Gáll Ernő levelezésének közreadásával a romániai magyar kisebbségtörténet olyan forrással gazdagodik, amelyet aligha lehet majd figyelmen kívül hagyni a romániai magyarság 1968–1989 közötti szellemi életét vizsgáló, illetve az 1989-es fordulat utáni első évtized során bekövetkezett változásokat feltérképező majdani kutatások során. A levelek az erdélyi magyarságnak egyféle „másodlagos nyilvánosságába” engednek betekintést, a kommunizmus utolsó húsz évének, illetve a poszt-kommunista hatalomváltást követő első évtized távlatából, hiteles képet tárván az olvasó elé arról, hogy miként élt és gondolkozott a romániai magyar értelmiség egy meghatározó rétege, milyen kihívásokkal találta szembe magát mindennapi munkája során, hogyan alakította viszonyát a hatalommal, milyen túlélési praktikákhoz folyamodott, miként ábrándult ki fokozatosan a „megvalósult szocializmus” eszményéből és hogyan alakult ennek következtében a baloldaliság szellemi helyzete, melyek voltak a korszak meghatározó vitái, milyen személyi ellentétek terhelték a közéletet, hogyan látta el az elit a jövőképzés és a jövőalakítás nagy felelősséggel járó feladatát, illetve hogy miként alakult mindez az 1989-es fordulatot követően.

A fenti kérdésekre a levelekből kibontakozó válaszokat természetesen Gáll Ernő személye fókuszolja, hiszen a levelek tőle indulnak és őhozzá érkeznek, ám mindez semmit nem von le a gyűjtemény dokumentumértékéből. Gáll Ernő fontos közéleti szerepeinek, kapcsolatrendszere kiterjedtségének, rendkívüli tájékozottságának, problémaérzékenységének és önrevíziós készségének tudható be, hogy a fókusz közel sem szűk: a levelekből kibontakozó szellemi horizont minden kétséget kizáróan kortörténeti jelentőségű. Gáll Ernőt már életében sokan nevezték „egyszemélyes intézménynek” – ennek a minősítésnek az igazságértékét levelezésének mind extenzív, mind intenzív dimenziói minden eddiginél meggyőzőbb módon támasztják alá. A gyűjtemény dokumentumértékéhez sokat ad hozzá továbbá a tény, hogy Gáll Ernő levelezőpartnereinek a többsége a kor meghatározó személyiségei, akik pályájuk tapasztalataival és tanulságaival, személyes hangvételű helyzetértékeléseikkel és értelmezéseikkel árnyalják-gazdagítják a levelek imponáló tömegéből kibontakozó korrajzot.

 

A Gáll Ernő-levelezés leglátványosabb jellegzetessége kétségkívül az anyag terjedelmi dimenziója. A gyűjtemény 522 partnerhez címzett, illetve tőlük kapott, összesen 5612 levelet tartalmaz. Több levelezőtárssal fenntartott kapcsolat 25–30 évet foglal magába, esetenként százakban kifejezhető nagyságrendű levélváltást eredményezvén. A leghűségesebb levelező partner a szegedi Ilia Mihály, akivel 1975 októbere és 2000 május eleje között 390 levelet váltott Gáll Ernő. A leghosszabb időtávot átfogó levelezést a marosvásárhelyi Spielmann Józseffel folytatta: 1949 októbere és 1985 szeptembere között – ami kereken 35 esztendőt tesz ki! – 164 levelet váltottak. Rendkívülinek számít továbbá a Méliusz Józseffel fenntartott levelezőpartneri kapcsolat, amely 1964 júliusa és 1995 márciusa között 139 levelet eredményezett. Szász János mind a levelezés időtartama, mind a váltott levelek száma és terjedelme tekintében említést érdemel: 1967 februárja és 2000 áprilisa között 293 levél címzettje, illetve szerzője, a levelezés egészében 309 oldalt tesz ki. A terjedelmi szempontok mellett a kapcsolat szellemi töltete és intenzitása okán is rendkívüli a sepsiszentgyörgyi Veress Dániellel folytatott levelezés, amely 1967 áprilisa és 2000 májusa között – Veress Dániel utolsó levele május 17-én, Gáll Ernő halálának napján kelt – 335 oldalt kitevő 239 levelet foglal magába.

Példaértékűek továbbá, olykor a kapcsolatok történetében adódó drámai fordulatok okán is Gáll Ernő levelezőpartneri kapcsolatai Huszár Sándorral (112 levél 1972 márciusa és 2000 januárja között), Bodor Pállal (70 levél 1974 októbere és 1999 augusztusa között), Domokos Gézával (43 levél 1974 márciusa és 2000 márciusa között), Sütő Andrással (36 levél 1968 májusa és 2000 februárja között), Fábián Ernővel (84 levél 1972 októbere és 1994 decembere között), Kovács Andrással (98 levél a viszonylag rövidnek számító, 1994 januárja és 1999 decembere közötti intervallumban), Kapussy Antallal (79 levél 1973 decembere és 1978 júniusa között) vagy Tóth Sándorral (61 levél 1975 novembere és 1998 júliusa között). 

Intenzív levelezést folytatott Gáll Ernő több külföldi levelezőpartnerrel is. Így a magyarországi Hegedüs B. Andrással (174 levél), Csanády Andrással (117 levél), Gábor Évával (113 levél), Szesztay Andrással (111 levél) és Tóth Pál Péterrel (110 levél), illetve a franciaországi Joseph Gabellel (123 levél), a New Yorkban élő Deák Istvánnal (61 levél), a bécsi Deréky Pállal (53 levél) és Szépfalusi Istvánnal (31 levél), a németországban élő Balla Bálinttal (34 levél) és Tóth Imrével (34 levél) vagy az 1957-ben Svájcba emigrált Molnár Miklóssal (27 levél).

A román levelezőpartnerek közül a Francisc PÄ�curariuval folytatott levélváltás érdemel külön említést (38 levél 1978 júliusa és 1985 szeptembere között), a nem túl terjedelmes, de a román–magyar kapcsolatok értékelése szempontjából annál fontosabb levélváltás Tudor Bug-nariuval (7 levél 1979 szeptembere és 1987 júliusa között), valamint az Ileana Ioaniddal – és közvetve, 1997-ben bekövetkezett haláláig, Ileana élettársával, Radu Floriannal – folytatott igen intenzív és mind a szellemi, mind az emberi kapcsolatok mélysége szempontjából rendkívülinek mondható levelezés (180 levél 1976 februárja és 2000 márciusa között).

