A Kárpát-medencében élő magyaroknak nincs nyelvpolitikai koncepciója, nincs magyar nemzeti nyelvstratégiánk, ezért a rögtönzések és a semmittevés között hánykódunk, amikor nyelvi problémákat kellene megoldanunk. 2002-ben Párkányban a kárpátaljai nyelvész Csernicskó István (2004. 114.) így jellemezte az akkori helyzetünket: „Van tehát feladatunk bőven, nyilván az itt felsoroltakon kívül is, amelyekkel jó lenne szembenéznünk. Biztos vagyok benne, hogy sokkal kényelmesebb és könnyebb, sőt: kevésbé felelősségteljes volt az a korszak, amikor csak annyit tehettünk a magyar nyelv határon túli változataiért, hogy kérve, kéretlenül nyelvművelő tanácsokkal láttuk el a kisebbségi magyarokat. Most azonban nem foghatunk semmit a kommunista diktatúrára, a politikai akadályokra és a pénztelenségre. Magyarországon dúl a demokrácia, virágzik a gazdaság, a szomszédos országokban élő magyarok érdekképviselői pedig kormánytagok vagy »legalább« parlamenti képviselők. A feltételek tehát adottak. Most már »csak« tenni kellene valamit.”

Most már „csak” tenni kellene valamit, merthogy „a Kárpát-medencei kisebbségi magyarok esetében a nyelvmegtartás egyet jelent a nemzeti megmaradással” (Csernicskó 2004. 106.). Ebben az írásban azt fogom bemutatni, hogy gyakorlatilag nem teszünk semmit, amit mégis teszünk, azzal viszont sokszor ártunk. Pontosítok: amit politikusaink tesznek (tehát nem mi, nyelvészek), azzal sokszor ártanak. Nemcsak a Magyarország határain túli magyaroknak, hanem a magyarországiaknak is, s nemcsak a magyarországi politikusok, hanem a szomszédos országok-beli magyar politikusok is.

 

A politikus normális ember, miként a hentes, a zeneszerző, a korcsolyabajnok vagy az ügyvéd is – a szónak abban az értelmében, hogy normális ember az, aki nem szerzett egyetemi diplomát nyelvészetből. Aki szerzett ilyen diplomát, annak szaktudása óhatatlanul befolyásolja a nyelvi kérdésekben kialakított álláspontját, s ebben eltér a normális (nem szakképzett nyelvész) emberektől. Ennek a normalitásnak azonban van egy veszélyes következménye: a normális emberek, mivel mind tudnak beszélni, sokan több nyelven is, azt hiszik, minden lényeges tudnivalót tudnak, amit a nyelvvel (nyelvekkel) kapcsolatban tudni érdemes. Szakértőkre nincs szükségük, ők maguk is azok. Normális esetben egy ügyvédnek vagy hentesnek nem jut eszébe, hogy például orvosi vagy mérnöki szaktudást igénylő kérdésekben vitába szálljon egy orvossal vagy mérnökkel, de a normális emberek nyelvi kérdésekben gátlástalanul nyilatkoznak, cselekednek, döntenek. A „józan észre” apellálnak, s mivel mindenki olyan, mint ők (kivéve az észrevehetetlen számú és hangú nyelvészt), tetteik irracionális, sokszor kártékony jellegét senki nem veszi észre. Íme, három példa.

Amikor a magyar parlamentben 2001-ben megszavazták „A gazdasági reklámok és üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények magyar nyelvű közzétételéről” szóló törvényt, a politikusok (és az őket segítő nyelvművelők) egy tévhitre alapozták a jogszabályt, nevezetesen arra, hogy meg lehet állapítani egy szóról, hogy az a magyarban „meghonosodott idegen nyelvű kifejezés”-e vagy nem. Ha ugyanis az, akkor nem kell a reklámokban s egyebütt feltüntetni a magyar megfelelőjét, de ha nem az, fel kell tüntetni. Bárczi Géza egyetemi tankönyvéből évtizedek óta tudhatja mindenki, hogy „A jövevényszavak és az idegen szavak között a határt nem lehet megvonni” (1958. 45.). Tehát tudományos objektivitással nem lehet megállapítani, hogy például a MOL-kutakon látható shop szó magyar szó-e. A törvény megszavazását megelőző vitákban a tervezetet kritizáló nyelvészek hiába nyilatkozták ezt a Magyar Narancs, a Népszabadság és a Heti Világgazdaság hasábjain, a politikusok megszavazták az önkényes alkalmazásoknak tág teret nyitó jogszabályt, esetenként azzal nyugtatva magukat, hogy vitás esetekben majd a nyelvészek döntenek. Jól illusztrálta a magyar parlament 2001-ben is azt a tételt, hogy nyelvi kérdésekben a tények nem számítanak.

