Koszovó 2008-as függetlenségi nyilatkozatát mai napig vitatják. Az elmúlt évben több tucat ország is elismerte Koszovót mint független államot, eközben Szerbia a nyilatkozat megsemmisítését tűzte ki céljául. Evégett a szerb kormány tavaly októberben tanácsadó véleményért (advisory opinion) fordult a Hágai Nemzetközi Bírósághoz, és alapos érvekkel alátámasztott jogi sértés megállapításában reménykedik. Szándékát azonban a szerb hadsereg 1998 és 1999 között Koszovó területén elkövetett kegyetlenkedései árnyékolják be. Ezekkel kapcsolatban az ugyancsak Hágában székelÅ‘ Volt Jugoszláviával Foglalkozó Nemzetközi BüntetÅ‘törvényszéken (ICTY – International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia) nemrég döntés született.

A következÅ‘kben e döntés Koszovó függetlenségének jogi kérdéseire vonatkozó jelentÅ‘ségét elemezzük. Rövid történelmi összefoglaló után Koszovó függetlenségi nyilatkozatának körülményeit és jogi fontosságát tekintjük át, majd ennek alapján a büntetÅ‘jogi döntés lehetséges nemzetközi jogi hatását vizsgáljuk.

 

 

A Josip Broz Tito vezette Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (SFRJ) idején Koszovó széles körű autonómiajoggal bírt.3 1974-tÅ‘l 1990-ig a tartomány – a többi államalkotó köztársasághoz hasonlóan – átfogó önkormányzati jogokkal rendelkezett, de mindvégig „tartományként”, nem pedig „tagköztársaságként” szerepelt. Tito 1980-ban bekövetkezett halála után Koszovó albán lakossága a „köztársaság” titulusért folyamodott, de követelése hamarosan polgári zavargásokba, majd komoly szerb–albán összecsapásokba fulladt. A nyolcvanas évek folyamán a szerbesítési politika megerÅ‘södött, az összecsapások pedig az albán szeparatizmust szították.4 

1989-ben a nacionalista érzelmű szerb elnök, Slobodan Milosevics Koszovó 1974-ben elismert tartományi autonómiáját visszavonta, és az 1974 elÅ‘tti helyzetet állította vissza.5 Ennek alapján Koszovó „autonóm” maradt ugyan, de a tartomány a szerb parlament fennhatósága alá került. A tartományban szükségállapotot rendeltek el az albánok és a szerb rendÅ‘rség közötti összecsapások miatt. Több száz albánt letartóztattak és „kényszerű elszigeteltségben” (solitary confinement) tartottak. Hivatalos források több tucat halálesetrÅ‘l és több száz sebesültrÅ‘l tudósítottak.6

1990 júliusában a tartományi parlament albán képviselÅ‘i kikiáltották „Koszovó Köztársaságot” mint az SFRJ egyenrangú tagját. A köztársasági státus megengedte volna, hogy Koszovó Jugoszláviától elszakadjon, úgy, ahogyan azt késÅ‘bb Szlovénia, Horvátország, illetve Bosznia és Hercegovina tette.7 Következésképpen a belgrádi kormány feloszlatta a prištinai parlamentet, és erÅ‘szakkal átvette a tartomány közigazgatását.8 1991-ben megalakult a száműzetésben lévÅ‘ koszovói albán árnyékkormány, amely erÅ‘szakmentes ellenállást hirdetett Szerbiával szemben. Az albán ellenállás azonban ennél erÅ‘teljesebb álláspontra törekedett: így alakult meg a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK), amely 1996 és 1999 között tevékenykedett, és amelyet a jugoszláv kormány terrorista szervezetként kezelt.9 Az UÇK népszerűségének növekedését az is elÅ‘segítette, hogy az 1995-ös daytoni egyezmény után (amely a tartományt Szerbia részeként emlegette) a koszovói albánok úgy érezték, pacifista politikájuk kudarcot vallott. Ezért sokan az erÅ‘szakos ellenállásban láttak megoldást.10 Az UÇK-ról köztudott, hogy gerilla típusú hadászati taktikát alkalmazott, és számos cselekménye terrorista jellegű volt. Az UÇK tevékenységét használta fel Milosevics ürügyként arra, hogy az 1998–1999-es koszovói háborút elindítsa.11

 

