Mostanában mintha végre többet törődnénk, beszélnénk, írnánk Kelemen Lajosról, az erdélyi történetírás 20. századi mentoráról. Egykori – sajnos nagyon megfogyatkozott – munkatársak, a vele valamilyen módon kapcsolatba kerültek elevenítik fel emlékképeiket, osztják meg velünk személyiségével és munkásságával kapcsolatos gondolataikat. Hallhatunk, olvashatunk egy csupa szív és lelkesedés levéltáros-történészről, aki önzetlenül s minden érdek nélkül segítette a fiatal pályakezdőket vagy csupán egy-egy téma iránt érdeklődőket. Több olyan méltán elismert és megbecsült tudós nagyságunk van, aki keze alatt vagy legalábbis a közelében tanulhatta a történészi és levéltári szakma fortélyait. Némelyikük – minden tudása és eredményei mellett – mentalitásában különbözik egykori közvetlen, barátságos és segítőkész mesterétől.

Kelemen Lajos egyszer tréfás, de igaz történetet írt Hamlet Szászrégenben címmel. Az újságcikk megjelenése után „Ne vicceket írjon, írja már meg Erdély történetét!” felkiáltással szólította meg az utcán egy ismeretlen. Akkor valóban senki sem lett volna a levéltári anyagok legjobb ismerőjeként erre a feladatra nála alkalmasabb. Sok egyéb fontos téma ugyancsak elmaradt, amit neki kellett volna megírnia. Nem voltak lefoglalt, önmagának fenntartott „pászmái”, de mindenki tudta, hogy Kolozsvár históriája, az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltára családi levelezéseinek ismertetése, az erdélyi kastélyok és udvarházak, az unitárius egyházközségek története, klenódiumok és harangok, az erdélyi karzat- és mennyezetfestmények, a Székely Oklevéltár folytatandó kötetei mind-mind olyan témák, melyekhez az ő tudása és tolla szükségeltettek volna. A felsorolt munkák elmaradását azoktól is számon kérhetjük, akik túlterhelték érdeklődésükkel, vagy a saját szavaival élve, „belefullasztották” életét a levélírásba. A létre nem jöhetett, alapvető művek hiányával ma az egész közösségének, nemcsak a tudományos életnek kell szembesülnie.

A nagy tudású történész-levéltáros életét úgy ismerhetjük meg jobban, és munkásságát is úgy értékelhetjük a maga teljességében, ha megpróbálunk személyiségéhez közelebb kerülni. Természetesen nem magánéletének intimitásaival, esetleges emberi gyengeségeivel, ahogy az manapság oly divatos és megszokott dolog. Egy emberről nagyon sokat elárul, milyen körülmények között él, hogyan rendezi be otthonát, milyen berendezés veszi körül, mik a kedves tárgyai, melyekhez egész életében ragaszkodott.

Kelemen Lajos élete java részét a kolozsvári, Monostori út 16. szám alatti, nagyon puritán, udvari lakásban élte le. Tárgyi hagyatéka a legendák ködébe és a hallgatások süket csendjébe vesző fogalom.

Több mint egy évtizeddel ezelőtt egy barokkos című írásban foglalkoztam Kelemen Lajos egyik relikviájával, az íróasztalával.1 1986-ban elhunyt atyai jóakaróm, Debreczeni László műtörténész, grafikusművész elárulta nekem, hogy az általa használt íróasztalon egykoron Kelemen Lajos dolgozatai készültek és levelei íródtak, mert korábban ő birtokolta. Újsütetű gazdája – akit Debreczeni özvegye pontosan megnevezett – még nem „dicsekedett el” szerzeményével.

Jószerével ez az egyetlen bútordarab, melyről tudjuk, hogy az ő használatában és tulajdonában volt. Azért mégsem vagyunk teljesen tudatlanok lakásának egykori berendezését illetően, mert az őt gyakran meglátogató Debreczeni László feljegyezte, milyen festmények, képek, metszetek díszítették szobájának falát. Ez a rövidke, hevenyészett összeírás az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárában (Kolozsvár) őrzött hagyatékban maradt reánk.2  

 

„1. Ötvösök bástyája – Kolozsvár, olaj.

