Strasbourgba Szabédi László nem európai parlamenti képviselőként ment – mint ahogy Szamosfalvát sem lehet az életút román (vagy magyar) vonat által történt lezárásaként értelmezni. Értelmiség és politika találkozása, ütközése mai értelmezéséhez mégis tanulsággal szolgálhat a Szabédi-örökség. De az erdélyi költő, tudós nagy lehetőségeket felvillantó, tragikus végbe torkolló pályájának politikummal való érintkezését, bizonyos mértékig meghatározottságát vizsgálva legalább ennyire indokolt volna a helynevek helyett személyneveket emlegetni, így próbálva megtalálni Szabédi László gondolkodói helyét a 20. századi magyar művelődés- és irodalomtörténetben.

Németh László és Gaál Gábor: két olyan név, amelyek Szabédival indokoltan és többszörösen kapcsolatba hozhatók; személyes találkozásaikon túl a világmagyarázat keresése, a megszállottság (elkötelezettség), a konfliktusok felvállalása és ennek szomorú következményei, így vagy úgy kiegyezésre törekvés (egyes életszakaszokban), önellentmondásba keveredés – néhány olyan hívószó, amelyeken utókoruknak érdemes elgondolkodnia. Bizonyos formában, különböző körülmények között, mind a hárman megismerkedtek a marxizmus tanaival; ismerték a polgári világot, megélték az úgymond szocialista társadalomba való átmenet éveit, tehát alkalmuk volt – vagy lehetett volna – kiábrándulni. Egyikük számára sem volt közömbös a magyarság sorsának alakulása, és ezt „bentről”, Kelet-Közép-Európából szemlélhették, hol többségi, hol kisebbségi helyzetből. (Igaz, Németh László csak egy hosszabb, 1935-ös romániai utazás mély élménye és olvasmányai során szembesült a kisebbségi léttel, bár a „kisebbségben” neki folyamatosan problémát jelentett.) A térségbeli „tejtestvériség” vágyálmokban és valóságban tett fel új és új kérdéseket – ezt nyilván Gaál Gábor és még inkább Szabédi élhette, élte át tragikusabban.

A hármas párhuzam lehetőségének felvillantása után – nem utolsósorban arra építve, hogy Németh László, de akár Gaál Gábor életművének „ideológiája” szélesebb körben, legalábbis szakmai körökben ismert – maradjunk a Szabédi-örökség körén belül, a Szabédi Lászlót egy életen át foglalkoztató dilemmákat és válaszkísérleteket próbálva összegyűjteni. Ennek 2009-ben nagyobb az esélye, mint akár tíz évvel ezelőtt volt (amikor Erdélyi sorskerék című kötetem megjelent), minthogy kezünk ügyében van, nyomtatásban, a huszonéves Szabédi (még Székely) László naplója, az 1928. január 9. és 1930. június 21. közt készült följegyzések Diariuma (1931-es és 1933-as rövid toldalékokkal), valamint vele egy kötetben a levelek válogatása. (A két szélső dátum itt: 1924. október 21. és 1959 áprilisa.) Igaz, a levelezésből A Lázár utcától a Postakert utcáig című (2007-es) könyvbe csak az úgymond közéleti jellegűek kerültek be, kimaradt jó néhány fontos, eligazító, a Székely család tagjait megszólító levél. Amikor tehát Szabédi világszemléletének alakulását az érdemi kezdetektől akarjuk követni, vagyis a strasbourgi s a még korábbi élményeket feltárni, vissza kell lapoznunk a még mindig kéziratos hagyaték-részbe is.

