Úgy tűnik, a muzulmánok mibenlétéről folytatott vitát két folyamat alakítja Romániában. Egyrészt a román nyilvános szférát átjárják az iszlámmal és a terrorizmusellenes harc globális értelmezésével összefüggésben terjesztett félelmek, másrészt a román bevándorlási politika eredményeképpen a világ különböző részeiről, így Közel-Keletről is bevándorlók hulláma érkezett az országba, ami amellett hogy Romániába „új” muzulmánokat hozott, „láthatóvá teszi” a többségi társadalomban élő fóbiák forrását. Reakcióként a muzulmánokat képviselő intézmények két álláspontot fogalmaztak meg, melyek az általuk képviselt közösségek tagjainak sajátos azonosulási modellt írnak elő. Más szóval a muzulmánokról folytatott globális vita helyi értelmezése és a bevándorlás szubjektív észlelése együtt felvetik a muzulmán-lét kérdését, amely a romániai intézmények által forgalmazott diskurzusok szintjén tulajdonképpen a muzulmán identitás mértékének, árnyalatainak és alkotóelemeinek problémájaként jelentkezik. A kérdés nem az, hogy ki muzulmán, hanem hogy ki milyen mértékben és hogyan az.

Ebben a szövegben szerény célt követek. Azokat a kategóriákat írom le, amelyeket muzulmánok az ideális muzulmán identitás meghatározására és osztályozására használnak. Mivel a muzulmán etnikai és vallási hovatartozásról szóló diskurzusok egyben az integrációról is beszélnek, szót ejtek az identitáshoz társított integrációs modellekről is. Arra szeretnék utalni, hogy a romániai muzulmánok identitása vitatott a közösségen belüli intézmények szintjén. Noha a politikai hatalom egyértelműen besorolja etnikum és vallás szerint e közösség tagjait a népszámlálás során, belülről szemlélve az osztályozási rendszer távolról sem egyértelmű. Az etnikai és vallási kategóriák többek közt például a mindennapi gyakorlat és az állam iránti lojalitás mentén is minősülnek.

 

Általános értelemben véve beszélni a muzulmánokról éppolyan megtévesztő lehet, mint bármely más nemzetiség, etnikai csoport vagy vallási közösség esetében. Muzulmán mint olyan, további árnyalás nélkül nem létezik a közösség tagjai számára. Az etnikai vagy vallási csoportok belső strukturális differenciáltságának puszta léte nem meglepő. A társadalomkutatók régóta érvelnek amellett, hogy az etnikai, nemzetiségi vagy bármely más kategória alapján történő besorolás elfedi a valóságban összetett társadalmi struktúrát és a differenciált alcsoportokat.1 Mégsem felesleges hangsúlyozni a partikuláris kulturális csoportok összetett jellegét. Egyrészt azért, mert így közelebb kerülünk a valósághoz, másrészt, mert homogénnek tekinteni a romániai muzulmán közösséget ellentmondana a muzulmánok magukról alkotott elképzelésének.

A muzulmánok heterogén kisebbségi csoportot alkotnak Romániában, az ország népességének 0,3 százalékát teszik ki. A 2002-es népszámlálás hivatalos adatai szerint 67 566 romániai lakos vallotta magát az iszlám valláshoz tartozónak. Ezek mintegy fele tatár, a másik fele pedig török. A hivatalos adatokkal szemben a muzulmán szervezetek vezetői valótlanul kicsinek tartják ezt a számot. Az ő szubjektívnek mondható demográfiai becslésük alapján a Romániában született muzulmán lakosok valós, de nem hivatalos száma valahol 100 000 és 120 000 között van. A bevándorlókat, menekülteket, állandó és ideiglenes tartózkodási engedéllyel rendelkezőket ehhez hozzáadva ez a szám 150 000-re vagy akár 180 000-re emelkedhet, amely szerintük jól közelíti a teljes romániai muzulmán népesség létszámát.