2. Gidófalvy-kúria, Doboka. Pataky Etelka festménye.

3. Tóth István színes linója „Olasz udvar”.

4. Régi kapu romja (Enyed körül). R. Berde Amál festménye. Szépia.

5. A vásárhelyi családi ház. G. Pataky Etelka.

6. Kolozsvár látképe 1734. Színes nyomat a Borbély Andor munkájából.

7. Marosvásárhely látképe, nyomat.

8. Marosvásárhely képe, kőnyomat, Rohbock.

9. Marosvásárhely főtere, Rohbock.

10. Magyarkapu Kolozsvárt. XIX. sz. második fele, színezett.

11. Bethlen bástya, Kolozsvár. Szabó B. metszete.

12. Magyarfenesi Jósika udvarház. Tóth rajza (tus festmény).

13. Magyarfenesi Jósika udvarház, más részlet. Tóth rajza.

14. Marosvásárhely, vártemplom, Tóth István rajza.

15. Marosvásárhely, családi ház fényképe.

16. Lengyel sas, kerámia, M. Kollkiewicz, Rákoscsaba.

17. Applikációs emlékkép, verssel (német). XIX. sz.”

 

Néhány szót a felsorolt képekkel, metszetekkel kapcsolatban. Az Ötvösök bástyája és a Magyarkapu Kolozsvárt című olajfestmény – nagy valószínűséggel – Melka Vince3 cseh származású festőművésznek, a „De Gerando” néven emlegetett Felső Leányiskola tanárának századfordulón készült alkotása lehetett. Dóczyné Berde Amál (1886–1976) festőművésznő Berde Mária írónő testvérnénje volt. Legismertebbek Kalotaszegen készült munkái. Néprajzi szakértője is lett ennek a tájegységnek. Borbély Andor Erdélyi városok képeskönyve 1736-ból című metszetgyűjteménye Kolozsvárt jelent meg 1943-ban, az Erdélyi Tudományos Füzetek 161. számaként. Ludwig Rohbock (1820[?]–1880) nürnbergi festő és rajzoló. A Magyarország és Erdély képekben (1857) című kiadvány számára készített rajzai tették Magyarországon közkedveltté. Gy. Szabó Béla (1905– 1985), az egyik legismertebb és legkedveltebb erdélyi képzőművész Kós Károly biztatására „mászott fára”, lett fametsző. A kolozsvári Bethlen-bástya télen címet viselő metszetét 1952-ben készítette. Tóth Istvánnak (1892–1964), az erdélyi rajztanár-kismesterkör legmarkánsabb alakjának Kelemen Lajos volt az egyik barátja és pártfogója. Nagyon kedvesek miniatűr képei. Először a kolozsvári Tanárképző Intézet gyakorló középiskolájának óraadó rajztanára az intézet megszűnéséig. Egy ideig a Marianum, majd 1925-től egykori iskolája, az unitárius kollégium alkalmazta rajztanárként. Albumaihoz Kós Károly és Kelemen Lajos írt előszót.

Kelemen Lajos a kolozsvári Ferenc József tudományegyetem bölcsészettudományi karán folytatott tanulmányainak ideje alatt – 1896-tól 1902-ig – öt esztendőn keresztül volt dr. Gidófalvy István kolozsvári királyi közjegyző hasonnevű fiának, Pistukának a házi nevelője.4 Az egykori házitanító és tanítványa barátsága életük végéig megmaradt. A későbbiekben a baráti viszony kiterjedt Gidófalvy István feleségére, Pataky Etelkára is. A kritikusok által „az udvarházak festőművésznője”5 jelzővel illetett háziasszony és kétgyermekes családanya nemcsak az ódon kúriák ábrázolásával bájolta el nézőit, hanem Kelemen Lajos véleménye szerint abban is jeleskedett, hogy „virágokat ma egyik erdélyi művészünk se fest olajban oly tökéletességgel, mint ez a fiatal művésznő”.6 Nagy örömet szerzett a családi barátnak, amikor lefestette Kelemen Lajos összerogyni készülő Szántó utcabeli marosvásárhelyi szülőházát. A megajándékozottnak egész életében kedves emléke maradt ez a kép az időmart öreg házikóról, melyet megörökítése után nem sokkal le is bontatott a város. Nagy öröméről a kép alkotójának írt levele tanúskodik: „Most láttam, hogy egy szép, nagy olajfestményt kaptam, amilyenről nem is álmodtam! Ott van rajta az ócska kis ház, rozoga fedelével, szinte a levegőben lógó, folyton kidűlni készülő kerítésével. S ott van mellette a virágos körtefa, mely mintha az én ott töltött gyermekéveim s egy jobb jövő közös jelképeként borult volna a remény zöld színe közt fehér virágba. S ott játszik a napfény az öreg falon, mint az emberi szívvel a reménység és a múltak virágkoszorúja, az emlékezés. Mennyi emlék öröme és bánata kél fel a múlt sírjából lelkemben, midőn most a képre tekintek. Áldja meg a jó Isten festőművésznőjét, hogy nagyszerű tehetségével még sok szépet alkothasson, és sok örömet szerezhessen mindazoknak, kik az igazi szépet szeretik.”7 A szülőházról fénykép is született, amit szintén lakása falára helyezett. A fotót a festőművésznő egyik leánya, dr. Tóth Gyuláné Gidófalvy Etelka készítette. Vajon most hol lehet ez a festmény, amely Kelemen Lajos hagyatékának egyéb darabjaival, könyveivel, egyéb kedves tárgyaival együtt – mai ismereteink szerint – a nagy ismeretlenségben várja Jézusát?