A levelezés egy további, imponáló dimenzióját adja a levelezőpartnerek földrajzi szórása. Gáll Ernő amerikai, kanadai, angliai, franciaországi, német, japán, lengyel, Hollandiában, Svédországban, Izraelben, Svájcban, Írországban, Ausztriában, valamint az egykori Jugoszláviában és Csehszlovákiában élő tudósokkal, kutatókkal tartott fenn hosszabb-rövidebb ideig szakmai kapcsolatot, köztük több rangos egyetem tanárával, illetve nemzetközi hírű folyóiratok és szakkiadványok szerkesztőivel.

A dokumentumanyag értékét növeli továbbá az olyan rangos személyiségekkel folytatott hosszabb-rövidebb ideig tartó levelezés, mint Lya Benjamin, Randolp L. Braham, Bretter György, Pavel Câmpeanu, Cs. Szabó László, Csőgör Lajos, Fejtő Ferenc, Für Lajos, Gömöri György, Hamvas Béláné, Hanák Tibor, Hegedüs András, Heller Ágnes és Fehér Ferenc, Kapitány Gábor, Karády Viktor, Kende Péter, Köpeczi Béla, Kulcsár Kálmán, K. Lengyel Zsolt, Litván György, Méray Tibor, Mikó Imre, Ortutay Gyula, Pomogáts Béla, Poszler György, Valter Roman, Henri Stahl, Száraz György, Szenczei László, Szűrös Mátyás, Tamás Gáspár Miklós, Tabajdi Csaba, Tánczos Gábor, Tordai Zádor, Vajda Mihály, Vásárhelyi Miklós, Katherine Verdery és mások.

Kuriózumszámba menő érdekesség végül Petru Groza két levele Gáll Ernőhöz, Gáll Ernő levele Aczél Györgyhöz, a Gáll Ernő és Ion Iliescu közötti levélváltás, Horn Gyula levele Gáll Ernőhöz, illetve Steven Spielberg filmrendező egy Gáll Ernőnek címzett levele.

 

Egy ilyen terjedelmű és komplexitású levelezéshez a tartalmi vonatkozásokban eligazító bevezetőt írni természetesen nem könnyű és főként nem hálás feladat. Arra teszek kísérletet a soron következőkben, hogy a levelezés néhány olyan vonatkozására hívjam fel a figyelmet, amelyek a mai olvasó érdeklődésére megítélésem szerint joggal számíthatnak. Sietve hozzá kell tennem azonban, hogy a levelezési anyagnak az alábbiakban exponált dimenziói csupán töredékét villantják fel a Gáll Ernő levelezésben feszülő teljes problémakomplexumnak.

A kiemelt vonatkozások szelekciójának elvégzésében mindenekelőtt Gáll Ernő fontosabb közéleti szerepeivel kapcsolatos intézménytörténeti megfontolások, a hozzá fűződő személyes kapcsolatom élményei, illetve a levelezésben tükröződő kor tapasztalatai lesznek segítségemre, mely kornak egy jelentős részét ifjúként bár, de már felnőttnek mondható fővel magam is megértem. Az eligazítás módszereként a tematikus és a személycentrikus megközelítést váltakozva fogom igénybe venni, azt remélvén, hogy az ily módon elegyített módszer kiszűr valamennyit a nem kívánt szubjektivizmusból. A levelek által érintett kérdések alkalmi kontextualizásához a Számvetés-t,¹ illetve a Napló két kötetét² fogom felhasználni, amelyeket a levelezés most nyilvánosság elé kerülő anyaga kerekít teljes egésszé a Gáll Ernő-i önvallomás filológiai értékű dokumentálása tekintetében.

Érdekes, az értelmezés módszerét jelentős mértékben befolyásoló adalék, hogy a periodizáció a levelezés értékelése szempontjából nem tűnik célravezetőnek. Lényeges fordulópontoknak 1984 nyara-kora ősze tekinthető, amikor is nagyjából egyszerre ér véget Gáll Ernő főszerkesztői megbízatása a Korunknál és oktatói tevékenysége a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem-Filozófia Karán, illetve az 1989 decemberében bekövetkezett hatalomváltás. Noha mindkét fordulat mélyen megérintette Gáll Ernőt – a Napló 1984. november 10. és 1985. február 26. között például nem tartalmaz bejegyzéseket, az 1985. áprilisi feljegyzések pedig még mindig a nyugdíjaztatás utáni kínkeserves helykeresés drámai dokumentumai – a levelek folyamatosságában és hangvételében, a világ és a szűkebb környezet nagy kérdései iránti érdeklődésben, a szellemi tájékozódás igényében, a levelezőpartnerek iránt tanúsított figyelem, kíváncsiság és felelősségérzet tekintetében semmilyen változás nem érzékelhető. A közéleti szerepekkel együtt járó nagy témák eltűnnek ugyan 1985-tel kezdődően a Gáll Ernő által jegyzett levelekből, és 1989 vége is újabb fordulatot hoz a közügyekhez való viszonyulásában, de ezen túlmenően ugyanaz a vox humana szól hozzánk a levelekből a változások előtt és után, ugyanaz a határozott erkölcsi arcél villan ránk a sorok közül a levelezés egész időtartama alatt.

Az alábbiakban a következő, fontosabbaknak ítélt tematikai csomópontokat fogom röviden körüljárni: Gáll Ernő viaskodásai a hatalommal; a főszerkesztő viszontagságai; a romániai magyar szellemi helyzet fokozatos ellehetetlenedését dokumentáló vallomások; az értelmiségi egymásra figyelés dokumentumai; a román–magyar viszony alakulásának értékelése és a baloldal szellemi helyzete az 1989-es fordulat után. A soron következőkben alkalmazott módszer mindenekelőtt magukat a leveleket hagyja beszélni, annak reményében, hogy az egymás mellé illesztett szövegrészeknek mind a tartalmi gazdagság, mind a gondolatok mélysége és a nyelvi megformáltság szempontjából sikerül majd felkeltenie az olvasó érdeklődését a levelezés anyagának további vonatkozásai iránt.

 

Gáll Ernőt sokan tekintették a kompromisszumok emberének, egyesek olykor az elvtelen kompromisszumok vádját is megfogalmazták vele szemben. Ő maga több helyen is kertelés nélkül elismeri, hogy a vállalható kompromisszumot fontos eszköznek tekinti a helyesen értelmezett célok eléréséért folytatott küzdelemben. Egy 1974. augusztus 26-án kelt, Méliusz Józsefhez címzett levélben például így vall erről: „Sohasem voltam opportunista, legfeljebb – mint annyian mások – hamis tudatok manipuláltja. Mindig meggyőződésből írtam vagy cselekedtem, ami természetesen nem jelenti azt, hogy mindig helyesen is jártam volna el. Múltbeli hibáimmal szembe tudok a nyilvánosság előtt nézni, noha az önkéntes önkritikák mifelénk elég ritkán fordulnak mostanában elő. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy az utóbbi 10-15 évben csak olyan kisebb kompromisszumokat kötöttem (különböző irányokban), amelyeket az ügy, főként a lap érdekében elkerülhetetleneknek, hasznosaknak véltem. Sohasem húztam azonban ezekből egyéni hasznot, s tudhatod, hogyha érdekeimet nézném, akkor az egyetemi tanár s a könyveket író »akadémikus« összehasonlíthatatlanul nyugodtabb s főként termékenyebb életét kellene élnem.”