A kilencvenes évek közepére a koszovói albán lakosság aránya 90 százalékra emelkedett.12 Ez az arány a szerbek központi politikájának fenntartását veszélyeztette. A majdnem két évtizedig tartó konfliktus 1998 végén háborúba torkollott.13 Az 1998-ban indított szerb offenzívát az 1999-es év elején tartott rambouillet-i béketárgyalások próbálták leállítani. A tárgyalások azonban kudarcba fulladtak, és ennek eredményeként 1999 márciusában az Észak-atlanti Szövetség (NATO) három hónapig tartó légitámadást indított Jugoszlávia ellen. A légitámadások idején a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság szerb befolyás alatt álló hadserege (VJ), a Szerb Köztársaság belügyminisztériumának fegyveres erÅ‘i (MUP) és a koszovói szerb vezetÅ‘ségű rendÅ‘rség széles körű etnikai tisztogatásba kezdett. Koszovói albánok ezrei menekültek Albániába vagy Macedóniába, illetve Koszovón belül próbáltak üldözÅ‘ik elÅ‘l elszökni. A koszovói háború 1999 júniusában a Martti Ahtisaari ENSZ-különmegbízott által kidolgozott terv elfogadásával ért véget. A békeegyezmény értelmében a jugoszláv és a szerb csapatok elhagyták a tartományt. 1999 és 2000 folyamán Koszovót a szerb civil lakosság jelentÅ‘s része is elhagyta.

 

A háború után Koszovó az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) és az Európai Unió (EU) közös felügyelete alá került. Csaknem hét évvel a háború vége után, 2006-ban a két fél a tartomány jövÅ‘beli státusáról kezdett tárgyalni. A több mint két évig tartó tárgyalások azonban 2007 decemberében kudarcba fulladtak. A két fél nem tudott megegyezni, mivel a koszovóiak függetlenséget követeltek, a szerbek pedig csupán széles körű autonómiát ígértek.

A tárgyalások sikertelensége alapján Koszovó vezetÅ‘i úgy vélték, az albán lakosság önrendelkezési jogát Szerbia sosem fogja teljességében betartani, ezért a végleges megoldást a szecesszióban látták. Következésképpen 2007. február 17-én a prištinai parlament rendkívüli ülésén nyilvánította ki Koszovó függetlenségét. A közfelkiáltást követÅ‘en Fatmir Sejdiu elnök, Hashim Thaci miniszterelnök és Jakup Krasniqi házelnök aláírták a „független és demokratikus állam” megalakulásáról szóló nyilatkozatot, amelynek alapján a korlátozott önállóság megteremtése az EU irányítása és a NATO katonai felügyelete alatt történik.

A nyilatkozatnak számos pártolója és ellenzÅ‘je akadt. A pártolók szerint Koszovó a külsÅ‘ önrendelkezési jog harmadik eseteként tárgyalandó, mely szerint a kormányzati részvételnek, illetve az egyéni és kollektív kisebbségi jogok gyakorlásának rendszeres akadályozása esetén az illetÅ‘ népcsoport elszakadhat a többségi államtól.14

Mivel mindvégig szuverenitása és területi integritása, illetve a nemzetközi jogi normák megsértésének nyilvánította Koszovó függetlenségének kikiáltását, 2008 októberében az ENSZ Közgyűlésén Szerbia tanácsadó véleményt kért a Nemzetközi Bíróságtól a Koszovó-ügyben. A kérelmet 77 állam támogatta (köztük Románia is), hat állam ellenezte (köztük az Amerikai Egyesült Államok és Albánia), miközben 74 állam tartózkodott a szavazástól (köztük Magyarország).15 Az AEÁ képviselÅ‘je nyíltan kijelentette, hogy a kérelmezés „felesleges és haszontalan” (unne-cessary and unhelpful), és hangsúlyozta, hogy Koszovó függetlenségét nem lehet többé semmisnek nyilvánítani.16 Ennek ellenére a kérelmet elfogadták, a Közgyűlés a következÅ‘ kérdéssel fordult a Nemzetközi Bírósághoz (NB): „Megfelel-e Koszovó egyoldalú függetlenségi nyilatkozata a nemzetközi normáknak?” Noha az NB tanácsadó véleménye nem kötelezÅ‘ erejű, politikai hatása sokrétű lehet. Szerbia erre vonatkozó reményeit azonban az NB-tÅ‘l teljesen független, a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekmények kivizsgálására létesített hágai Nemzetközi Törvényszék (JNT) idei döntése kockára tette.

 

A JNT 1993-ban alakult. Ideiglenes intézmény, amelyet az ENSZ egy esetre szóló, sajátos mandátummal hozott létre, és amely az NB-tÅ‘l teljesen független. Ennek ellenére az NB döntéseiben többször hivatkozott a JNT ténymegállapításaira és egyes jogi értelmezéseire.17 Várható tehát, hogy ez a gyakorlat a jövÅ‘ben is megismétlÅ‘djék.