Pataky Etelka később Kelemen Lajos portréját is megfestette. „Elismerten legjobb portrét róla feleségem készítette. Ő is annak tartotta, köszönőlevelében azt írta, meghatottan nézegetem a kitűnő képet, s fel-felkiáltok: Kelemen, ez tényleg te vagy!” – idézte véleményét az egykori Pistuka, Gidófalvy István földbirtokos az egykori nemzetiségi jogásznak, később könyvárusnak, majd a Kriterion szerkesztőjének, Mikó Imrének szóló levelében.8 A kép modellje szerint is jól sikerült alkotás lett, aki a művésznőnek írt köszönőlevelében így fogalmazta meg az immár portréként csodálható arcmása kapcsán született gondolatait: „Megkaptam a Pista által felhozott arcképemet is. Nem tudja elképzelni, Etika, hogy mennyire megörvendeztetett külön a kép hátára írott kedves emléksoraival is. Úgy nézegettem, forgattam, tettem-vettem a képet, mint egy gyermek, mint Merza örmény egykor az új házát nézvén, én is jött, kérdezzem magamtól: Vajon igazán a tied ez a pompás kép, nem álmodol csak, te Kelemen? Sokszor elölről kezdve az önbámulást, végre is a sifonba zártam el a képet, amíg némi átrendezéssel megfelelő helyet tudok biztosítani annak a szobámban. Csupa élet és valóság ez a kép; egyetlen rólam készült rajz vagy festmény nem ad vissza annyi lelket és valóságot, mint ez. Igazán boldoggá tett, kedves Etika, vele, fogadja érte szívből jövő leghálásabb köszönetemet.”9

Ezt a villanásnyi pillanatfelvételt sikerült elkészíteni Kelemen Lajos lakásáról Debreczeni László összeírása segítségével. Nemcsak az őt körülvevő tárgyakkal, az ingóságaival kapcsolatban merül fel a kérdés, vajon kinek vagy kiknek hagyományozta azokat. Szellemi hagyatéka – tanulmányainak és könyveinek kézirata – okán is van azok tulajdonlására, szerzői jogára birtoklási igény. Mind ez idáig egyetlen ismert és rendelkezésre álló végrendeletének10 közzététele közelebb vihet ismereteink e tárgyban történő kibővítéséhez.

 

 

 

 

Végrendelete már az első ránézésre megállapíthatóan impúrum, fogalmazvány. Több javítás, áthúzás, utólagos kiegészítés található a szövegében. Nincsen sem tanúkkal, sem közjegyzővel vagy ügyvéddel hitelesíttetve. Így is megbízható kézírásos szöveg, és nagyon sok fontos felvilágosítást közöl olvasóival. Kiderül, kiket érzett legközelebb magához, akár rokonai, akár munkatársai, tanítványai közül. Eddig ismeretlen adalék, hogy Kelemen Lajos gyűjtő volt, pohárgyűjteménye volt, aki nagy becsben tartotta családi porcelán és üvegemlékeit is.

Végrendelete sokáig nedves környezetben lehetett, így rongálásnak volt kitéve. Néhány helyen a papír sérült, megrothadt, hiányos. A szögletes zárójelben feloldott szöveg utólagos helyreállítási kísérlete az eredeti, hiányzó részeknek.