A romániai muzulmán közösség a vallás mellett több más kritérium mentén is rétegződik. A muzulmán közösség belső szerkezetét leírandó a következő objektívnek tekinthető különbségtételeket vezetik be a közösség képviselői: állampolgársági státus, romániai tartózkodás időtartama, etnikai hovatartozás, regionális hovatartozás. Objektív tulajdonságok olyan általános csoportja ez, amelyre gyakran a muzulmán csoportok elkülönülésének alapjaként tekintenek. Eszerint a következő csoportokat különböztetik meg: elsőként említendő egy jelentős törésvonal a Romániában született és a bevándorló muzulmánok között. A Romániában született – történelmi kisebbségnek vagy esetenként őslakosnak nevezett – muzulmánok Dobrudzsa tartományban élnek, Románia délkeleti részén, és történelmi, etnikai és vallási kisebbséget alkotnak. Mivel egymáshoz fizikai közelségben laknak, ugyanabban a régióban, sokan úgy tekintenek az itteni muzulmán közösségre, mint amelynek tagjai történelmileg kialakult, közös regionális gyökerekkel rendelkeznek.

Az önmagukat őshonosnak tartó, az állam által pedig történelmi kisebbségnek nevezett közösségi képviselők szemében a bevándorlók a Romániába érkezés ideje, anyaországuk és állampolgársági státusuk alapján oszlanak csoportokba. Eszerint vannak (arab származású) muzulmánok, akik a szocialista korszakban jöttek Romániába tanulni, aztán ittmaradtak, és állampolgárságot szereztek. Legtöbben egyetemi központokban, nagyobb román városokban telepedtek le, valószínűleg a magasabb munkakínálat miatt. Egy másik, a romániai muzulmánok által „idegeneknek” nevezett csoportot alkotnak az 1989 után Romániába vándorolt muzulmánok. Ebbe a csoportba Törökországból és az arab államokból származók egyaránt tartoznak. Romániai státusuk általában üzleti ügyekkel vagy a muzulmán közösségekben végzett egyházi vagy közösségi szolgáltatásokkal kapcsolatos ideiglenes tartózkodást takar. A menekültek, illetve menedékjogért folyamodók megint egy másik csoportot képeznek, róluk a bevándorlókkal foglalkozó hivatalos szerveken kívül más alig tesz említést. Ezek az „új” közösségek nem csatlakoztak a „régi” romániai muzulmán közösséghez, a két csoport mondhatni párhuzamosan él egymás mellett.2 E szerint az osztályozás szerint tehát három muzulmán kategória él Romániában: történelmi (már letelepedett) kisebbség, bevándorlók és idegenek vagy „új” bevándorlók.3

A muzulmán közösség árnyalt szerkezetéről szólni nem öncél az intézmények vezetői számára. Leírni a közösséget, meghatározott ismérvek szerinti osztályokba sorolni tagjait annyit jelent, mint a közösséghez való tartozás feltételeit megszabni. Másként az intézményi integrációnak két oldala van, hiszen egyfelől lehetővé teszi az identitás kifejezésének legitim útját, másfelől viszont korlátozza ezen identitás megnyilvánulását, megszabva elfogadott formáit és az etnikai vagy vallási alapú igények legitim megfogalmazását. A román kisebbségpolitika által támogatott nemzetiségtípus testületi, szimbolikus és a magánszférába visszahúzódó jelleggel bír. Testületi abban az értelemben, hogy az identitás meghatározásával és fenntartásának biztosításával külön szervezeteket és intézményeket bíznak meg. Szimbolikus, hiszen többnyire reprezentációs tevékenységeket támogat, a külvilág előtti formalizált megjelenésre és képviseletre vonatkozik. És végül a magánszférába húzódik, mert az identitás illő kifejeződésének helyévé az otthon vált.

