Zéma különös hangra lett figyelmes, amint belépett a nappaliba. Halk, de jól kivehető, leginkább egy ablakhoz ütődő légy zizegő vergődéséhez hasonló zajocska volt.

– Talán a hűtőn rázkódó kulcscsomó az – morogta félhangosan.

Nemrég alakult ki ez a szokása. Az elején csak ritkán dünnyögött maga elé, csupán olyan gondolatokat, amelyeket túl feszélyezőnek talált ahhoz, hogy magában tartsa őket, és ezért meg kellett osztania valakivel. Magányos, egyedül lakó ember lévén csak magához szólhatott. Minden beszélgetés halk motyogással, egy fogak között kipréselt, jelentéktelen színezetű megjegyzéssel kezdődött. Nem kellett sok időnek eltelnie, Zéma már hevesen gesztikulálva, kiszáradt szájjal vitatkozott magával, teljesen eltérve a beszélgetés kezdőpontjául szolgáló megjegyzéstől.

Lehuppant a sarokba állított fotelba, és hangosan felszisszent. Mindig elfelejtette, hogy foteljának rugózata évek óta felmondta a szolgálatot. Megtapogatta sajgó hátát és ülepét, majd elfordította a rádió kapcsológombját. Lassan melegedett be a jobb napokat is látott, öreg készülék. Először csak távolról, majd egyre közelebbről, végül egészen tisztán hallatszott a bemondó éles hangja. Déli harangszó, majd időjárás-jelentés. Egy álmos női hang verset szaval. Kívánságkosár: hamis, gurgulázó női hang emlegeti szülőfaluját, majd egy rekedtes öreg torokból az édesanyára emlékező hangfoszlányok szakadnak fel.

Lehalkította a rádiót, és hátravetett fejjel kinézett az ablakon. Haja lucskosan tapadt halántékához és nyakához, egy-egy kósza izzadságcsepp pörgött alá arcán. Verejtékben úszó nyakán minden nyelésnél élesen kiemelkedett ádámcsutkája.

Bizonyára elbóbiskolhatott. Halk, de tisztán kivehető hangra riadt fel. Ugyanaz a zizegés volt, ami hazaérkeztekor ütötte meg a fülét. Izzadt teste egészen hozzátapadt a fotel kopott huzatjához, szíve a torkában vert. Hőhullámok rohanták meg, ujjait görcsösen préselte a fotel karjába. A rádió hangját teljesen elnyomta nehézkes lélegzetvétele, tüdejét mintha fémláncokba béklyózták volna, csak kínkeservesen tágult.

Kibotorkált a konyhába, és megeresztette a csapot. Hagyta folyni a vizet, hogy jól kihűljön. Alaposan lemosta arcát, hideg vízzel jól megdörzsölte szíve környékét, majd óvatos kortyokkal ivott tenyeréből. A mellkasát kínzó szorítás először megenyhült, majd mintha sosem létezett volna, teljesen eltűnt.

Zéma csupán a roham rossz emlékével tért vissza a szobába. Kivett egy cigarettát a rádió mellett heverő faragott dobozból, és rágyújtott.

– Megöl ez a rohadt nyár - morogta maga elé. – A hőség még hagyján, ez az átkozott pára készíti ki az embert.

Be sem fejezte a mondatot, máris felelt magának.

– Nem kéne kijárnod ilyen pokoli hőségben. Tíz perc kint, és már füstöl is az agyad…

– Jaj, hagyjál már! – vágott saját szavába. – Nem ülhetek egész nap ebben az átkozott szobában. És itt is ugyanolyan fülledt a levegő, mint az utcán. Kint legalább néha fújdogál a szél.

Hirtelen felkapta a fejét.

– Megint az az átkozott hang. Biztosan a kulcs.

Elnyomta a cigarettát, és mezítláb ment ki az előszobába. A hűtő teteje üres volt, a kulcs a zárban fityegett.

– Lehet, hogy az ablaktáblák zörögnek a ház előtt elhaladó autóktól. Nem is csoda, annyira összeszáradtak azok az ósdi tokozatok.

A szobába visszatérve kívül-belül tüzetesen megvizsgálta az ablaktáblákat, de semmi rendellenességet nem észlelt. Az üvegek szilárdan pihentek kiszáradt gitt-ágyukban.

– Biztosan szú rágja a padlót vagy a bútorokat – mondta magának.

