–Mikorra nyúlik vissza a kisebbségkutató intézet alapításának az ötlete?

– A kisebbségkutató intézet alapításának az ötlete a kilencvenes évek elején merült fel először az RMDSZ részéről. Miután Romániát fölvették az Európa Tanácsba, a romániai magyar érdekvédelmi szervezet azzal szembesült, hogy kifogásainak európai színvonalú indoklásához és fenntartásához alapvető adatok hiányoznak. Nem létezett olyan intézmény, amely a kisebbségekről szóló információkat összegyűjti és rendszerezi, és folyamatosan foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ilyen körülmények között egyrészt nehéz volt megfogalmazni a kifogásokat az 1996-ig egyértelműen nacionalista domináns román közpolitikai kezdeményezések ellenében, másrészt a magyar közösség állapotáról, helyzetéről szóló adatok hiánya bármiféle társadalmi szervezést is hátráltatott. Az RMDSZ először saját struktúráin belül próbálta megszervezni ezt az információgyűjtő és adatrendszerező munkát, aztán 1996-tól, első kormányzati szerepvállalásával a kormányban is próbálta érvényesíteni az intézet létrehozásának a célkitűzését. Az 1996–2000 közötti mandátum idején azonban nagyon kis lépésekkel haladt az ügy. Elsősorban nem a politikai szándék hiánya volt a fő akadály, hanem az, hogy az alapításról szóló sürgősségi kormányrendelet már a mandátum végén született meg, így nem maradt elég idő az apró törvényírási technikai részletek kidolgozására. 2000–2004 között az RMDSZ csak a parlamentben támogatta az akkori kabinetet, így a projekt gazda nélkül maradt a kormányon belül. Márpedig olyan lényeges lépések hiányoztak még, mint az intézetnek a kormányzati bürokrácián belüli elhelyezése és a működéséhez szükséges költségvetés kilobbizása.

– Származik-e valamilyen hátránya az intézetnek abból, hogy csak 2007-ben kezdhette el a működését?

– A kisebbségi intézet olyan projektum, amit az RMDSZ helyezett előtérbe, azzal a céllal, hogy a kormányzat kisebbségek iránti érzékenységét megerősítse, és szempontokat nyújtson, amikor a kisebbségeket is érintő rendelkezéseket kell hozni. Ebben a megközelítésben természetesen jobb lett volna, ha legalább egy évvel korábban elkezdhetjük tevékenységünket, mert több idő jutott volna arra, hogy az RMDSZ akkor még állásban levő tisztségviselői támogassanak abban, hogy az intézmény jobban bekapcsolódjon a kormányzati szinten működő különböző programokba és folyamatokba. Röviden szólva: a minél korábbi megalapítás esetében sokkal inkább megvalósítható lett volna a kisebbségkutató intézet jobb beágyazódása a központi közigazgatási intézményrendszerbe.

–Mennyire jelent hátrányt, hogy a román pártok az RMDSZ intézményeként tekintik az intézetet?

– Ezt még nem tudom megmondani, de kétségtelen, hogy a kormányváltást követően egy-két projektünk, ha nem is torpant meg, de a támogatás lanyhasága okán veszített a lendületéből. Például az Ügyintéző projekt azért jött létre, hogy egységesítse a magyar közigazgatási nyelvet. Eldöntöttük, hogy elsőként az önkormányzatok által használt különböző formanyomtatványokat fordítjuk le, mivel a legtöbben helyi szinten érintkeznek hivatalokban a magyar nyelvvel. Ezzel arra buzdítottuk az önkormányzatokat, hogy minél szélesebb körben használják a magyar nyelvű formanyomtatványokat is a Románia által szavatolt kisebbségi nyelvi jogok érvényesülése érdekében. Az önkormányzatok szintjén ez a munka könnyen ment. Közben lekértük a kormány alárendeltségébe tartozó, dekoncentrált intézmények által kidolgozott formanyomtatványokat is, és a tavalyi év végén leköszönt liberális–RMDSZ-kormány minisztériumai el is küldték ezeket. Most folyik a fordításuk, egységesítésük. De ami a kormányzati intézetek szintjén történő alkalmazásukat illeti, még várakozó állásponton vagyunk. Nem tudjuk, hogy az új kormány – Demokrata-Liberális Párt (PD-L) és Szociáldemokrata Párt (PSD) – is ugyanúgy szívügyeként fogja-e kezelni majd ezt a folyamatot, mint az előző. Mi szeretnénk továbbra is szolgáltatásokat nyújtani a nyelvi jogok gyakorlatba ültetése terén, de még kérdéses, hogy milyen mértékben fognak partnernek tekinteni a jelenlegi politikai kontextusban.

