Ha meg akarjuk érteni a mára a gyógyszeriparral elválaszthatatlanul összefonódott biológiai pszichiátria mindennapi életünkre és kultúránkra gyakorolt hatását, vissza kell mennünk a pszichiátria gyökereihez és a máig minden tanulságok nélkül elfeledett múltjához és közelmúltjához.

Dorothy Rowe a Users and Abusers of Psychiatry (Pszichiátriával élők és visszaélők) című könyv előszavában írja: „Ha manapság egy pszichiáterrel beszélgetnék, és utalnék arra, amit Lucy [ebben a könyvben] írt, vagy amit én 1968 és 1989 között tapasztaltam a pszichiátria rendszerében dolgozva, akkor a pszichiáter minden kritikámra azt felelné: »Mára az egész megváltozott«.”1 Rowe Talleyrand mondását idézi, aki a nagy társadalmi változásokat kommentálva jegyezte meg: „Minél több a változás, annál inkább marad ugyanaz.”

Az alábbiakban röviden felvillantok a pszichiátriával kapcsolatban egy-két mai történetet és aggályt, hogy aztán összevetve azokat a pszichiátria pár száz éves történetével, megbizonyosodhassunk róla, hogy csak a kulisszák változtak, a szisztéma a régi maradt.

 

 

 

 

Sok ilyen eset vált ismertté. De ezeket a riasztó történeteket nem hatásvadászatból írtam. A pszichiátria társadalmi funkciójának megértését napjainkban elfedi orvosi aspektusának túlhangsúlyozása. A történetek közös vonása, hogy a pszichiátria valamely képviselője egy szabad ember lefogását és kényszergyógykezelését rendeli el – már a döntés idején is nyilvánvalóan indokolatlanul. Fölösleges vita, hogy ezek az esetek gyakoriak-e vagy ritkák, a lényeg, hogy megtörténhetnek. Nem kivételek, hanem a rendszer működéséből következnek s ettől paradigmatikusak. Az elmeosztályok lakói arról tudósítják a külvilágot, hogy a pszichiátriai osztályokon és a különféle elmebetegek és értelmi fogyatékosok krónikus ápolására rendelt otthonokban a lekötözés, a verés, a kényszer, a büntetésként alkalmazott gyógyszerezés mindennapos jelenség. Még a halállal végződő esetekben sem történik komoly felelősségre vonás. Ez azt jelenti, hogy a pszichiátria intézménye sajátos előjogokkal rendelkezik az emberi szabadságjogok korlátozásában. Az eredetileg rendkívüli helyzetekre adott rendkívüli jogosítványok összemosódtak a mindennapi praxissal, alkalmazásukat csak az önmérséklet korlátozza, vagyis a kényszergyógykezelés és a kényszerítő eszközök alkalmazása csak az egyes pszichiáter kompetenciájától, vérmérsékletétől, hatalomigényétől függ. A pszichiátria lényegi funkciója ugyanis a társadalmi életet zavaró, de jogilag nem büntethető egyének elkülönítése. Lucy Johnstone szavaival: „a pszichiátriát a társadalom hívta életre, s látszólag az egyént szolgálja, de fő funkciója nem a kezelés, hanem a szociális kontroll.”5

 

 

A pszichiátriai kezelés minden egyes mozzanatában paradox. A pszichiátria állapítja meg, hogy valakinek sürgős kezelésre van szüksége, és a pszichiátria önmagát hatalmazza fel a sürgős beavatkozásra. Az egyén szabadságát a pszichiátria elveheti, és egyedül a pszichiátria adhatja vissza. Az egyént saját érdekeire hivatkozva fosztják meg szabadságától, s bár elvileg joga volna szabadságát jogi úton megvédeni, ezt maga a pszichiátriai kezelés teszi lehetetlenné.