A második példám is Magyarországról való. Tabajdi Csaba az 1993. évi magyarországi kisebbségi törvény céljairól s eredményeiről egy helyen a következőket mondta/írta: „Mindig elmondom, és most újra: a kisebbségi törvény nem azért van, hogy mulatozzon a kisebbségi elit a különböző önkormányzatokban, hanem hogy sikerüljön megállítani, és megfordítani a nyelvi asszimilációt! A kisebbségi törvény elindításakor ez volt a legfőbb cél, sajnos ebben csak korlátozott eredményeket értünk el. Azért kérem, hogy ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket, mert nagyon sok pozitívum is történt.” (Tabajdi, szerk., 2006. 40.) Tehát a törvényt tető alá hozó politikus szerint a fő cél a magyarországi kisebbségek nyelvi asszimilációjának megállítása volt, de ebben „csak korlátozott eredményeket értünk el”. Vagyis: a magyarországi nyelvi asszimiláció a törvény után is tovább folytatódott s folytatódik ma is. Senkinek a jó szándékát és elkötelezettségét nem vitatom, de megkérdem: a törvény előkészítésében részt vett-e legalább egyetlen nyelvész? A kérdést külön pikánssá teszi az a körülmény, hogy a nyelvi asszimiláció, avagy a nyelvcsere klasszikus tudományos leírását Felsőőrben végzett terepmunka alapján egy amerikai magyar nyelvész, Gál Zsuzsa készítette, tizenöt évvel a rendszerváltás előtt (lásd Gal 1979). A kisebbségi törvény kimunkálásakor maga Gál is Magyarországon kutatta a baranyai svábokat, lásd pl. Gál 1992. Nem emlékszem arra, hogy az MTA Nyelvtudományi Intézetében kutató munkatársaim közül bárki többet tudott volna a készülő törvényről, mint az, aki a napilapokat olvasta akkoriban. 1992-ben politikusaink és „szakértőik” nem álltak szóba egyetlen nyelvésszel sem. 2009-ben, tizenhét évvel később, a helyzet változatlan. A „szakértők” ma is jobban tudják, mint a nyelvészek. Ez gazdáikat, a politikusokat minősíti – s minden magyarnak kárt okoz, talán a „szakértőket” kivéve.

Harmadik példám romániai lesz. Amikor az 1990-es évek elején magyar politikusok beindították a csángó gyermekek székelyföldi iskoláztatását, teljesen előkészítetlenül, a pedagógiai, emberi és egyéb tényezők felelőtlen negligálásával, biztos nem szántszándékkal okoztak kárt a csángó gyerekeknek s családjaiknak. Ők jót akartak, „meg akarták menteni a csángókat”. Jó szándékuk azonban nem menti azt a sok fájdalmat és szenvedést, amit ezzel okoztak. Akcióikban kódolva volt a kudarc, mivel pedagógiailag, emberileg, de anyagilag se volt előkészítve a „csángómentés”1 (lásd Sándor 2003).