–A beágyazottság azt is jelenti, hogy a minisztériumoknak kell majd eljuttatniuk a dekoncentrált intézményekhez ezeket a formanyomtatványokat?

– Igen. Egy konkrét példán elindulva, a belügyminisztériumnak kellene majd eljuttatnia mondjuk a gépkocsivezetői jogosítvány vagy a személyazonossági igazolvány iránti kérelemről szóló magyar nyelvű formanyomtatványt az illetékes megyei intézményekhez. Ezt mi nem tehetjük meg helyettük. A kormányváltás miatt kérdésessé vált, hogy érdemes-e beruházni pénzt erre a projektre, mert ugyan senki részéről nem feltételezek rossz szándékot, de egyelőre nem tudni, hogy az új kormányban meglesz-e az akarat a folytatásra. Tény, hogy az intézet előnyére vált volna, ha több ideig tart a korábbi kormány részéről tapasztalt támogatottság. Itt nem olyan kicsinyes előnyökről van szó, hogy több pénzt kapjon az intézet, hanem arról, hogy többen használták volna a projektjeinket, és azok közhasznúsága több ember számára lett volna egyértelmű. Bármennyire is furcsa, egy ilyen intézetnek nemcsak a kisebbségek számára, hanem a bürokrácia szintjén is közhasznúvá kell válnia, mert ez a bürokrácia is támogatja, legitimálja az intézetet. Ugyanis ha különböző kormányzati intézmények szintjén a vezető hivatalnokok (és nem a tisztségviselők) állítják, hogy az intézet hasznos, hiszen értelmes információkat termel, akkor hosszú távon könnyebben fenntartható.

Intézményvezetőként az a célom, hogy kompromisszum nélkül ágyazódjunk be a bürokráciába, a közigazgatási folyamatba. Ez utóbbihoz olyan tudást, értéket szeretnénk hozzáadni, ami eddig nem volt meg, hiszen egy-két minisztérium kivételével a kisebbségi érzékenységre való odafigyelés nyűg volt. Ez főként annak tulajdonítható, hogy a kormányzati intézményeknek a kisebbségi kérdésben sokszor olyan tudást kellett volna elővenniük, amivel nem rendelkeztek.

–A kormányváltás veszélybe sodorhatja az intézetet?

– Eddig nem került szóba a megszüntetés, csak egy esetleges átszervezés, és a megszorítások sem voltak átlagon felüliek. Az intézetet 80 százalékban a kormány finanszírozza, és a támogatás nagyon nagy mértékben csökkent, de egyelőre ez nem veszélyezteti az intézet létét. Igaz, van két-három olyan csökkentett költségvetési tétel, ami működési gondokat okozhat, de az intézet működése, főbb projektjei nem kerültek veszélybe. Hangsúlyoznám, hogy ezek a csökkenések nem mutatnak túl a gazdasági krízis miatt hozott megszorító intézkedéseken, nincs semmi alap azt állítani, hogy azért jár rá a rúd az intézetre, mert a kisebbségek kutatásával foglalkozik.

–Miért éppen Kolozsvár központtal alakult az intézet?

– Az intézet székhelyét már az alapító törvény rögzíti. Ebben a döntésben valószínűleg közrejátszott az is, hogy a kolozsvári Eckstein-Kovács Péter volt kisebbségügyi miniszter kezdett foglalkozni az intézet megalapításával a kilencvenes évek végén, de szerepet játszott az is, hogy Kolozsvár a kisebbségkutatás terén fontos tudástermelő központ. Számos olyan tudományos intézmény működik itt, amelyek szakmai háttérmezőnyükben, finanszírozási horizontjukban és kutatási érdeklődésükben viszonylag eltérnek egymástól, de kisebbségkutatási szempontból nagyon hasznos, együttműködő hálózatokat alakítottak ki. Ezek a műhelyek pontosan amiatt érdekesek, hogy nem egynek a dominanciája jellemzi őket. Így eléggé eltérő irányultság és szempontok szerint tevékenykednek, ugyanakkor egymást átfedő hálózatok rendszereként működnek.