Noha ez a kérdés minden bizonnyal nem tekinthető ennyiben elintézettnek, a most nyilvánosság elé kerülő levelezési anyag egyik érdekes hozadékát jelentik azok a dokumentumok, amelyekben Gáll Ernő a párt- és államvezetés különböző képviselőihez fordul magyarázatért vagy jogorvoslatért egyes személyes vagy a romániai magyar közösség egészét érintő sérelmi ügyekben. A tiltakozások hordereje természetesen nem fogható a „memorandista disszidensek”³, Takács Lajos és Király Károly fogalmazványainak a jelentőségéhez, amelyekben a két egykori magas rangú pártaktivista – hatalomból való kiszorulásukat követően – a romániai magyarság helyzetének átfogó rendezésével kapcsolatban vetettek fel kényes kérdéseket. A soron következők mérlegelésekor fontos szem előtt tartani, hogy Gáll Ernő az apparátus belső embereként küldetése, illetve az általa elfoglalt pozíciók jelentőségének a tudatában tett szóvá olyan hiányosságokat vagy hatalmi túlkapásokat, amelyeket az általa vallott baloldali értékrenddel és olykor magukkal a hivatalos pártdokumentumokkal tartott összeegyeztethetetleneknek. 

1968. november 22-én, egy Paul Niculescu-Mizilhez, az RKP Központi Bizottságának titkárához intézett levélben saját kommunista érdemeit jóhiszeműen felemlegetve sérelmezi, hogy elfelejtették meghívni a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alakuló ülésére, kérvén a helyzet mielőbbi orvoslását. Gáll Ernő értetlenségét és elégedetlenségét az magyarázza mindenekelőtt, hogy a megalakulás idején még azt lehetett remélni: a Tanács jelentős befolyással lehet az RKP kisebbségpolitikájára. A levél nem érte el a célját, mi több, Gáll Ernő a későbbi tisztújításokat követően sem lett tagja a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának. Ezzel kapcsolatos értetlenségének több ízben hangot ad a levelezés során, többek között Méliusz Józsefhez és Sütő Andráshoz címzett leveleiben.    

Ugyancsak Paul Niculescu-Mizil a címzettje egy 1969. szeptember 13-án kelt, Gáll Ernő és Balogh Edgár által jegyzett levélnek, amelyben az aláírók egy Sepsiszentgyörgyre tervezett kollokvium indoklás nélküli betiltása ellen tiltakoznak, amelyet a Korunk szerkesztősége „Szülőföld és hazaszeretet” címmel készült megrendezni, a párt X. Kongresszusának, illetve a felszabadulás 25. évfordulójának tiszteletére. A betiltás lehetséges magyarázatai után kutatva a levélírók csupán annyit tudnak maguknak hibaként felróni, hogy a kollokvium előkészítése tekintetében csupán a Kovászna megyei pártszervekkel, személy szerint Király Károly első titkárral egyeztettek, elmulasztván a Központi Bizottság beleegyezését kérni.

Kevéssel később Gáll Ernő Fazekas Jánoshoz, a román kormány alelnökéhez intézett kemény hangú levélben tiltakozik az ellen, hogy az illetékes szervek megakadályozták részvételét az 1969-es Római Nemzetközi Szociológiai Kongresszuson, noha a Tanügyminisztrérium javasolta a romániai küldöttség tagjául, és mind a Központi Bizottság, mind a Miniszteri Tanács részéről megvoltak a szükséges jóváhagyások. Tekintettel arra, hogy tanárkollegái kivétel nélkül megkapták az útlevelet, a vele szemben foganatosított eljárást Gáll Ernő diszkriminatív, önkényes és alkotmányellenes jogsértésként bélyegzi meg, kérvén a helyzet haladéktalan tisztázását (1969. október 7).

Fazekas János a címzettje annak a beadványnak is, amelyben azt nehezményezi, hogy egy szovjetunióbeli út kivételével nem adatott meg számára a hosszabb külföldi tanulmányút lehetősége. A levélből kiderül, hogy Fazekas János egy „fontos feladatot” hárított Gáll Ernőre, erre való tekintettel kéri a kormány alelnökének közbenjárását, hogy tegye lehetővé a feladat elvégzéséhez szükséges informálódást: „Higgye el, kedves Fazekas elvtárs, nem sétafikálni akarok Párizs vagy Bécs utcáin. Jól tudom, hogy kevés a valuta (noha azért sokan utazgatnak), de nyomatékosan fel szeretném hívni figyelmét arra, hogy azt a nagy fontosságú kutatást, amelynek a koordinálásával megbízott, nem lehet mucsai, özönvíz előtti módszerekkel, kellő dokumentáltság nélkül elvégezni. Ha azt akarjuk, hogy korszerű tudományos színvonalon vizsgáljuk a nemzeti-nemzetiségi kérdést, kritikailag el kell sajátítanunk mindazt, amit ezen a téren mások hasznosat produkáltak. Az a néhány könyv, ami véletlenül bekerül az országba – nem oldja meg a kérdést. Franciaországban és máshol nagy tapasztalattal rendelkező kutatóintézetek működnek ebben a témakörben; tanulni kell tőlük. És ez országos fontosságú ügy!”4 – írja Gáll Ernő 1972. március 15-én. Ugyanaznap hasonló szellemű levéllel fordul Miron Constantinescu tanügyminiszterhez, március 27-én pedig Gere Mihályhoz, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának elnökéhez intéz egy beadványt, amelyben a következőképpen ad hangot értetlenségének: „nem tudom, mit keresek a Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiájának Elnöki Tanácsában, és miért voltam megbízva – az Ön egyetértésének alapján is – a nálunk lévő nemzeti kérdés megoldására vonatkozó elsőrendű téma irányításával?” Gáll Ernőnek ezekről a tisztségeiről, illetve megbízatásairól más forrásból nem értesülhetünk.

1973. november 14-én Miron Constantinescuhoz intézett beadványban kéri Gáll Ernő a címzett segítségét azzal a döntéssel kapcsolatban, amely a Korunkot megyei alárendeltségű lappá fokozta le. 1975. június 25-én Ion CumpÄ�naşut keresi meg levélben, kérvén a cenzúra operatívabb működését,5 a lapszámok megjelenésében tapasztalható csúszásoknak elejét veendő, 1975. november 24-én pedig a Kolozs Megyei Néptanács első alelnökéhez intézett éles hangnemű levélben tiltakozik az ellen, hogy a Néptanács kapusai módszeresen molesztálják azokat a személyeket, akik a Néptanács épületében székelő Korunk szerkesztőségét kívánják felkeresni. A Korunkkal szembeni hátrányos adminisztratív és gazdasági jellegű, a román testvérlapokkal szemben alkalmazott bánásmódhoz képest diszkriminatív megszorítások ellen emel szót egy 1977. április 13-án kelt, Hegedüs László államtitkárhoz címzett levélben is.