 

A nyelvész Szilágyi N. Sándor 1994-ben Kolozsváron publikált egy olyan törvénytervezetet (épp a Korunkban) „az etnikai és nyelvi identitással kapcsolatos jogokról, valamint az etnikai és nyelvi közösségek méltányos és harmonikus együttéléséről”, amelyről a jogász Tokay György azt mondta, hogy ő „nagyon szívesen védené ezt a tervezetet a parlamenti vita során, mert aki ezzel vitába akarna ott szállni, annak nem lenne könnyű dolga, neki viszont igen” (Szilágyi 2003. 655.). Szilágyi törvénye nem kisebbségi törvény, olyannyira nem az, hogy a „kisebbség” szó elő sem fordul az előbb 178, később csupán 148 cikkében. Ez a törvénytervezet ugyanis a jogegyenlőség komolyan vételével készült, ha úgy tetszik, az emberi jogok bűvöletében. Szilágyi szerint a kisebbségi paradigma eleve hibás, mert „többletjogokat” kodifikál. Ő olyan törvénytervezetet készített, ami a mezőségi magyaroknak és a székelyföldi románoknak egyaránt méltányos jogokat biztosítana, ráadásul garantáltan finanszírozható módon. Sok tekintetben azonosan vagy nagyon hasonlóan gondolkodott a magyarországi jogász Andrássy Györggyel (lásd 1998), ők ketten azonban egymástól függetlenül dolgozták ki a nyelvszabadság kérdéseit (vagyis hogy a nyelvi jogokat nem kisebbségi, hanem univerzális jogokként kell tételezni), egymásról nem is tudtak addig, amíg később egy budapesti műhelyvitán össze nem ismertettem őket.

A külső szemlélő talán eltűnődik, meg is lepődik azon, hogy az RMDSZ-ben nem mutatkozott különösebb érdeklődés Szilágyi törvénytervezete iránt. Többek között azért sem, mert a bűvös „autonómia” szó elő sem fordult a szövegében, ami egyes politikusokat arra indított, hogy a tervezetet „autonómiaellenesnek” bélyegezzék (Szilágyi 2003. 661.). Az egykor politizáló nyelvész rezignáltan írja tervezetének utóéletéről, hogy „szakmai körökben, ahol csak eddig előkerült – Budapesten, Szencen, Helsinkiben, Rigában, Amerikában – mindenütt odafigyeltek rá. Egyvalakit nem tudott csak igazán érdekelni, azt, aki számára pedig készült: az RMDSZ-t. Mert ott ilyen dolgokban általában sokkal fontosabb volt az, hogy kinek a javaslatát kell támogatni, és kiét nem, mint az, hogy mit is tudunk hát azzal a javaslattal megoldani” (Szilágyi 2003. 664.). Mert hát – teszem hozzá, Szilágyitól szerzett bölcsességemmel – a politikust más érdekli: nem az, hogy miként lehet egy problémát megoldani. Néha még a világhír se érdekli. Az RMDSZ politikusai azt sem értették meg, hogy ha elfogadtatják a bukaresti parlamentben a Szilágyi-törvényt – és ez nem irreális feltételezés, aki nem hiszi, olvassa el Szilágyi 2003-at! –, akkor „az egész világon lőttek a finn modell dicsőségének, mert attól kezdve mindenki csak a román modellt fogja emlegetni”.

 

A nyelvpolitikának része az idegennyelv-tanulás is, pontosabban az, hogy mikor milyen idegen nyelveket tanulnak/tanítanak a közoktatásban részt vevők. Az elmúlt hatvan évben az angoltanítás Magyarországon egyik végletből a másikba esett. 1949-ben az egyetemi angoltanárokat, például Országh László professzort, egy magas helyről küldött illetékes arra utasította, hogy úgy tanítsák az angolt, hogy hallgatóik gyűlöljék meg az e nyelvet használó kapitalista államokat (Országh 1972/2007. 538.). Az angolt száműzték az egyetemekről s a közoktatásból, majd 1957 után újra engedélyezték korlátozott mértékű tanítását. A rendszerváltáskor megszüntették a kötelező orosztanítást, és a közoktatásban is nagy teret nyert az angol tanítása. Idősebb Bush amerikai elnök, amikor a Békehadtestet (Peace Corps) Magyarországra küldte angolt tanítani, búcsúbeszédében az angol nyelvet a haladás kulcsaként, a kelet-közép-európai demokrácia zálogaként és persze a népek közti barátság meg a kereskedelem előmozdítójaként festette le (Crawford 1992. 206.). Ugyanakkor a brit külügyminiszter 1990 májusában azt a bejelentést tette, hogy Nagy-Britanniának az a célja, hogy az angol váltsa fel az oroszt mint Kelet-Európa második nyelvét (Phillipson 1992. 10.).