Az ún. régi magyar világban, a múlt század elején, a zernesti vasútállomás főnökének kisiskolás fiaként találkozott Székely László az „idegen”, szász és román beszéddel. Kolozsvárra költözve egy másfajta – nem nyelvi – idegenség érzete töltötte el, majd a faluról jött gyermek az Unitárius Kollégiumban intellektuális környezetbe került; az iskola fölerősítette az otthonról, apjától kapott indíttatást, a széles körű érdeklődést a világ dolgai iránt. Egy ányosbányai – nem szórakozni, hanem pénzt keresni szolgáló – vakáció 1924-ben ráerősít a zernesti alapélményre, de a tizenhét éves diák már a nyelvcsere zavaros állapotában lévő helybeli ember problémájára figyelhet föl. Erre következik az Anghelescu-törvénynek köszönhető keserű tapasztalat – osztályából harmincból huszonkilencen buknak meg a román nyelvű érettségi vizsgán, 1925-ben. „Mindenki azzal vigasztalt bennünket, hogy Anghelescu áldozatai vagyunk, nemzeti hősök – emlékezik Szabédi. – Hősök nem, de valóban áldozatok voltunk.” Itt szól Szabédi arról, hogy ez a diszkriminatív törvény kényszerített sokakat magyarországi egyetemekre. Neki – a családnak – nem volt erre pénze, így a megismételt érettségi után, kollégiumi ajánlólevéllel és az egyháztól kapott útiköltséggel Strasbourgba ment, a francia egyetem protestáns teológiai karára, ahol tudomása szerint létezett egy alapítvány külföldi hallgatók számára; döntésében szerepet játszott, hogy párhuzamosan beiratkozhat az irodalomtudományi karra. Nos, a Strasbourgból hazaküldött levelek különféle bajokról, kalandokról számolnak be; itt is szó van egy „erdélyi öszvérről” (apja román, anyja magyar), aki hízelgéssel, rettentő akaraterővel fel fogja küzdeni magát valami hivatalos nagyságnak; a „valódi románok” által kisajátítani akart segélyalap a megélhetést veszélyeztető konfliktusforrás. És arra is rá kell ébrednie a strasbourgi, ám romániai magyar diáknak, hogy a franciák „igen-igen barbároknak tartanak bennünket”. 1927-ben tért haza Kolozsvárra, ezzel azonban korántsem oldódtak meg a gondjai. Ahogy naivul, pártfelszólításra készült önéletrajzi pótlásában 1950-ben leírja: „Strasbourgban csak idegen voltam; a szülőhazámban idegen is, ellenség is.” A kolozsvári román egyetem bölcsészkari dékánja durván fogadja a románul még nem tudó, franciául beszélő kérelmezőt. A teológiai tanulmányait itthon folytató Székely László ugyancsak vitákba, konfliktusokba keveredik – és ennek vallásfilozófiai és egyházszervezési vonatkozásait már a Diariumban követhetjük nyomon.

A politika sokféle formájával, megnyilatkozásával néz szembe a naplóíró Székely-Szabédi László: nemzetpolitika, irodalompolitika, egyházpolitika, iskolapolitika, sőt már a pártpolitika is foglalkoztatja. Az 1928. július 31-i bejegyzésben, „Amatőr s profi” cím alatt kommentálja az Ellenzékben olvasott jegyzetet, hogy ti. nálunk nincs bevezetve a labdarúgásban a profi rendszer, holott igazi amatőr futballistánk egy sincs. „Szóval: csupa hazugság az egész footballsport.” És így folytatja a huszonkettedik évében járó naplóíró: „Ilyesmi a politika is. Érdeket szolgál. De a pártok nem érdekeiket vallják be, hanem ideáljaikat (álideálok). Ezek az ún. párt-programok. De természetesen mindenki tudja, hogy hátul az érdekek lappanganak. Ez teszi oly nehézzé a tájékozódást egy olyannemű fiatal ember számára, mint én.” Beszél vagyontalan (kis házat birtokló), állami tisztviselő, szabadelvű apjáról, aztán önmagáról, akit „sehová érdek nem köt”. Az ő érdeke csupán a jó jövedelem, a családfenntartás lehetősége. Ezt viszont kiegészíti a következőkkel: „Magyar vagyok, ez tehát magyar érdek, de ellentétes viszont az oláh érdekkel. Tehát egy öntudatos oláh bizton akadályozni fog. Nincs más lehetőség, mint a magyar társadalomban elhelyezkedés.” Előtte fölteszi magának a kérdést, hogy egyáltalán kell-e közéleti kérdésekben állást foglalnia.

