Korunk 2009 Július
Arcok a forradalmi menetoszlopból (vers — részletek)
Vaszilij Bogdanov (1895–1982) méltatlanul elfelejtett orosz költő életművének jelentékeny része egészen a legutóbbi időkig lappangott, de aztán előkerültek a költő füzetei és unokája, Tatyjana Bogdanova, a harvardi egyetem szlavisztikatanára megkezdte a szentpétervári, szibériai és amerikai füzetek anyagának közreadását, magyarázó jegyzetekkel természetesen, amelyek sokat elárulnak a korról és a váltakozó irodalomfelfogásról, s arról is, hogy milyen kevéssé értjük a sztálinizmust, irodalmáról és kényszerhelyzeteiről nem is beszélve. Az arisztokrata katonacsaládból származó Vaszilij Bogdanov – unokája már dolgozik biográfiáján is – Párizsban kezdte pályáját, a tízes években két kötete is megjelent (Üvegvilág, 1917, Árnyak délutánja, 1919), 1916-ban vette feleségül Léna Nyezvanovát, a neves költő unokahúgát, az ismert pétervári belgyógyász kisebbik lányát. Noha szüleik már nem éltek (édesapja tüzértábornokként a galíciai fronton halt hősi halált, édesanyjára a lázadó muzsikok gyújtották rá a kastélyt, apósát részeg vörösgárdisták lőtték le nyílt utcán, anyósa a tizennyolcas spanyolnátha áldozataként halt meg… „A család körül – Andrej Belij szerint – körözött a halál fekete madara!”) Bogdanov és felesége a húszas évek elején mégis, barátaik kifejezett ellenkezése dacára is, úgy döntöttek, hazatelepszenek. Szentpéterváron, 1924-ben még megjelent egy verseskönyve (Orosz ábrándok), de hamarosan a gonosz, rosszindulatú támadások kereszttüzébe került, s az irodalom peremére sodródott, verseit nem közölték, Dumas, Victor Hugo, Verne és Walter Scott regényeinek fordításaiból élt, s következő könyve, A szuzdáli harangok negyven év késéssel, 1964-ben, a hruscsovi olvadás utolsó pillanatában jelenhetett meg, alaposan kiherélve, ami el is vette a költő kedvét a további próbálkozásoktól, ezután már csak íróasztalfiókjának írt… Utolsó éveinek nagy élménye egy különös amerikai utazása volt. Imádott leánya, Tánya, még az ötvenes évek elején ment férjhez a moszkvai amerikai követség harmadtitkárához és távozott az Egyesült Államokba, de a költő útlevélkérelmeit következetesen visszautasították, míg kevéssel halála előtt, 1979-ben mégis kiengedték, s néhány felejthetetlen hónapot töltött Berkeleyben, megismerkedett Milosszal és Robert Lowellel. Mindketten kiálltak versei mellett, s az orosz kiadást jóval megelőző angol és lengyel válogatások utószavait is jegyezték. Mi most a Tatyjana Bogdanova gondozta kritikai kiadásból válogatunk, de szándékunkban áll Bogdanov egész hozzáférhető életművét s unokája életrajzát is lefordítani...
A fordító
Arcok a forradalmi menetoszlopból
részletek
36. Nyezvanov
És nézzük Tánya Szmirnovát.
Jelenj meg, Tánya Szmirnova,
Tánya Szmirnovához szól dalom,
Tánya Szmirnováért élek,
de hol van Tánya Szmirnova?
Rejtőzködik örök éjben,
bájoló ének dallamában,
fehér madár ívelésében.
Egy villanás a vízen.
Kusza, megszakadt ábra.
Vakító tőrpenge.
Hóban, fában, fényben
tűnt tova észrevétlen,
a kétségbeesésben.
A szigetünkre szánon
nem jön el többé értem.
Értem és nem értem.
Hol jár most Tánya Szmirnova?
Utolszor megidézem.
Volt egy nyár Asztrahánban.
Elnyújtózott a fényben.
Kacagott. Kacagását
ma is hallani vélem.
Gyere, ó Tánya Szmirnova,
a Néva partján várlak,
erdőben, nyírfáink között.
Nem adlak a halálnak.
37. Rahmanyinov
A zongora, a zongora,
a szétvert, s az a másik,
magában őrzi lényegét,
a végső hangolásig.
A zongora most lángra gyúl,
menekülnek a hangok.
Körötte füst, benne avar,
ellobbannak a langok.
Billentyűk hősi mértana,
feketék és fehérek.
