A román történetírás erdélyi zsidó történelemmel foglalkozó kutatásai nagyon szegényesek. Az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltás után azonban egyre több történész foglalkozik az erdélyi, valamint a romániai zsidók történetével. Megjelentek a zsidó történelmet a betelepüléstől vizsgáló kötetek, közösségtörténetek. Mindemellett kevés az olyan kutatás, amely 20. századi zsidó társadalomépítéssel, identitáskereséssel, valamint a zsidók jelenlegi helyzetével foglalkozna. Ezekre a kérdésekre próbál meg választ találni Gidó Attilának, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársának alább ismertetett két munkája. Megjelenésük időrendjét tartva szem előtt, az első könyv a székelyudvarhelyi Litera-Veres kiadó gondozásában látta meg a napvilágot 2008-ban, Az erdélyi zsidókról. Egy közös történet vázlata címmel. A szerző röviden, a teljesség igénye nélkül kívánja megismertetni olvasóközönségével az erdélyi zsidóság történetét, felvonultatva előttünk e nép történetének legfontosabb momentumait.

Az első két fejezet a zsidók Erdélyi Fejedelemségben való szórványos jelenlététől egészen a magyarországi vallási egyenjogúsítás és asszimiláció (19. század vége, 20. század eleje) koráig nyújt átfogó képet. Röviden bemutatásra kerül az első zsidó hitközségek kialakulásának, fejlődésdinamikájának története. A kronológiai sorrendet megőrizve bontakozik ki előttünk a történelmi Erdély (Gyulafehérvár), a Bánság (Temesvár) és Partium (Nagykároly, Nagyvárad, Má-ramaros) zsidó hitközségeinek életútja, valamint szerepük és helyük a Fejedelemség, a Habsburg Birodalom, később Osztrák–Magyar Monarchia történetében. A belső intézményi fejlődés, a Habsburg császári rendeletek (a Mária Terézia által 1743-ban megújított taxa tolerantialis, az 1776-ban kiadott Judenordnung, mely a bánsági zsidó közösséget érintette, vagy II. József (1780– 1790) reformpolitikája, mely a pragmatizmus szellemében kívánta rendezni a zsidók helyzetét), a 19. századi jogi szabályozások, a polgári egyenjogúsítást kimondó 1867-es XVII. tc. és a vallási egyenjogúságot szentesítő 1895. XLII. tc. bemutatása egészíti ki a képet. Helyet kap a zsidó közösségen belül lejátszódó modernizációs folyamat és az erdélyi, illetve magyarországi zsidóság asszimilációjának bemutatása is.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a szerző mindkét fejezetben külön részt szentel a reformáció nyomán felbukkant új vallási irányzatnak, a szombatosság történetének, mely a magyar–zsidó szimbiózis másik oldalát mutatja be. Megismerjük a judaizánsok vezéregyéniségeit (Matthias Vehe-Glirius, Eőssi András, Pécsi Simon), dogmatikájuk alapjait, valamint a hatóságok általi üldöztetésüket is, melynek eredményeként a 19. század közepére már csak Bözöd-újfaluban maradt jelentősebb szombatos közösség. 1867-ben ez a közösség tévesen értelmezte a polgári egyenjogúsításról szóló törvényt, és áttért a zsidó vallásra, ez lévén a 19. századi Európa egyetlen intézményesült prozelita közössége.

A következő két fejezet az erdélyi zsidóság sorsát mutatja be az impériumváltást követően. Erdély 1918 utáni Romániához csatolása egy új korszak kezdetét jelentette. Egy rövid, 1940–1944 közötti időszakot leszámítva, mikor Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, már nem kizárólag magyar–zsidó történelemről beszél a szerző, hanem egy hármas függésű (magyar–zsidó–román), közös történelmi tapasztalatról. Az 1920-as trianoni békeszerződést követően az erdélyi zsidóság megismerte a jogbizonytalanság és kiszolgáltatottság érzését. Az impériumváltást követő időszakra tehetőek az erdélyi zsidóság nemzetépítő kísérletei is, amelyek során világi és cionista intézmények (Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség) biztosították a kulturális és nyelvi újjáéledés hátterét. A virágzó zsidó kulturális életet, az erdélyi zsidó intézményrendszert az egyre erősödő antiszemitizmus, a román hatalmat felváltó magyar adminisztráció zsidótörvényei folyamatosan leépítették (1940-ben érvénybe lépett a már 1938–1939 folyamán meghozott első és második zsidótörvény, 1941-ben pedig a harmadik zsidótörvény, mely megtiltotta a zsidók és keresztények közötti házasságot). Ez az időszak már nemcsak a magyarságból való kirekesztésről, hanem a fizikai megsemmisítésről is szólt. 1944 márciusában a német csapatok megszállták Magyarországot, és az észak-erdélyi zsidóság osztozott annak az 5–6 millió európai zsidónak a sorsában, akit a nácizmus pusztított el. A soát a 165 ezer észak-erdélyi zsidóból csupán 35–40 ezer élte túl.

