ElÅ‘térbe került az utóbbi években a romániai holokauszt. Ez szükséges is volt, hiszen kevés kelet-európai országban volt tapasztalható olyan méretű, annyira elterjedt történelem-hamisítás és holokauszttagadás, mint Romániában. E hozzáállás csúcspontját jelentette Ion Iliescu akkori államelnök 2003-as történelemferdítÅ‘ kijelentése, miszerint Románia területén nem volt holokauszt.1 Az ezt követÅ‘ nemzetközi felháborodás lecsitítása érdekében hozott létre úgyszintén Iliescu 2003 októberében a béke Nobel-díjas Elie Wiesel elnöklete alatt egy nemzetközi történészbizottságot. Ennek az volt a feladata, hogy jelentést készítsen a Romániában és az akkor román fennhatóság alatt állott Transznisztria területén történt zsidóüldözésekrÅ‘l és népirtásokról. A bizottság 2004-ben bemutatott, azóta nyomtatásban is napvilágot látott jelentésében minden félreértést kizáróan szögezte le, hogy 280-380 ezer zsidó és 11 ezer roma személyt öltek meg a román polgári és katonai hatóságok közvetett vagy közvetlen módon.2

2005 augusztusában kormányrendelettel hozták létre az Elie Wiesel Országos Intézetet „a romániai holokauszt tanulmányozá-sára”.3 A kezdeti nehézségek leküzdése után az intézet több, súlyához és jelentÅ‘ségéhez illÅ‘ fontos publikációval jelentkezett. A szakmabeliek, de talán a nagyközönség számára is legérdekesebb kiadvány az Ottmar TraÅŸcă és Dennis Deletant által szerkesztett kötet, amelyben a szerkesztÅ‘k a Harmadik Birodalomnak a romániai holokauszthoz kapcsolódó forrásait gyűjtöttek össze.4 A kötet iránt érdeklÅ‘dÅ‘nek már elsÅ‘ pillantásra szembeötlik e forráskiadvány magas szakmai színvonala. A 196 dokumentum mindegyike eredetiben és fordításban is szerepel. Hatalmas jegyzetapparátus szolgáltat információt jóformán minden egyes megemlített személyrÅ‘l, nyújt kiegészítÅ‘ információkat, és ágyazza be az illetÅ‘ forrást szükség esetén a történelmi kontextusba. Mindezt azért nem fölösleges megjegyezni, mert igen gyakran jelentek meg Romániában is az elmúlt években olyan kötetek, amelyek a forráskiadás legelemibb szabályait is mellÅ‘zték. A gyűjtemény abból a szempontból is jelentÅ‘s, hogy a romániai holokausztra vonatkozó német eredetű források eddig csak elvétve jelentek meg itt-ott, de nem gyűjteményes kötetben.5 A kötet így lehetÅ‘séget nyújt arra, hogy betekintsünk a korabeli román politika és zsidóüldözés németek általi megítélésébe, valamint a német–román és román–német interakcióba.

A gyűjtemény Deletant angol nyelvű összefoglaló tanulmányával s annak román fordításával kezdÅ‘dik. A releváns szakirodalomra s az itt közölt forrásokra támaszkodva a szerzÅ‘ a tényekre összpontosít, és áttekinti az 1941-es pogromokat, a transznisztriai deportálásokat és a romániai zsidó közösség emigrációs erÅ‘feszítéseit.

A Kolozsvárott, a Történeti Intézetben dolgozó TraÅŸcă és a londoni professzor Deletant igencsak átgondolták kiadványuk felépítését: a 196 forrásból csupán négy származik 1940-bÅ‘l, a legtöbb (61) 1941-bÅ‘l, míg a következÅ‘ években keletkezett források száma 55 (1942), 45 (1943) és 30 (1944). Egyetlen forrás „lóg ki” a sorból: Fritz Gebhard Schellhorn, volt iaÅŸi-i német konzul 1961-ben írt visszaemlékezése az 1941-ben történt pogromra.