Jóval politikusabb, karakteresebb alkatot mutat egy fél évvel későbbi – 1929. február 13-ra keltezett –, irodalmi-irodalomtörténeti indíttatású töprengésének a lejegyzése. Arany János és Petőfi költészetét, életútját hasonlítja össze. „Mint ahogy a Zrínyi Miklós élete beletartozik a magyar históriába, úgy Petőfié is szükségszerűen beletartozik; az Aranyé nem. Bevezetheted; de olvasód kérdezni fogja: hol a logikai összefüggés a magyar história és az Arany élete között? A Petőfié? Bizonyos, hogy más a magyar irodalom képe ma, ha Petőfi egy falusi segédjegyző; de ez marhaság. Arany író költő. Petőfinél esetlegesség az írás. Ő élte a verseit, s élte volna akkor is, ha történetesen 500-600 évvel hamarább élt volna; akkor nem írt volna egy sort sem. De a ma is szájon forgó népdalok szerzője ő lett volna. Arany semmi esetre.” A még hosszú irodalomtörténeti okfejtést követően önmagáról is beszél, közeledik a jelenhez. „Folytonosan nagy műveket tervezek, amik mindennek, ami magyar embert érdekelhet, ún. közös nevezői volnának.” Nyilván Petőfi szellemében gondolja ezt. És elérkezik ahhoz a különösen fontos, a későbbi Szabédi Lászlóra jellemző okfejtéshez, ahol Erdélyt és (Krúdytól kölcsönözve a szót) „Kismagyart”, azaz a Trianon utáni maradék-Magyarországot szembesíti. Anélkül, hogy Adyra is utalna, már-már adys büszkeséggel idézi fel a magyar históriának azokat a pillanatait, amikor Erdély jelentette a menedéket. Kismagyar és Erdély szerepet cserélgetnek, véli, „látja tisztán” Székely László. „Az én gyermekkoromban nem Kismagyarba menekültek-e a repatriált vagy expatriált magyarok vegyesen? Nem Kismagyar lesz-e ezentúl a magyar nemzeti eszme védbástyája, mint ahogy – a történetírók egész határozottan állítják – valamikor Erdély volt az? Véletlen-e vagy szükségszerűség-e, hogy anno dazumal Erdély sorsát igazgatta egy Bethlen, s ma Kismagyart igazgatja? (Most csupán a magyarság szempontjából beszélek, nem az emberiségéből. Nyilvánvaló, hogy az emberiség szempontjából más a konglomerát Erdély, mint az aránylag homogén lakosságú Kismagyar. De hát remélem, ti okos emberek vagytok, és megértitek, hogy mit mondok, ha nem is fogok mindig a logikai igazsághoz ragaszkodni. Szemléletek – hiszen az volna tán, ha volna még, turanizmus: keleti, metaphora-legelő fantázia.) Egészen stílszerű volna, hogy én is »bujdosó erdélyinek« csapjak fel; de: 1. a történelem nem ismétli meg teljesen önmagát és 2. tehát: én még nem tudom mit, de valamit akarok, ami más, mint a német sógorral paktáló aulikusok tette. Vajon feltétlenül bele kell esnem a dákoromán eszme vonzókörébe? Nem. Fiatal vagyok és reményeim vannak.”