Előhívja a képeket
lopakodó enyészet.
Csembalók, klavikordok,
a névmás éjszakája,
elkísérnek, kísértenek,
jövőbe, múltba, mába.
Az északi fény felragyog.
Zongora áll a hóban.
Benne fagytak a hangjai,
ki előhívná, hol van?
Mindörökre kísér, kísért
a zongorák magánya,
az elrontott mechanika
mögött derengő bánya,
ahol minden zongora ép,
felcsendülnek a hangok,
semmi nem némíthatja el
az utolsó akkordot.
38. Vaginov
Kígyóznak verssorok, asszonyarcú szóból.
Boszorkányok jönnek, egy sikátoron át.
Ezüst, arany szavak csengve hullanak le.
Virgonc törpék futnak, koboldok, hárpiák.
Szavaikkal megtelik a város,
tolonganak a Szent Izsák hídon,
amely elégett még tizenhatban.
Lángolva úszott vérző habokon.
Mi lesz velem, szavak örvényébe hullva,
eljön értem a vörös ruhás asszony?!
Vagy elragadják a kacér boszorkányok.
Vizek fölött táncol, feszes gitárhúron.
Arany, színezüst szavak mit se érnek.
A hídon állok. Alant a Néván
forog az örvény. Ő dróton táncol.
Észre se vesz. Nem is néz énrám.
Boszorkák forgatnak, alakokat váltva,
most nem vén szipirtyók, tündöklő, fiatal
lányok. Elragadnak. Vonszolnak a bálba,
a Kopár hegyre fel, hol kecskebak szaval.
De én tudom, ki. Maga a Sátán.
Kecskeének zeng meredély felett.
Táncba visznek vérszípó lámiák.
Elveszítem halk, vörös hölgyemet.
A fényig elérni nem fogok sohasem.
Ebből az álomból már ki nem juthatok.
Bezárul szavaim smaragd útvesztője.
Égő szemem előtt piros ruha forog.
39. Borisz Sklovszkij
Emlék. Harmincas évek
Vendégek a lakásban szanaszét.
Van, amikor a faliszekrényben is alszik valaki.
A konyhában is megágyaztok. A folyosón is.
Sok a vendég. Az örök menekülők, üldözöttek,
vegzáltak, földönfutók. A lakás sziget az áradatban.
Mindenkit befogad. Egy karéj kenyér,
kockacukor, pohár tea jut az árváknak,
a megalázottaknak, a megszomorítottaknak.
Aztán együtt figyelitek, hol áll meg a lift?
És melyik emeleten? Eljönnek ma éjjel,
vagy megint megússzátok? Te és a vendégeid.
Az emlékezet gömbjében ott ragyognak
azok a nyomorult, azok a felejthetetlen,
azok a lázas harmincas évek. Lesz hajnal?
40. Pausztovszkij
Pausztovszkijjal tavaly télen,
ragyogtak a Kreml tornyai,
sétálgattunk egy hóesésben.
Idézgettük mindazt, mi elmúlt,
félig álomban, félig ébren.
Megbolondít és elvakít
milliókat, azt az eszmét,
roncsolódva is jégre vitt,
úszult, vegzált, megfélemlített
És elképzeltük, mi jöhet még?
Valahol utat tévesztettünk.
Bohócarcról mállott a festék.
Mennyien haltak meg, éltetve,
kivégzőosztagok előtt is,
kínok között is, a torz eszmét.
A lágerekbe elhurcoltak
és a szenvedők víziói,
kerengtek az élők és holtak,
az ukrajnai éhínségben
elpusztultak milliói.
A vezér vádakat koholt,
feltörtük az ugart is, sorra
teljesítve a terveket?
De hát mindez hiába volt,
káprázatok közé veszett.
Mi történt itt? Oroszországban
immár mindenki megveszett?
Akiknek tanulságát szánná
sorsunk, a hóban viháncolnak,
nélkülünk is kész emberek.
41. Arszenyin Tarkovszkij
A barakk örök félhomálya.
Priccsek homályos árnyai.
Reflektorfények keresztjében
örök féllábon állani.
De előtte még a sortüzek.
Srapnelszilánkok. Fájdalom,
Te fekszel ott a véres hóban?
A nikkel műtőasztalon?
Szemhéjad mögött villanás.
Érintések. Felriadás.
Lehulló szoknya suhogása.
Ellobbannak régi nyarak.
Neked már semmi se marad,
csak a bot örök kopogása.
Bogdán László fordításai
Vissza az oldal tetejére