 

 

A bírói szemlék amúgy is formálisak, a szemle résztvevői személyes jó viszonyt ápolnak, a bizottság a kezelés jogosságának feltételezésével érkezik, az ápolt pedig a pszichiátriai szerek hatására nincs beszámítható állapotban. Egy bírónő elmesélte, hogy éveken át járt gyakornokként ilyen szemlékre, s a „független szakértő” egy nagyon idős hölgy volt, aki minden egyes látott esetre csak bólogatott, és már mentek is tovább. Ha a beteg tudott valamit motyogni, akkor azt beleegyezésként értelmezték. Több év alatt mindössze egy férfi volt, aki hatékonyan tudott tiltakozni. Az ő esetében harminc nap múlva rendelték el a szabadon bocsátást, ami jóval korábban más okból már megtörtént.

Az OPNI-ban [Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet] a pszichiáterek által önkényesen lefogott fiatal lány így írta le a bírói szemlét:

 

 

Úgy tűnik, a szociális kontroll és a kezelés kettős funkciójából mindig is a kontroll a fontosabb, s ennek bármikor alárendelődhetnek a kezelési célok.

 

Intézeti körülmények között sokszor büntető jelleggel használják ezeket a gyógyszereket a beteg magatartásának kontrollálására […] az ápoltak „megszelídítésére”, aktivitásuk csökkentésére […] mintegy „kémiai kényszerzubbony” gyanánt. […] Pszichiátriai osztályokon is leírták a neuroleptikumok büntető célú használatát. Ha egy beteg nem tartja be a szabályokat, visszautasítja a gyógykezelést, előfordul, hogy szokásos neuroleptikus gyógyszeradagjának három-négyszeresét adják be neki akarata ellenére (ezt a gyakorlatot hívják „behavazásnak”), amely a beteget szinte komatózus állapotba juttatja, s a jövőben elveszi a kedvét az ellenkezéstől. […] Ezek a „kezelések” tehát nem a betegek érdekeit szolgálják, hanem inkább az őket ellátókét.9

 

Minden korban voltak olyan emberek, akiket környezetük tébolyultnak tekintett. A téboly okául a kor eszmerendszerének megfelelően hol rossz szellemektől való megszállottságot, hol Isten büntetését, hol az idegműködés zavarát tételezték fel. Egészen a 17. századig a nyugati társadalom meglehetősen toleráns volt a „bolondokkal” szemben. Szabadon járhattak-kelhettek, az elmeháborodottság része volt a mindennapi életnek, nyilvános és természetes jelenség volt.10 Az elmebeteg felügyelete sokáig a család felelőssége volt.11 Ám aztán, bár országonként más-más időben, de mindenhol lezajlott a Foucault által „nagy bezárásnak” nevezett fordulat, amelynek során az elmeháborodottakat más, antiszociálisnak ítélt elemekkel, úgymint prostituáltakkal, nyomorékokkal, szifiliszesekkel, kiugrott papokkal együtt begyűjtötték és a külvilágtól elzártan őrizték. „E házaknak semminemű orvosi rendeltetésük nincs, nem azért fogadják be az embereket, hogy ápolják őket, hanem azért, mert az illető már nem lehet a társadalom része, számára ez már tilos.”12 A civilizáció folyamata lényegében a társadalmi szervezettség fokozatos kibontakozása, melynek során az egyén a társadalmi intézmények egyre szigorúbb ellenőrzése alá kerül. A civilizáció folyamata a szervezettség és a rendteremtés folyamata. Míg Franciaországban XIV. Lajos rendelete alapján gyűjtöttek be minden „zavaró elemet”, Angliában egyfajta „tébolyipar” keretében elsősorban magánintézményekben tartották az elmeháborodottakat. Az angol orvosi gondolkodást a nagy tekintélyű Thomas Willis 1684-ben Két értekezés a vadállati lélekről címmel írott könyve határozta meg. „Vad teremtmények ők – magyarázta Willis –, akik emberfölötti erővel bírnak. Köteleket és láncokat bírnak szétszaggatni, ajtókat, falakat ledönteni […] szinte fáradhatatlanok […] tűrik a hideget, forróságot, a virrasztást, a koplalást, az ütéseket és a sebeket, érzékelhető sérülés nélkül […] Ha meg akarjuk gyógyítani az őrülteket – tette hozzá –, elengedhetetlen, hogy félve tiszteljék orvosaikat, és úgy tekintsenek rájuk mint »kínzóikra«.”13 Willis a kor hangjának bizonyult. Kortársai az elmebetegeket tébolyult vadállatoknak tekintették, akiket be kell törni. Erre bármilyen eszköz megengedett volt. Az angol orvosok által javasolt legelemibb kezelések fizikailag gyöngítették le az őrülteket – érvágások az ájulásig, erős hashajtók, hánytatók és hányingerkeltő anyagok rendszeres használata, az éhenhalást kockáztató koplaltatás, szisztematikus ütlegelés, fojtogatás, fulladásig víz alatt tartás, tüzes vassal égetés, hólyaghúzás. Utóbbi eljárás lényege volt, hogy a lenyírt fejbőrbe mustárport masszíroztak, majd a kialakuló hólyagokba maró szert dörzsöltek. „A gennyes hólyagok kialakulását követő szenvedés gyakran leírhatatlan” – írta egy orvos. Az amerikai gyarmaton sem volt jobb a helyzet. „Az elmebajosokat sivár, bűzös cellákban tartották, és »őrzőik«, akik gyakran használták korbácsaikat, szabadon regulázhatták őket. Az engedetlen betegek, amikor éppen nem verték őket, a cella padlójába vagy falába vert vaskarikához voltak láncolva [...] kéz- vagy bokabilincs tartotta őket féken, kényszerzubbonyokba voltak gyömöszölve, amelyekben tehetetlen, dühödt kötegként vonaglottak.”14

