Az ókor óta kutatják az emlékezet működését, minden korban igyekeztek kidolgozni az emlékezést segítő, főként a vizualitáson alapuló memorizálási eljárásokat. Már az emlékezetről szóló első szöveg, Cicero De Oratore címűszónoklattanában fennmaradt mese is az emlékezet vizualizációs technikájáról tudósít. Eszerint Keószi Szimónidész Thesszáliában egy Szkopasz nevű gazdag embernél vacsora közben előadott egy Kasztorról és Polluxról szóló dalt, majd két fiatalember hívását követve kiment a házból. Ebben a pillanatban a terem, ahol Szkopasz lakomázott, összeomlott, maga alá temetve a bentlévőket. A rokonok el akarták temetni hozzátartozóikat, azonban sehogy nem tudták övéik maradványait egymástól megkülönböztetni. Erre Szimónidész pontosan emlékezve a helyre, ahol mindenki hevert az étkezésnél, meg tudta mutatni mindenki maradványait. Így jött rá Szimónidész, hogy a vizuális rend fényt ad az emlékezetnek, és ezen elmélkedve az ember emlékezőképességet erősítő vizuális rendszerezési eljárását az emlékezet művészetének nevezte.

Azóta számos az emlékezést segítő technika leírása maradt fenn, a kontextusban lett légyen szó vallási nevelésről (Nagy Szent Gergely a templomok díszítéséről), az oktatásról (Comenius személtető oktatása), költészettanról (Geoffroi de Vinsauf Ars poeticája) vagy a dolgok rendszeréről, mint az ars memoriák között késeinek tekinthető Frater Filippo Gesualdo Minor Plutosofiájában (1592), mely megmutatja, hogyan lehet a világ összes tárgyát és eseményét lefordítani képpé. Hiszen az emlékezés művészete látásművészet, meg kell tanulnunk mindent látni, az elbeszéléseket, a költeményeket, a matematikai levezetéseket, a zenét, az illatokat, mindent. Az emlékezetes eseményeket elemekre kell bontani, ezeket az elemeket képtámaszokhoz csatolni, a képtámaszokat pedig helyükre illeszteni. Ugyanakkor Gesualdo felteszi azt a kérdést, amire Szimónidésznek is válaszolnia kellett: az emlékezés művészetének nincs értelme, ha egyúttal nem a felejtés művészete is. Ezáltal döbbenünk rá, hogy az emlékezés teleírt táblája elsősorban nem festői vásznakhoz hasonlatos, hanem a tudós letörölhető táblájához: a memorizálás határait tiszteletben tartva képeseknek kell lennünk a helyeket újra felhasználni, letörölni az odahelyezett képeket és újakat odatenni.

Antik Sándor könyvében józan mértékkel használta Occam borotváját: művészeti, médiatörténeti szempontból rendkívül céltudatosan válogatott a bőséges irodalmi anyagból, és az emlékezetre való történeti visszatekintésében elsősorban a technikai eszközök fejlődésével, a különböző médiumok alkalmazásával összefüggő emlékezet-metaforákat kutatta. E tekintetben nem tagadja meg médiakritikusi mivoltát: szemlélete a technika és a média elsődleges fontosságát valló nézetekkel, Marshall McLuhan, az európaiak közül pedig Vilém Flusser és Friedrich Kittler gondolatvilágával hozható összefüggésbe. Marshall McLuhan szerint nemcsak egy adott társadalomban alkalmazott médiában megjelenő tartalom, hanem maga a média is befolyásolja az egyén és a társadalom önmagáról alkotott képét, az egész társadalmi környezetet. McLuhan szerint a nyomtatott könyvek elterjedése alapvetően hozzájárult az egyéniség kialakulásához, a társadalom dekollektivizálódásához, és a nyomtatást alapvetően az individualizmus technológiájának tartja. Ezt a nézetet szoktuk sokszor „a médium az üzenet” szlogenbe tömörítve hallani. Vilém Flusser az orálisról az írott kultúrára való áttérés társadalmi következményeit kutatva jutott arra a következtetésre, hogy az írás alapvetően befolyásolta gondolkodásunkat, maga az ábécé a mitikus beszédet a logikussal, a mitikus gondolkodást a logikus gondolkodással váltotta fel. Friedrich Kittler és a német médiakritikai iskola ugyanakkor a média materialista megközelítését szorgalmazza, az infrastrukturális támaszték szerepét pedig olyannyira meghatározónak tekinti, hogy a humán tudományok a priori technológiafüggőségét igyekszik bizonyítani. Kittler a médiát McLuhantól eltérően nem az ember technológiai kiterjesztésének tekinti, szerinte a technológia az emberi dimenziókat jóval meghaladja, és önálló stílusú írott történelmet hagy hátra.