1997-ben a magyarországi közoktatásban alanyi jogon a korábbi kettő helyett már csak egyetlen idegen nyelvet tanítottak. Átalakították az állami nyelvvizsgarendszert is, aminek következtében több tucat nyelvből már nem lehet nyelvvizsgát tenni (Kontra 1997/1999). Az állam ezzel a politikával úgy támogatta az angol tanítását, hogy közben más nyelvek tanítása az angol miatt szenvedett kárt. Még a némettanítás is kárt szenved (Petneki 2006), nem beszélve a francia, spanyol, olasz, horribile dictu a szlovák, szerb vagy román tanításáról. „Alanyi jogon” – ahogy az angoltanítást új helyzetbe hozó két magyar oktatási miniszter szokta emlegetni2 – 2010-től csak az angolt tanulhatják középiskolásaink, a németet (spanyolt, kínait, románt stb.) nem. Ennek a nyelvpolitikai döntésnek egyik hibája az, hogy előtte szakemberekkel érdemi konzultációt a miniszterek nem folytattak, őket legföljebb fügefalevélként használták. Számos okunk van az angol ilyen tanítását helyteleníteni: 1) az angolul tanulók száma töretlenül nő Magyarországon, ilyen állami segítség nélkül is, 2) a tanárképzés s benne az angoltanár-képzés színvonala az utóbbi bő évtizedben lezüllött Magyarországon, 3) semmilyen hatásvizsgálat nem készült, ami azt mutatná, hogy ez az állami döntés növelni fogja az angoltudás volumenét, s nem további adóforintok elpazarlásához fog vezetni, 4) mivel nincs magyar nyelvpolitika, eszébe se jutott egyetlen oktatáspolitikusnak sem, hogy végiggondolja, milyen hatása lesz ennek a döntésnek más nyelvek tanulására. Ha megkérdeznénk a minisztereket, ők az angol nemzetközi fontosságával indokolnák döntésüket, s nem mulasztanák el megemlíteni, a kötelező jelleg csupán annyit jelent, hogy ha valahol igény van az angolra, ott az iskola köteles ezt kielégíteni. Tehát intézkedésük a közjót szolgálja.

És még valami mást is szolgál, de ezt nem szokták emlegetni. Például a magyarországi angoltankönyv-piacot a külföldi (főleg brit) kiadók uralják, s „nekik komoly üzleti érdekük az angol nyelv terjesztése” – írja Petneki (2006. 54.). Ennél meglepőbb, ha azt állítjuk, hogy azok az országok, ahol az angolt idegen nyelvként tanítják a közoktatásban, eurómilliárdokkal támogatják az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok és más angol ajkú országok gazdaságát. Amint a nyelv gazdaságtanának egyik vezető kutatója, François Grin kimutatta: az európai kontinens országai „legalább évi 10 milliárd, de valószínűbb, hogy évi 16–17 milliárd eurót juttatnak el az Egyesült Királyságba és Írországba” (Phillipson 2007. 87.). Az elemzés részleteit itt nem mutatom be, de azt megemlítem, hogy ez a rejtett brit (és amerikai) bevétel nem kis részt abból származik, hogy amíg Norvégiában, Németországban, Magyarországon s másutt a közoktatásban angolt tanítanak, az angol ajkú országokban ezt a pénzt (mivel idegen nyelveket nem tanítanak3) például matematika- vagy biológiatanításra fordítják, amivel növelik az angolok és amerikaiak versenyelőnyét, egy olyan alaphelyzetben, amelyben a nyelvi egyenlőtlenség haszonélvezői eleve az angol ajkúak (Grin 2005. 458.).