A szerző itt külön alfejezetben tér ki a bözödújfalusi szombatos közösségre, mely szintén osztozott a zsidóság sorsában. Bár többjüket sikerült megmenteni a deportálástól a bözödújfalusi római katolikus plébános, Ráduly István közbenjárása eredményeként, néhányan mégis az auschwitzi gázkamrákban lelték halálukat. A világháborút követően a szombatos közösség gyors ütemben felszámolódott, majd 1985 után, mikor a kommunista hatalom víztározót létesített a falu helyére, lényegében megszűnt létezni.

Az Örökösök reneszánsza és az Újraformálódó közösségi perspektívák fejezetekben Gidó Attila a közelmúlt és a jelen zsidó közösségeinek önmagára találását, az etnikai csoportidentitás újraélesztését, illetve a szervezeti keretek megteremtését mutatja be. Az 1948-as zsidó államalapítás, az új világrendből való kiábrándulás eredményezte, hogy bár a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetségének Föderációja irányítása alatt és Moses Rosen országos főrabbi alkuinak köszönhetően mindvégig megmaradt a hitközségek és zsinagógák viszonylagos szabadsága, a kommunista időszak végére a többszázezres zsidó közösségből alig 15 ezren maradtak.

A kötet végén megismerjük az erdélyi zsidóság jelenét, mely az etnikai összetartozásra épít, a judaizmust hagyományápolásként fogja fel, és egyre inkább világi formát ölt. A rendszerváltást követő korszakra jellemző a zsidó történelem tanulmányozásának, kutatásának újraindítása és megszervezése. 1990 októberében Kolozsváron jött létre az első zsidóságkutató intézet, mely az egykori kolozsvári neológ főrabbi, Wein-berger Mózes/Moshe Carmilly-Weinberger nevét viseli. 1997-ben Krajován, 1998-ban Bukarestben, 2003-ban pedig Iaşi-ban jöttek létre az egyetemek mellett hasonló zsidóságkutató intézetek. A hivatalos vagy oktatási intézmények mellett több romániai vagy az országban kirendeltséget fenntartó szervezet, alapítvány szakosodott zsidó életút-interjúk készítésére és zsidó tárgyú írásos emlékek, dokumentumok gyűjtésére. A szerző kitér az antiszemitizmus kérdésére is, a romániai holokauszt tagadására és a 2003–2004 után tapasztalható antiszemita és xenofób diskurzus átalakulására. Végül néhány sorban egy lehetséges jövőképet vázol, melyre a lassú számbeli apadás, a nyelvi/kulturális különbségek eltűnése és egy egységes romániai zsidó identitástudat kialakulása jellemző, és ahol az erdélyi magyar zsidóság már csak a múlt örökségeként van jelen.

A kötet átfogó képet nyújt az erdélyi zsidóság történelméről a kezdetektől napjainkig. Integrációs történetként szintetizálja az eddigi ismeretanyagot, fokozott hangsúlyt fektetve az erdélyi zsidóság jelenlegi helyzetére. A kötet igen széles olvasóközönséghez szól. Az erdélyi zsidóságról szórványos ismeretekkel rendelkező olvasónak is tájékozódási lehetőségeket nyújt a témában, ugyanakkor a felhasznált irodalom a munka igényességét jelzi, és teret ad a részletkérdések további megválaszolására.