Az egész nyugati világra jellemző bánásmód lényege az volt, hogy a tébolyodottak nem emberek, s a fő cél őrzésük és megfékezésük. Ha cél volt a „gyógyítás”, akkor a koncepció abban állt, hogy kínzásokkal és fájdalmakkal a betegeket őrületük feladására késztessék. Dr. Willard módszereit Isaac Ray, egy kiemelkedő 19. századi pszichiáter nagy körültekintéssel írta le:

 

Az elgondolás az volt […], hogy ha a beteg csaknem megfulladt, és azután életre keltik, tiszta lappal indul, maga mögött hagyva a betegséget. Dr. Willard intézetében volt egy preparált víztartály, amelybe a beteget koporsószerű lukakkal átfúrt ládába zárva egy kútgém segítségével leeresztették. Addig tartották lent, amíg a légbuborékok fölszállása meg nem szűnt, akkor kivették, ledörzsölték és újraélesztették.15

 

A polgárság „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméje fényében az elmebetegekkel való kegyetlen bánásmód emberiességi szempontból nem volt tovább tűrhető. A francia forradalmi kormány 1793-ban Philippe Pinel doktort nevezte ki, hogy a párizsi Salpêtrière és Bicêtre tébolydák elmebetegeit ellássa, aki gyorsan felismerte, hogy ha az elmebetegekkel nem bánnak kegyetlenül, meglehetősen fegyelmezett módon viselkednek. A zavaros és összefüggéstelen beszéd, ami a legjellemzőbb volt a tébolyultakra, a ruháik megszaggatása, az ürülékükkel való maszatolás, a sikoltozás főként az embertelen bánásmód elleni tiltakozásuk bizarr megnyilvánulásai voltak. Pinel elvetette az összes addigi „kezelési” módszert, és bevezette a morális terápiát. E megközelítés sikere – a betegek nemcsak fegyelmezettebben viselkedtek, de néhányan olyan értelmesen kezdtek beszélni, hogy elbocsáthatták őket – arról győzte meg Pinelt, hogy az elmebetegség okait magyarázó uralkodó tudományos elképzelések tévesek. Mint írta:

 

Akkor megértettem, hogy a téboly sok esetben a szelíd bánásmóddal és a lelki állapotra való kizárólagos figyelemmel gyógyítható, és amikor a kényszer elkerülhetetlen, akkor nagyon hatékonyan alkalmazható a test megalázása nélkül.16

 

Bár Pinelt úgy ünneplik, mint aki felszabadította az elmebetegeket láncaikból, valójában „nem oldották fel az internálás régi gyakorlatát, inkább még szigorúbban alkalmazták az elmebetegekre nézve”.17

