Azokban az epigrammákban, amelyeket 1484-ben írt, és amelyeket csak az utóbbi időben adtak ki, a firenzei Ugolino Verino, Ficino platonikus barátja, a második könyv vége felé arra emlékezik, hogy a múzsáknak milyen metaforikus védője él Pannóniában, a teramói Girolamo Fortis, egy látszólag ismeretlen humanista, aki nemrégiben tűnt fel Aragóniai Beatrix kíséretében, jelen volt Mátyás udvarában, és jelentős pályafutás elé néz abban a környezetben. Mindezt annak alapján mondhatjuk, hogy a már említett Verino, aki szintén szerette volna, ha meghívják Magyarországra, fontosnak tartotta epigrammáját neki ajánlani.

De vajon milyen volt az a pálya, amelyik Fortist a királyság egy kis városából a magyar udvar pompájába röpítette? Az alábbiakban életrajzának egy első rekonstrukciós kísérletére teszek javaslatot, amelyet természetesen későbbi tanulmányok kell hogy kövessenek. Egy azonban már a mostani kutatás szintjén is világos: Fortis története teljességgel beilleszkedik abba a gazdag művelődési és személyes kapcsolatrendszerbe, amely a 15. századi olasz humanizmust jellemezte. Ennek a központjai Firenzében és Nápolyban vannak, és főleg a Mátyás és Aragóniai Beatrix házassága nyomán jöttek létre, a humanizmus jegyében, azok a fontos művelődési kapcsolatok a magyar földdel, amelyekről annyit írtak a tudósok és a szaktekintélyek.

Fortis (Forti vagy Forte névalakban is megjelenik) a 15. század első évtizedeiben született Teramóban, a nápolyi királyság északi csücskében. Ennek a kisvárosnak a határ menti helyzete is fontos. Családja, mely a városkában az egyik legtekintélyesebb volt, teljesen belebonyolódott azokba a véres belharcokba, amelyek a városkát néhány évszázada szaggatták. A Fortisok annak a pártnak a vezetői voltak, amely ellenszegült a várost uralni akaró, hatalmaskodó Atri-beli Acquaviva hercegeknek. Ez az aspektus azért fontos, mert a korszak jelentős értelmiségijeivel kialakított kapcsolataiban (ezekről majd alább beszélünk) Fortis állandóan arra törekedett, hogy önmagát mint száműzött vándort tüntesse fel, még akkor is, ha száműzött ő 1459 és 1461 között, csak néhány évig volt, éspedig azokban az években, amikor Giosia Acquaviva gyakorlatilag is magához ragadta a hatalmat, és egyféle kemény önkényuralmat vezetett be.