Még mielőtt fiatalságának és érett férfikorának tapasztalatait összegezhetné, a Diariumban olykor valósággal előre látja azt, ami majd az ő hátán is csattan. 1929 áprilisának „közepe táján” a szabad akaratról és a történelmi materializmusról elmélkedik. Néhány mondat ebből az eszmefuttatásból: „A polgári társadalom alapja voltaképpen (a morális alapja) a szabad akarat, még akkor is, ha valamely adott polgári társadalom tagjainak legnagyobb része determinista is; a véleményeket nem oktrojálja másra. Azt hiszem, egy olyan állam, amely moraliter (és nem tudományosan) a történelmi materializmus álláspontján van és épült fel, nem tűri meg a sajtószabadságot és egyáltalán nem tűri meg a szabadságot. Érdekes Petőfi, a nagy polgári dalköltő, a szabadság költője esete. Néhol megsejti a tudományos történelmi materializmust, és moraliter próbál annak álláspontjára helyezkedni, ilyenkor mindenkit, akinek a szabadság nem kell (verselemzésben nem kell neki a szabadság saját szabad akaratából), börtönbe csukatna. Mert az emberi élet képletei mindig paradoxálisak. Ahol megszűnik a paradoxon, ott megáll a mozgás.” A gondolatmenetet folytatva kitér arra, hogy az emberi igényekkel is számolni kell. „A mai termelési rendszer – írja 1929-ben – az igényeket bizonyos javak bírására irányozza. Ezek a javak főként anyagi természetűek. […] A polgári társadalom akkor vált labilissá, amikor az igényeket mesterségesen felnövelte. […] A társadalmi állás is lehet egy igényfajnak, az ambíciónak célja. A polgári társadalom ezt az igényelést is megnyitotta mindenkinek. Amíg szükségszerűnek tetszett, hogy a paraszt paraszt, addig nem volt baj, mikor azonban a parasztból lehet miniszterelnök, minden parasztfiú lelke mélyén ott sír a kiolthatatlan vágy! miért nem éppen énbelőlem lett vagy lesz a miniszterelnök. Így az osztályok között meddő gyűlölködés támad. Akikről beszélek, nem is akarnak egyebet, mint a lehetetlent: mindenkinek igényjogosultságát elismertetni. A polgári társadalom elment a legszélső határig: mindenkinek megadta a hozzáférhetőséget bármily elképzelhető igény kielégítésére. A hozzáférhetőség implikája a nagy számok törvényét: a munkásfiú lehet miniszterelnök, de nem lesz. Lélektanilag semmi sem gyötrelmesebb, mint a be nem telt lehetőség. A mai termelési rendszer jelentős tulajdonsága az elért eredményekkel való elégedetlenség.”