Az angol „alanyi jogon” tanításának deklarált célja lehet a közjó szolgálata, de egyáltalán nem lehetetlen, hogy az erre költött pénz egy része Dunába dobott pénz lesz. Egy másik részével pedig politikusaink a brit és az amerikai gazdaságot támogatják – a mi adónkból, megkérdezésünk s jóváhagyásunk nélkül.

Ezek után képzeljük el azt a jó szándékú embert, aki azt javasolja: segítsük mi, magyarországi magyarok azzal is a határon túliakat, hogy javítsuk versenyképességüket a munkaerőpiacon azzal, hogy megtanítjuk őket angolul. A javaslattevő jó szándékát nem vitatom, de megjegyzem, hogy (a) a magyarországi angoltanároktól nemigen lehet megtanulni angolul, mert angoltanárképzésünk mérhetetlenül lezüllött az utóbbi bő évtizedben, (b) nincs információnk arról, hogy a szomszédos országokban jobb lenne a helyzet, (c) ha magyar állami pénzt költünk „az angoltudás fejlesztésére”, akkor a magyarok adóforintjaival támogatjuk az Egyesült Királyságot, az Egyesült Államokat és más angolajkú nemzetgazdaságokat. Tudni kell, hogy a magyarországi angol tankönyvpiac kétharmadát brit és más nem magyar kiadók uralják – eltérően például a német tankönyvpiactól, aminek a német kiadók csak kevesebb mint egyharmadát uralják (lásd Petneki 2006. 54.).

 

Nemzetstratégia híján nyelvstratégiánk sincs, ellentétben például a franciákkal (Oakes 2002), észtekkel (Development Strategy…) és sok más európai nemzettel. A nyelvpolitika összetett dolog, komplex tervezést kíván, amiben nemcsak oktatási és nyelvi szakértőknek, hanem gazdasági, jogi, politikai stb. tényezőknek is részt kell vállalniuk. Ennek hiányában a különféle nyelvpolitikai akciók könnyen kioltják egymást.

Például: az 1990-es években egy budapesti oktatási minisztériumi tisztviselő azzal büszkélkedett, hogy egymillió forinttal támogatták a határon túli magyar iskolaügyet, mivel ezt az összeget a lónyai általános iskolának adták, ahol kárpátaljai (bótrágyi) gyermekek is tanulnak. Csakhogy a lónyai iskolába járó bótrágyi gyerekek miatt kiürült a bótrágyi elemi iskola, olyannyira, hogy a bótrágyi tanító is átjárt Lónyára, ott tanította a bótrágyi gyerekeket. Lónyán a gyerekhiányt kárpátaljai gyerekekkel pótolták, magyar állami támogatással gyengítették a bótrágyi magyar tannyelvű iskolát, s eközben a politikusok a szülőföldi anyanyelvi iskolák nemzetstratégiai jelentőségéről szónokoltak vég nélkül. Időnként a sajtó is hírt adott ezekről az anomáliákról, például így: „Az oktatási tárca nem javasolja a határon túliak korlátlan felvételét” (Magyar Hírlap, 2000. június 14.), „Érdekellentétben a hazai oktatási rendszer és a külpolitika” (Népszabadság, 2002. október 19.).

Salat Levente a Sapientia Egyetem és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egymást gyengítő konkurenciája kapcsán „a nem elég körültekintő nemzetpolitikai tervezésről szólt néhány éve,4 Hushegyi Gábor (2004) a komplementaritást ésszerűnek, a duplicitást (pl. magyar szak indítását Révkomáromban, amikor Pozsonyban és Nyitrán az ilyen képzésnek sok évtizedes hagyománya van) viszont pazarlásnak nevezte. Ennek a pazarló párhuzamos képzésnek legújabb példája a beregszászi magyar főiskolának konkurenciát jelentő ungvári magyar tannyelvű kar létrehozása, finanszírozása. Konkurens intézményeket hoztak létre, mindegyikben kevés a diák, vannak oktatók, akik két helyen is tanítanak, s gyakorlatilag a magyar állam fizeti a bérüket, a magyar nyelven tanulható szakok száma azonban csupán eggyel nőtt (a fizikával), de ez az egyetlen szak sok millió forintjába kerül Magyarországnak.  