Antik Sándor ebben a szellemben vezeti végig az emlékezet metaforáit a különböző médiákban az írás megjelenésétől a kortárs számítógépes kultúráig, elsősorban a kézzel másolt kódexek, a nyomtatott könyv, a camera obscura, a fonográf, a fotó, a mozgókép, a számítógép és a holografikus leképezés által gerjesztett analógiákat elemezve. A természetes emlékezettel kezdve korról korra követi az emlékezés kultúrtörténetét, és bizonyítja, hogy az adathordozók mily nagy mértékben befolyásolták nemcsak az emlékezés metaforáit, hanem az emlékezés módjait is. Sorra veszi a mesterséges emlékezetek mindegyikét, például a mozgókép technikai fejlődésének különféle mozzanataihoz hozzárendeli az emlékezet alakuló metaforáit, és az emlékezéssel járó mentális tevékenységet az éppen aktuális technikai műveletsorral veti össze a fázisképektől az animációs nyomvonalakig. Ugyanakkor külön kitér a filmnyelvezet és az asszociatív kapcsolatokat létesítő emlékezet, a montázselmélet és az emlékezet művészeti fikcióinak összefüggéseire.

A tárgyilagos történeti elemzésen túl a szerző a könyv második részét az emlékezettel összefüggő filozófiáknak, a kollektív emlékezetnek, az emlékezés jelentésmódosulásainak, a memóriafosztásnak, a gyűjtésnek és az archiválásnak, a múzeumok, az emlékművek kérdéseinek szenteli, a tudománytörténetet mintegy aktuális esztétikai, lélektani, tudományos és művészeti állásfoglalással egészítve ki. A legkorszerűbb irodalmat, elsősorban Tjebbe van Tijen holland médiakritikus és társadalomtudós munkáit tanulmányozva és a kortárs művészet példáit, Kicsiny Balázs, Victor Sydorenko és Katarzyna Kozyra munkáit kiemelten elemezve egy ma érvényes kritikai szemlélet jegyében tudományos és művészeti oldalról is körüljárja az emlékezet egyéni és társadalmi vetületeit. Noha az emlékezet látszólag marginális téma, külön egyik tudomány sem foglalkozik vele, a megközelítések sokaságából is kiderül, hogy az emlékezet végső soron minden szellemi ágazat tárgya, és egyáltalán nem meglepő, hogy az emlékezet motívumait követve a kultúra legnagyszerűbb távlatai merülnek fel. A művészeti példatár munkáinak következetes válogatása az emlékezést lehetővé tevő időbeliség egymásra vonatkoztatott történeti/művészeti/technikai társításait mutatja meg.

A könyv végéhez illesztett táblázatok összefoglalják a technikai fejlődést és a mesterséges emlékezetek megjelenését kísérő metaforákat, a memória történetét, illetve egységes formátumba rendezik a művészek memóriareflexióit. A táblázatok könnyű áttekinthetősége és a könyv illusztrációit megismétlő képjegyzék megkönnyíti, hogy kézikönyvként is forgassuk ezt a kötetet. Szimónidész legendásan rosszul végződött lakomájától kezdve Tjebbe van Tijen 2003-ban készült memóriatekercséig az emlékezet több évezredes művészete és eszköztára kivonatolva alig néhány oldal. Mintha Mnémoszüné, az emlékezés istennője gyermekeivel, a múzsákkal fogna össze, hogy az emlékezés, a technika és a művészet kulcsszavait egy ars generalis táblázatban egyesítse.