Megbízása értelmében a JNT az 1991 és 1999 között, a jugoszláv háborúk alatt elkövetett népirtás, háborús és emberiség elleni bűncselekmények körülményeit vizsgálja.18 A koszovói háború kapcsán is több eset került a JNT elé. Ilyen volt például Slobodan Milosevics ügye, amely a vádlott 2006-ban bekövetkezett halálával lezárult.

 

A Milutinovics-ügy tárgyalása 2006-ban kezdÅ‘dött. A hat vádlott az 1999-es koszovói katonai beavatkozás idején a legmagasabb szerb politikai és katonai pozíciót töltötte be. A vádirat négy emberiség elleni bűncselekményt (deportálás, erÅ‘szakos áttelepítés, emberölés és üldözés), illetve egy háborús bűncselekményt (emberölés) tartalmazott.19

A 2009. február 26-án meghozott ítélet öt vádlottat 15 és 22 év közötti börtönbüntetésre ítélt, egyet pedig – Milan Milutinovics volt szerb elnököt – minden vádpont alól felmentett. A bírák Nikola Šainovicsot, az SRJ egykori miniszterelnök-helyettesét, Nebojša Pavkovicsot, a VJ Priština Katonai Testületének (1998-ban) és Harmadik Hadseregének (1999-ben) parancsnokát, illetve Sreten Lukicsot, a szerb belügyminisztérium (MUP) ún. Koszovó Testületének vezetÅ‘jét mind az öt vádpontban bűnösnek találta, és 22 év börtönbüntetésre ítélte. Ugyanakkor Dragoljub Ojdanicsot, a jugoszláv hadsereg volt fÅ‘parancsnokát és Vladimir Lazarevicset, 1999-ben a VJ Priština Katonai Testületének parancsnokát az ítélet az elsÅ‘ (deportálás) és a második (erÅ‘szakos áttelepítés) vádpontban találta bűnösnek, és 15 év börtönbüntetést szabott ki rájuk.

A bírák megállapították, hogy a szerb politikai és katonai vezetÅ‘k közös bűnszervezetet (joint criminal enterprise) hoztak létre, amelynek célja Koszovó etnikai összetételének erÅ‘szakos megváltoztatása és a tartomány teljes mértékben jugoszláv, illetve szerb fennhatóság alá vonása volt.20 Továbbá a bírák azt is kijelentették, hogy az etnikai összetétel megváltoztatása végett a szerb vezetÅ‘k széles körű és módszeres deportálási, erÅ‘szakos áttelepítési és emberölési terrorkampányt folytattak. Ezt a kampányt a jugoszláv és a szerb kormány a jugoszláv hadsereg és a szerb belügyminisztériumhoz tartozó fegyveres erÅ‘k segítségével folytatta.21

Noha a JNT határozata szerint az öt elítélt körül csak három vádlott volt tagja a közös bűnszervezetnek (Šainovics, Pavko-vics és Lukics), mind Ojdanicsnak, mind Lazarevicsnek tudomásuk volt a terrorkampány több egyedi esetérÅ‘l, és tevékenységükkel mindketten a közös bűnszervezet célját támogatták.22

A terrorkampány során összesen tizenhárom koszovói megyében követtek el bűncselekményeket a jugoszláv hadsereg és a MUP katonái. A bűncselekményekben több településen a szerbek által vezetett helyi rendÅ‘rÅ‘k és a szerb lakosság is részt vett. Példa erre a Mala Kruša faluban történtek: 1999. március 25-én VJ- és MUP-erÅ‘k, helybeli szerbek segítségével körbevették a falu albán lakójú házait, a lakókat kiűzték, a házakat pedig felgyújtották. Az albán lakosság a közeli erdÅ‘be menekült, de a szerb katonák legtöbbjüket megtalálták. A nÅ‘ket és a gyerekeket elengedték azzal a feltétellel, hogy elhagyják a tartományt, és Albániába mennek. A férfiakat megverték, személyazonossági okmányukat és értéktárgyaikat elkobozták, majd az egyik szénapajtába zárták Å‘ket, ahol a helyi rendÅ‘rség tagjai csaknem valamennyiüket agyonlÅ‘tték. A pajtát aztán felgyújtották. A több mint száztíz férfi közül nyolcnak sikerült elmenekülnie.23