Ez még nyilván nem a marxizmus tanait végiggondoló, velük vitatkozó, azokat – legalábbis részben – magáévá tevő Szabédi László eszmefuttatása. Egy jó évtizeddel, másféllel később, már mint a Termés szerkesztője, spiritus rectora, sokkal felvértezettebben társadalomtudományi ismeretekkel, továbbra sem helyezkedik a történelmi materializmus elméleti alapjaira – akkor például, amikor a korszak magyar értelmiségi elitjének, a humán értelmiségnek, az írótársadalomnak a javát próbálja, próbálják megszólítani a legégetőbb közéleti kérdésekről. Az 1943. nyári ankét, az „Elvek, gondolatok” előkészítéséről tanúskodó feljegyzés (a Szabédi-hagyatékban) sokfelé figyelésével rendkívül tanulságos, széles körű politikai tájékozódást sejtet. Az előzetes problémacsomag azzal a kérdéssel kezdődik, hogy válságban van-e az emberiség; ezt követik olyan címszók, mint: állam, alkotmány, szocializmus, demokrácia, liberalizmus, szabadságjogok, centralizáció, decentralizáció, önkormányzat, kolhoz, imperializmus, telepítés (hazatelepítés), népcsere (kitelepítés), cenzúra. Bő kommentárra ad lehetőséget, hogy a „szocializmus” után zárójelben ezek a fogalmak olvashatók: szociáldemokrácia, szindikalizmus, kommunizmus, fasizmus. Az említettek után hosszú sorban következnek a magyarságra vonatkozó nemzetpolitikai tételek-fogalmak, a földrajziaktól a történelmiekig, a nemzetiségi kérdéstől a társadalom szerkezetére, az etikára, magatartásra vonatkozókig (például: nagybirtok, osztályharc, egyház, asszimiláció, magyarkodás, hazafiasság). Mintha a Diariumban spontánul fölvetődött problémák 1942-re rendszerbe rendeződnének. Az ankét során megszólított személyek természetesen nem kaptak meg minden kérdést – és az ankét egésze sem ölelheti fel valamennyit –, ám a megvalósult töredékesség is meglepő gazdaságról tanúskodik. A megkérdezettek közt találjuk Németh Lászlót is, de a „gondolkodó magyarok” képviselője, „a magyar önismeret elmélyítője” alighanem rossz pillanatában kapta a kérdéseket, csupán személyes alkotói gondjairól beszél az elküldött válaszban, a halál fenyegetésében élve (abba képzelve magát). A többi résztvevő jóval politikusabbnak bizonyul, az ő állásfoglalásaikat összegzi rövid zárszavában Szabédi, ráerősítve Erdei Ferenc véleményére: „Magunk is úgy véljük, hogy a gondolati ellentétek elsimítása helyett valóban a társadalmi ellentétek feloldása a feladat és ez nem ügyesen megfogalmazott elvi megegyezésekkel, hanem a tényekkel való kérlelhetetlen szembenézéssel mozdítható elő. Így küszöbölődik ki a lehetősége annak az elvieskedésnek, mely ma a gondolatokat tartalmi súly és cselekedet kötelezettsége nélkül labdaként dobálhatja jobbra-balra pártérdek és pártszenvedély szeszélyei szerint.”

Szabédi tehát a maga nemzetpolitikai alapállásához híven nem kötelezi el magát 1942–43-ban, sem még 1944 nyarán valamely pártnak – ezt a magatartást volt szokás harmadikutasnak nevezni, ahogy Szabédi kapcsán Balogh Edgár ezt később meg is fogalmazta. Közvetett bizonyítékaink vannak rá, hogy a háború végéhez közeledve a Termés-szerkesztő úgy érzi, az erdélyi magyar érdekeket a baloldalhoz közeledve lehet, kell szolgálni, a pártkatona magatartást azonban elutasítja. Erről szólt a balatonszárszói felszólalása – és ennek erőteljes megnyilatkozása, már a szovjet és román csapatok kolozsvári bevonulása után, a Balogh Edgárnak írt, önérzetes levele, 1944. december 18-án. A Romániai Magyar Népi Szövetség napilapját, a Világosságot szerkesztő Baloghnak – barátjának? állandó vitapartnerének? szellemi társának? vagy ellenfelének? – üzeni, hangsúlyozott határozottsággal, ironikusan „vezérem”-nek szólítva őt: „lassan gondolkozom, de alaposan. Lassan, de alaposan észrevettem végre, egy tegnap délután tett megjegyzésedből, hogy Te a nevemet szerepeltetni akarod ugyan a Világosságban, de csak mintegy az olvasók ámítására, mert nevem alól engem magam el akarsz tüntetni, a nevem alá magad akarod becsempészni. Ez, vezérem, lehetetlenség. Ész és Bűbáj c. könyvemben egyszer s mindenkorra leszögeztem: »Sohasem akartam más helyett gondolkozni, mint ahogy azt is mindig elképzelhetetlennek tartottam, hogy helyettem más gondolkozzék. Helyettem éppúgy nem gondolkozhat más, mint ahogy nem emészthet, nem szerethet, nem élhet más… Társadalmunk legveszedelmesebb rákfenéje éppen az, hogy milliók és milliók hordoznak a szívükben nem belülről sarjadt, tőlük idegen meggyőződéseket. Vajon azért-e, mert nincs saját meggyőződésük? Ha a dolog így állana, akkor valóban nem látnék mentséget, nem is volna mentség az emberiség számára, akkor a zsarnokok korbácsa éppen annyit érne, mint a legmagasztosabb gondolat. De ezeknek a millióknak, akik sajátjukként idegen meggyőződéseket hordoznak a szívükben, van saját meggyőződésük, ha össze is tévesztik azt lármás katekizmusok tetszetős tantételeivel.« Ha ezt 1943. nov. 26-án így gondoltam és írtam, semmi okom sincs, hogy 1944. dec. 18-án másképpen gondoljam.”