Mi teszi e kötetet fontossá a szakma és az érdeklÅ‘dÅ‘ (magyar) közönség számára? Formailag a források nagy része BukarestbÅ‘l, IaÅŸi-ból avagy Csernovicból Berlinbe küldött konzulátusi és követségi jelentéseket, feljegyzéseket, táviratokat és politikai hangulat-, valamint helyzetelemzéseket tartalmaz. De betekintést nyerünk a különbözÅ‘ katonai egységek, az Einsatzgruppék bukovinai és transznisztriai vagy a német kémelhárítás romániai tevékenységébe is. Ugyanakkor BerlinbÅ‘l utasítások érkeztek a külügyminisztériumból, s a szerkesztÅ‘k forrásokat közölnek a külföldi németekkel foglalkozó szervezettÅ‘l (Volksdeutsche Mittel-stelle) éppúgy, mint különbözÅ‘ német minisztériumok és szervek egymás közti levelezésébÅ‘l, kommunikációjából.

Tartalmilag a közölt dokumentumok eredetüknek megfelelÅ‘en nagyon sokfélék. A néhány, 1940-bÅ‘l származó német konzuli jelentés és távirat a Besszarábia átadásakor történt incidensekrÅ‘l számol be. Az 1941-bÅ‘l származó 61 forrás nemcsak számát, hanem jelentÅ‘ségét tekintve is a kiadvány talán leglényegesebb része. Abban az évben történtek ugyanis a különbözÅ‘ pogromok és zsidóellenes „megtorlások” (IaÅŸi, Dorohoi, Odessza), gettók létesítése (Chi-ÅŸinău), valamint a bukovinai és besszarábiai zsidók Transznisztriába való deportálása. A más-más helyen keletkezett német dokumentumok részben nagy eltérésekkel mutatják be a történteket. Míg Schellhorn, a volt iaÅŸi-i konzul – fÅ‘leg 1961-es visszaemlékezésében – csökkenteni igyekszik a német katonaság szerepét (8. dokumentum), addig a német hadsereg 30. hadtestének naplójában német katonák lövöldözésérÅ‘l s az ez ellen foganatosított parancsokról esik szó. Némely Einsatzgruppe-jelentés ugyanakkor szenvtelenül beszámol arról, hogy „mintegy száz zsidó kommunistát a Kommandó lelÅ‘tt” (15. Dok.), vagy hogy az Einsatzgruppe D „eddig 551 zsidót likvidált” (36. dok.). A túlkapások, rablások, szadista megnyilvánulások (31. dok., 239. oldal) miatt e szenvtelen hozzáállást a román alakulatok önkényes (25. dok.) tevékenykedése gyakran csak zavarta, jóllehet egyébként a német csapatok szívesen támaszkodtak rájuk (26. dok.). FÅ‘leg Schellhornnál ez nemzetkarakterológiai feltételezésekhez vezet: a német kihágásokat „egyedi eseteknek” tekinti, ezzel szemben a románok viselkedése (a katonaság mellett a csendÅ‘rségé, a rendÅ‘rségé és számos civilé) szerinte rossz fényt vet „a román nép lényegi mivoltára” (14. dok., 186. o.). Schellhorn a rablást amúgy is „e nép természetéhez” tartozónak tekintette (22. dok.). Érdekes, hogy a németek figyelmét elkerülte (legalábbis a közölt források nem ejtenek szót errÅ‘l), hogy a német Einsatz-gruppékhoz hasonlóan a román oldalon is létezett egy „EÅŸalon Operativ”-nak nevezett egység. Ezt a román titkosszolgálat hozta létre Antonescu diktátor parancsára, kb. 160 emberbÅ‘l állt, és feladata a román front mögötti területen mindenfajta kémkedési, szabotázs- vagy terrorista tevékenység meghiúsítása volt. Jean Ancel szerint tevékenysége összehasonlítható a német Einsatz-gruppékéval, s együtt is működött ezekkel a zsidógyilkolások terén.6 