A magyar nyelvű oktatás helyzetének az 1970-es évek második felével kezdődően érzékelhető aggasztó alakulása készteti Gáll Ernőt arra, hogy beadványokkal forduljon a párt Központi Bizottságához. Egy 1977. március 26-án kelt beadványában Cornel BurticÄ�nak, az RKP KB titkárának a közbenjárását kéri azokkal az intézkedésekkel kapcsolatosan, amelyek a felsőoktatásban tevékenykedő tanárok kötelező óraszámának a megnövelését irányozták elő, hátrányosan érintve a kis létszámú – köztük a magyar tannyelvű – csoportokkal dolgozó oktatók helyzetét. A levél kiemeli a kérdés kiemelten politikai természetét, hangsúlyozván, hogy a magyar nyelvű felsőoktatást hátrányosan érintő intézkedés a párt „történelmi jelentőségű nemzetiségpolitikai megvalósításait” sodorhatja veszélybe.

Kevéssel később a kolozsvári magyar iskolahálózat ügyében intéz hosszabb, értekező hangnemű levelet Cornel BurticÄ�hoz, amelyben a 11-es számú magyar nyelvű középiskolának a 7-es számú „Brassai Sámuel” középiskolával tervezett egyesítése ellen tiltakozik, az intézkedés várható negatív következményeire világítva rá. Figyelmeztetőleg állapítja meg, hogy a 3-as számú magyar nyelvű líceum korábbi felszámolását követően az újabb intézkedés a bizonytalanság érzését mélyítheti el a magyar tanerők körében, amit „nacionalista elemek” használhatnak ki az ország külföldi megítélésének a kárára. A magyar nyelvű oktatás minden szinten való biztosítását a párt bölcs politikájának a vívmányaként emlegeti a levél, amihez képest mindennemű visszalépés hátrányára válnék az ország nemzetiségi politikájának. E politika helyességéről maga is tett tanúbizonyságot külföldi publikáció révén, írja Gáll Ernő, és nagy csapásként érné, ha a párt soraiban 1934 óta végzett munkájától ilyen fejlemények miatt kellene elhatárolódnia. A levél szóvá teszi ugyanakkor a magyar nyelv státusának a rendezetlenségét a szakiskolai oktatásban, és kéri a helyzet orvoslását szolgáló határozatok mielőbbi meghozatalát (1977. május 21.).

1978. június 2-án kelt az a két, hasonló tartalmú levél, amely Hegedüs László államtitkár és Szabó Sándor, a KB Ideológiai osztályának helyettes vezetője, illetve Lőrincz László tanügyi államtitkár közbenjárását kéri Egyed Péter, frissen végzett filozófus Korunk-szerkesztőként való alkalmazása érdekében: „…meg kellene keresni a módját annak, hogy valamilyen úton-módon ne ömlesztessék be a nagy tömeggel a közoktatás malomkövei közé, hanem találjanak neki helyet a Korunk szerkesztőségében, amelynek egyébként – fiatal kora ellenére – szerkesztőbizottsági tagja” – fogalmaz a dokumentum. A beadványok eredménytelenek maradtak, így 1980. február 2-án Dumitru Popescuhoz, a KB titkárához intéz újabb levelet az ügyben Gáll Ernő, kérvén Egyed Péter áthelyezését a temesvári járművezetői iskolából, ahol történelemtanárként tevékenykedik, a Korunk szerkesztőségébe. Egy február 4-én kelt levélben Gere Mihály figyelmét is felhívja az esetre, amelyet a romániai magyar művelődés több fontos intézménye, köztük a Babeş–Bolyai Egyetem utánpótlási gondjainak és elöregedési tendenciájának a kontextusába helyez: „Közvetlenül csak a Babeş–Bolyai Egyetem helyzetét ismerem, ahol a magyar tanszemélyzet utánpótlása bizony sok kívánnivalót hagy maga után. Úgy látom, ha ezen a téren nem történik gyors és radikális fordulat, néhány év múlva, amikor a régi Bolyai Egyetemről átkerült professzorok, előadótanárok nyugdíjba mennek, a magyar nyelven folyó oktatásnak komoly nehézségekkel kell majd megküzdenie. Érdemes volna ezt a problémát országos viszonylatban tanulmányozás és elemzés tárgyává tenni, hisz művelődésünk élet- és jövőképessége, korszerűsége forog kockán” – írja Gáll Ernő.

1980. március 27-én a Vámhivatal vezetőségéhez intéz rövid beadványt, amelyben nehezményezi, hogy amerikai, angol, francia és nyugatnémet professzorok által a címére postázott könyvek nem értek célba, és az elkallódott kötetek címének a felsorolása mellett nyomatékosan kéri a szerkesztői-kutatói munkájához nélkülözhetetlen kiadványok haladéktalan kézbesítését. 1981. március 2-án a Bukaresti Postahivatalhoz címzett levélben teszi szóvá, hogy hónapokra visszamenően nem kapja kézhez az általa előfizetett Encounter és Wiener Tagebuch példányait. A beadványok feltehetően válasz nélkül maradtak, mert 1983. január 24-én már Ion Noját, a kolozsvári városi párttitkárt tájékoztatja levélben arról, hogy a címére postázott levelek és különféle kiadványok évek óta nem jutnak célba, köztük fontos külföldi egyetemek küldeményei.

A kolozsvári Park- és Úthivatal vezetőségének, illetve az RKP Kolozs Megyei Bizottságának főtitkárának a figyelmét hívja fel egy 1980. június 11-én kelt, Gáll Ernő és Rácz Győző által aláírt levél a Házsongárd temetőbeli állapotokra: „…a temető vezetősége éppen azoknak az előírásoknak a betartását nem biztosítja, amelyek a műemléknek nyilvánított sírokra vonatkoznak, ami súlyos előítéleteket támaszt vidékünk kultúrájának eme panteonjával szemben. Tisztelettel kérjük, vesse alá szakvizsgálatnak a kérdést, és rendelje el a szükséges intézkedéseket, hogy az erdélyi kultúra – a mellékelt kivonatban is összefoglalt – román és magyar jelentős személyiségeinek sírhelyei továbbra is ápolva legyenek” – áll a levélben. A hivatkozott melléklet a Korunk Évkönyv 1980-as kiadásának egy, a Házsongárd neves sírhelyeit felleltározó, Gaál György által jegyzett tanulmánya.⁶