A Mala Krušában történtek az említett 13 megye számos más helységében megismétlÅ‘dtek, ami azt bizonyítja, hogy az albán lakosság kiüldözését vagy meggyilkolását központi terv irányíthatta. A bírák megjegyezték: a közös bűnszervezet tagjai tudatában voltak annak, hogy lehetetlen lett volna minden egyes albán személyt deportálni vagy áttelepíteni Koszovóból. A bűnszervezetnek nem is ez volt a célja, hanem – amint fentebb már említettük – a tartomány etnikai összetételét próbálták „kiegyensúlyozni” és ennek alapján Koszovót a központi hatalom alatt tartani.24

 

A Milutinovics és társai döntés megállapította tehát, hogy a jugoszláv és a szerb kormány 1998 és 1999 között terrorkampányt folytatott a koszovói albán lakosság ellen a tartomány központi hatalom alatt való megtartása érdekében. Az elkövetett atrocitások addig is köztudottak voltak, de a JNT nemzetközi jogerÅ‘vel felruházott döntése negatívan befolyásolta Szerbia álláspontját a Koszovó-ügyben.

A 2008. februári prištinai nyilatkozat óta a szerb kormány két síkon harcol Koszovó függetlensége ellen. ElsÅ‘sorban: a középkori történelmi helyzet hangsúlyozása mellett Szerbia ismételten állítja, hogy a 2006–2007-es tárgyalások során átfogó autonómiamintát kínált a tartomány vezetÅ‘inek, és ezzell elismerte az albán lakosság egyéni és kollektív kisebbségi jogait. Ennek az állításnak a bizonyítása végett a szerb kormány a hongkongi és Lland-szigeti autonómiaformát a Koszovónak ígért önkormányzati jogokkal hasonlította össze, és rámutatott, hogy az utóbbi semmiben sem marad el a két említett modelltÅ‘l.25 Másodsorban a szerb kormány úgy véli, hogy az ENSZ 1999-ben elfogadott 1244. számú határozata a tartomány autonómiájának és önkormányzatának megvalósítását (az akkor még létezÅ‘) Jugoszláv Szövetségi Köztársaság és a többi térségbeli állam szuverenitásának és területi integritása megÅ‘rzésének feltételével írta elÅ‘. Ennek alapján Szerbia véleménye szerint nem létezik olyan kötelezÅ‘ erejű okmány, amely a függetlenségi nyilatkozatot nemzetközi jogilag alátámasztaná vagy jóváhagyná.26 Noha a történelmi helyzetre vonatkozó érveket inkább csak Szerbia hozza fel, a jogi alapok meggyÅ‘zÅ‘ erejét számos nemzetközi megfigyelÅ‘ és jogász vitatja.27

Mindazonáltal a Milutinovics és társai döntés súlyos megállapításai a szerb kormány autonómiaígéreteinek hitelességét alaposan csökkentik. A külsÅ‘ önrendelkezési jog harmadik formáját – a szecessziót – akkor engedélyezi a szokásjog, amikor más kiút nem létezik. Szerbia szerint a kiút az általa kínált széles körű autonómia volt. A JNT ítélete azonban rámutat a szerb hatóságok erÅ‘szakos központi politikájára, amellyel az elméletileg autonóm tartományt minden politikai, jogi és katonai erejétÅ‘l meg akarták fosztani. Ez a megállapítás utat nyit annak az érvelésnek, amely szerint a szecesszió volt az egyetlen lehetÅ‘ség Koszovó számára, mivel Szerbia már korábban demonstrálta, hogyan értelmezi tartományának autonómiáját.

Ahhoz azonban, hogy az NB ilyen módon érveljen, be kell bizonyítania, hogy maga az állam (a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság és azon belül a Szerb Köztársaság) felelÅ‘s a koszovói helyzetért. Noha Milan Milutinovics volt szerb elnököt a bíróság felmentette, a többi öt elítélt magas funkciókat töltött be a jugoszláv és a szerb hadseregben, illetve kormányban. A nemzetközi jogi normák szerint egy adott jogsértÅ‘ magatartás miatt akkor vádolható az állam, ha azt – többek között – állami szerv cselekszi.28 Ebben az esetben könnyű megállapítani, hogy a volt jugoszláv miniszterelnök-helyettes, a volt jugoszláv hadsereg vagy egyéb katonai testület parancsnoka, valamint a szerb belügyminisztérium volt tisztviselÅ‘je állami szervezetet és egyúttal magát az államot képviselte.