Nyelvpolitikája persze nemcsak az államoknak van, hanem a magánszféra vállalatainak is. Figyelmet keltett nemrég az a hír, hogy „a magyarlakta Hargita megyében az egyik magyarországi cég által elnyert közbeszerzési eljárást egy másik magyarországi cég azért támadta meg, mert az ajánlatok kinyitásakor a bírálóbizottság tagjai magyarul beszéltek” (Magyar Nemzet, 2009. január 30.). A szabadkai OTP-ben nem értik a magyar beszédet, a magyar ügyfeleket azonban a közeli görög bankban hibátlan magyarsággal szolgálják ki (Nagy 2008). Beregszászban hasonló a helyzet: az OTP-ben senki nem tud magyarul, a feliratok is ukránok, de az OTP-vel szemben lévő Kredo Bank ukrán–magyar kétnyelvű hirdetőtáblákkal csábítja be az ügyfeleket. Különös fényt ad ennek az, hogy a magyar bankfiók megnyitásán részt vett a magyar miniszterelnök is, volt sok taps, színes lufi – és papolás a magyarság szülőföldön való megerősítéséről… A beregszászi OTP-fiók egy árva kis „Zárva” vagy „Nyitva” tábla kiakasztása nélkül szedi be a kárpátaljai magyaroktól a magyar állam zsebébe tömött vízumdíjakat. Szlovákiában szlovákul – mondja, követeli a mai szlovák kormány; Ukrajnában ukránul, Szerbiában szerbül – üzeni az OTP a kárpátaljai és vajdasági magyaroknak. Az OTP helybe jön megsérteni a magyarokat, az „MR1. Kossuth rádió. A szavak ereje” azonban újabban, határok nélkül, „este fél tizenegykor közli […], hogy a Kossuth rádió műsorát mostantól csak az URH-adók hálózata közvetíti, majd felhangzik a himnusz. A kisebbségi magyarok zömét kirekesztő himnusz, hisz a határoktól távolabb élő ember csakis középhullámon hallgathatja a Kossuth rádiót” (Utasi 2008. 130.). 

Az egymást kioltó akcióknak egész más szintje az, amikor a nyelvészek megpróbálnak pontosan fogalmazni s ezzel akár még a többségi paranoid kisebbségellenesség vitorlájából is kifogni a szelet, de a politikusok a maguk módján fogalmaznak továbbra is, akaratlanul is táplálván ezzel a többségi hisztériakeltést. Nincs könnyebb dolog, mint azzal hergelni a szlovák, román, szerb stb. nacionalistákat, hogy a magyaroknak a szlovákot, a románt, a szerbet idegen nyelvként kellene tanítani. Amit a politikus (és a normális emberek) idegen nyelvnek neveznek, azt a nyelvészek második nyelvnek vagy környezeti nyelvnek nevezik, mivel az idegen nyelvet csak iskolában lehet tanulni, az utcán nem (ezért nekünk a japán idegen nyelv), de a második nyelvet iskolában is és az utcán is (mivel még a székelyföldi diáknak is több alkalma van román nyelvű kommunikációra, mint amennyi az iskolában adódik, nem beszélve a mezőségi diákról). Persze egy valamirevaló kisebbségellenes többségi a második nyelvet is fölháborítónak tarthatja, mondván, hogy Romániában a román nem lehet második nyelv. Ámde: vajon lehet-e államnyelv? Ha az államnyelv nem oly sértő a románok egy része számára, mint az idegen nyelv, akkor miért nem használják politikusaink az államnyelvet? Miért védelmezik oly elszántan a magyar kisebbségek jogát arra, hogy az ukránt idegen nyelvként tanulhassák? Amikor tévériporterek, orvosok, festőművészek s persze politikusok az ukránra, románra stb. idegen nyelvként utalnak államnyelv helyett, olajat öntenek a tűzre, növelik a feszültséget, fölöslegesen – és felelőtlenül!5

