Finom antitézist emel új kötete  címébe Gömöri György. A Szimbólumtár tanúsága szerint a kert: „A kozmosz kicsinyített mása, világmodell, a földi Paradicsom. Élet és halál harmonikus egységét szimbolizálja, mivel nyomon követhető benne a vegetáció pusztulása és újjáéledése. Közepén axis mundiként helyezkedik el a világfa vagy a halhatatlanságot biztosító fa; földjét négy folyó öntözi. Más elképzelések szerint a kertben a fák a terület határvonalát adják, s a centrumban templom vagy oltár áll, ill. kút, esetleg medence, amely az élet vizének forrása. Érett gyümölcsökkel teli fák, színpompás virágok díszítik, és szabadon sétáló állatok (szarvas, páva, galamb/gerle) népesítik be.” Egyszóval tündéri táj, problémátlan terület, hiszen a problémákat is kezeli. A „száműzetés” viszont a legkevésbé sem problémátlan: hazátlanság, idegenség és magány, amelynek a magyar irodalomban olyan szövegtanúságai vannak, mint Mikes és Márai életműve.

Kezelhetetlen problémák tehát a problémátlanság földjén; boldogtalanság ott, ahol kizárólag a boldogságnak kellene léteznie. Székely János írja valahol, hogy oly korban élt e földön, amely emberi szempontból iszonyatos, művészi szempontból viszont nagyon is termékeny.

Gömöri György is ily korban él. Megélt egy olyan pillanatot, amely akkor nem lehetett könnyű, de örök erkölcsi kapaszkodót ígért. Ám az 1956-os forradalom, amely Angliába kényszerítette, idővel egymással küzdő csoportok martalékává vált, s ma már szomorú küldetés arra emlékeztetni az utódokat, hogy mit jelentett és mit fog jelenteni mindig is.

Az ígéret egyik legszebb megfogalmazása az Ungváry Krisztiánnak ajánlott Szabadulás című szonett: „Mikor kiléptem, kopaszra nyírt fiú, / a pincéből, ahol megtetvesedtem, / s hunyorogtam a januári csendben / a fénytől, amit visszavert a hó […] az ostrom gúzsa végre felszakadt, / a napfény új emberré teremtett – most kezdődik a felvilági élet.” (12.) Ez a „felvilági élet” azonban hamarosan (a kötet kronológiája szerint „hamarosan”) megromlik: keserű versek következnek, s már csak úgy lehet reménykedni, ahogy a Kétarcú szabadság zárása mondja: „Mégis, ha rágondolsz tavaszi reggelen, / pezsdül a véred, arcod kipirul, / tajtékos lovak dobognak szived kihalt hadiútján.” (19.) A szabadság öröknek tűnt, de már csupán az emléke a régi, csupán a személyes emlékezet őrzi, s ki tudja, hány ember emlékezete?

A kert tehát nem segít, bár a beszélő reménykedik benne. Fügét eszik, ő, „a zöldpaprika-függő londoni magyar”, aki nem véletlenül egy Vörösmarty-rímmel küzd a szorongással („véd és eltakar / a hazai zűröktől”, mondja a Szigetről, ahol él – Aggodalmaim, 78.), de sem az érett füge, sem Vörösmarty nem oszlathatja bánatát. Holott: „Korántsem olyan / elszomorító ez a kert, mint sokan képzelik, / de nem is olyan színes, illatos-buja, / ahogy egy sivár bérházból tűnik.” (A száműzetés kertje, 85.)

Talán nem olyan elszomorító, az olvasó mégis szomorúságot érez. Mert Gömöri György versei többnyire úgy epikusak, hogy önreflexívek és nosztalgi-kusak. A nagy száműzöttek közül a Márai-hangulathoz állnak közelebb, mint a Faludy-féléhez. Még a narancshoz írt használati utasítás is melankolikus (Narancsevés, 93.): egy „igazi” narancsevő azt írná le, hogy eszi meg, nem azt, hogyan teszi ehetővé; még a Vallomás (Marinak) is, hiszen azzal fejeződik be: „ezt a versemet meg tedd el / ínségesebb napokra.” (94.)

Ínséges napok – ez is lehetne a kötet címe. Nem véletlen, hogy a megidézett költők, képzőművészek és mítoszok között Füst Milán, Chagall és Ithaka is felbukkan. Azt hinnénk, hogy a „kertlakók” élvezik az életet, amíg lehet. A Gömöri-kertben azonban az ember a meg nem írt művét siratja (Füst Milán Krakkóban, 32.), a csoda fájdalmas meghatározásához jut el („nem más, mint egy önfeledt pillanat / a teremtett világ rejtelmes sűrűjében” – Egy Chagall-kép leírása, 59.), vagy arról beszél, hogy hosszú ideig ismét vándornak kell lennie, és vágyakozhatik Ithakára. (Új hírek Ithakából, 63.)

A válogatás parázsló feszültségét talán az idő különös léte és lényege is biztosítja. A száműzetés kertje ugyanis azt állítja, 1956-on kívül alig volt és alig van pillanat, amely egyértelműen felemelő lett volna, s mert azt az egyet is megrontották, már az is csupán az emlékezet erőfeszítésének köszönhetően létezik. Az idő minduntalan változik (s annyi rém között az öregedés réme is felbukkan, lásd például a Nauplion fölött vagy az Újraírt slágerszöveg című verseket – 38., illetve 92.; idézet az utóbbiból: „Utazzunk együtt országokba, / ahol eddig még sosem jártunk, / a hátralevő időben élve, / amit – egymással – megtaláltunk”), mintha mégis ugyanaz maradna: a változások mindig ugyanolyan jellegűek; mindig lefelé visznek, a (meg)romlás irányába; inkább a bölcsesség érződik, mint a remény. Ezt a realitást a szerkezet is tükrözi: a kötet első két szava: „hullarablók lettünk” (Egy búcsúlevél folytatása, 8.), az utolsó kettő a már idézett „ínségesebb napokra”. S ha az Odüsszeusz-parafrázis, a kényszerű bolyongás prizmáján keresztül olvassuk a verseket, arra a következtetésre jutunk, az időnek ez a jellege nem valamiféle véletlen eredménye, korántsem: az idő ilyen, az élet ilyen, a kert ilyen. S mint a görögség minden modern parafrázisában, ebben is csak a kínlódás, a küszködés érződik, az istenek hatalmas és fenséges jelenléte nem.

Kaiser Ottó érzékenyen figyelt e költészet hangulatára: az öt ciklust elválasztó fényképek éppen olyan melankolikusak, mint a versek. A legkifejezőbb talán az, amely a Nauplion fölött és a Múzsák, ha találkoznak című tömbök között látható. Egy bérházon egy fiatal, mélybarna szemű lány merengő arca sejlik fel, egy olyan lányé, aki ha kertből, akkor egy Bosch-féle kertből került ide, az örök idegenségbe.

 

Komp-Press Kiadó – Korunk, Kvár, 2009.