Mivel a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság 2003-ban megszűnt, és mára az akkori Szerb Köztársaság státusa is megváltozott, az NB-nek azt is meg kell állapítania, hogy tekinthetÅ‘-e a mai Szerbia az SRJ és az akkori Szerb Köztársaság utódjának. Ha az NB megállapítja a mai szerb állam felelÅ‘sségét, akkor már csak egyetlen kérdésrÅ‘l kell döntenie: az 1998–1999-es háborúban elkövetett kegyetlenségek alapot nyújtanak-e arra, hogy a mai szerb kormány Koszovóval kapcsolatos autonómiaígéreteit valószínűtlennek minÅ‘sítsék.

 

Akárhogy döntene az NB, és annak ellenére, hogy tanácsadó véleménye nem kötelezÅ‘ erejű, az esetleges szövÅ‘dmények komoly nehézségeket okozhatnak.

Ha az NB úgy véli, hogy Koszovó függetlensége jogos, és hogy a szerb állam felelÅ‘ssége alapján a szecesszió az egyedüli megoldás, akkor lehetÅ‘séget nyit arra, hogy egyéb szecessziós mozgalmak ugyanazokat az érveket használják fel jogaik elÅ‘mozdítására. Számos olyan (autonóm) terület vagy tartomány létezik, amely kegyetlenségeket szenvedett el a többségi állam részérÅ‘l, és amely ebben az esetben reményeit valóra váltva látná. Ilyen például Dél-Oszétia vagy Abházia. Dél-Oszétia 1991-ben, Abházia pedig 1992-ben kiáltotta ki Grúziától való függetlenségét. A két terület új de facto státusát mindmáig csupán Oroszország és Nicaragua ismerte el. Mind Dél-Oszétia, mind pedig Abházia a Grúziával folytatott háborúk után döntött az elszakadás mellett. Amikor az Egyesült Államok Koszovó függetlenségét elismerte, az abház elnök, Szergej Bagaps kijelentette, hogy komoly lehetÅ‘séget lát a volt jugoszláv tartománnyal kapcsolatos fejleményekben. Bagaps azt is közzétette, hogy országát a „kettÅ‘s mérce” áldozatának tekinti, és Koszovót csak akkor ismeri el, hogyha az EU és az Egyesült Államok elismeri Abháziát.29 A déloszét elnök, Eduard Kokoity ennél szigorúbban fogalmazott, és Koszovó függetlenségét a nyugati politika fortélyaként elítélte. Kokoity szerint Dél-Oszétiának sokkal komolyabb érvei vannak az elszakadásra.30 A szigorú nyilatkozatok ellenére mind az abház, mind pedig a dél-oszét elnök elismerte, hogy a Koszovó-ügy segíti Å‘ket céljaik elérésében. Koszovó függetlenségi nyilatkozatát tehát számos nemzetközi megfigyelÅ‘ precedensértékűnek tekinti. Az NB döntése ugyanezt a hatást keltené akkor is, ha a bíróság Koszovó függetlenségét valamilyen formában Szerbia felelÅ‘sségétÅ‘l eltekintve állapítaná meg.

Ha a Nemzetközi Bíróság Szerbiának ad igazat, és Koszovó függetlenségét megkérdÅ‘jelezi, lehetÅ‘séget ad arra, hogy a szerb kormány diplomáciai vagy gazdasági megtorlást (szankciót) gyakoroljon Koszovóval szemben, vagy a tartomány etnikai alapon való felosztását valósítsa meg. SzélsÅ‘séges esetben az is lehetséges, hogy Szerbia belsÅ‘ ügynek tekinti majd a tartományra vonatkozó problémákat, és fegyveres beavatkozást fog elrendelni. Ha ezt sikerül is elkerülnie az NB-nek, egy esetleges Szerbiának kedvezÅ‘ véleményezés az utóbbi évtized békéltetÅ‘ fáradozásait semmissé tenné, és az ENSZ, az Egyesült Államok, illetve az EU által elÅ‘segített és támogatott társadalomépítÅ‘ eredményeket és terveket sodorná veszélybe.

A Nemzetközi Bíróság válasza 2009 végére vagy 2010-re várható. Addig a koszovói ügy a szerb kormány szempontjából felfüggesztve marad. A koszovói albán önkormányzat ellenben a korlátozott függetlenség megerÅ‘sítésére fog addig is törekedni. Az NB-re eközben nehéz feladat hárul: a volt Jugoszlávia feloszlása utolsó fejezetének megoldása. Az Egyesült Államok és az EU képviselÅ‘itÅ‘l eltérÅ‘en az NB-nek nincs jogában olyan politikai megállapítást tenni, amely szerint Koszovó „sajátos eset”. A bíróságnak kötelessége a nemzetközi szokásjog és/vagy a nemzetközi szerzÅ‘dési jog alapján dönteni.