Angliában a yorki kvékerek 1796-ban nyitották meg kicsiny elmeotthonukat. Egyszerű hely volt, parkokkal és gyalogösvényekkel, ahol a betegek feltöltődhettek a friss levegőn. Naponta négyszer kaptak enni, és rendszeresen kétszersültet s „egy pohárka sört vagy bort” tartalmazó uzsonnát. Zsúrokat rendeztek, ahol a betegeket arra bátorították, öltözzenek ki. A nap folyamán a betegeket változatos tevékenységekkel foglalták el – varrással, kertészkedéssel és más házimunkákkal –, lehetőséget kaptak az olvasásra, írásra és játékokra is, mint pl. a sakk. A költészetet különösen terapeutikus hatásúnak tartották.18 Egyszerű, józan ésszel belátható módszereik jó eredményre vezettek. A Yorki Menedékhely első tizenöt évében azok, akik kevesebb, mint húsz hónapja voltak betegek, hetven százalékban meggyógyultak, vagyis soha többé nem estek vissza. Még a menedékhelyre érkezésük előtt gyógyíthatatlannak tekintett krónikus betegek huszonöt százaléka is felépült a kezeléstől. Hasonló sikerekről számoltak be az Amerikában sorra alakuló, morális kezelési elveket valló intézmények: a korábban gyógyíthatatlannak tekintett betegek 50–70 százaléka gyó- gyultan távozott.19 Foucault azonban könyörtelenül rámutat arra, hogy bár óriási haladás volt a fizikai kínzások és gyötrelmek megszüntetése, az internálás, a lelki kényszer megmaradt, vagyis a pszichiátria mint rendfenntartó hatalmi intézmény végső soron csupán barátságos arcot öltött.

 

Ahogy a modern közigazgatás kezdte áthatni a társadalom minden szegletét, s a társadalmi élet egyre szervezettebbé és ellenőrzöttebbé vált, úgy növekedett meg az elmebetegek vagy inkább az annak minősített emberek száma és az elzárásukra létrehozott intézmények iránti igény. Olaszországban 1881-ben még csak 8000, 1907-ben már 40 000 ember volt bezárva.20 Az USA-ban az elmegyógyintézetek száma 1840-ben 18, 1880-ban már 139 volt. Az őrzött betegek száma ez idő alatt 2500-ról 74 000-re nőtt. A valódi elmebetegek szétválaszthatatlanul keveredtek az alkoholistákkal, szifiliszesekkel, agydaganatosokkal, időskori dementáltakkal és egyéb krónikus betegekkel.21 A morális kezelés ipari méretekben túl költséges és kivihetetlen volt, ráadásul a nem funkcionális zavarokban, hanem testi betegségekben szenvedőknél hatástalan. De a csalódáson túl alapvető szemléletváltozás következett be, amit a pszichiátria történetét írók hol tudományos fordulatként, hol az orvosi szakma presztízsféltő terjeszkedéseként írnak le. Valójában a fordulatot a társadalmi intézményrendszer totális kiépülésével lehet magyarázni. Egy jogállamban ugyanis törvényi indoklását kell adni annak, milyen alapon fosztanak meg embereket szabadságuktól. A fogvatartás és kényszergyógykezelés törvényesítése egzakt kritériumokat kívánt, s e ponton vált döntő fontosságúvá az elmebetegség tudományos leírása és definiálása. E kényes kérdés kezelésének állami intézményévé vált a pszichiátria, amely ettől kezdve teljes körű felhatalmazást kapott arra, hogy tudományos alapokon ő mondja meg, ki a normális és ki nem az, kit kell kezelni, milyen módszerekkel és mikor bocsátható szabadon.