–Milyen szempontok szerint válogatták ki a kutatókat, ugyanis bizonyos körökben azt hallani, hogy valamilyen mértékben nemzedéki jelleget öltöttek az alkalmazások, vagyis többnyire fiatalok kaptak lehetőséget?

– Igen, az intézet alapítása sajátos szituációban történt. Egyrészt a romániai egyetemi szféra növekedése stagnált, a beiskolázási számok csökkentek, a kilencvenes évek elején lendületes fejlődésnek induló társadalom- és humántudományi szakok feltöltötték az álláskereteiket. Ugyanakkor az elmúlt években olyan fiatal nemzedék került helyzetbe, amely viszonylag stabilizálódott egyetemi rendszerben végezte el felsőfokú tanulmányait (nem voltak a kezdeti hiányosságoknak és a sorozatos egyetemi reformok ellentmondásainak az áldozatai). Viszont az egyetemi mezőny felvevőképességének a beszűkülése okán ezen generációnak a nagyon is értékes tagjai minimális eséllyel pályázhattak a különböző egyetemi pozíciókra.

Másrészt abból a realitásból kellett kiindulnom, hogy a kisebbségkutatási mezőnyben bejáratott kutatóknak nem egy, hanem legalább két állásuk van, egyesek már-már egyszemélyes önálló intézményként működnek, így joggal feltételezhető, hogy a kisebbségkutató intézeten belüli tevékenységüknek egyfajta kiegészítő jellege lett volna. Ehhez viszonyítva a státust kereső fiatalok inkább esélyt, mint erőforrást látnak az intézetben, és így történt meg, hogy az alkalmazás során előnyben részesültek azok, akik főállásként tudták, akarták vállalni az intézeti munkát. És ilyen feltételek következetes érvényesítése közepette az intézményi státust kereső fiatal kutatók jelentkeztek a meghirdetett állásokra.

–Csorbult volna a hatékonyság, ha neves kutatókat alkalmaz az intézet?

– Kettős ez a dolog, egy fiatal kutató rugalmasabban alkalmazkodik az intézethez, talán elkötelezettebb is, hisz fő (sokszor egyetlen) intézményi kötődése, de nem szabad alulértékelni a tapasztalt kutató alkalmazásának előnyeit sem, nem szabad elfeledni, hogy talán kiterjedtebb a kapcsolathálózata, nagyobb eséllyel tud nemzetközi projekteket behozni az intézetnek. Tehát nem biztos, hogy minden vonzatában előnyös volt egy ilyen döntés. Jelenleg például úgy érzem, hogy több kiforrott kutató is elkelne, aki meghatározó személyiségként mozgósítaná, kisebb munkaközösségekben összefogná a fiatalokat.

–Mennyi az átlagéletkora az intézetben dolgozó kutatóknak?

– Pontos számítást nem végeztünk, de egy kutatónk van, aki eléri a negyven évet, tehát a dokumentációs központban dolgozók és a kutatók többségének az életkora 30–35 év közötti.

–Másfél év telt el a kinevezése óta, amikor több tervet is megnevezett. Az egyik volt annak a kataszternek az elkészítése, amely magában foglalja a romániai kisebbségek intézményeit és rendezvényeit. Hol tartanak most ezzel?

– Eddig a romániai kisebbségek több mint ezer szervezetét írtuk össze, de ebben a lajstromban nincsenek benne a magyar szervezetek, hiszen azoknak a katasztere már elkészült. Úgy tervezzük, hogy a projekt utolsó elemeként a magyar kisebbségi szervezetek listáját is felfrissítjük. Az idei, várhatóan ősszel megjelenő évkönyvünkben publikáljuk elsőként a nem magyar kisebbségi szervezetek mezőnye alapján elkészült elemzést.

–Egymásik terve volt a dokumentációs központ létrehozása.