A támogatott identitástípus tartalmával kapcsolatban vitára adhat okot, hogy az identitás alapjául szolgáló ottomán modellt vajon a mérsékelt muzulmán vallásosság hordozójának tekintjük-e. A romániai történelmi kisebbséghez tartozó muzulmánok számára ez jelentené az „igaz muzulmán” identitást.4 Létezik viszont több intézmény, mely ezzel ellentétes diskurzust, integrációs modellt, illetve kívánatos identitásmodellt támogat. Romániában legalább háromféle integrációs modellt ismerhetünk fel. Az egyik az úgynevezett dobrudzsai modell. Ezt az etnikai és vallási hovatartozás szimbolikus volta, intézményi beágyazottság, regionális szinten nyújtott közszolgáltatások és etnikai elzárkózás jellemzi.5 A másik típusú integrációt nevezhetjük szórványos integrációnak.Ez a modell jellemző a szétszórtan élő, kisszámú, arab származású népességre. A modell magában foglalja az anyaországgal való nemzetiségi azonosulást is, intézményi szempontból gyenge (abban az értelemben, hogy nem használják az állami intézmények szolgáltatásait, illetve az állammal való kapcsolatuk elhanyagolható vagy nagyon csekély). A harmadik modell ideiglenes bevándorlók csoportjára utal, főként nyugat-afrikai diákokra.6 Közülük a legtöbben nem gyakorló muzulmánok, és egyáltalán nem integrálódtak a romániai muzulmán közösségbe, ehelyett különböző összetételű, románokat és külföldieket egyaránt magukba foglaló baráti társaságokat alkotnak. A vallásukat gyakorló diákok szűk csoportja a vallásgyakorlás elérhető lehetőségeire koncentrál, és nem alakít ki más típusú kapcsolatokat sem a saját nemzetiséghez tartozókkal, sem a románokkal.

 

A dobrudzsai integrációs modell a nemzetiség és vallás szimbolikus és testületi7 megélését támogatja azzal, hogy pontosan körülhatárolja a csoport tagjaként végzett tevékenységeket. Ezeket a tevékenységeket etnikai és vallási intézmények irányítják a nemzetállam intézményi keretei között. Fő sajátosságaik intézményi és helyi beágyazottságuk, valamint a helyi-regionális politikai vagy vallási intézmények és állami intézmények (elsősorban az Etnikai Kapcsolatok Hivatala) közötti együttműködés a hagyományok, nyelv, szokások és vallás megőrzésére irányuló tevékenységek folytatása terén. Együttesen támogatják a vallási ünnepeket, zarándoklatokat, hagyományos harci játékokat, futball-ligát, nemzeti konyhát, táncokat vagy zenét bemutató fesztiválok szervezését, hogy újratermeljék a népi hagyományokon alapuló etnikai hovatartozás érzetét. A hagyományok és szokások az egyházi vezetők által támogatott iszlám alapvető építőelemei is: „Vallásunkat a szokásainknak megfelelően gyakoroljuk, aszerint, ahogyan a szüleinktől és nagyszüleinktől láttuk.” Sőt, előfordul, hogy adott helyzetekben az etnikai és regionális hovatartozás nagyobb jelentőséggel bír, és a vallási helyébe lép. Egyértelműen ezt mutatják azok a közös programok, amelyek keretében a kisebbségek anyanyelvi oktatását támogatják oly módon, hogy muzulmánok és keresztények egyaránt részt vesznek benne. A muzulmán identitás erőteljes regionális és etnikai vonásai miatt ebbe a modellbe a más nemzetiségű vagy Románia más régióiban élő muzulmánok csak részben vagy egyáltalán nem illeszkednek be.