A pszichiátria ilyen széles körű jogokkal való felruházása megalapozatlan volt, és rendkívüli visszaélésekhez vezetett és vezet ma is. A társadalom egy törvényileg és etikailag korrekten megoldhatatlan, tudományosan pedig megválaszolhatatlan kérdéskomplexumot vélt megoldani azzal, hogy a pszichiátriára bízta az elmebetegek begyűjtését, fogva tartását és kezelését. A rendőri és gyógyító funkció azonban összeférhetetlen, s olyan paradox helyzetek sorát teremtette és teremti meg, amelyben a gyógyulása érdekében pszichiáterhez forduló kliens könnyen a zártosztályon találhatja magát, ha szavai, viselkedése a pszichiáterben a pszichózis gyanúját kelti. A pszichiátria kettős szerepéből adódó lelkiismereti konfliktust csak az oldhatja fel, ha a pszichiátria az egyén szabadságával szemben mindig a hatalom szempontjaival azonosul. Kevéssé ismert, hogy az elmebetegek sterilizálásához vezető eugenika az USA-ból indult el s torkollott a hitleri fajnemesítés eszményébe.22 Ismertebb, hogy a kommunista diktatúrák éveiben az ellenzékieket gyakran pszichiátriai kezeléssel hatástalanították, és hogy a Szovjetunióban egészen Gorbacsov színre lépéséig a szocializmus tagadását egyfajta paranoid skizofrén kórképnek tekintették, és eszerint kezelték.23

 

Amiként problematikus a pszichiátria rendfenntartó hatalommal való felruházása, ugyanúgy problémás ennek jogalapja, a tudományosság is. A pszichiátria, bár az orvostudomány ágának tekinti önmagát, valójában a tudományosság alapvető kritériumainak sem felel meg. Nem tekinthető ugyanis tudománynak, ha még tudománya tárgyát sem tudja definiálni. A mentális zavaroknak és elmebetegségeknek a mai napig nem létezik objektív ismérve, fennállásuk semmiféle orvosi eljárással nem igazolható és nem cáfolható.24 A pszichiátriai diagnózis lényegében egy szubjektív tünetlista, amit a páciens elmondásából, illetve viselkedése megfigyeléséből nyernek. Ez azonban nem objektiválható, s a független szakemberek által felállított diagnózisok igen csekély egyezést mutatnak.25

Ez alapvetően megkérdőjelezi a mentális zavarok kutatásának minden eredményét, ugyanis semmi nem garantálja, hogy a vizsgált betegcsoport valóban azonos betegségben, vagyis azonos agyi patológiában szenved. Például a depresszió mint diagnosztikus kategória tudományosan tartalmatlan köznyelvi fogalom, amelyet hasonló képet mutató, de igen eltérő állapotok leírására használnak.26 A depresszió szerotoninhipotézisét, miszerint a depressziót a lecsökkent szerotoninszint okozná, ötven év alatt sem sikerült bizonyítani.27 Hasonlóan a hiperaktivitás széles körben promotált diagnózisa mögött több évtizedes kutatással sem lehetett kimutatni semmiféle konzekvens agyi elváltozást.28 A pánikzavar legalább két, merőben eltérő idegi mechanizmusú jelenség összevont gyűjtőfogalma.29 A skizofrénia és az affektív pszichózisok dichotóm megkülönböztetése a legújabb kutatások fényében teljesen önkényes.30

A tudományosság másik kritériuma az igazolhatóság. A mentális zavarok pszichiátriai teóriáiban mindig vannak éppen divatosabb és vannak elavultabb verziók, ám ezek egy dologban hasonlóak: soha egyiket sem tudták igazolni. Az elmúlt százötven év pszichiátriai elméletei mindig valamilyen praktikus eljárás látszólagos sikerességéből próbáltak következtetni az elmebetegségek okaira. A pszichiátria lényegébe világít be az a tény, hogy a sikeresség kritériuma sosem a beteg szubjektív jólléte, hanem viselkedésének eredményes kontrollálása volt. Az idő múlásával a pszichiátria minden konzekvencia nélkül mindig elhatárolódott saját korábbi eljárásaitól, és az éppen divatos módszert nevezte tudományosan igazoltnak.

Csak szemelvényszerűen ezek: vércsapolás, lekötözés, vízbe fojtogatás, ájulásig forgatás, kámforsokk, inzulinsokk, maláriafertőzés, elektrosokk, pszichosebészet.31 Nemcsak jogi és etikai jelentősége lenne a pszichiátriai elméletek alapján folytatott kezelési gyakorlat áldozatai megkövetésének és kárpótlásának, hanem rendkívül fontos tudományfilozófiai tanulságai is volnának a kérdésnek. Ha ugyanis soha eddig egyetlen pszichiátriai teóriát sem sikerült igazolni, vajon nem valami ontológiai oka van ennek? Nevezetesen, hogy az elmebetegségek nem az agy betegségei, hanem csupán értékfüggő társadalmi-kulturális termékek.32 Ebből következően minden olyan törekvés hiábavaló, mely egy szociális jelenség magyarázatát az agy biológiai elváltozásaiban keresi.