Felgöngyölítette a szőnyeget, csapkodta a szekrények ajtaját, felfordította a székeket, benézett az asztal alá, de sehol nem látott egy árva fia szúvájatot sem. Alaposan megszemlélte a falburkolatot is, de az egyenletes lakkborításon egy tűhegynyi vájat sem éktelenkedett. 

Már éppen fel akarta adni a keresést, amikor hirtelen a homlokára csapott.

– Hát persze! A villanyóra. Biztosan megint kiakadt, és onnan jön a hang.

A bejárati ajtó előtti villanyórában unottan körözött a lapos, ezüstös fémkorong. Zéma dühösen csapta be az ajtót.

Nem volt babonás, most mégis eszébe jutottak a gyermekkorában hallott történetek azokról a hazajáró lelkekről, akik kopogtatással, tárgyak kapargatásával adnak hangot evilági sérelmeiknek, mondanivalójuknak.

– Marhaság! – kiáltott fel, és egy kicsit el is szégyellte magát, hogy ilyen badarságok járnak az eszében. – Szellemek nincsenek, és ha mégis léteznének, akkor éjszaka járnának vissza.

Végül megnyugtatta magát: bizonyára valamelyik szomszédja készül meszelni, és kapargatja a vakolatot. Aztán estig nem is figyelt fel a hangra.

Tíz óra tájban, éppen amikor lefekvéshez készülődött, ismét hallani vélte a kaparászó, zümmögő zajt. Mintha az előszobából jönne.

– Elég szemtelenség, hogy valaki ilyen késő este is a falat macerálja – mondta, miközben ágyát vetette. Elegyengette a lepedőt, puhára pofozta a párnákat, majd magára rántotta kék-fekete csíkos pizsamáját, és bebújt a hűvös paplan alá. Egy percig még bámulta a mennyezeten hajlongó pókhálófoszlányokat, élvezte az időközben beállt csendet, majd lekapcsolta a villanyt. Örült, hogy szomszédja végre befejezte a munkát. Holnap azért szóvá teszi ezt a kis kellemetlenséget, mert mégis tűrhetetlen, hogy az embernek egész nap ne legyen egy nyugodt pillanata.

Csettintett a szájával, és a fal felé fordult. A hang azonban megint rákezdte, és az éjszaka csendjében jóval erőteljesebben hangzott, mint nappal, mikor az utca zaja szüremlik be a nyitott ablakokon.

Zéma fújtatva kattintotta fel a villanyt, és papucsa után kotorászott. Erélyes léptekkel trappolt ki az előszobába, és fülelt. A hang egészen közelről, a padló felől hallatszott.

– A rohadék a mennyezetet kapargatja! – dühöngött.

Már éppen cipőt akart húzni, hogy lemenjen panaszt tenni a házmesternél. Bakancsát kezébe véve egy szempillantás alatt pokolivá erősödött a zaj. Fürkész tekintettel megvizsgálta a kezében szorongatott ócska lábbelit, és egy tenyérnyi papírfecnit hámozott le a talpáról. Hirtelen, mintegy varázsszóra, csend költözött a lakásba.

Zéma a konyhába lépett, hogy a szemétbe dobja a papírdarabot. Ahogy felemelte a szemetesvödör fedelét, ismét erősen felhangzott a zümmögő hang. Zéma meglepődve, tátott szájjal hőkölt vissza. Megvizsgálta a papírt. Egy hosszúkás, levélformájú, lapos test vékony, kimért vonalai húzódtak a lapon. Egy kisebb, ugyanolyan keskeny vonásokkal megrajzolt, tökéletes kör kapcsolódott a hosszúkás síkidom egyik csúcsához. Először valamiféle mértani ábrának vélte, de ahogy alaposabban szemügyre vette, a rajz egyre jobban kezdett hasonlítani egy felülről ábrázolt, kecses rovarhoz.

Zéma megcirógatta a finom vonalakat, a síkban fekvő, kecses testet. A zümmögés most már lágyabban, szinte barátian hangzott. Visszament a szobába, és kezében a bogarat ábrázoló papírdarabbal leült az ágya szélére. Egy percig sem vette le szemét a lapról, mosolyogva, elérzékenyülten bámulta a törékeny rovart, amely időnként röviden zümmögött.

– Igazán sajnálom, hogy olyan sok időbe telt, míg megtaláltalak. De a lényeg, hogy megvagy.

Halk zümmögés.

– Hogy hiányzanak a társaid? Néha én is magányos vagyok. Elég unalmas közben az élet.

– Elég rosszul viselem a hőséget. Néha szédülök, meg légszomjam van.