Az 1942-bÅ‘l származó források nagy részének jelentÅ‘sége a 93. dokumentumban közölt információval függ össze. 1942. július 26-án informálta a német biztonsági szolgálat Martin Luther helyettes külügyi államtitkárt, hogy a tervek szerint körülbelül szeptember 10-tÅ‘l Romániából is különvonatokkal keletre szállítható majd a zsidó lakosság azon munkaképes része, amelynek tagjai nem élnek vegyes házasságban, és nem is ellenséges vagy semleges államok polgárai. Egy késÅ‘bbi, augusztus 12-i forrásból (98. dok.) az is kiderül, hogy Románia miniszterelnök-helyettese, Mihai Antonescu július 22-én írásban közölte Gustav Richter SS Hauptsturmführerrel (Å‘ volt a Harmadik Birodalom „zsidótanácsadója” Romániában), hogy beleegyezik az Arad, Temes és Torda megyei zsidók azonnali transzportálásába. Miként közölte: ez Ion Antonescu államfÅ‘ kívánsága is. A következÅ‘ hetekben a dél-erdélyi zsidók sorsa megpecsételtnek tűnt, hiszen a német hatóságok (Külügyminisztérium, Birodalmi Vasútigazgatóság) szeptember folyamán (110, 112. dok.) már a vasúti menetrend összeállításán gondolkoztak. A román illetékesek távolmaradása viszont a szeptember végén ez ügyben tervezett berlini megbeszélésrÅ‘l (112. dok.) már arról tanúskodó jelként értelmezendÅ‘, hogy idÅ‘közben a román kül-, illetÅ‘leg zsidópolitikában lényeges változások történtek. Ezeket több német követségi jelentés (113, 114. dok.) az Egyesült Államok tiltakozó jegyzékének, továbbá román polgári politikusok, az erdélyi ortodox metropolita, valamint vezetÅ‘ zsidó személyiségek fellépésének tulajdonította. Antonescu román diktátor döntéséhez bizonyára több más esemény és különféle megfontolás is hozzájárulhatott. Mindenesetre Antonescu 1942 végétÅ‘l a „zsidókérdés” megoldásaként, úgy tűnik, a zsidó lakosság kivándorlásának elÅ‘segítését és megkönnyítését tekintette. A 120. dokumentum Manfred von Killinger német követ 1942. december 12-i jelentése, amely szerint Radu Lecca, a „zsidókérdés” román kormánybiztosa közölte vele, hogy Antonescu rábízta 75–80 ezer zsidó Palesztinába és Szíriába való emigrálásának megszervezését. A következÅ‘ hónapokban a német diplomácia fokról fokra, majd végérvényesen felismerte, hogy Ion Antonescu hátat fordított a „zsidókérdés radikális megoldásának”, és inkább az emigráció hallgatólagos vagy tényleges támogatása mellett döntött. Az idézett kijelentés von Killinger 1943. április 4-i kódolt táviratából származik (145. dok.), és azt sejteti, hogy a német követnek legalábbis ködös információi lehettek a „zsidókérdés” „radikális megoldásában” a németek által az elfoglalt Lengyelországban alkalmazott módszerekrÅ‘l. Ezek mellett szinte eltörpültek a zsidó közösségre nehezedÅ‘ jogi intézkedések és társadalmi nyomás, vagy a bizonytalan jövÅ‘ Damoklész-kardja kiváltotta kényszerű emigráció. Az 1943-ból és 1944-bÅ‘l származó legtöbb forrás mégis (illetÅ‘leg éppen ezért) a román kikötÅ‘kbÅ‘l Palesztina irányába tartó hajókkal, ezek zsidó utasaival és törökországi helyzetével foglalkozik.