1981. április 1-én Várhegyi István szociológus érdekében fordult Hegedüs László államtitkárhoz, közbenjárását kérve az „igazán elkötelezett, a romániai magyar művelődés ügyét szolgáló értelmiségi”, „egyetlen gyakorló szociológusunk”⁷ állásügyének az elintézésében, amely egy „szűk látókörű bürokrata” akadékoskodásai miatt volt hosszabb ideje függőben, majd egy 1981. július 22-én kelt levélben Gere Mihály figyelmét hívta fel a Balogh Edgár szerkesztésében készülő Romániai Magyar Irodalmi Lexikon körüli bonyodalmakra. „Röviden összefoglalom – áll a levélben – a lexikon eddigi viszontagságait. A tervet 1968-ban terjesztették fel az illetékes párt- és állami fórumoknak; az első változatot 1973-ban adták át a Kriterion Könyvkiadónak, illetve az akkor még működő sajtóigazgatóságnak; 1974-ben bizonyos kiegészítéseket hajtottak végre, majd öt év után, 1979-ben újabb észrevételeket és javaslatokat közöltek Domokos Gézával, amelyeket a szerkesztők teljes egészében végrehajtottak. Az átdolgozott szöveget 1980-ban a nyomdában kiszedték és kijavították, de közvetlenül a nyomás megkezdése előtt a munkát leállították.” Gáll Ernő arra kéri a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának elnökét, hogy tájékozódjon az ügyben, és vesse latba befolyását a kiadás előtt álló akadályok elhárításának érdekében.

1982. április 30-án Aurel Ducának, a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács alelnökének írja a következőket: „nem tudom meg nem osztani Önnel mélységes aggodalmamat és zavaromat Ion LÄ�ncrÄ�njan Cuvînt despre Transilvania [Beszéd Erdélyről] című könyvének megjelenésével kapcsolatban, amely – teljes ellentmondásban az RKP nemzetiségpolitikájával, amelyet a párt főtitkára, Nicolae Ceauşescu elvtárs következetesen támogat – számos súlyos gyanúsítást tartalmaz egyes magas ideológiai és politikai tartású magyar értelmiségiek, mint Méliusz József író rovására, és megkérdőjelezi a magyar népesség lojalitását Romániával szemben. A könyv nagy nyugtalanságot váltott ki a román és magyar értelmiség egyes köreiben azon károk miatt, amelyeket mind a román–magyar barátságnak, mind az ország külföldi tekintélyének okozhat. Mint aki több évtizede harcolok a román nép és az együttlakó nemzetiségek egységének ügyéért, tisztelettel kérem, közvetítse ezeket a gondolatokat és érzéseket Suzana Gîdea elnök elvtársnőnek, valamint a párt illetékes fórumainak.”

A fentieken kívül további levélváltásokra került sor Gáll Ernő és a hatalom különböző szintű képviselői között a Korunk szerkesztésével és adminisztrálásával kapcsolatos különféle ügyekben – ezek közül a fontosabbakra a soron következőkben még visszatérek.

A beadványok az esetek többségében nem érték el a céljukat. Nem maradtak azonban „eredménytelenek” abban az értelemben, hogy szerepük volt a Gáll Ernővel szemben a pártvezetés által egyre nyíltabban tanúsított bizalmatlanság fokozásában, amelyet a Korunk főszerkesztőjeként – tevékenységének utolsó három esztendejében különösképpen – volt alkalma megtapasztalni.    

 

Gáll Ernő 27 évig, 1957–1984 között volt a Korunk főszerkesztője. Számos, nem kevésbé jelentős közéleti szerepei közül ezt tartotta a legfontosabbnak. A lapot – pontosabban annak második folyamát – mind szellemi termékként, mint intézményi mivoltában saját megvalósításának tekintette, amit abból világlik ki a leginkább, hogy minden, a lappal kapcsolatos kritika igen érzékenyen érintette. Főszerkesztői munkájának önkritikai értékelésére a Számvetésben tett kísérletet Gáll Ernő, a Korunk életben tartásáért folytatott küzdelem egyes – nem ritkán drámai – részleteiről pedig a Napló I. kötetének 1977–1985 közötti feljegyzései alapján alkothatunk képet.

A levelezés anyaga lényeges pontokon árnyalja az említett kiadványokból kibontakozó összképet. Kiderül mindenekelőtt, hogy Gáll Ernő folyamatosan két tűz között volt: egyfelől a pártállami ellenőrzés szerveivel kellett folyamatos harcot folytatnia a lap tartalmi vonatkozásaival kapcsolatban, másrészt az elutasított vagy húzásokra, átírásra javasolt kéziratok tekintetében kellett magyarázkodnia a szerzők felé. Igen gyakran általa nagyrabecsült, számára fölöttébb fontos személyekkel romlott meg ideig-óráig a viszonya egy-egy kézirattal kapcsolatos, általa meghozott vagy a fölöttes szervek által a lapra kényszerített döntést követően. Az sem ritka eset, hogy a szerkesztőségen belüli munkamegosztás, illetve kompetenciareszortok alapján a munkaközösség egyes tagjai által meghozott döntésekért kellett felelősséget vállalva magyarázkodnia.

1973. február 23-án például a következőket írja Sőni Pálnak: „Megrökönyödéssel vettem tudomásul a Kántorhoz írt leveledből, hogy én volnék életed »legkomiszabb« szerkesztője. Nem szokásom hibáimat letagadni, s nem kenyerem a felelősség másokra való hárítása. Megállapításoddal kapcsolatban azonban szükségét érzem leszögezni a következőket:

1. Emlékezetem szerint, sohasem kértem Tőled és Te sem adtál át nekem személy szerint szépirodalmi anyagot.

2. A Korunk szerkesztőségébe beküldött ilyen természetű írásaidat (az ominózus színdarabot is) az irodalmi reszort és Balogh Edgár (illetve még a szerkesztőségen kívül Rácz Győző) olvasta, véleményezte. Irodalmi, művészi kéziratok megítélésében én általában nem tartom magam kompetensnek s rendszerint munkatársaim véleményéhez igazodom. Így történt a Te írásaiddal is. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne terhelne bizonyos mulasztás a színdarabbal kapcsolatban, amelyet talán el kellett volna olvasnom, s amit csak azért nem tettem meg, mert most is teljesen megbíztam barátaim véleményében. Ez azonban nem érinti lényegében a kézirat sorsát. A színdarabot elsősorban esztétikai meggondolások miatt nem közölhettük.” Sajnálkozással teszi hozzá: „Mondanom sem kell, hogy ha ez a kellemetlen ügy negatívan is érinti személyi kapcsolatainkat, semmiképpen sem befolyásolhatja munkatársi viszonyodat a Korunkkal. Őszintén szeretném, ha ez a kapcsolat a jövőben kialakulhatna.” Sőni határozott hangvételű levélben tér vissza a kézirat sorsának a részleteire (1973. február 25.), de békülékenyen teszi hozzá: „Ami leveledben engem fájdalmasan érint, hogy a szerkesztő-szerző viszonyt kiterjeszted személyi, baráti kapcsolatunkra, amit én soha, gondolatban sem tettem, annál is kevésbé, minthogy tudatában vagyok annak, hogy sok baráti gesztusodért lekötelezetted is vagyok.