Akkor miért gondolta másképp mégis, néhány év múlva, amikor például a Vezessen a párt című versét írta? Vagy mégsem gondolta másképpen? Szabédi életművének kutatója nem kerülheti meg a kérdést, noha tudja, hogy egyértelmű pozitív nagy negatív választ nem tud adni. Az 1944 decembere és 1948 áprilisa között írt Szabédi-levelek (melyeknek legfontosabb címzettjei Balogh Edgár mellett Püski Sándor, Kurkó Gyárfás, Jordáky Lajos, Méliusz József) megdöbbentően világos felismeréseket mondanak ki, kendőzetlenül, ugyanakkor bizonyos cselekvési kényszer meg visszakozás is kiolvasható belőlük. Példaként a Termés beszüntetésének magyarázatára hivatkozhatunk a Püskinek küldött baráti levélből. Annak idején, a lapterv előterjesztésekor (az Asztalos István, Bözödi György, Jékely Zoltán és Kacsó Sándor nevével is jelzett, EMKE-nek címzett folyamodványban) Szabédiék az erdélyi magyarság veszélyeztetett voltára hivatkoztak, ami az új, többségi helyzetben sem szűnt meg. Az ismét változott, újra kisebbségi helyzet, a „friss sütetű román demokraták”és a rájuk figyelő magyar politikusok alakította hangulatban Szabédi ezt írja budapesti kiadójának, Püski Sándornak: „Ilyen körülmények között megfontolandó, hogy egyáltalán folytassuk-e a Termést. Ha ugyanis folytatjuk, akkor számolnunk kell azzal, hogy olyan elégedetlen erők fognak mögéje sorakozni, amelyek – teljesen függetlenül a Termés tartalmától, irányától – csupán a baloldal ellenpólusát fogják benne látni. Ezt pedig nem akarom. Nekem ugyanis nem az a kifogásom Edgárék ellen, hogy kommunisták, hogy a magyar–román megbékülést akarják, hogy nem tűrik azt a magyar sovinizmust, mely vitális román érdekek ellen tör, – hisz magam is így gondolom. Szinte azt mondhatnám, hogy a személyük ellen van kifogásom, és ez a baj, hogy személyüket, mely ellen kifogásokat emelek, azonosítják egy üggyel, mely – az ő tévedéseik nélkül – éppen az én ügyem volna.”