Kisebbségi szempontból több forrás említendÅ‘. Érdekes például Gustav Richter SS-Hauptsturmführer összefoglaló jelentése: „A zsidókérdés állása Romániában. 1942. február 1.” (70. forrás). Ebben a Külügyminisztériumhoz és a német biztonsági fÅ‘nökhöz irányított jelentésben Richter említést tesz Márton Áron gyulafehérvári püspökrÅ‘l, aki egyházmegyéje papjait az áttérni kívánó zsidók megkeresztelésére utasította. A keresztény hitre való térítés – érvelt Richter jelentése szerint Márton Áron – amúgy is a római katolikus egyház feladata, függetlenül attól, kirÅ‘l van szó (379–380. o.). Ennek jelentÅ‘ségét a recenzens abban látja, hogy ellentmond annak az 1939-bÅ‘l származó püspöki körlevélnek (de legalábbis részben felülírja), amely a zsidók áttérési szándékát mint üdvözlendÅ‘, de ugyanakkor szigorúan és bizalmatlanul ellenÅ‘rizendÅ‘ jelenséget tüntette fel.7 Ezek szerint a dél-erdélyi, továbbra is Romániához tartozó Gyulafehérváron egyfajta kisebbségi szolidaritás kerekedett felül a korábbi tartózkodó magatartáson (s ez tekinthetÅ‘ Márton Áron híres, 1944-es beszéde elÅ‘zményének). Kevésbé ismert eddig a szászok ideológiai-politikai magatartása, különösen a zsidótörvények és a zsidók elleni rendszabályok összefüg-gésében.8 A kötet több forrása (46, 49, 107. dok.) rávilágít arra, mekkora nyomást gyakorolt szervezetük (Deutsche Volksgruppe in Rumänien) a német külügy és a Volksdeutsche Mittelstelle közvetítésén keresztül a román kormányra az elkobzott zsidó vagyontárgyak, ingatlanok és tulajdonok elosztásában való „méltányos” (vagyis százalékarányos) részesedés érdekében. Hangsúlyozandó ugyanakkor, hogy a Deutsche Volksgruppe magabiztos fellépését bizonyára elÅ‘segítette az a fajta nagynémet ideológiai befolyás, amelyet jól szemléltet a Mittelstelle következÅ‘ állítása: „A német népcsoport nem olyan, mint a Romániában élÅ‘ többi idegen nép, hanem »A Német Népcsoport« s ezáltal a nagy német nép része” (49. dok., 295. o.). Az ehhez hasonló indoktrináció oltott a szászok egy részébe az 1930-as évek eleje óta egyfajta rasszista kultúrfölénytudatot, ami Å‘ket elidegenítette nemcsak a román államtól, hanem végsÅ‘ soron attól a földrajzi régiótól is, ahol nyolcszáz éve éltek.

Románia zsidópolitikájának volt még egy, mindeddig ritkán figyelembe vett9 összefüggése, amelyre e források rávilágítanak. Az erdélyi zsidókkal szembeni bánásmód összefüggésérÅ‘l van szó Romániának a nyugati hatalmak általi megítélésével s ennek esetleges kihatásáról egy jövÅ‘beli határmódosításra. A kezdeti, 1941–1942-es erÅ‘szakhullám után a romániai diplomáciai kar és politikai osztály mintha ráébredt volna arra, hogy diszkrepancia áll fenn saját „zsidópolitikája” és például a zsidók magyarországi helyzete között. Ezért követelte a román diplomácia a németektÅ‘l ismételten, hogy a külföldön élÅ‘, zsidónak számító román állampolgárok ugyanolyan bánásmódban részesüljenek, mint a többi országban, s fÅ‘leg mint a magyar állampolgárságú zsidók (91, 145. dok.). A román oldal ellentmondásos magatartását a német diplomácia nemigen értette (95. dok.). Richter egyik beszámolójából viszont kiderül, hogy a zsidó közösség a román kormányt saját helyzetével s ennek egy jövendÅ‘beli békekonferencián való megítélésével próbálta méltányosabb bánásmódra bírni (114. dok., 533. o.).

TraÅŸcă és Deletant forráskiadványa tehát szakmai kivitelezését tekintve mintaértékű dokumentumkötet. Tartalmilag igen sokféle, fontos forrást gyűjt egybe, és – amennyire azt a recenzens meg tudja állapítani – az eredeti német szövegeket adekvát román fordításban közli.