Ami engem illet, kész vagyok a Korunkkal a fegyverszünetet megkötni, Rád pedig a régi barátsággal és szeretettel gondol híved: Sőni P.”

Ennél szerencsétlenebbül alakult – legalábbis rövid távon – egy Robotos Imrével folytatott üzenetváltás, amely mindkét részről súlyos vádak és elmarasztalások megfogalmazására adott alkalmat. Egy Robotos által 1973. október 25-én jegyzett levélben a következőket lehet olvasni:

„1. a Korunk szerkesztősége (főszerkesztője, aki felelősen jegyzi a lap gyakorlatát) »az elmúlt években« – pontosan az elmúlt hat évben – egyetlen alkalmat sem biztosított számomra, hogy hasábjain megszólaljak. Egyetlenegyszer sem kért tőlem írást, noha a lap jobbára cikk-felkérés alapján áll össze;

2. de megismétlődtek az olyan esetek, amikor magam ajánlottam fel írást, a cikket beküldtem, a szerkesztőség azt írásban elfogadta, s aztán nem közölte. Megismétlem: írásban elfogadta, és nem közölte. (Mindössze két tanulmányról van szó. Az első bokán rúgás után még félretettem sérülésem nyomasztó emlékeit, a második után önmagam megtagadása nélkül már nem kísérletezhettem tovább.)” Gáll Ernőről ezzel szemben a következőket állítja Robotos: „Te egyike vagy azon keveseknek, akik előtt korlátlanul nyitva állanak mind a magyar, mind a román publikációk hasábjai, s ezen túl, mint szerkesztő és elismert tudós a legzavartalanabb elismerésben van részed, amely olykor érinti az eszményítés hangulatait is.” Amint a válaszból (1973. november 10.) kiderül, Gáll Ernőt főként az utóbbi megállapítás érinti érzékenyen: „Ami a Korunkkal való nexusodat illeti, magam is évek óta érzem, fájlalom, mennyire rosszul alakult ez a viszony. Hidd el, nem így akartam. Amikor közölni próbáltam több cikked, részben jóindulatú közömbösségbe, részben pedig indulatokba ütköztem. Én sem voltam erélyes vagy pláne a »hatalommal« visszaélő, s e magatartásomat alapvetően az határozta meg, hogy Irántad feltétlenül jószándékú emberek szakvéleménye szerint – sajnos – az illető írások nem voltak megfelelőek. Szép kis szituáció: egyrészt a szerkesztőségben egyenesen sanda szemekkel néztek rám, miért próbálom beerőltetni »haveri alapon« a cikket, másrészt pedig Te vádolsz elfogultsággal. Persze távol tőlem, hogy sajnáltassam magam. Az ilyen kellemetlenségek már a szakmával járnak. […] Mindezt főként azért nyomatékosítom most, hogy hitelesebb képet nyújtsak Neked arról az emberről, aki Teszerinted öntelten és érzéketlenné válva a siker langyos vizeiben lubickol.De ettől eltekintve, erőltesd meg kissé fantáziádat, hogy elképzelhesd, milyen malomkövek között őrlődöm hic et nunc, nap mint nap a külső nehézségeken és ellentmondásokon kívül, főként a belső konfliktusokkal is küszködve. Ebben, akár hiszed, akár nem, nincs lényeges különbség köztünk.”⁸ E kínos epizódon a jelek szerint mindkettejüknek sikerült túllépniük, mert 1974. január 27-én Robotos már a következőképpen indítja Gáll Ernőhöz címzett levelét: „Szükségét érzem, hogy okos tanácsaidat meghallgassam egy érzékenynek tűnő ügyben…”

Egy, a fentiektől nagyon különböző regiszterben fogalmazott levélben tájékoztatja Gáll Ernő Molnár Gusztávot egy kéziratával kapcsolatos szerkesztőségi döntésről a következőképpen: „Tudom, türelmetlenül várja a cikkel kapcsolatos döntést. Ne gondolja azonban, hogy hanyagságból nem kapott eddig választ. Ellenkezőleg, mi nagy felelősséggel kezeltük a kéziratot, és sokat töprengtünk sorsán. Komolyan vesszük mind a szerzőt, mind a jelenséget. Az írást ebben a formában – őszinte sajnálatunkra – nem tudjuk közölni. Sok meditáció és kölcsönös konzultáció után voltunk kénytelenek erre a konklúzióra jutni. Egyik közös barátunk alapos kritikai tanulmányt készített írásban, amelyet természetesen Önnel együtt szeretnénk megvitatni. Addig nincs értelme, nem is lehet a tanulmány szempontjait levélben továbbítani. Meg kell nyíltan mondanom, ilyen apparátussal még kevés kézirathoz közeledtünk, s ebben a felfokozott igényességben az előbb említett felelősség s nem utolsósorban az Ön iránt érzett megbecsülésünk, sőt szeretetünk jutott kifejezésre.” (1975. augusztus 20.) Érdekes adalék, hogy ezzel a nehezen meghozott döntéssel kapcsolatos vívódásait Méliusz Józseffel is megosztotta: „Nagyon természetesnek és hozzád méltónak veszem, hogy megkérdezted, milyen erkölcsi támogatást nyújtunk a kis G.-nak [Tamás Gáspár Miklós]. Megnyugtatlak, amit lehet, megkap tőlünk. De a viszonyunk nem olyan egyszerű. Példát mondok. Nehézségei közepette mind a lapnál, mind azon kívül éreztettük vele, hogy mellette vagyunk. Én melegen ajánlottam írásban könyve kiadását, noha valójában komoly fenntartásaim vannak az írással kapcsolatban. Szerettünk volna, és többször meg is próbáltunk valamilyen filozófiai szöveget közölni tőle, de nem megy. Most ugyanez a veszély fenyeget M.G. [Molnár Gusztáv] kéziratával kapcsolatban is. Egyszerűen arról van szó, hogy ezek a derék fiúk teljesen érthető nekivadultságukban olyan vizeken eveznek, melyeken szándék szerinti támogatásunk illuzórikussá válik. Tulajdonképpen ha a viszonyok megengednék, nyílt, becsületes és baráti elvi vitába kellene velük bocsátkoznunk, hogy érvekkel győzzük meg őket. Ez sajnos lehetetlen. Vagy túl elnéző a róluk szóló kritika, és akkor felsőbb fórumok nem fogadják el (a júliusi számból így került ki egyik kollegájuk, Bálintfi Ottó recenziója a Szövegek és körülmények című kötetről), ha pedig nevén nevezzük a gyereket, amit az ő általuk is követelt radikális kritika igényelne, akkor ennek olyan kellemetlen konzekvenciái lehetnének, amelyeket – érthető módon – nem vállalhatunk.”(1975. július 13.)

