek.

Az első ilyen írás Alex. Leo Şerban és Valerian Sava párbeszéde az 1989 utáni román filmipar helyzetéről. A cikk nagy részében a szerzők arról értekeznek, hogy a „fiatal” román filmrendezőket, akik kétségtelenül bizonyították tehetségüket a külföldi fesztiválokon való részvétel és az elnyert díjak, de filmjeik nagyszámú nézője által is, a „régi, elavult, megkopott” rendezők javára mindig kizárják a költségvetésből. Nincs abban semmi logika, hogy olyan rendezőknek adjuk a pénzt, akik évek óta egyik kudarcból a másikba süllyednek, rosszabbnál rosszabb filmeket forgatnak, olvashatjuk, csakhogy, mint kiderül, a filmipari intézményekben és a művelődésügyi minisztériumban ők mindenhol jelen vannak. Valerian Sava szerint a román mozi mai helyzete a „nemtörődömség semmijében” mozog. Gondolatkísérletként leírja továbbá, hogy melyek azok a lépések, amelyeket egy valódi változást óhajtó művelődésügyi miniszternek meg kellene tennie – persze mindvégig tudatában marad annak is, hogy ezt a változást a fiatal filmrendezőkön és a köréjük tömörülő színészeken, kritikusokon kívül senki sem akarja. Beszélgetésük során fény derül arra, hogy mindketten hasonló pesszimizmussal néznek a helyzet elébe, egyrészt eddigi saját tapasztalataikból kiindulva, másrészt a filmkritikusok romániai helyzetére való tekintettel. Ellentétben az olyan országokkal, ahol a kritika már a bemutatón romba dönthet egy előadást vagy egy filmet, Romániában a kritikusoknak nincs helyük a véleményformálásban, sőt a Sergiu Nicolaescu által beadott törvénytervezet szerint még azokban a szakbizottságokban sem, amelyek szétosztják a költségvetést. Alex. Leo Şerban nem mulasztja el azt sem, hogy a kritikusok hibáit megemlítse, de érthető, hogy a kialakult abszurd helyzetnek mégsem ezek az elsődleges okai. Kettőjük dialógusának következtetései röviden így foglalhatók össze: ebben a komplex összefüggés- és érdekrendszerben a kialakult helyzet egyik legfontosabb oka az lehet, hogy a román filmipar még gyerekcipőben jár, és a filmet ma sem tekintik a „nagy művészetek” egyikének. Továbbá az sem világos, hogy milyen értékek nevében születnek a pénzelosztással kapcsolatos döntések.

A következő két tanulmány párbeszéde másfajta értékválasztásokról szól: a vallás természetéről, az általa képviselt értékekről, a modern társadalomban betöltött szerepéről. Az első írás Michael von Brück német vallástörténész tollából származik, aki a müncheni Ludwig-Maximilians Egyetem professzora. A szöveg egy Münchenben elhangzott konferenciaelőadás anyagát tartalmazza, talán ez az oka, hogy néhol hiányosnak tűnik: hiányzanak azok az utalások, melyek a különböző részeket összekötnék. A tanulmány egyik fő kérdése az, hogy a pozitív–-negatív értékek szoros determinációja és időnkénti felcserélődése, az ambivalens jelleg, valamint az erőszakra és a másik megsemmisítésére predis-ponáló potenciák magának a vallásnak természetéből fakadnak-e. A kérdés azért jogos, olvashatjuk, mert gyakran áll elő az a helyzet, hogy éppen a Jó és más olyan értékek, amelyek közvetítését a vallásnak tulajdonítják, autoriter vagy akár totalitárius módon érvényesülnek. A vallástörténelem sok belső ellentmondásra világít rá, többek közt arra is, hogy az emberi lény szabadságát az isteni végtelen szeretet alapozta meg, illetve az emberi méltóság eszméjét a minden ember teremtmény-jellegének eszméje, miközben az emberi jogokért, a toleranciáért, a nemek egyenlőségéért folytatott harc majdnem mindenhol a vallási intézmények ellen szegült.