Keményebb, a személyek mellett „az ügy” értelmezését lényegileg megkérdőjelező levelek sorakoztathatók fel az MNSZ elnökének, Kurkó Gyárfásnak címzettek közül. A demokratikusnak mondható magyar érdekek valós képviseletét kéri számon Szabédi, sorozatosan, és súlyosan kifogásolja, hogy a Magyar Népi Szövetség alárendeli választási politikáját a Román Kommunista Párt követeléseinek. Ezek a Szabédi-levelek külön elemzést igényelnének, örök – és persze aktuális – tanulságul minden magyar kisebbségi politikusnak. Mélyreható, világos politológiai elemzéseket kapunk ezekben a hosszú okfejtésekben, amelyek alapszövegekként használhatók a kor romániai magyar históriájának megírásához. Itt most egy másik címzettet figyelmeztető levélből idézzük, 1946. május 17-ről, a lényeget; az ugyancsak politikai vezető szerepet vállaló Jordáky Lajosnak, illetve „vezéreinknek” szól Szabédi László üzenete: „Nem ismerik Vörösmarty figyelmeztetését: a bírhatót ne add el álompénzen. Nem kell Neked bővebben fejtegetnem, mi mindent adtunk el eddig álompénzen – s aki a kapott álompénz értékét kétségbe vonja, az természetesen fasiszta. Az ébredés keserves lesz. Soha ennyi ígéret nem hangzott még el, mint manapság, de: ez a kisebb hiba. Soha ennyire nem ültek még fel ígéreteknek, mint amennyire mi ülünk fel. Mi már annak is felülünk, amit nem is ígérnek! Groza kijelenti, hogy vámuniót akar Magyarországgal – vámunió nincs, de a mieink úgy viselik magukat s mástól is olyan viselkedést követelnek, mintha máris egy magyar–román köztársaságban élnénk.” Pár hónappal később, 1946 augusztusában teszi szóvá Szabédi Kurkó Gyárfásnak: „Egy Márton Áront lefasisztázni, legazemberezni nem lehet, nem is egyezem bele.” Visszatér a kérdésre a levél további részében is, a Román Kommunista Pártban dolgozó kommunista magyaroknak tett engedményt látja a Márton Áron becsületébe gázolásban, aminek a Magyar Népi Szövetség sajtója teret ad. Szabédi elutasítandónak nevezi akár Luca, akár PÄ�trÄ�şcanu véleményét, amelyre hivatkozva visszautasítják a jogos nemzetiségi igényeket. És itt következik Szabédi naivitásának kifejezése: „Azt talán nem kell magyaráznom, hogy azzal, ha valaki, aki velem a fentiekben nem ért egyet, és ezért engem reakciósnak vagy mit tudom én minek bélyegez, igazán nem törődöm. Én Kossuthtól, Petőfitől – és Lenintől tanultam politikát.”

Szabédi Lászlót lényegében nem a Magyar Népi Szövetségben okították ki „helyes” politizálásból, pártszerűen felfogott magyar érdekből – hiszen az MNSZ-ben sosem jutott meghatározó szerephez –, hanem a Bolyai Tudományegyetem magyar tanszékének tanáraként figyelmeztették, már 1948-ól, hogy mi minden az ő feladata. Az Ész és bűbáj szerzőjének egyetemi pályája, számos panasza, vitája – szintén külön fejezetbe kívánkozik. Ám legalább arról itt is szólnunk kell, ami – részben újabban – a tanszéken belüli konfliktusokból dokumentumok alapján megközelíthetővé válik. Gaál Gábor és Szabédi szakmai-szemléleti különbözésére, alkati összeférhetetlenségükre és persze világszemléletük eltérő voltára gondolunk mindenekelőtt. A tanácsköztársasági emigráns, a húszas évek végétől Korunk-szerkesztő Gaál az osztályharc elmélete, a kommunizmus felől közeledett a romániai magyar valósághoz, engedett (a harmincas évek második felében) a népfronti szemléletnek (szerkesztésben, irodalomban is); egyszer, 1938 júniusában, levélben szólította meg az Erdélyi Helikonban már publikáló, de nem kifejezetten a helikoni körbe tartozó ifjú Szabédit, Poe híres költeményéről, A hollóról kért rövid írást a költőtől. Nincs tudomásunk Szabédi László válaszáról, tény viszont, hogy soha nem jelent meg írása a Korunkban (mármint az első folyamban). Mint ahogy természetesen Gaál Gábornak sem a nemzetileg elkötelezett Termésben. Az Utunk szerkesztőbizottságából az első (MNSZ-)jelölés után Szabédi kimaradt. A főszerkesztő Gaál bírálta a kritikus Szabédit amiért nincs kellően jelen a szocialista irodalom frontján, a költő sűrűbb jelenlétét is elvárta volna. A Vezessen a párt végül az Utunkban jelent meg, 1949. december 31-én (ne felejtsük: első, rövidebb változatának még ez volt a címe: Bánva ismerem fel) – a vele együtt Gaál Gábornak küldött és együttes közlésre szánt szatírát, A pacsirtát azonban csak 1953-ban közölte a lap. (Gáll Ernő halászta elő a szerkesztőségi fiókból, ahogy ezt Szabédi följegyezte.)