Az elsÅ‘k egyike, akik e forrásgyűjteményt már kézirat formájában kézhez vehették és felhasználhatták, Armin Heinen aacheni történészprofesszor volt. 2007-ben megjelent könyve a romániai holokausztról nem annyira az események bemutatására koncentrál, mint inkább azok szereplÅ‘ire, a cselekedeteiket magyarázó tényezÅ‘kre.10 Ez talán arra is visszavezethetÅ‘, hogy Heinent immár több mint két évtizede érdeklik a román jobboldali mozgalmak, a Vasgárdáról írt doktori disszertációja a mozgalom történetének egyik, két román kiadást is megért alapműve.11 E kötete elején a romániai holokauszt historiográfiáját Heinen a német, illetÅ‘leg az általános holokausztkutatás hatvanas évekbeli állásához hasonlítja, amikor még fÅ‘leg a források feltárásán és a tényszerű adatok feldolgozásán volt a hangsúly. Heinent fÅ‘leg az emberek személyes és csoportos mozgatórugói érdeklik. Vagyis nem kizárólag egy-két politikus motivációját kívánja feltárni, hanem strukturális összefüggésekre és kollektív mentalitásokra, valamint ezek pszichikai hatóerejére akar rámutatni. ElÅ‘ször Ion Antonescunak szán egy teljes fejezetet. A román diktátort szélsÅ‘séges nacionalistaként és antiszemitaként mutatja be, akinek fÅ‘ célja Románia területi egységének helyreállítása volt. Zsidóellenes kirohanásaival és a katonaságnak adott parancsaival Antonescu még akkor is egyértelműen hozzájárult a zsidók társadalmi kirekesztéséhez és megsemmisítéséhez, ha a fasiszta Vasgárda agresszivitása és brutalitása messze állt tÅ‘le. Támogatta a zsidók deportálását Transznisztriába, és Å‘ adott parancsot az odesszai pogrom végrehajtására is. Antonescu cselekvési motivációit Heinen fÅ‘képp abban látja, hogy deportálásokkal és átköltöztetésekkel egy nemzetileg homogén (vagyis mindenfajta kisebbségtÅ‘l mentes) Romániát akart elérni, antiszemitizmussal átitatott világképével és a saját hadvezéri reputációt megcélzó hadjárattal pedig hozzájárult a román társadalom átideologizálásához és militarizálásához. A homogén nemzetállam célját szolgálta beleegyezése a dél-erdélyi és regáti zsidóknak a németek által elfoglalt lengyel területekre való deportálásába, ami inkább a különbözÅ‘ társadalmi csoportok ellenállásán, semmint saját álláspontjának gyökeres revideálásán bukott meg.

Antonescu személyiségének és cselekvési indítékainak elemzése után Heinen a holokausztban részt vevÅ‘ különbözÅ‘ csoportokkal foglalkozik. A kezdetet a Vasgárda erÅ‘szakhulláma jelenti 1940 végén, 1941 elején. E hullám 1941. január végén csúcsosodott ki, amikor a Vasgárda sikertelen puccskísérletet hajtott végre Antonescu ellen, s ezzel párhuzamosan zsidók százait gyilkolta meg. Heinent e könyvében (is) a fasiszta erÅ‘szak mibenléte, nyelvezete és rítusai érdeklik. A Vasgárdát (illetve elÅ‘djét, a Mihály Arkangyal Légiót) politikai vallásként értelmezi, egy olyan társadalom reakciójaként a modernitás elÅ‘retörésével szemben, amely formájában és tartalmában még Å‘rizte archaikus gyökereit, bár ezek már erÅ‘sen meglazultak. Az archaizmus nyilvánult meg például a becsületkódex továbbélésében (melynek megsértése vért kívánt), a halálkultuszban vagy a Légió által elkövetett gyilkosságok módjában és ünneplésében. Míg az 1930-as években a Vasgárda erÅ‘szakos cselekményei fÅ‘leg a politikai ellenséget célozták meg, a határmódosítások után a zsidók váltak célponttá. Az ország területi integritásának (sértetlen teste képzetének) felbomlása (1940) ugyanis az erÅ‘szakra orientált világképben megkövetelte e szervezet/test megtisztítását – ez jutott kifejezésre a bűnbaknak tekintett zsidók „megbüntetésében” (108. o.), vagyis fizikai megsemmisítésükben, ami végsÅ‘ konzekvenciákig vitt formája az országból való eltávolításnak (noha ez utóbbit Heinen inkább a konzervatív politikai osztály céljaként identifikálja).