Felmerülhet a kérdés, miért oly fontos tétele a pszichiátriának, hogy az elme betegségeinek jól lokalizálható agyi elváltozások kell az okai legyenek. Mert ha ez nem így van, akkor az a pszichiátria létét kérdőjelezi meg. A pszichiátria orvostudományi ágazatként határozza meg magát, s mint ilyen testi betegséget akar kezelni. Minden materiálisan gondolkodó ember természetesen úgy gondolja, hogy a lelki folyamatok anyagi folyamatok is egyben. Csakhogy a mentális zavarok diagnosztikus kategóriái pusztán fogalmi absztrakciók, nem pedig reális létezők, vagyis adott diagnózisnak nem feleltethetők meg specifikus agyi elváltozások.

A pszichiátria emberi szabadság feletti különleges hatalmát tudományossága igazolja. Ha diagnózisai önkényesek, hatalma jogalap nélkülivé válik. 

 

Elgondolkodtató, hogy a kvékerek morális kezelése, amely abból indult ki, hogy a zavart elméjű ember megfelelő erkölcsi és szellemi támogatással önerőből is képes meggyógyulni, mennyire sikeres volt. Ezzel szemben amint orvosi útra terelték az elmebetegek kezelését, a gyógyulási arány zuhanórepülésbe kezdett.

A megannyi fizikális kezelés látványos kudarca után az ötvenes években kibontakozó pszichofarmakológia olyan paradigmaváltást ígért, amely végre majd meghozza a pszichiátria számára az oly hőn vágyott tudományos elméleti alapokat. Ez azonban nem egyszerűen késik, hanem már látni, hogy soha nem is fog megérkezni.

A pszichiátria tudományon kívülisége, amely tárgya meghatározatlanságából fakad, nem haladható meg a pszichofarmakológia kerülőútján. Az a felcsillanó remény, hogy a véletlenül felfedezett gyógyszerek vezetnek majd el a mentális zavarok mögött rejlő biokémiai zavarok megértéséhez, mára nyilvánvalóan meghiúsult. Hogy ez ma még a társadalom számára nem vált nyilvánvalóvá, az abból a tényből fakad, hogy a pszichiátria hatalmát mindig a társadalmi hatalomtól kölcsönözte. A mindenkori adminisztratív hatalomnak szüksége van a pszichiátria rendfenntartó funkciójára. Mára azonban új, sokkal nagyobb szövetségesre talált a gyógyszeripari tőke képében.

A gyógyszeripar hihetetlen tőkeerőt és gazdasági befolyása révén nagy politikai befolyást jelent. Ezt vonultatja fel a biológiai pszichiátria támogatására, melyet cserében megalázó kereskedői szerepbe kényszerít. A mindenkori hatalom kiszolgálása hol az embertelen bánásmód elfogadását, hol elmebetegeken végrehajtott tömeges kísérletezéseket, hol elmebetegek megsemmisítését, hol politikai üldözöttek kényszerkezelését jelentette, most pedig a gyógyszerforgalom növelése érdekében túlkezelést, off label gyógyszeralkalmazást,33 a diagnosztikus kategóriák kritikátlan fellazítását jelenti. Az amerikai sajtó nap mint nap ad hírt egy-egy sztárpszichiáter lebukásáról, aki vagy milliókat vett fel gyógyszernépszerűsítő tevékenységért törvénytelenül,34 vagy mondjuk a gyermekek körében igyekezett fokozni az antipszichotikumok forgalmazását.35 Az utóbbi évtizedekben, különösen a fejlett demokráciákban, a társadalom egyre növekvő részéből vált ki komoly nyugtalanságot a társadalom gyógyszereken keresztüli biokémiai kontrollálásának lehetősége.