– December közepétől új székházba költöztünk. A dokumentációs központ most már nyitott és működőképes. Megrendeltük az etnikai tanulmányok szempontjából fontos folyóiratokat, és megvásároltuk azokat az alapvető könyvészeti anyagokat, amelyek az etnikai kisebbségi tanulmányok számára általános szinten fontosak. Két-három tematikus gyűjteményünk is van, az egyik a romákról szól, mert célunk az, hogy a romániai és a kelet-közép-európai romákról átfogó gyűjteménnyel rendelkezzünk. Kutatási irányaink közé tartozik a román nyelvnek másodnyelvként való tanítása a kisebbségiek számára. Erről kimerítő könyvészeti anyagunk van, akárcsak az etnodemográfiáról. Ezenkívül gyűjtjük még a kisebbségek kiadványait is, és van egy filmgyűjteményünk. Ez utóbbiban több mint száz dokumentumfilm található, de olyan 8–10 órás életútinterjúkat is tárolunk, amelyek a kommunizmus idején a politikai és a kulturális életben vezető pozíciót betöltött romániai magyarokkal készültek. Nem túl gazdag még a dokumentációs központ, de több szempontból is ígéretes.

–Konfliktus-megelőzési tervek kidolgozása terén milyen eredményeket értek el?

– Megkérdeztük az összes romániai önkormányzatot arról, hogy a romák száma növekszik-e, és hogy az illető önkormányzat területén a romák milyen körülmények között élnek. Ezzel a projekttel igyekeztünk feltérképezni azokat a helyszíneket, ahol egyrészt a roma közösség létszáma növekszik, másrészt a közösség marginális, és ahol volt már egy-két olyan konfliktus, amelyek a helyi önkormányzati vezetők szerint túlmutatnak az egyéni nézeteltéréseken. A válaszok alapján kidolgozunk egy térképet – amit várhatóan a következő hónapokban közzé is teszünk –, és felajánljuk a közigazgatási szerveknek, hogy a területfejlesztési terveikben erre a kérdésre is odafigyelhessenek.

–A népszámlálási módszer megváltoztatását is célul tűzték ki, hogy rögzíthessék a kettős anyanyelvűeket.

– Romániában félmilliónyi ember származik vegyes házasságból, így legalább százezerre jellemző a korai családi kétnyelvűség, többes kötődés. A legutóbbi magyarországi népszámláláson rögzítették ezeket a többes kötődéseket. Szándékunk az lett volna, hogy ezt Romániában is meghonosítsuk, ám jelenleg a statisztikai hivatalnál az elsődleges cél, hogy a népszámlálási kérdőívek minél egyszerűbbek és áttekinthetőbbek legyenek. Ez nem kisebbségellenességről, hanem sokkal inkább kényelmességről szól, így már a magyarországi jó példa sem biztos, hogy megmarad, hisz ott sem valószínű, hogy továbbviszik ezt. Jelenleg tárgyalunk a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetével, hogy közösen vessük fel – más országok kisebbségkutató intézeteivel együtt – a többes identitás regisztrálásának kérdését. Azt szeretnénk, hogy az Európai Unióban ez vitatémává váljon, és így talán könnyebben változtathatunk a statisztikai hivatalok jelenlegi szemléletmódján a kettős identitás rögzítését illetően.

–Céljuk az, hogy a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet öt éven belül a térségben a legjobbá váljon.

– Ilyen ambícióink kizárólaga romakutatás kapcsán merültek fel. E téren valóban referenciaintézménnyé szeretnénk válni a térségben. Olyan programokat akarunk támogatni, kezdeményezni, amelyekbe a szomszéd országok romakutatói is bekapcsolódhatnak. Csak öt év múlva derül ki, hogy sikerült-e teljesíteni ezt a merész célkitűzést.

A romakutatást érdemes külön céliránnyá tenni, mert jelenleg Romániában nincs ennek rendszerezett színtere. Elég sok leíró tanulmány született arról, hogy milyen a roma közösség állapota, de úgy érezzük, hogy hiányoznak azok az elméleti modellek, amelyek a roma integráció formáiról szólnak. Elméleti-empirikus szinten elindulva szeretnénk meghonosítani Romániában is azokat a legjobb kutatási tradíciókat és vitákat, amelyek Kelet-Közép-Európában már ismertek. Azt szeretnénk tudatosítani, hogy a romániai roma társadalom nagyon sokszínű, ezért sokféle élethelyzettel találkozhatunk. A romák integrációja terén olyan új vonulatokat szeretnénk bevinni a közpolitikákba, amelyek a romakérdést változatos formában kezelik.