Végrendeletéből kitetszik, mennyi figyelmet szentelt naplóira, eljövendő sorsukra. Kelemen Lajos jelenleg ismert naplóbejegyzései 1894-ben kezdődnek, és az 1938. esztendővel véget érnek.23 Naplóival kapcsolatban több utalást találhatunk jövőjüket, további sorsukat illetően. Egy pontos címzett és keltezés nélküli, hiányos levelében leírta, hogy „Én II. t[aná]rj[elölt]. éves korom óta naplót vezettem, s ezek a 20 kötetre menő följegyzéseim meg is maradtak. Ezeket én a m[aros]v[ásár]helyi Teleki Tékának szántam. Eredetileg a Ref. Kollégium k[öny]vtár[á]nak akartam adni, de mivel ez a mi kedves alma materünk megszűnt, s nagy értékű könyvtárát a Teleki-tékába olvasztották be, oda adom be én is az én, ha nem is nagybecsű, de annyiban mégis megőrzést érdemlő naplóimat, hogy jelenleg ott tudtommal több ily napló még nincsen.” Levelének egyik mondatrésze – „sajnos, a kórházi ágyhozkötöttségem itt is gátul alkalmatlankodik” – segít behatárolni levele megírásának időpontját. Akkor a kolozsvári ortopédiai kórházban ápolták, vagyis levelét 1961 januárja és 1963 februárja között írhatta. Tiszta megfogalmazása az 1961–1962 éveket feltételezi. Levele megszólítása – „Kedves Húgom!” – arra enged következtetni, hogy egy Balogh Jolán művészettörténésznek szóló, befejezetlen, el nem küldött levél maradt a kórházban s került Debreczeni László hagyatékából az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárába (Kolozsvár).24

Naplóira még találunk utalást egyik kései – 1962. október 13-án, halála előtt egy évvel írott – levelében. Egykori neveltjének, Gidófalvy Istvánnak beszámolt arról is, hogy „a fél századon át időnként folytatott naplók aztán vagy 20 elég kövér kötetre nőttek. Sajnos kötetlenül maradtak, s most már akkora összeggel, mely a beköttetést lehetővé tenné, nem rendelkezem. Tudva, hogy följegyzéseim, melyeket kezdésükkor csak a magam számára s részben emlékezésem erősítésére és biztosítására írtam, sok közérdekű s többször bizalmas természetű részletet tartalmaznak, végre is azt határoztam róluk, hogy a volt Erdélyi Múzeum kézirattárában helyezem el azokat. Nem teljes megnyugvással teszem ezt, mint akkor tehettem még, mikor ez az elhatározás született. De elpusztítani vagy pusztulásra hagyni sajnálom azokat. Legfennebb azt kötöm ki, hogy bizonyos idő, pl. 15–20 év alatt az anyagot tartozzanak beköttetni, s amennyiben ezt nem vállalják, vagy nem teljesítik, akkor tartozzanak az anyagot a budapesti M[agyar] N[emzeti] Múzeum kézirattárának [átadni]. Egész bizonyos, hogy se itt, se még inkább Budapesten nincsen ekkora terjedelmű, de ilyen tartalmában is változatos, hosszú ideig vezetett erdélyi napló, mint amilyenné ez lett.”25

Talán nem volt felesleges a hosszas idézet. A 20 kötet terjedelmű naplóját a marosvásárhelyi Teleki Tékába, később volt munkahelyén, az Erdélyi Múzeum kézirattárában kívánta elhelyezni. Amennyiben ott nem bánnának vele az általa kívánt módon, akkor a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumnak gondolta átadatni.

Amennyiben naplója sorsa ennyire foglalkoztatta, szellemi hagyatéka biztosítása érdekében készíthetett végrendeletet az 1941. esztendőt követően is. Legutoljára tett, hatályos végakaratának felbukkanásáig iránymutató akaratnyilvánításának az 1941-ben fogalmazottat kell tekintenünk. Reményeim szerint léteznie kell az 1960. esztendő táján keltezett testamentumának is, ugyanis elképzelhetetlennek tartom, hogy éppen Kelemen Lajos, a kötelességtudat és a hagyományérzet nagy tisztelője ne követte volna az akaratnyilvánításnak ezt a (szokás)jogilag alátámasztott, több évszázados ősi gyakorlatát. Megléte magánéletének, rejtőzködő énjének több fehér foltját tisztázná, még közelebbivé, megismerhetőbbé tenné személyiségét. Esetleg lappangó, jelenleg nem ismert kéziratainak, adatgyűjtéseinek számát is bővíthetné, újabb kiindulópontot adva szerteágazó életműve további kutatásához.

Felmerülhet a kérdés, lehet-e még újat mondani Kelemen Lajosról, vagy amit lehet, már mindent tudhatunk róla. Az újabb kutatásoknak jó támpontot adott és új távlatot nyújtott Kiss Andrásnak, Pál-Antal Sándor meghatározásában „napjaink Kelemen Lajosának” jellemzése: „Rendkívüli ember volt, nehéz őt pontosan megeleveníteni, mert sokkal több volt mindannál, mint amit el lehet mondani róla.”26