– Kertész vagyok, ezért néha muszáj a napon dolgoznom. Amúgy én is jobban szeretem az árnyékban, a hűs kövek között.

– Nem ismerlek téged valahonnan? Nem a szökőkút mellett, a muskátlik körül szoktál poroszkálni? Hát persze!

– Későre jár. Igen. Értem. Aha. Vissza szeretnél menni? Nem, ne aggódj, megértelek. Igazán.

– Természetesen. – Zéma felállt, és kitárta szobája ablakait. Kintről éjjeli lepkék röppentek vakon a mennyezeti lámpa fényébe, a föld és a növények illata vegyült a szoba fülledt levegőjébe. A dohányvirágok körül halálfejes lepkék zsongtak, hosszú szívókájukkal a virágokban kutatva. Egy macskát látott a bokrok között szaporán mozgó fülekkel, biztosan a tücskök ciripelése ingerelte.

– Fantasztikus lesz! – rikkantotta Zéma. – Alig várom!

Eszelősen felnevetett, majd elfújta a tenyerén fekvő papírt. Lágyan ringott alá a nyári éjszaka sötétjében, Zéma még látta egy pillanatig az ide-oda himbálózó fehérséget, amely mint egy lehulló levél, úgy veszett el a bokrok között.

Lerúgta papucsát, és a tokozatba kapaszkodva az ablakpárkányra lépett. Lábujjait izgatottan mozgatta a hideg párkányon, orrán-száján keresztül szívta magába az éj hűvös levegőjét, majd teli tüdőből elkurjantotta magát.

– Jövök már!

 

 

1. BALÁZS IMRE JÓZSEF: Milyen emberekről írsz szívesebben történeteket: köznapi vagy különleges emberekről?

POTOZKY LÁSZLÓ: Leginkább köznapinak számító embereket szerepeltetek az írásaimban, akik különleges, groteszk élethelyzetekben mérettetnek meg. Véleményem szerint egy egyszerű ember sokkal hatásosabban „hajlítgatható” egy irodalmi műben, mint egy átlagon felüli szereplő, akit különleges, kirívó tulajdonságain keresztül kell bemutatni. Írásaim témáihoz jobban igazodnak a hétköznapi szereplők, rájuk jobban illik az elcsigázottak, kitaszítottak köntöse, mint egy szilárd, rendíthetetlen karakterre.

 

2. B. I. J.: Nyelvileg eléggé tömény, a köznapinál „sűrűbb” mondatokat írsz általában. Mit gondolsz, milyen a jó prózamondat és miért?

P. L.: Az élet minden területén az egyszerűséget, a céltudatosságot kedvelem. És így van ez az írásban is. Nem rajongok azokért a mondatokért, amelyeket érezhetően csak azért szúr be a szerző, hogy a helyet töltse, vagy bebizonyítsa, mekkora mestere a nyelvcsavarásnak. Szerintem minden mondatnak valami új információt kell közölnie, ezzel elősegítve a próza gördülékenységét. A nyelvi tömörségről meg annyit, hogy így köszön vissza az egyszerűség esztétikája az írásaimban. A jó prózamondat szerintem (egy néhány hónappal ezelőtt tanácsra támaszkodva) minden fölösleges sallangtól, kötőszótól mentes, lineáris szerkezetű, és „folyékony”. Mindezek az olvashatóságot és a könnyű megértést segítik elő.

 

3. B. I. J.: Milyen prózaíróktól tanulnál el szívesen írói fogásokat?

P. L.: Magyar írók közül leginkább Szilágyi Istvántól, Bodor Ádámtól, Ottlik Gézától szeretnék tanulni. Az ő könyveiket nemcsak szépirodalmi műként, hanem „tankönyvként” is forgattam, és próbáltam ellesni nyelvi, szereplőábrázolási, „információ-adagolási” technikájukat. Remek leckéknek bizonyultak Dragomán György novellái is. Külföldiek közül megemlíteném John Steinbecket, Franz Kafkát, Ernest Hemingwayt, Irwin Shaw-t, Émile Zolát, Alekszandr Szolzsenyicint, és gyermekkori kedvencemet, Stephen Kinget.

 

 

POTOZKY LÁSZLÓ 1988-ban született Csíkszeredában. 2008–2009 között a kolozsvári Szabadság napilap külső munkatársa. Jelenleg a BBTE elsőéves, újságírás szakos hallgatója. Prózái a Helikonban, Látóban, a Szabadság Tetőn című mellékletében és a Székelyföldben jelentek meg.