A dobrudzsai modellre két reakció született. Pontosabban arra, amit ezek a modellek a vallási és etnikai identitással kapcsolatban feltételeznek, normatívan elvárnak. Először is felmerül az identitás történelmi szemlélete, egy diskurzív mód, ami legitimálná a dobrudzsai modellt. Ez a diskurzus utal rá és felhasználja a „helyi történelmi és kulturális sajátosságokkal mindinkább összefonódó közös gyökerek és anyaföld” képzetét8 a „helyesen élő muzulmán” kategóriájának megalkotásához. A másik oldalon megfogalmazódott az identitásnak egy olyan diskurzusa, amely megfordítja az identitás történelmi szemléletét, és a történelmi, regionális gyökerek helyett a vallási identitás iszlamizációját javasolja. Az iszlamizáció nemcsak nem használja közvetlenül az etno-vallási identitást a kategóriaképzéshez, hanem tudatosan elkerüli azt, és egy alternatív másikra építkezik. Az alternatív modell a Korán alapján értelmezett, egyetemesen érvényes vallási gyakorlatot szorgalmazza.

A történelmi szemléletről szóló vita a központi etnovallási sajátosságok körül forog, és mint ilyen azonosuláson és osztályozáson alapszik. Fő dimenziói a helyi történelem (hagyományok) és vallás személyes választásként, szimbolikus vallásként és ökumenizmusként való értelmezése. Ebben a felfogásban a vallásgyakorlatot a helyi hagyományok alakítják, vagyis az etnoregionális ábrázolás formájában jelentkező kulturális azonosulás a vallási azonosulás helyébe lép, mintegy más minőségbe helyezve azt. A romániai törökök és tatárok számára ezek a sajátosságok a romániai jelenlét, a vallási hovatartozás megválasztása és a más vallásokkal szembeni tolerancia történetének formájában jelentkeznek.

A helyi történelem fontos szerepet játszik abban, hogy a muzulmán vallási identitást Dobrudzsa területéhez kötik. Először is az itt élő törökök és tatárok történelmi folytonosságát hangsúlyozza, utalva a tekintélyes, nyolcszáz éves jelenlétre. Állítja, hogy ellentétben a Romániába vagy máshová Európába és az Egyesült Államokba érkező „új” muzulmán bevándorlókkal, az első bevándorlók leszármazottai letelepedtek Romániában. Egy másik érdekesség, hogy a romániai muzulmánok története bevándorlással és letelepedéssel kezdődik, és nem számol be a származási országból való utazásról és Dobrudzsa elfoglalásáról. Származásról kizárólag az első muzulmánok dobrudzsai letelepedésénél tesz említést.

A román állammal és a többségi nemzet intézményeivel való jó kapcsolat máshol a muftiátus által gyakorolt ökumenizmusban mutatkozik meg. Ez a kifejezett állásfoglalás a dobrudzsai modell ideológiájának része, amely harmonikus kapcsolatrendszert hirdet a régióban élő etnikai és vallási csoportok, illetve vallási és világi szervezetek között. A kapcsolatok minőségét az állammal és más vallási vagy etnikai csoportokkal való együttélés történelmileg kifejlett modelljének tulajdonítják. A diskurzus vonatkozik az „új” bevándorlókra és a „fundamentalistákra” is. Minden aspektusában azt erősíti, hogy a romániai muzulmán közösség irányítása a dobrudzsai modell intézményi struktúrájának határain belül történik, a másik oldalon pedig tagadja az „új” iszlám mozgalmak által megfogalmazott igényt, hogy a közéletben a muzulmánok képviselőjeként lépjenek fel.

Az iszlamizáció mint diskurzív gyakorlat az előbbitől eltérő nézeteket vall a romániai muzulmánok szorosan összefonódó közösségként való integrációjával kapcsolatban. Majdnem a történelmi szemléletet vallók érveit pontról pontra követő ellenvetésekről van szó. A diskurzív szerkezet szöges ellentéte annak, amit a „beágyazott” intézmények képzete feltételez egyik oldalon az arabokról és az iszlámról, másik oldalon a dobrudzsai modellről és a hozzájuk „természetes módon” társított dobrudzsai törökökről és tatárokról. Eme diskurzus a vallásos gyakorlatot helyezi középpontjába, és az identitás e mentén artikulálódik. Ebben az értelemben a vallás hivatásként, olyan életmódként jelentkezik, amelyet érdemes követni. És végül a vallás mentes a hagyományoktól, legyenek azok regionálisak, etnikaiak vagy nemzetiek, a vallás az azonosságtudat független dimenzióját jelenti. Más szóval az iszlamizáció egy olyan kategóriát állít fel, amelyben a vallás a muzulmán azonosságtudat leglényegesebb, alapvető és sajátos dimenziója.