Gidó Attila második kötete, mely 2009-ben jelent meg, egy merőben más lélegzetvételű munka, mely a teljesség igényével hat, és a szerző szűkebb kutatási területére, az erdélyi zsidóság 20. századi történetére, a két világháború közötti erdélyi zsidó nemzeti mozgalomra és önszerveződésre korlátozódik. A csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában megjelent Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940) című dokumentumkötet az MTA Kisebbségkutató Intézet, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, a Politikatörténeti Alapítvány, valamint a Szülőföld Alap támogatásával jött létre. A kötet megjelenését több tanulmány készítette elő. Ezek sorába tartoznak a Korunk és a Székelyföld hasábjain közzétett tanulmányok: Erdélyi zsidó intézmények a két világháború között (Korunk, 2002. 4.), Az erdélyi zsidóság önszerveződése és önazonosságtudata az első világháborút követően (Székelyföld, 2002. 8.), Az erdélyi zsidó intézmények identitásformáló szerepe a két világháború között (Korunk, 2004. 8.).

Jelen dokumentumkötet négy részre oszlik, a tulajdonképpeni dokumentumokat megelőzi egy előtanulmány az erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletekről 1918–1940 között, majd a 83 dokumentumot követi az erdélyi zsidóság történeti kronológiája ugyanerre az időszakra, míg a negyedik rész életrajzi összeállítás, mely fontosabb erdélyi zsidó közéleti személyiségek bemutatását tartalmazza.

Az előtanulmány nyolc fejezetében a szerző különböző szempontok alapján kíséreli meg bemutatni a két világháború közötti erdélyi zsidóság identitáskeresését, nemzetépítési kísérleteit. Arra keres választ, hogy a többségében magyar nyelvű, de vallásilag (ortodox, neológ, status quo ante, szefárd) és társadalmilag rétegzett zsidó közösség milyen identitásstratégiákat épített ki az első világháborút követő hatalomváltozás és az új politikai, kulturális körülmények hatására kialakult feltételek között. Először elhelyezi az erdélyi zsidó történetírást a magyar-zsidó történetírás diskurzusába a korábbi kutatásokban használt terminológia alkalmazásával (utal itt Bárdi Nándor, Szarka László, Kovács Éva kutatásaira). A szerző úgy látja, hogy ezen kulcsfogalmak használata nemcsak arra nyújt lehetőséget, hogy a két világháború közötti erdélyi zsidó történelem része legyen a magyar-zsidó történetírásnak, hanem alkalmat ad a kisebbségi lét különböző megélési módozatainak összehasonlítására is. A kulcsfogalmak pontszerű felsorolásának és rövid elemzésének köszönhetően az olvasó könnyebben értheti meg az akkori zsidó politikai, kulturális fejlődés folyamatát. A következő fejezetekben megismerhetjük azokat a hatóerőket, amelyek befolyásolták a zsidó identitástudat kialakulását a kutatott időpontban.

Külön fejezetben foglalkozik az erdélyi zsidó népességgel szemben megnyilvánuló román és magyar antiszemitizmussal. Az első világháborút követően a zsidó népesség többsége a mindennapi élet szintjén találkozott az antiszemitizmussal, az új adminisztráció románosító törekvései, a lakásrekvirálások, az ellenük uszító röpcédulák és falragaszok közvetlenül érintették őket. A zsidóellenes megnyilvánulások, ahogyan Kelet-Közép-Európa más országaiban is (Magyarország, Csehország, Lengyelország), az 1930-as évek végére, a gazdasági válság, a jobboldali kormányok hatalomra kerülése és a náci Németország erősödése következtében egyre gyakoribbá és radikálisabbá váltak. A kirekesztő rendelkezések komoly megélhetési gondokat okoztak a zsidó lakosság számára, és arra késztették az egyházi és világi zsidó elitet, hogy a zsidóság belső szolidaritására építve dolgozzon ki egy gazdasági-társadalmi önvédelmi rendszert.

Az erdélyi magyar antiszemitizmus az első világháborút követő néhány évben elsősorban fizikai formában jelentkezett, és a magyarországi antiszemitizmus részének tekinthető. Később az értelmiségi körök és politikai elit túlnyomó része továbbra is a magyarság részének tekintette a zsidóságot, izraelitaként határozva meg őket, de konzervatív körökben a magyarságtól való elidegenedés vádja fogalmazódott meg velük szemben. Mindezek, valamint a Magyarországról átszivárgó antiszemita diskurzus elősegítették az erdélyi zsidó népesség disszimilációs hajlamának felerősödését, a nemzeti alapokon való szervezkedés, a cionizmus térfoglalását.