Egymást kioltó akció az is, amikor végre-valahára lehetősége nyílik a kisebbségi magyaroknak saját tankönyveket kiadni (államnyelvből fordított tankönyvek helyett), s amiket kiadnak, azok gyatra, ártalmas tankönyvek. Az Erdélyi Riport 2005. szeptember 29-i számában a Tanulni a hibákból című összeállítás hibáktól hemzsegő tankönyvekről számolt be (Csabai és mások 2005). Az egyik környezetismereti tankönyvben egy tízszavas mondat negyedik és tizedik szavának leírása (a beszélgetés-t bezélgetés-nek, a porszívó-t porsziró-nak írták) bizonyult megoldhatatlan feladatnak, egy másik tankönyvnek a címét sem sikerült magyarul leírni, ezt nyomtatták ki: Biólogia. 2005. december 17-én egy kolozsvári oktatási konferencián Péntek János megbírált néhány akkor használatos tankönyvet, köztük volt olyan is, amelyben felelősség helyett felellőség olvasható, s olyan is, amely szerint „a minőség latin szó”. Föltehető, bár nem bizonyítható, hogy a szerző azt szerette volna közölni, hogy „a »minőség« jelentésű kvalitás latin eredetű szó”. A tankönyvkérdés a kisebbségi magyar iskolaügy egyik legfontosabb kérdése. Ha úgy tetszik, sorskérdés. A nyelvileg gyatra fordítások, a szakszerűtlen kiadói-szerkesztői munka „gyümölcsei” a romániai (s tegyem én hozzá: a szerbiai s a többi kisebbségi) magyar iskolás gyermekek elleni merényletek – mondta Szilágyi N. Sándor a 2005. decemberi kolozsvári konferencián, s aligha túlzott. Hozzáteszem ehhez azt, amit Szilágyi nem mondott ki: a kisebbségi magyar tankönyvek kiadói/forgalmazói a jelek szerint üzleti érdekeiket sokkal jobban érvényesítik, mint amennyire megfelelnek az elemi minőségi elvárásoknak. Az a kár, amit ezek a magyar tankönyvkiadók és -forgalmazók okoznak, elkerülhető. Megfelelő nyelvpolitikával elkerülhető lenne. A kisebbségi magyarok jövője sokkal inkább múlik tankönyveik minőségén, mint azon, hogy van-e magyarigazolványuk, vagy nincs… Ez akkor is így van, ha a magyar tankönyveknek, a gyermekek elleni merényleteknek nincs hírértéke.

 

Amikor a magyar egyetemi tannyelv-politikáról szóló könyvünkkel (Kontra, szerk., 2005) jártam körbe a Kárpát-medencét, hogy egyetemi vezetők és diákok véleménycseréjét serkentsem, nekem mint magyarországi „megfigyelőnek” kissé alaptalannak tűnt az a félelem, amit egy tannyelvvel kapcsolatos parázs vitában fogalmazott meg egy egyetemi oktató, nevezetesen: ha hírét vennék a budapesti parlamenti képviselők, hogy egy adott intézményben nem minden vizsga folyik magyarul, megvonhatnák a magyar állami támogatást. Azért gondoltam abszurdnak ezt az aggodalmat, mert úgy véltem, ekkora hibát még magyarországi politikusok sem követhetnének el. Úgy véltem, csak jut valami szerep a racionális, szakmai érveknek, még a magyar parlamentben is.

Vélekedésem alaptalannak bizonyult, amint ez egyebek mellett egy 2005. december 29-i Népszabadság-cikkből is kiderült. Ebből megtudtuk, hogy a pozsonyi, a nyitrai és a besztercebányai egyetemek magyar tanárai tiltakoztak a Szülőföld Alap azon döntése ellen, mely szerint „a szlovákiai magyar egyetemi képzés támogatására szánt 30 millió forintból a révkomáromi Selye János Egyetemnek 26,5 milliót, a három intézmény közös pályázatára kért 12 millió helyett mindössze 1,5 milliót ítéltek meg” (Szilvássy 2005). Ez szlovákiai javaslatra, budapesti jóváhagyással történt. László Béla akkori nyitrai dékán ezt udvariasan így kommentálta az említett Népszabadság-cikkben: „A nemes szándékú anyaországi támogatást ebben az esetben nyilvánvalóan nem szakmai kritériumok, hanem politikai érdekek alapján osztották el.”6 Az ilyen politikai döntésekről s az őket körülölelő retorikai teljesítményekről, a „szülőföldezésről” írt vitriolos cikket a kolozsvári Helikonban Vida Gábor (2006), aki tán azt nem is tudta, hogy a felvidéki magyar politikusok akkoriban épp több ezer nyitrai magyar egyetemistát büntettek azért, mert Nyitrán s nem Komáromban jártak egyetemre.