Valószínűsíthetően Nápolyban tanult, Johanna uralkodásának vége és I. Aragóniai Alfonz uralkodásának kezdete között, itt szentelhették pappá. Úgy vélem, hogy ebből az első periódusából származik rövidebb költői alkotása, egy Lorenzo Vallának szentelt kézirat. Ez a poéma Tremiti szigetéről szól, Diomédész szigeteinek egyikéről. Címe: Ex erroribus Hieronimi Fortis Theramani ad Laurentium Vallam De insulis Diomedeis. Mivelhogy Valla 1457-ben hunyt el, a kompozíciónak a megelőző években kellett születnie. Címe és tartalma azt sugallja, hogy ezekben az években Fortis már utazgatott kelet felé, az Adria mentén. A Tremiti szigetére tett utazásának rövid, de erőteljes elbeszéléséről van szó. Fortis először a sziget meredek szikláit írja le, úgy, ahogy a tengerről megpillantjuk a partraszállást San Nicola szigetén, majd a lateráni szerzetesek kolostorához felfelé vezető utat. Szűz Mária immár üres templomában egy öreg pap különböző csodákról mesél neki. Következik az éjjeli pihenés leírása, amelyet csak Diomédész fecskéinek az éneke zavar meg. Erről Diomédész, illetve Tüdeusz legendájának utolsó sorai jutottak eszébe, akinek a Trója meghódítását követő kalandjaiból születtek meg az Adria szigetei. Azt hiszem, a költemény életrajzi jellegéhez kétség nem fér: az elbeszélt utazás valóságosan is lezajlott. Az írás emellett az őt Lorenzo Vallához fűző kapcsolatról tanúskodik, ők valószínűleg Nápolyban találkoztak, méghozzá 1448 első felében. Ez az egyetlen dokumentum, amely 1459 előttről származik. Valószínűsíthető, hogy ezután Fortis már ismertté vált mind itáliai kulturális és diplomáciai körökben, mind Nápoly új királya, I. Aragóniai Ferdinánd előtt, aki egy ma már hozzáférhetetlen dokumentumban őt „fényesnek és nemesnek” nevezte. Abban az évben azonban Teramóban is megfordult, pontosan akkor, amikor az Atri-herceg, Giosa d’Acquaviva hűbére lett. Girolamót, aki családjának tekintélyes tagjaival ellenszegült a hódításnak, száműzték a városból, családjának tagjait túszként tartották vissza. A száműzöttek néhány sikertelen kísérletet tettek arra, hogy erőszakkal visszavegyék a várost, megostromolván azt, azonban hősünk kalandosan, ámde sikerrel mentette ki anyját és húgát börtönéből, azaz az Acquaviva hercegek kastélyából. Az egész család a közeli Ascoli Picenóban helyezte biztonságba magát, távol Giosa megtorlásától. Az Acquavivák önkényuralma két évig tartott, és ennyi ideig Fortis száműzetése is. Ezt azonban peregrinációs sorozat követte: Fortis útja Ascoliba, Rómába, Sienába és Teramóba vezetett. Mindezekről feljegyzéseket találunk azokban a levelekben, amelyeket ő Zadar érsekének, a velencei Maffeo Vallaressónak írt. Zadar velencei hűbér volt, de szorosan kapcsolódott a szláv világhoz és a szomszédos Magyar Királysághoz is. Vallaresso arra törekedett, hogy udvartartásában humanista művelődési központot hozzon létre, ebben alkalomszerűen Fortis is részt vehetett. A kapcsolat mind az érsekkel, mind ennek bátyjával, Giacomo Vallaressóval, aki pápai prelátus volt, és megvolt a szerepe a pontifikátus belharcaiban is azokban az években, tartós lehetett.

Egy ilyen levélből tudjuk meg, hogy amikor Ascoliban tartózkodott, 1461-ben, itt egy „Sienai Kallimakus” látta vendégül. Ez minden kétséget kizáróan a sienai Domenico Callimaco volt, aki pápai szolgálatban Picenóban tartózkodott. Ez a Callimaco többek között könyvgyűjtő is volt, Lorenzo de’ Medicinek is szállított néhány értékes darabot. Ezért hívta meg Fortist bizonyos küldetéssel II. Piusz pápa udvarába Enea Silvio Piccolomini. Bizonyosan voltak közvetlen kapcsolatai II. Piusszal, illetve családi környezetével 1462 körül, a már említett pápai prelátus, Giacomo Vallaresso közbenjárásának köszönhetően. Rövid ideig Pietro Barbo, azaz S. Marco bíboros szolgálatában állott, aki Piccolominit II. Pál néven követte a pápai trónon. A Vallaressók és Barbo kapcsolatban voltak, ez utóbbi ugyanis a zadari Vallaresso discezátusból származó jövedelmet élvezett. Fortis alighanem fontos kapcsolatokat alakíthatott ki a jövendő pápával.

1464 és 1465 között néhány hónapot Sienában töltött, ahol a sienai bíboros, Francesco Todeschini Piccolomini szolgálatában állt. Ez a bíboros II. Pál öccse volt, akit a nagybácsi abban az évben nevezett ki.