Romániában nagyrészt etnokulturális politikaként kezelik a romák integrációját, vagyis a roma politikák jelentős része az egységes roma nyelv oktatását célozza meg. Persze ennek az egységes roma nyelvnek a rekonstrukcióját nem kell elvetni, de tudni kell, hogy ez nem szolgálja a közösség társadalmi beilleszkedését. Az integráció elsősorban oktatást, másodsorban felnőttoktatást jelent, harmadsorban pedig annak a közvetítő rétegnek a kiképzését feltételezi, amelyik a híd szerepét tölti be a többség és a kisebbség között. Létezik egy-két bevált modell, amit a kormányzat nyakra-főre sokszorosít, vagyis mindenütt alkalmazni próbál. De ez a romák szempontjából egyáltalán nem biztos, hogy hatékony. Nincs plurális rendszerünk, és alapvetően az árnyalt gondolkodás tenne jót az egész romapolitikának.

Visszatérve a célkitűzéseinkre, a kisebbségkutatást nem érdemes középszerűen végezni. Nem szabad elszúrni az intézet alapítása által felkínált lehetőséget. Arra törekszünk, hogy nemzetközi szinten is odafigyeljenek a kutatásainkra. Azt akarjuk, hogy egyrészt a rendelkezésünkre álló erőforrásokból minőségi és mindenki számára hasznos projekteket készítsünk. Másrészt a különböző működő műhelyeknek a megerősítésére törekszünk, hiszen feladatunk az, hogy a román közpolitika felé csatornázzuk mind az intézményen belüli, mind az azon kívül termelt tudást.

– Még korai erről véleményt alkotni. Jelenleg két-három folyamatban vagyunk benne, de még nem látom át, hogy ennek mi lesz a tényleges hatása. De tény, hogy az intézmény a létezését akkor teszi jogossá mindenki számára, ha befolyást gyakorol a közpolitikákra. Jelenleg főleg a nyelvpolitikák alakítására van lehetőség, ebbe az irányba indultunk el.

– Egyértelműen pozitív a mérleg, ha a nemzetközi normák viszonylatában azt a formális (első) szintet vizsgáljuk, amely a kisebbségek identitásának az újratermelését, az érvényesülését és a megnyilvánulását lehetővé tevő törvényeket tartalmazza. Románia elfogadta majdnem a maximumát annak a nemzetközi kisebbségvédelmi normarendszernek, ami nem jár a többség és kisebbség közötti intézményesült politikai hatalommegosztással, amilyen például az autonómia. Románia tehát messzemenően jól teljesített a formális kisebbségi jogokat előíró nemzetközi szabványok tekintetében.

A második szinthez tartozik, hogy ezeket a jogokat milyen mértékben alkalmazzák de facto. A magyarok által többségben lakott településeken jó, hogy biztosítják az anyanyelvhasználati jogokat, de alapvetően semmilyen többletet nem jelentenek az ottaniaknak. Viszont például a Hunyad megyei szórványtelepüléseken élő magyaroknak hozzáadott érték volna a kisebbségi identitásuk megélése szempontjából az anyanyelvhasználat. A polgármesterek és más helyi politikai döntéshozók miatt azonban éppen ezekben a határhelyzetekben érvényesülnek legkevésbé a nyelvi jogok. Ezen a téren tehát vannak hiányosságok.

A harmadik szintet a nemzeti sokszínűségből fakadó értékek belsővé tétele képezi, vagyis annak a tudatosítása, hogy a kisebbségvédelem nemcsak formális törvények rendszeréből áll, hanem emögött értékek vannak. Ezeknek az értékeknek az elfogadása vagy elutasítása akkor tűnik ki, amikor törvényes előírás által szabályozatlan helyzetet kell megoldani. Erre kiváló példa a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen a többnyelvű feliratok problémája, hiszen az intézményben létezik magyar nyelvű oktatás, használják is a nyelvet az egyetem különböző hivatalaiban, de amikor ki kellett volna tenni a magyar táblákat, akkor ellenkezések támadtak, görcsök jöttek elő a többség részéről. Ezeknek az értékeknek a belsővé tétele terén áll Románia a legrosszabbul.