A tanulmány ötödik fejezetétől a szerző a zsidó társadalom- és nemzetépítő folyamat konkrétumait kutatja, bemutatva a szerveződő zsidó nemzeti mozgalom periódusait (négy periódust különböztet meg: 1. építkezés, 1918–1923; 2. kiegyenlítődő diaszpóra és Palesztina-munka, 1923–1930; 3. a politikai és nemzeti munka különválasztása, 1930–1938; 4. népi összezárkózás, 1938– 1940) és a társadalomszervező és nemze-tiesítő intézményi háló létrejöttét. Ha az első világháború végéig a zsidó élet intézményi kereteit a hitközségek és azok szervei biztosították, 1918 után eddig nem ismert elvek alapján működő világi szervezet vette át ezek feladatait, és fenntartásához jelentős mértékben járult hozzá az erdélyi zsidó szabadkőművesség is, mely a londoni B’nai B’rith zsidó nagypáholy védnöksége alatt tevékenykedett.

1918. november 20-án egy kolozsvári nagygyűlés fogta össze az addig önállóan beindult nemzeti szervezkedést, legitimitását a hitközségek vallási vezetői által biztosítva. Az Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség (EZSNSZ) célja a decemberben elfogadott ideiglenes szervezeti szabályzat szerint a jogvédelem mellett a zsidó nemzeti öntudat ébresztése, fenntartása és ápolása volt az egész erdélyi zsidóság körében. Csatlakozva a Cionista Világkongresszus 1897-ben elfogadott programjához, a Szövetség már megalakulásától kezdve igyekezett olyan intézményrendszert kialakítani, mely az általa képviselt eszmét, a közösségépítést, a szakmai átképzést és érdekképviseletet szolgálta. Megkülönböztetett szerephez jutottak a palesztinai telepítéssel foglalkozó bizottságok (Keren Hajeszod, Palesztina Hivatal), az oktatással és kultúraszervezéssel foglalkozó testületek. A szerző kitér az EZSNSZ által alkalmazott, az identitásformálásban döntő szerepet játszó négy eszközre is: nagygyűlés, látogatás, körlevél, kirándulás. A Szövetség részben átvállalta a hitközségektől a szociális munkát. Ilyen irányú tevékenységet folytatott az általa működtetett Erdélyi Zsidó Árvagondozó Egyesület, mely hangsúlyt fektetett az árvák képzésére, valamint a haluc-farmok is, melyek növendékeiket tulajdonképpen a Palesztinába való kitelepedésre készítették fel. A cionista sajtó hasonlóan fontos szerepet töltött be a zsidó nemzeti gondolat terjesztésében. Az Új Kelet és a Neue Zeit – Új Kor a propaganda és a mindennapi megszólítás eszközei lettek. A könyvkiadás, a színjátszás, film, zene mind a cionista eszmék hirdetői voltak.

A romániai belpolitikai viszonyoknak köszönhetően az EZSNSZ Palesztina-munkája az 1920-as évek végére háttérbe szorult a politikai, jogvédelmi tevékenységgel szemben. 1930. április 23-án az EZSNSZ Nagy Intéző Bizottságának ülésén kimondták a Zsidó Párt megalakulását, mely az 1931-ben megalakult Romániai Zsidó Párt része lett. A párt az 1931-es és 1932-es parlamenti választásokkor érte el a bejutáshoz szükséges 2 százalékot, mely mindkét alkalommal 5 képviselői mandátum megszerzéséhez volt elegendő. A párt létrehozása a Szövetséget a tényleges cionista intézményesedés felé mozdította el, míg a belpolitikai jellegű tevékenységeket a párt szervei látták el egészen 1938-ig, amikor is a királyi diktatúra megszüntette azt.

A hetedik fejezet előrevetíti a második rész dokumentumaiban megszólaló identitáskeresést, önmeghatározási kérdéseket, valamint a magyar–zsidó viszony kapcsán zsidó körökben kibontakozó vitákat. Három ilyen vitára tér ki a szerző; ezek az 1924-ben kibontakozó vita a brassói nagygyűlés kapcsán, az 1927-ben zsidó és magyar lapok hasábjain helyet kapó „zsidók útja” vita, valamint a Zsidó Értelmiségi Találkozó kapcsán 1937-ben kialakult polémia. Az előtanulmány utolsó része viszont számszerűleg próbálja meghatározni a cionista mozgalom híveinek számát a választásokkor a Zsidó Pártra leadott szavazatok, az 1931-es és 1941-es népszámlálási adatok, valamint az EZSNSZ tagdíjának is tekinthető, éves sékelbefizetések alapján.