Todeschini Piccolomini jelentős személyiség volt, és a pápa, valamint unokaöccse körül kialakult környezet az olasz humanizmus fontos részét képezi. A sienai tartózkodásban gyökereznek azok a kapcsolatok, amelyeket Fortis olyan személyiségekkel alakított ki, mint például Francesco Filelfo (akit Panormitának is neveztek) vagy Giovanni Antonio Campano. Erre vonatkozó feljegyzéseket találunk abban a levélben, amelyet a milánói herceg titkárához, Giovanni Antonio Ferrofinóhoz intézett, és ugyanebből a forrásból származik az a hír is, hogy miután Piccolomini melletti szolgálata véget ért, visszatért hazájába, 1466 körül. Hívták a testvérei és a családtagjai, akik időközben ismét pártharcokba keveredtek. Fortis döntésében azonban az is közrejátszhatott, hogy 1463-ban II. Piusz a jeles humanistát, Giovanni Antonio Campanót nevezte ki Teramo püspökévé, őt Fortis Sienában ismerte meg bizonyosan. Campano személyesen és kulturális vonatkozásban is mélyen kötődött Enea Silvio Piccolominihez, akinek az életéről aztán egy keveset írt is. Ezért aztán megérthetjük, hogy a II. Piusz halála után, 1464-ben, miközben a törökellenes keresztes hadjáratot igyekezett elindítani, Pietro Barbo megválasztása – akinek a humanistákkal kialakított kapcsolatai elég terheltek voltak – arra késztette Campanót, hogy de facto is a püspökség székhelyén, Teramóban keressen nyugalmat és biztonságot. Röviddel ezután Fortis is ideérkezett, nyomban a katedrális egyik kanonokjává választották. Kettejük kapcsolata azonban nem volt felhőtlen. 1466-ból származik Fortisnak az a levele, amelyben arról panaszkodik, hogy a püspök rátette a kezét a pápai prelátussal, Giacomo Vallaressóval folytatott levelezésére. A helynök érthető módon nem bízott Fortisban: II. Piusz környezetének az új pápával kialakított kapcsolatai terheltek voltak. Azoknak a prelátusoknak és értelmiségieknek a szerepkörei, akik az előző pápához túlságosan közel voltak, átalakultak. Egy olyan személyiség szerepe, mint a Fortisé, kétértelművé vált, minthogy Piccolomini a pápával és a Vallaressók révén II. Pál környezetével is kapcsolatban volt. A püspök következésképpen attól félhetett, hogy Fortis néhány olyan tendenciózus hírt indíthat el, amely őt Őszentsége előtt befeketítheti. Másfelől ezekben az években vette kezdetét egy elfajult polémia a kanonokok és a helynök között az egyházi jövedelmeket illetően, amibe feltételezhetően Fortis is bekapcsolódott. Ő azonban két évig mégis itt maradt, az utóbbi szakaszban a helynökkel kialakult kapcsolatai javultak, kétértelmű helyzete azonban nem vált javára az egyházi pályán való előrehaladásában. Másképpen nem tudjuk megérteni, hogy miért fogadta el 1468-ban L’Aquila hatóságának a pubblico maestro egyszerű megbízatását. Meg kell jegyeznünk, hogy erről az egyszerű tényről tesz említést abban a dokumentumban, amelyet L’Aquila város archívumában őriznek.

A következő évben azonban új lehetőségek nyíltak meg számára: a l’aquilai megbízatást feladta, és Nápolyba távozott, felvételt nyert a királyi közjegyzők sorába az aragóniai udvarban.

Ebből a korszakból, nevezetesen 1469-ből származik egy levele, amelyet Nápolyból küldött el a milánói herceg titkárának címezve, amelyben az életrajzi események között megtaláljuk az új titkári állására vonatkozó híreket is: ebben utal Guidoboni Cavalchino nevére (aki a milánói herceg titkára volt), Filippino da Lodira (szintén a milánói környezetből), majd közbenjárást kér Ferrofinótól, hogy egy bizonyos Padre Paolo da Monfalconéhoz küldje el őt diplomáciai megbízatással (akiről semmilyen híre nincs, de aki bizonyosan diplomáciai küldetésben volt a francia udvarban). A levelet egy költői művecske zárja, nem érdektelen.

Egy másik, 1471-ből származó levélből megtudjuk, hogy Teramóba visszatérvén, utazás közben komolyan megbetegedett, több hónapig L’Aquilában kényszerült rostokolni. Leveléből kiszűrődik azonban, hogy vissza szeretne térni Nápolyba. Ennek nyomán számolhatunk azzal: valóban visszatért a királyság fővárosába, az aragóniai szolgálatába.