Michael von Brück szerint mai értelmükben a vallások négy kontextusban értelmezendők, és ezek magyarázzák részben az erőszakos hitet vagy vallásterjesztést is. Az első kontextust a „kultúrák harca” megnevezés illeti, ez azt jelenti, hogy a vallás úgy jelenik meg mint a szociális és politikai identitás garanciája, szemben a gazdasági és pénzügyi mechanizmusok anonimátusával. A második a személyes kontextus, az „individualizáció”, amikor a vallást az individuum szellemi identitáskeresésének alapjaként értelmezik, olyan folyamatként, amely kompenzálja a személyes részvétel hiányát a bürokratikusan ellenőrzött társadalmi eseményekben. A harmadik kontextus a tudományok és a vallás viszonyát jelöli, melyben a vallás mintegy fedőlapja lesz bizonyos tudományos tanoknak (idegtudományok, a tudat és agy kapcsolatára vonatkozó kutatások). A negyedik, szoros kapcsolatban az előbbivel, a bioetika diskurzusa. Mindezekhez hozzá kell tennünk a modern társadalomban élő egyének szorongástípusait (von Brück szerint itt is négy fajtáról beszélhetünk: az odaadástól, az autonómiától, az újtól és a kötődésektől való szorongásról), és így hamarosan érthetőbbé válik a vallások ambivalens jellege és a követőik agresszív megnyilvánulása. A szerző behatóan értekezik a meditációról és annak funkcióiról is mint olyan útról, amely eljuttatja az embert a belső béke és a másikkal való hasonlóság megélésének állapotába. De a saját hit és a tolerancia között más hídnak is lennie kell, ezt pedig egyrészt abban látja, hogy a különböző vallások normatív útmutatóit időnként újra kell értelmezni, figyelembe véve az aktuális szociokulturális helyzeteket, másrészt abban, hogy minden társadalomnak igyekeznie kell a minél nagyobb fokú nyitottságra és participációra – legyen az gazdasági, politikai, kulturális vagy vallási jellegű.

Összefüggésben az előbbi tanulmánnyal, terjedelmes írásában Anca Manolescu azt taglalja, hogy mit jelent a mai társadalmakban „a vallás privatizációja” mint jelenség. Nem beszélhetünk róla abban az értelemben, melyben a fogalom a maga liberális eredete szerint volt használatos: nem az individuumnak az állampolgártól való elválasztásáról van szó (a maga vallási meggyőződéseivel együtt), nem a nyilvános és a magánszféra egyszerű elhatárolásáról. Mai összefüggésben „a vallás privatizációja” inkább a magánszférának a nyilvánosba való erőteljes behatolását jelenti. A hit a személyes mérce alá került, ami nem jelent mást, mint hogy eltűnt az objektiválódott transzcendenciában való hit. Az egyetlen instancia, melyet a társadalmival és a történelemmel szemben a transzcendencia hordozójaként elismernek, maga az ember mint személy. Következésképpen az egyén szabadsága teljes. A régi társadalmakban még nagy szerepe volt a vallási vezetőknek, a zarándokoknak, a befelé fordulásnak, és ezek az emberek nem engedték magukat valamely földi vagy intézményes rend, törvény által megváltoztatni, befolyásolni. A modern liberális társadalmakban viszont hiányzik a hit a kollektív megigazulásban, abban, hogy magukat, Platón gondolataival élve, ideális államként, ideális társadalomként értelmezzék. Másrészt az embert sem látják „teljességében”, abszolútumra képes mivoltában, amelyhez képest az individuum csak objektiváció, „külső ember, periféria”. Ebből a tulajdonságukból fakad, írja Manolescu, hogy tiltott a szociális szféra és a történelem szakralizációja, az immanens és a transzcendens élesen elválik egymástól. A transzcendencia teljes egészében az emberre mint egyénre van bízva, és nyilvánosan csakis az egyénen, ennek méltóságán keresztül létezik. Retorikájukkal ellentétben, olvashatjuk, a fundamentalista rendszerek (az iráni is ilyen) kifejezetten tiltják a transzcendenciának bármilyen nyilvános kifejezését. A szóban forgó folyamatban nagy veszély rejlik: ha csak az emberre mint személyre van bízva, a transzcendencia elrelativizálódhat, véleménykérdéssé válhat, más szóval örökre elveszíthetjük igazi jelentését. A szerző szerint a megoldás is megvan, hiszen a teljes emberi szabadság, amely szociálisan az individuum szabadságában csapódik le, végső soron az isteni szabadságra utal, arra a szabadságra, amely magasabb rendű Isten léténél is, és amely megelőzi és megalapozza azt (Manolescu itt Bergyajevre utal, de szó eshetne akár a kései Schellingről is). Végül is a modern társadalomban benne van mindkét lehetőség, a kérdés – erre természetesen a szerző sem tud választ adni – csak az, hogy melyik fog győzedelmeskedni.