A vallás központi szerepét a vallásgyakorlattal, vallásos élményekkel és odaadással kapcsolatos elvárások sora támasztja alá. A Korán tanulmányozása személyes igyekezet és elszántság kérdése. A beavatottságot és buzgóságot hangsúlyozzák: „Romániában annyit tanulmányoztam a Koránt, amennyit csak tudtam… Gyerekként a nagyszüleimtől kaptam vallásos nevelést, de ők nem voltak igazán beavatottak. A forradalom után azonnal elkezdtem órákat venni a mecsetben.” „Az újonnan megtérők buzgóbbak voltak. Tudatában vannak a vallásosságuknak. A dobrudzsai muzulmánok nem ilyenek.” Ezt a gyakorlatot oktatással és valóban elhivatott és szakmailag jól képzett emberekkel kellene alátámasztani.

A „beágyazott” intézményi struktúra létére árnyékot vet az elhivatottság hiánya és a lehetőségek rossz kihasználása. A vallási identitás iszlamizációjának hívei sérelmezik, hogy a történelmi diskurzus nem enged teret a vallási azonosságtudat semmilyen, a szimbolikustól és hivatalostól eltérő formájának. Lévén, hogy a történelmi szemlélet a dobrudzsai integrációs modellhez kötődik, és a hagyományokra, történelmi folytonosságra és regionális sajátosságra épül, az iszlamizáció megkérdőjelezi ezeket az alapokat. Támogatói számára először is az iszlám egyetlen és egyetemes. Eredeti formáját nem szabad megváltoztatni és nem hiteles másolatokkal helyettesíteni.

Noha az iszlám egyetemes egyetlensége az elmélet egyik fő szempontját képezi, vegyes álláspontok láttak napvilágot ezzel kapcsolatban. A globális iszlámábrázoláshoz való menekülés sebezhető helyzetbe hozza a diskurzus hordozóit. Vannak, akik a globálisan egységes iszlám gondolatát dédelgetik, és úgy tekintenek rá mint elérendő célra, de a felfogást vallók azzal is tisztában vannak, hogy a globális iszlám emlegetésével kiléptek az általuk hevesen ellenzett szemlélet terébe. A vallási fundamentalizmus szemléletéről van szó, amely a muzulmánokra mint műveletlen, visszamaradott, modernségellenes elemekre tekint. Azzal is tisztában vannak, hogy napjainkban ez a kategória egybeolvad a terrorizmussal való egyetértéssel és a dzsihád lehetőségével. Ennek megfelelően az iszlamizáció hívei igyekeznek távolságot tartani az iszlám terrorizmussal történő esetleges összemosással.

Másrészt a globális iszlám jelentőségének tagadása vagy mérsékeltebb megközelítése a dobrudzsai modellhez való közelséggel, valamint az etnovallási és regionális identitás elfogadásával egyenlő. Egyben azt is jelenti, hogy elfogadják azt az álláspontot, mely a muzulmánokra mint a rettegett „másra” vagy potenciális terroristára tekint. Így nehéznek tűnhet a térhódítás. A terrorizmusra vonatkozó esetleges és nagyon valószínű vádak és az egyetemes iszlám tagadása és ezzel a dobrudzsai vallásos modellel való közösségvállalás látszólag ambivalenciát szül a helyi intézményes rendszerbe való integrálódás és az egyetemes vallásos identitás felvállalása között.