Ebből a nápolyi periódusból nem származnak dokumentumok, jelentős tanúságtételeink azonban vannak. Egy 15. századi teramói történetíró arról beszél, hogy milyen családias volt Fortis és a király kapcsolata. Ugyanez a forrás szól arról is, hogy udvari káplánná nevezték ki, és valószínűleg Ferdinánd fiának, Frigyesnek a tanítómestere is volt (ez utóbbi 1496-tól lett nápolyi király). Még érdekesebbnek tűnik azonban, hogy a sevillai Capitular y Colombina könyvtárban nyomára bukkantunk három rövid költeménynek, amelyeket Fortis bizonyos műveknek szentelt (a király a nápolyi kikötőben kezdett újabb építkezésekbe). Ezek a nyomok egy mára már elveszett nagyobb költeményre utalnak, amellyel a humanista az Aragóniai Ferdinánd udvarában betöltött szerepét kívánta megerősíteni. Az aragóniai környezetében betöltött szerepét igazolja ama tény is, hogy Giovanni Pontano éppenséggel Fortinak dedikált ódát: az Eridanus első könyvének 41. eklogájáról van szó, címe Ad Fortem teramanum consolatoria, 1482 körülre datálhatjuk. A költeményben Pontano Fortist igyekszik vigasztalni egy a haza védelmében elesett barátja halála miatt érzett fájdalmában. Egy bizonyos Camillóról van szó, aki feltehetőleg Giovanna Celano grófnő szolgálatában állt. Ezen túlmutat azonban, hogy az azokban az években a sikerei csúcsán lévő Pontano – amihez udvari befolyása is társult – költeményt dedikált az abruzzói humanistának, így a déli humanizmus jeles alkotói közé sorolván be őt. Ennek a ténynek és az udvarban betöltött szerepének tulajdonítható, hogy az Aragóniai Beatrixot Magyarországra követő értelmiségiek között lehetett a helye. Erre vonatkozóan viszont nincsenek mérvadó dokumentumaink. Aragóniai Beatrixról írott munkájában Berzeviczy Albert – levéltári forrásokra hivatkozva – a királyné felolvasói között említi Fortist. Mi azonban nem hisszük, hogy ő már 1475-ben, azaz Beatrix és Mátyás esküvőjének évében elindult volna. Inkább úgy véljük, hogy elutazása a nyolcvanas évek elejére esett. Ebből a periódusból származik Pontano eklogája, melyben semmilyen – mégoly burkolt – hivatkozás sem történik arra, hogy Fortis hiányzott volna Nápolyból, az viszont igen valószínű, hogy 1484-ben, amikor Verino neki ajánlja epigrammáját, bizonyos ideje immár elérte Magyarország földjét. Mindent összevetve azt hiszem, hogy az elutazás 1482 és 1483 közé tehető.

Végül röviden vissza kell térnünk Verino epigrammájára, mert abból fontos útmutatások származnak: a szerző Fortist a görög és latin nyelv pannóniai dicsőségének és pajzsának nevezi a múzsák ama földjén. Ezeket nem tarthatjuk csupáncsak dicsőítő kifejezéseknek, és bizonyos, hogy Fortisnak a magyar királyi udvarban kifejtett valóságos tevékenységére vonatkoznak, amelyet nyilvánvalóan ismertek Itáliában. Érdeklődésre tarthat számot, hogy Fortis görögül is írt, mely gyakorlat akkor már a humanistáknak csak bizonyos köreiben dívott. E munkásságának eddig nem került elő nyoma, de az európai levéltárak még kutathatók ez irányban. Elsősorban Olaszországra, Magyarországra és a francia archívumokra gondolok, ahonnan eredményekre számíthatunk.

Fortis 1489-ben halt meg Magyarországon, ez derül ki bizonyossággal egy fontos dokumentumból: tényszerűen tudjuk, hogy Maria Pereira Noronha, egy aquilai gazdag nemesúrnak, bizonyos Pietro Lalle Camponeschinek a felesége 1490-ben ezer magyar aranyforintot osztott szét a szegényebb házasulandó lányok között. Ezt az összeget Aragóniai Beatrix küldötte az elhunyt Girolamo Fortis emlékére. Az is jelentőségteljes, hogy a poétáról megemlékezve Aragóniai Beatrix Camponeschihez fordult. Itt arról van szó, hogy éppen Lalle Camponeschi, Pietro őse volt az, aki 1347-ben Aquila városát Nagy Lajos királynak ajánlotta az ismeretes nápolyi hadjárat idején. Azt sem zárhatjuk ki, hogy maga Fortis adott utasítást arra, az aquilai hajadonoknak osszák ki majdan a pénzt az ő emlékezetére. Ezzel azokra a Teramóval kialakult terhelt kapcsolataira tett volna utalást, amelyek egész intellektuális és emberéletét meghatározták.