A kötet második része tartalmazza a tulajdonképpeni dokumentumokat. A 83 dokumentumot a szerző további két részre osztja. Az első részben az intézményesítéssel, a szervezeti felépítéssel foglalkozó vagy különböző oktatási problémákat tárgyaló iratokat közöl, míg a 40. számú irattól a két világháború közötti időszak elméleti írásait, vitaanyagait tárja elénk.

Az összeállításba négy típusú forrásanyag került be. Az elsődleges források a levéltári anyagok, itt a szerző a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetségének levéltárában, a romániai állami levéltárakban, valamint a Magyar Országos Levéltárban fellelhető iratok közül válogatott. Ezt kiegészítik a korabeli sajtóban közölt cikkek (nemcsak zsidó lapokban, az Új Keletben vagy a Zsidó Életben, hanem a magyar – Brassói Lapok, Napkelet – és német – Temesvarer Zeitung – sajtóban megjelent cikkek), a szervezeti jelentések, valamint a zsidó identitásproblémákkal foglalkozó elméleti írások. A közzétett dokumentumok válogatásánál fontos szempont volt a szerzők zsidó származása, valamint az, hogy a közölt iratok az eszmetörténeti, fejlődéstörténeti megközelítést tegyék lehetővé. Ezektől a kritériumoktól egyedül a 9. számú irat tér el, mely I. Micu Siguranţa-ügynök jelentése az erdélyi zsidóság szervezkedéséről és a román államhoz fűződő viszonyáról. A dokumentumokból megismerjük a Zsidó Nemzeti Szövetség programját, szervezeti felépítését, a korszak nevelésügyi problémáit, a cionista konferenciák, különböző szövetségek jelentéseit, céljait, megvalósításait. Az elméleti írások között helyet kapnak az erdélyi zsidó ortodoxiára vonatkozó vagy annak álláspontját képviselő dokumentumok is, mint például a 40. számú irat, mely Glasner Mózes kolozsvári ortodox főrabbi nyilatkozata a cionista mozgalomról, vagy a 65. számú irat, Grossman Ödön írása az ortodoxiáról és a palesztinai kolonizációról. Az ortodoxiával kapcsolatos források alacsony száma a forráshiány számlájára írható. Mint azt a kötet előszavában is megemlíti a szerző, az erdélyi ortodox hitközségek levéltárai elpusztultak a második világháború alatt.

A magyar identitású zsidó közéleti személyiségektől közölt írások (Kecskeméti Lipót – 41. számú irat, Ligeti Ernő – 45. számú irat) a zsidó–zsidó párbeszéd részét képezik. A vitaanyagok, elméleti írások szemléltetik a szerző álláspontját az erdélyi zsidó társadalomszervezés, a romániai zsidó integráció, a magyar asszimiláció problémáit illetően. A dokumentumok eredeti formájukban, a román nyelvű iratok a szerző fordításában, a mai magyar helyesírás szabályait követve jelentek meg.

A kötet harmadik egysége részletes kronológiai összeállítás a kutatott időszakról. Évekre lebontva tárul elénk huszonkét év története, melyben helyet kapnak mindazon zsidó vagy nem zsidó (román, magyar) események, megnyilvánulások, amelyek befolyásolták az erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítés folyamatát.

Az utolsó rész a kor legfontosabb közéleti személyiségeinek életrajzi bemutatását tartalmazza. A 26 név között helyet kapnak cionista vezetők (Fischer Tivadar, Kasztner Rezső, Kertész Jenő), vallási vezetők (Eisler Mátyás, Glasner Mózes), magyar identitású zsidó közéleti személyiségek (Kecskeméti Lipót, Ligeti Ernő), ügyvédek, orvosok, írók, akik befolyásolták a két világháború közötti erdélyi zsidó társadalmat.

Míg a szerző 2008-ban publikált kötete az erdélyi zsidókról a csak szórványos ismeretekkel rendelkező olvasókhoz is szól, addig az Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940) című kiadvány kimondottan a szakmát szólítja meg. A kötet új megvilágításba helyezi a két világháború közötti erdélyi zsidó társadalom keretén belül tapasztalt változásokat, és mint a szerző is vallja, célja megértetni az olvasóközönséggel azokat a társadalmi okokat (antiszemitizmus, jogkorlátozások), amelyek ezen változások hátterében álltak.