A legáltalánosabb szinten azonban a fent szemléltetett diskurzusok azt sugallják, hogy a vallásnak nagy szerepe van a muzulmán identitás meghatározásában. Ez megerősíti Goody álláspontját,9 amit az iszlám európai szerepéről és történetéről írt általános áttekintésében kifejtett. Bár a vallás szociális jelentősége tagadhatatlan, az iszlámmal foglalkozó tekintélyes tudósok nem számolnak vele, vagy nem magyarázzák meg a lényegét. Ehelyett a „nemzetiség” rubrika részeként kezelik. Goody ezzel szemben azzal érvel – és az ebben a tanulmányban leírtak az ő nézeteit támasztják alá –, hogy a vallás jelentőséggel bír a nemzeti küzdelmekben és etnikai törekvésekben. A szorgalmazott vallásos gyakorlatok etnikai és regionális minősítése szimbolikus, az arabok és „új” muzulmánok kizárását jelenti a helyi hagyományok által szentesített vallásos ethosz nevében.

Esetünk azt is szemlélteti, hogy mindkét bemutatott modellben diskurzív versenyben áll a nemzetiség és a vallás. A dobrudzsai modell előnyben részesíti a vallás etnikai vagy regionális aspektusát, míg a másik modell a valláson kívül minden más szempontot ki akar zárni. Így egyik oldalon az etnikai hovatartozás az identitás erősebb elemének tűnik, mint a vallás az olyan csoportok és intézmények számára, akik megtartanák a status quót a kulturális sokféleség jelenlegi irányítói kezében. Ezzel ellentétben az előbbitől eltérő nézeteket valló mozgalmak szimmetrikusan megfordított modellt támogatnak, amelyben a vallás a regionális hovatartozás területére szorítaná vissza a nemzetiséget, ha ugyan nem tartja teljesen érvényét vesztettnek a fogalmat.

Az integráció megosztott modelljei az identitásról folytatott különböző vitákat váltanak ki. A fentebb vázlatosan leírt két integrációs modell különbözik intézményi dimenzióiban és az ezekkel járó gyakorlatokban. A dobrudzsai integrációs modellt egy viszonylag jól körülhatárolható régió török és tatár muzulmánjai számára tervezték. Ez a hagyományokon nyugvó, szimbolikus etnikai hovatartozást és vallásgyakorlatot pártolja. Az identitásról szóló hasonló felfogás egy sajátos történelmi diskurzus mentén szerveződik, mely szerint a vallásgyakorlat a közös gyökerek, szülőföld és kulturális hagyományok vízióján nyugszik. A másik modell a helyi és etnikai elem hiányát hangsúlyozza, és egyetemes iszlámot hirdet, amely az iszlamizálással diskurzívan válaszol a történelmi diskurzus elemeire. Sejtésünk szerint a dobrudzsai modellnek ugyanaz adja az erejét, ami megakadályozza az e modellen kívül rekedt „új” muzulmánok integrációját. Mondhatni, ebben az értelemben a dobrudzsai modell sajátossága termeli ki saját ellentétét.

Az identitás egymással versengő meghatározásai is jelzik a különböző szinteket, amelyeken a politika a nemzetiségre és vallásra vonatkozó különböző igényeket igyekszik kielégíteni. A román politika a multikulturalizmust támogatja az elismert vagy történelmi kisebbségek számára szimbolikus, a magánéletben megnyilvánuló etnikai és vallási identitás és államilag elismert egyházak és vallási felekezetek formájában. Ezek a csoportok állami támogatásban részesülnek, és testületi kulturális csoportként működnek.10 Noha vannak más etnikai és vallási csoportok is, amelyek testületi formában működnek, ez a politika nem vonatkozik rájuk, és más pénzügyi és elismerési források keresésére kényszerülnek. Az intézményes beágyazottság léte vagy hiánya mindenképpen olyan kulturális formákat, beszédmódokat, identitásképzeteket termel, melyeknek felvállalása megerősíti az adott intézmények társadalmi pozícióját és hatalmát.