Ha csak abból indulnánk ki, hogy manapság napról napra csak nő az antidepresszánsok és antipszichotikumok forgalma s hogy az USA lakosságának 10 százaléka antidepresszánsokat szed, akkor azt gondolhatnánk, a pszichofarmakológia sikerágazat. Kereskedelmi értelemben mindenképpen az. Azonban ha arra figyelünk, hogy a gyógyszeripar által lefolytatott antidepresszáns hatásvizsgálatok metaanalízisei rendre azt bizonyítják, hogy az antidepresszánsok depresszióban hatástalanok,36 akkor a „mesterséges boldogságba” vetett hit37 időzített bombaként ketyeg.

A gyógyszeripar mohósága, mellyel hatástalan antidepresszánsait újabb és újabb mentális zavarokra törzskönyvezteti, egyre csak növeli azon kiábrándult emberek tömegeit, akik csalódottan veszik majd tudomásul, hogy a gyógyszerektől nem jobban lettek, hanem megannyi újabb problémájuk (öngyilkossági késztetés, libidócsökkenés, kardiovaszkuláris kockázat, cukorbetegség) támadt.38 Az antidepresszánsok hatástalanságának az is nyilvánvaló bizonyítéka, hogy miközben a fogyasztásuk egekbe szökik, a WHO 2020-ra a depressziót az egyik legtöbb munkaképesség-csökkenést okozó zavarnak prognosztizálja.

A pszichofarmakológiai paradigma megingását számos más jelenség is mutatja. Ma a pszichiátria hivatalos álláspontja szerint például a skizofrénia nem gyógyítható, csupán kezelhető krónikus betegség, melynek hátterében agyi működési zavar áll. Ennek ellentmond az a tény, amit két WHO-vizsgálat is megerősített,39 hogy a skizofrén betegek a harmadik világbeli országokban, a sokkal rosszabb pszichiátriai ellátás ellenére vagy éppen azért, két-háromszor jobban gyógyulnak, mint a fejlett világban.40 A magyarázat rendkívül prózai: a fejlődő országokban ritkán és rövid ideig alkalmaznak antipszichotikumokat, míg a fejlett országokban minden újonnan diagnosztizált pszichotikus beteget azonnal antipszichotikus kezelés alá vetnek, és élethossziglan gyógyszerezik. Aki kultúrközi különbségekben keresné a magyarázatot, annak számára meggyőzőek lehetnek a Soteria mozgalom eredményei. A Loren Mosher által 1970-ben alapított mozgalom lényege, hogy a Soteria-házakban biztonságos körülmények között, képzett személyzet segíti az akut pszichózisban szenvedőket, hogy lehetőleg gyógyszer nélkül kilábaljanak a pszichózisból. Eredményeik szerint az akut ellátást igénylő esetek 85–90 százaléka hat héten belül gyógyszer nélkül visszatérhetett régi életébe,41 és ezen személyek többsége sokéves követés során sem esett betegségébe vissza. Az eredményeket európai Soteria-házakban is megismételték.42

 

A pszichofarmakológiai paradigma a „börtönőr és gyóntatóatya” kettős szerep tökéletes egyesítésének tűnt, hiszen a pszichiátriai gyógyszerekkel egyszerre lehet kontrollálni és gyógyítani. E kettős hatásból azonban megint a kontroll került ki győztesen, a gyógyító funkció megmaradt propagandatételnek. A társadalmi kontroll tökéletesített változatának ígérkezett, hogy a deviánsok majd önként veszik be a viselkedésüket kontrolláló szereket. Ez egyben még jobban elrejthette volna a pszichiátria eredeti és elsődleges funkcióját, a társadalmi rendteremtést. A pszichofarmakológia bukását azonban éppen az a pszichiátria idézi elő, mely tudományossága igazolását várta tőle. Az emberi létélmények nem osztályozhatók a pszichiátriai diagnózisok szerint, mert ez utóbbiak nem feleltethetők meg reális agyi folyamatoknak. Ha viszont a létélmények nem biologizálhatók, akkor a pszichofarmakológiai szerek osztályai sem társíthatók „mentális zavarok” osztályaival, hanem megmaradnak egyszerűen olyan kémiai szereknek, amelyek durván beavatkoznak az agyműködésbe, és ismét a pszichiátria történetére jellemző próba-szerencse kísérletezgetéshez jutunk vissza.