 

Jó szándékú olvasóim most talán megkérdezik: hogyhogy nem hallatszik a nyelvészek szava? Miként lehet, hogy politikusaink ennyi kárt okoznak, s nyelvészeink közben szótlanok? A kérdés jogos, a válasz szomorú. Amikor a dunaszerdahelyi Lanstyák István (2003/2004) felrótta egy konferencián, majd nyomtatásban is, hogy tekintélyes tudományos és államigazgatási szervek támogatnak anyagilag is egy olyan lapot (Édes Anyanyelvünk), amelyben laikus nyelvművelők, de céhbeli nyelvészek is babonaságokat terjesztenek, akkor azt hitte volna a jámbor olvasó, hogy az érintettek, tehát a Magyar Tudományos Akadémia és az Oktatási Minisztérium, valamint a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma tiltakoznak majd a dezinformálás támogatásának vádja ellen. Nem tiltakoztak, szó nélkül hagyták a dolgot. Ne tessék arra gondolni, hogy a somorjai Fórum Társadalomtudományi Szemlét nem olvassák ily magas budapesti körökben, s ezért nem tiltakoznak. A Budapesten a Népszabadságban megjelent cikkemre (1997/1999) se reagált a Művelődési és Közoktatási Minisztérium egyetlen csinovnyicája sem. Pedig – naivan – azt hittem, sikerült elég provokatívan fogalmaznom, amikor azt írtam a legnagyobb példányszámú napilapban, hogy „A Nemzeti alaptanterv bevezetése, a tanárképzés és a nyelvvizsgák szabályozása olyan átgondolt, precízen megtervezett hadművelet benyomását kelti, amelynek az a célja, hogy a lakosság minél kisebb része tanuljon meg minél kevesebb nyelvet. Az Európai Unióba igyekvő Magyarországon, a remélt csatlakozás előestéjén.” Belátom azért, hogy lehet, túl sokat föltételezek a minisztérium politikusairól és tisztviselőiről. Nem terveztek ők meg semmit, csak mentek a maguk feje után, s ez lett belőle… 

Se a magyar államnak, se a szomszédos országokban működő magyar szervezeteknek nincsenek olyan nyelvpolitikai irányelvei, amelyek egy szisztematikus, racionális és elméletileg megalapozott társadalmi erőfeszítést vezérelhetnének a magyar nyelvi környezet megváltoztatására.7 Nincs a cigányokkal kapcsolatos kidolgozott nyelvpolitikánk, nincs tervünk a magyarok kommunikációs színvonalának emelésére, s nincs akciótervünk a kisebbségi magyarok nyelvi veszélyeztetettségének csökkentésére. Ez főként azért baj, mert a laissez faire nyelvpolitika sok kockázattal jár, s általában a veszélyeztetett nyelvek további veszélyeztetését, pusztulását és pusztítását eredményezi. A laissez faire nyelvpolitika az angoltól eltekintve minden nyelv számára jelentős kockázattal járhat (lásd Phillipson 2003. 1–23.), nyilvánvaló tehát, hogy a tudatos magyar (állami) nyelvpolitika hiánya jelentős kockázati tényező minden magyar számára.

Befejezésül azt ajánlom Kedves Olvasóimnak, ha azt veszik észre, hogy valaki, pláne közszereplő, különösen is politikus, védelmezi a magyar nyelvet, vizsgálják meg, nem árt-e ezzel az igyekezetével a magyaroknak.