 

Hasonlóan kínos, a javasolt rövidítésekkel és a közlés időpontjával kapcsolatos magyarázkodásokra kényszerül Gáll Ernő Roth Endrével szemben (1977. július 4.), Szász János irányában egy Gáll Ernő által megrendelt és utóbb visszaküldött írással kapcsolatosan (1977. október 4.), valamint Egyed Péter összefüggésében egy, a cenzúra által visszautasított kézirat ürügyén. Egyed határozott fellépésére – „miért nem jelenhetik meg egy Heinrich Böll történelemfelfogásáról írott esszé a Korunkban? Nem kívánom bebizonyítani, hogy az általa képviselt értékek miért tartoznak egy marxista havilap oldalaira… Ami pedig az írás »kivételét« illeti, kérlek, jelezd, hogy távolléted, szabadságod alatt kivel, a Korunk szerkesztőségének mely tagjával tárgyalt az illetékes fórumok képviselője? Természetesen a szerző jogán szeretnék vele beszélni, és főleg arról, hogy miért nem hiányozhat a Böll-életmű a Korunkból 1983-ban, miután harminc éven át ott volt?! ” (1983. szeptember 30.) – Gáll Ernő békítőleg próbálja elejét venni annak, hogy az általa nagyra tartott ifjú meggondolatlan lépésre szánja el magát: „Hidd el, nincs értelme feszegetni, ki vette át »az elbocsátó szép üzenetet«. A lényeg az, hogy nem a szerkesztőségben van ellenállás Böll-lel és eszméivel szemben, hanem valahol »a kastélyban« nem értik, vagy nem akarják érteni, hogy miről van szó. Csak megismételhetem, amit már a múltkor is ígértem. Cikked ügyét – több más hasonló módon és önkényesen kivett írásokkal együtt – szóvá teszem az illetékes fórumok előtt.” (1983. október 13.)   

Arra is akad példa, hogy különösebb involváltság nélkül, száraz tárgyilagossággal közli az érintettel a negatív döntést. Szeretett tanítványának, Fábián Ernőnek például a következőket írja 1982. március 29-én: „Mellékelten visszaküldöm az Eötvös-kéziratot. Nagyon sajnálom, hogy ebben a formában nem tudom közölni. Nagyon meredeken fogalmaztál, nincs semmi ügyesség a tálalásban, úgy jársz el, mintha nem ismernéd a közeget, amelyben hatni akarsz.”

A lapszerkesztéssel járó bonyodalmak mérgezték meg maradandóan Deák Tamáshoz fűződő viszonyát is. A Korunkkal kapcsolatos negatív tapasztalatainak a felemlegetése mellett, amelyek közé egy kínos plágiumügy, illetve a honoráriummal kapcsolatos sérelem is keveredett, Deák Tamás szemére veti Gáll Ernőnek, hogy a vele szemben alkalmazott eljárás „a kontraszelekció – úgy látszik: véretekbe ivódott – aránytorzulásait tükrözi” (1978. január 10.). Gáll Ernő egy körültekintően fogalmazott, nagylélegzetű levélben válaszol Deák fölvetéseire, több elkövetett mulasztás elismerése mellett a címzett megértését kérve olyan részletekre nézvést, amelyek tekintetében a Korunk szerkesztősége kényszerpályán mozog. A levelet Gáll Ernő az emberi kapcsolatok romlásának objektív körülményire utalva zárja, és békejobbot nyújt a levelezőpartnernek: „Az egész [történet] sajnálatos és fájdalmas, és elkerülhetetlenül emberi kapcsolataink általános romlására utal, amelynek indítékai abszolút világosak, előttem, gondolom, előtted is, de különben sem ez az a hely és alkalom, ahol a komplexumot boncolgatnunk kell. Tudnunk kell azonban, hogy nem szabad hagynunk magunkat és kapcsolatainkat tovább romolni. Ez valóban mind személyi, mind közösségi szempontokból megítélve luxus, de valójában vétek lenne.” (1978. január 27.)     

Deák Tamás válasza nem váratott magára sokáig. 1978. január 29-én kelt levele részletesen reflektál Gáll Ernő magyarázataira, többnyire elutasítva azokat, majd megismétli a szerkesztői kontraszelekcióval kapcsolatos korábbi véleményét, ezúttal még sarkosabban: „Körötted, a Korunk szerkesztőségében – egy-két becses kivételtől eltekintve – csupa pipogya, gyatra tehetségű, rosszul fogalmazó álszerkesztő tanyázik; ez a sereglet kedvedre való volt, amikor egy Kányádi Sándor, egy Bajor Andor gyermeklapnál tengődött, egy zseniális Szilágyi Domokos sehol – én meg abban az otium sine dignitate-ban, ahová olykor Te is beültél fellélegezni. A folyamatot, ami ebben a szerencsétlen, hanyatló, elbutult, ebek harmincadjára jutott kis kultúránkban ilyen állapotokhoz vezetett, nem áll módodban megakadályozni – de befolyásolni igen. Amit elmulasztottál.” Kettejük levelezése itt több évre megszakad, majd érdekes utolsó fordulatot vesz, amire a későbbiekben még visszatérek röviden.

A Deák Tamás-affér, amire időben rátevődött egy újabb összetűzés Tóth Sándorral,⁹ a Napló tanúsága szerint mély nyomokat hagyott Gáll Ernőben, és szigorú önelemzésre késztette. A kialakult helyzetről a következőket jegyzi fel naplójában: „Tóth Sándor és Deák Tamás sértődöttsége, sőt – különböző formákban és hőfokon – kifejezett ellenérzései azonban nemcsak egy pszichózis megnyilvánulásai, hanem azt is kifejezik, hogy 22 év alatt – hibáim, figyelmetlenségeim, kényszerű kompromisszumaim és taktikázásaim miatt – sok fenntartás, jogos vagy kevésbé jogos kritika, ellenszenv gyűlt fel velem kapcsolatban. Persze megnyugtathatom magam azzal, hogy ilyen nehéz, komplikált helyzetben, mint amilyenben én szerkesztek, ilyen tünetek, jelenségek szinte elkerülhetetlenek. Ez azonban csak részben igaz. Még ha leszámítom, illetve hozzáadom az egészhez T. S. intoleráns megszállottságát és D. T. izgága »ki vagyok én« attitűdjét, amelyek kétségtelenül számottevően nyomtak a latban, marad épp elég olyan mozzanat, ami engem terhel. Jellemző, hogy a két sértett fél sérelmeit nem annyira az én közvetlen hibáim okozták, hanem ama »vezetési stílusom«, amellyel azonosítom magam, vagy hallgatólagosan falazok, elfogadom mások, beosztottjaim nézeteit, eljárásait. Sohasem gyakoroltam egyszemélyes főszerkesztést – ennek konzekvenciái.”¹⁰ Néhány hét múlva, újabb konfliktusok hatása alatt, elhatározást érlelgetve tér vissza az ügyre: „Revízió alá kell vennem radikálisan magatartásomat, emberi reakcióimat. Több figyelem mások érzékenysége, igényei iránt. Öntudatom és mások tudata rólam nem nagyon egyezik.”¹¹ 