Gaál Gábor és Szabédi László tanszéki találkozásainak történetét még töredékesen sem ismerjük. De az akkor még ifjú tanársegéd, Antal Árpád a tanszéki jegyzőkönyv vezetőjeként megőrizte Gaál egyetemi jegyzetének bírálatát (1952 januárjából), amelyben Szabédi szigorúan kritizálta és – marxista alapvetéssel – irodalomtörténetileg elmarasztalta a Gaál-jegyzet Katona Józsefről szóló fejezetét, megvédve Katonát az egyoldalú társadalomtörténeti beállítástól. Ez a furcsa, már-már abszurdnak minősíthető epizód szakszerű feldolgozásra vár. Álljon itt azonban Antal Árpád mai, pontosabban 2008. októberi, az átadott dokumentumot kísérő levelének néhány sora. „Magán a tanszékülésen – emlékezik Antal Árpád – Gaál megnyitó szavai után Szabédi felolvasta terjedelmes bíráló szövegét, érezhető feszültség közepette. Utána Gaál senkitől sem kért hozzászólást, egyszóval a bírálatot nem bocsátotta vitára, s maga sem foglalkozott érdemben az elhangzottakkal, – csupán egy rövid, jól kivehetően politikai ízű nyilatkozatot hallatott: Figyelmeztetem Szabédi Lászlót, vegye végre tudomásul, hogy én itt és most beszélek Katona Józsefről. (A bírálat ugyanis a Katona Józsefet tárgyaló fejezettel foglalkozott részletezőbben.) E kemény mondat után Gaál felkelt székéről, és szó nélkül elhagyta a termet. Mi pedig maradtunk teljes tanácstalanságban. Szabédi meg átadta nekem mint gyűlési jegyzőnek az elhangzott bírálat szövegét, s én azóta is őrzöm azt.”

Az osztályvonalat és internacionalizmust képviselő Gaál Gábor, tudjuk, maga is áldozatául esett a sztálinista romániai politikának. 1954-ben, már évek óta félreállítva, súlyos szívbetegség végzett vele. Szabédi öt évvel élte túl, megérte az 1956-os magyar forradalom napjait – egy a Szovjetunióba küldött hivatalos küldöttség tagjaként –, a romániai megtorlás hónapjait és éveit, majd az úgymond egyetemi egyesítést. A történetnek ez a része már ismertebb. De aligha ismert az öngyilkossága előtt két és fél hónappal Méliusz Józsefhez írt levele, annak melléklete. Méliusz az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó nevében kéziratkérést fogalmaz meg, meglehetős hűvösséggel, akadályokra hivatkozva szinopszist sürget. Szabédi válaszához mellékelve olvashatjuk (a hagyatékban maradt változatban):

„Az elveszett levél.

Nagyszabású detektív regény.

Írta és nem írta Méliusz és Szabédi

Mé Li Usz, a világhírű nyomozó ebben az érdekfeszítő regényben elmés fordulattal és postafordultával önmaga ellen vezet le bravúros vizsgálatot. A legmesszebb menő szálakat is felgöngyölíti a legmesszebbmenő konzekvenciák levonásával. Tökéletesen új típusú regény: legkomolyabb lapjai a legnevettetőbbek. Egyéb újszerűsége az, hogy maguk a társszerzők olvassák s még ők sem értik. Don Sabedi de la Mancha, a nagy revolverhős, a regény végén önmagát teríti le.”

Minek tekintsük, hogyan olvassuk ezt a mellékletet? Egy életút szomorú tanulsága levonásaként?