A zsidóellenes erÅ‘szak különösen súlyos formáját azonosítja Heinen a román hadsereg 1941 nyarán és Å‘szén, a Szovjetunió elleni háború kezdeti fázisában végrehajtott akcióiban. A katonaság brutalitását (amely német szemtanúk rosszallását vonta maga után) a szerzÅ‘ a háborús pszichózissal, a sorkatonák háború okozta magatartászavarával, valamint a megtorlás vágyával magyarázza. A szovjetek nyomására ugyanis a román katonaságnak 1940 nyarán Bukovina északi részébÅ‘l és Besszarábiából ki kellett vonulnia. E művelet szervezetlenül, fejetlenül és harc nélkül ment végbe, lebonyolítása során a benyomuló szovjet csapatok gyakran megelÅ‘zték a román katonaságot, és tagadhatatlan, hogy e vidékek ukrán, orosz és zsidó lakói közül nem mindenki bánta, hogy véget ér a két évtizede tartó, elnyomó román kisebbség- és zsidópolitika. Az viszont már a katonai vezetÅ‘ség felelÅ‘sségének leplezésére szolgált, hogy e területek zsidó lakosságát a szovjetekkel való kollaborációval, sÅ‘t a román katonaság elleni terrorakciókkal vádolták (az ilyen vádak tarthatatlanságát valószínűsíti a TraÅŸcă–Deletant kötet 12. forrása is, a német kémelhárítás egyik jelentése). A román társadalom jó részében eluralkodott antiszemita hangulat és erÅ‘szak, a szélsÅ‘séges román tisztek és politikusok durván zsidóellenes nyelvhasználatának hatására a szociális és családi kötelékeiktÅ‘l megfosztott katonák a zsidókat globális bűnbaknak tekintették. Csupán a háború elsÅ‘ hónapjaiban több tízezerre tehetÅ‘ a román katonaság és csendÅ‘rség által (gyakran német közreműködéssel) meggyilkolt zsidók száma. Voltak szűkebb térben végrehajtott zsidóellenes akciók (pogromok városokban), és voltak olyanok, amelyek nagyobb közigazgatási egységekre terjedtek ki (ami más-más infrastruktúrával, intenzitással stb. járt együtt).

A román államvezetés célja ekkor egyértelműen az ország zsidóktól való „megtisztítása” volt. Ezt kellett a Transznisztriába való erÅ‘ltetett menetekkel, deportálásokkal elérni. Ott a megérkezetteket embertelen higiéniai stb. körülmények között (munka)-táborokba zárták, éheztették, kiszolgáltatták Å‘ket Å‘rzÅ‘ik, a katonaság, a környezÅ‘ falvak lakossága, valamint az ottani német „önvédelmi egységek” kénye-kedvének. Heinen úgy véli, a csupán papíron létezÅ‘ román „adminisztráció” totális csÅ‘döt mondott – így vált lehetÅ‘vé mindenfajta szociális rend, önkontroll és moralitás széthullásaés felbomlása.

Habár Heinen könyvének témája kifejezetten a cselekvÅ‘k logikája, vagyis a tettesek tetteire vonatkozó magyarázatkeresés, kiemelendÅ‘, hogy a legtöbb holokauszt-elemzéssel szemben nem szűkíti tanulmányát csupán erre, hanem igyekszik vizsgálódásába a másik oldalt is bevonni. Az erÅ‘szakot elszenvedÅ‘ zsidók nézÅ‘pontját érvényesíti akkor, amikor figyelme a táborokban tomboló szadizmus és korrupció átélésére, a zsidók túlélési stratégiáira vagy a mégoly kezdetleges szociális struktúrák kiépítésére irányul. Szintén kisebbségi perspektíva érvényesül abban az alfejezetben, amelyben „tömeghalál xenofóbia nélkül” címmel a romák ellen elkövetett tömeggyilkosságot mutatja be. Összefoglalásában azt emeli ki, hogy a romániai holokauszt hihetetlen brutalitása, gyors lefolyása és intenzitása a két világháború közötti antiszemitizmus hagyományaiban gyökerezik. Heinen könyve a recenzens véleménye szerint egy olyan mélyfúrást hajt végre a romániai holo-kauszt elemzése terén, amely nemcsak a Romániával foglalkozó, hanem a nemzetközi holokausztkutatást is befolyásolni fogja. Innovatív jellegük miatt külön kiemelendÅ‘k könyve azon részei, amelyekben a szerzÅ‘ az erÅ‘szak nyelvét és rítusait elemzi, de a tettesek különbözÅ‘ csoportjainak sokoldalú bemutatása is nagyon meggyÅ‘zÅ‘. A könyv román és magyar változata remélhetÅ‘leg nem várat sokáig magára.