A főszerkesztői szerepkörrel való vívódás egy másik megrázó dokumentuma arról tanúskodik azonban, hogy Gáll Ernő erőfeszítései akkor sem bizonyultak minden esetben eredményre vezetőknek, amikor megpróbálta bekalkulálni mások érzékenységét. Egy 1981. február 29-én Huszár Sándorhoz intézett levélben, amelyben egy megjelenés előtt álló, elmarasztaló kritika fogadására próbálja felkészíteni a címzettet Gáll Ernő, a következők olvashatók: „Az elmúlt napokban – írja – még azért is sokat gondoltam Rád, mert szerkesztőként egy Veled, illetve könyveiddel kapcsolatos nehéz problémával kellett szembenéznem. A fiúk ugyanis – régi adósságokat törlesztendő – kiadták könyveidet recenzálásra Mózes Attilának. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy – mint utóbb hallottam – állítólag valamilyen konfliktus lett volna köztetek. Nem tudom, igaz-e ez vagy nem, szerepet játszott-e vagy sem a kritikus véleményének kialakulásában, tény azonban, hogy a szerkesztőségnek benyújtott kritikát első formájában nem tudtam elfogadni (Viki [Rácz Győző] ugyanerre az álláspontra helyezkedett), mert Veled kapcsolatban bántónak éreztük. Az átdolgozott második forma – remélni szeretném – már nem ilyen jellegű, de lényegében elmarasztalja a két könyvet. Ezt már nem utasíthattuk vissza, nem volt rá sem szakmai, sem erkölcsi alapunk. Pusztán az a tény, hogy ő nem szereti ezeket a könyveket, Te viszont barátom és kollégám vagy, nem elegendő ahhoz, hogy elzárkózzunk a cikk közlésétől. Nagyon nehéz szívvel és sok tépelődés után kellett erre a megoldásra jutnunk, s nagyon szeretném, ha – felemelkedve az ebben az esetben érthető szubjektivizmuson – nem szívnád mellre a cikket, amelynek a márciusi számban kellene napvilágot látnia. Jól tudom, érzékeny ember vagy, nyilván nem esik majd Neked jól a kritika, de nagyon kérlek, tekintsd ezt a szakmával járó, szinte elkerülhetetlen professzionális bántalomnak. Olyan ez, mint a bányászoknál a szilikózis. Felesleges leírnom, de mégis megteszem, hogy kifejezést adjak reményemnek: az ügy nem fogja megrontani nem egy próbát és incidenst kiállt kapcsolatainkat.”¹²

Egy 1981. március 26-án Szász Jánosnak írott levélből derül ki, hogy Gáll Ernő ezúttal tévedett: Huszár Sándor az előzetes figyelmeztetés ellenére zokon vette a kritikát, és ennek meglehetősen vehemensen adott hangot. A következők állnak a levélben: „Zsolttól [Gálfalvi] tudom, hogy elmondta Neked is (amire egyébként kifejezetten megkértem) a Huszárral való […] újabb súlyos konfliktusomat. Mélyen lehangolt és elkeserített ennek az embernek a durvasága, amellyel a becsületsértés kritériumát is kimerítő kifejezésekkel válaszolt arra a kollegiális, baráti hangvételűnek szánt levelemre, amelyben előre jeleztem neki a könyvéről a márciusi számban megjelenő bírálatot.” […]

 

A leveleket olvasva, gyakran lehet az az érzése az Olvasónak, hogy egy olyan világból érkeznek hozzá üzenetek, amely ma már nem létezik: a levelezőpartnerek egymás iránti érdeklődésének és a kölcsönös felelősségérzetének a levelekre jellemző megnyilatkozásai kétségkívül nem sajátjai korunknak. Aminek alapján akár azt a következtetést is levonhatnánk, hogy a Gáll Ernő-levelezés az erdélyi magyar közélet morális kiüresedésének és szellemi leépülésének a tényeivel szembesíti a mai Olvasót. Noha ezt az érzését nehezen tudja elnyomni az, aki elmélyed Gáll Ernő levelezésének az olvasásában, inkább valószínű, hogy a levelekből egy olyan kor sajátossága rajzolódik ki, amely arra kényszerítette az írástudókat, hogy egy második nyilvánosságba menekülve osszák meg egymással gondolataikat, cseréljenek eszmét arról, ami a közbeszédből, illetve a hivatalos, „első” nyilvánosságból kiszorult. Az az eszmei és morális tartalom, amit ennek a második nyilvánosságának a sajátos, legtöbbször a levélcenzor „jelenlétét” is bekalkuláló dinamikája létrehozott, kétségkívül nemcsak a szélesebb olvasóközönség, hanem a kortörténészek figyelmére is érdemes.

Annak a lényegét, ami Gáll Ernő életére, munkásságára és morális tartására vonatkozóan a levelezés anyagában benne foglaltatik, a legtalálóbban Szász János fogalmazta meg: „…emlékszem első találkozásunkra az Igazságnál, amikor rám mosolyogva leadtad első cikkemet. Látom lakásaidat (négyben is jártam), látlak az Utunknál, amikor elsettenkedtél a leadandó kéziratokkal az Egyetemi könyvtárba, a Korunknál, amikor az átjáró szobácskában, ahányszor csak betoppantam, lelki vallatóra fogtál. Több száz emlékképem van még rólad, és kaptam tőled vagy száz levelet. A minapában találomra újraolvastam egy tucatot, mintha fejezeteket olvastam volna szellemi életrajzodból. Az én életemben, tehát az elmúlt fél században, te voltál az a szocio-filozófiai őrszellem, akinél a helyzetismeret párban járt a helyzetelemzéssel, bármihez is nyúltál volna. A létező szocializmus bukása után megőrizted erkölcsi tartásodat: a meggyőződésed szolgálatában állsz. A hosszú évek köteleznek arra, hogy mindezt megírjam, a felnőtt életemben hozzád fűző, szubjektíve végtelennek tetsző idő.” (1999. december 26.)