Összefut a nyál az ember szájában. Egészen olyan, mint egy lemez ezzel a középen kivágott sárga borítóval. Még a bakelit is mintha kivillanna a résen. A körben piros felirat: Hasítás. Szinte kínálja magát a játék: úgy mutatni be a Magvető Kiadó rocknovella-gyűjteményét, ahogyan egy pályakezdő metálbanda első nagyalbumáról mondanak véleményt valamelyik rockzenei lap hasábjain; mint egy önmagát még kereső zenekar ígéretes próbálkozását néhol erőtlen riffekkel és apróbb ütemzavarokkal, de jó úton egy újszerű saját műfaj kialakítása felé. A „na ez az!”-élmény még várat magára, de mindent megbocsátunk nekik, mert olyasmibe fogtak, ami tényleg izgalmasnak tűnik: beleszűrték a rockkultúrát a kortárs magyar prózába.

 

Mielőtt eldöntenénk, hogy közelebbről is szemügyre vesszük az említett lemezt, fellapozhatnánk a Fosszília 2006/2-es számát. A téma itt is: rock és irodalom – ez a viszony mindenféle megvilágításból, különböző műfajokban. A folyóirat állandó struktúrája most egy zene, egy szubkultúra, egy irodalom szolgálatába áll, és megpróbál felkutatni minden összefüggést közöttük. A Hullámtörés tizenegy tanulmánya a rockkultúra jellegére kérdez rá, gyökereit kutatja, megvizsgálja a jelenét, és a jövőjéről elmélkedik, lenyomatai után keresgél az irodalomban, a filmekben, vagy megpróbálja irodalomként érzékelni magát a kultúrát, egyes elemeit pedig jelekként értelmezni. Tudás és elmélkedés a rockról, amit egy valódi hús-vér rockzenész megszólalása követ A couleur lokálban. Jarboe beszél: hogyan és miért játszik rockzenét, hogyan és miért ír, hogyan és miről szólnak a dalai. Az Orfikus napi teendők már közelről mutatnak rá a rock és az irodalom viszonyára. Szövegeket olvashatunk azoktól az íróktól, akikről a Hullámtörésben már szó volt (Allen Ginsberg, Michael Gira, Patti Smith) úgy összeszerkesztve, hogy láthatóvá váljon a szerzők által formált közösség. (Lydia Lunch „az elmúlt Nick Cave szellemének” ajánlott szövegét egy Nick Cave-dráma követi.) A rockkultúra irodalomban hagyott nyomai után a rockzene irodalmáé a kötet utolsó harmada: hatvankét rocksláger dalszövegének magyar fordításával zárul a vizsgálódás.

 

És ezzel a kör is bezárul: majdnem teljesen érthetővé válik, mikor, hol, hogyan és miért szakadt rá a rock and roll a világra, hogyan őrjített meg néhány nemzedéket, hogyan rángatták bele ugyanezek a nemzedékek az irodalomba, hogy aztán mindent bekebelezzen a tömegkultúra. De több tanulmány végén is feltűnik a kérdőjel, vajon mi lesz a jövőben a rockzenével, a rockkultúrával és az esetleges rockirodalommal. Hogy lesz-e egyáltalán, vagy ha lesz, lehet-e azt még rocknak nevezni. A választ valahol a sárga borítóban találjuk, a bakelitlemez-szerű könyvben. Vagy legalább az kiderül, milyen mélyen hasít a huszonegyedik századi magyar rocknovella.

 

Ahogy a Fosszíliából, pontosabban Vladimir Kopicltól1 megtudtuk, a kiinduló szintagma mindig a „sex and drugs and rock and roll”. A magyar rocknovella is innen indít, ez a rockkaland képlete: szeretkezés és szerelem, alkohol és kábulat, életeken, nyarakon, de legalább éjszakákon át kísértő dallamsor, szövegfoszlány vagy az egyszeri (többszöri) rácsodálkozás a zenére. Ezek a szövegek is kirajzolnak egy kultúrát, nagyjából ugyanazt, amit a fosszíliás szerzők is hőskorszaknak tekintenek: a „bakelitkort”,2 a mítosz terét, a „minőség hagyományához”3 még hű előadók és közönségek idejét. Ez a kultúra, a rá való emlékezés és az utána való vágyakozás szinte minden elbeszélőre jellemző a kötetben. Azokra is, akiknél a rock nem egészen novella, azokra is, akiknél a novella nem éppen rock. Előbbin értem a néhány személyes megjegyzéssel és élménnyel kiegészített rocktörténelmeket, dalszövegelemzéseket (pl. „Ha ég a villany, kevésbé veszélyes”), utóbbin a történeteket, amelyekben csak a jelzés (idézet, dalcím, zenekarok felsorolása) szintjén van jelen a rockélmény (pl. Összesítés, Tizenhat tonna, Doors). Ezeket tartom sikerültebbnek. Nemcsak azért, mert az ember lelkesebben olvassa őket, hanem mert nem szükséges konkrét tárgyukká tenniük a rockzenét, az ehhez kötődő társasági élet mozzanatait, a keményvonalas közös lázadást ahhoz, hogy érezhetővé tegyék az említett hőskor hangulatát, amely mindegyik történet közege. A legjobb példa erre a lappangó rock and rollra a kötet címadó és egyben egyik legjobban megírt darabja. A Hasítás Rózsika nénijéhez nem kell semmilyen magyarázatot fűzni ahhoz, hogy érezzük, miféle rendet képvisel. Félixet sem kell a rockfesztivál ordító tömegében ábrázolni, elég, ha látjuk, ahogy másnaposan ébred, ruhát mos, fényképezi a sziget romjait. Az ember így is érti: ez ugyanaz a lázadás.

 

A kötet nagy része tényleges rockélményekből áll össze. Ezekre is jellemző az idézetek beépítése: több novellát keretbe fognak, részekre tagolnak vagy szétszórnak a sorokra tördelt dalszövegek. A kiválasztott dalok nagyon erős nyomot hagynak a novellákon: a zene az olvasóhoz is kiszűrődik. Ösztönösen tudjuk, hogy egészen különböző hangulata lesz a házibulis történeteknek, pedig mindegyiken van egy folyton ismétlődő, újra meg újra felcsendülő sláger. Csakhogy nem mindegy, hogy ez az A Whiter Shade of Pale, a Love Me Tender, a Rocktóber vagy a Hey Joe. Ez utóbbi a Pudligárokban nem csak a hangulat szempontjából fontos: az egyes sorok úgy működnek, mint a külső események árnyékai.

 

Huszonhat író huszonhat novellájáról lévén szó azt hihetnénk, a rockzene és szubkultúra jelenlétén túl aligha találunk közös vonásokat. Mégis néhány ponton a szövegek meglepő többsége megegyezik. Alig akad néhány olyan szerző például, aki az angol szavakat nem írja át a magyar kiejtésre. Ez a szindróma végigvonul a gyűjteményen a Számmörtájmtól a Bitleszig. Talán a tengerentúlról érkező szavakba belekóstoló kamasz rossz kiejtését ábrázolja, talán épp azt, hogy mennyire nem érti, amit énekelni próbál. Nehéz eldönteni, főleg mivel nem tűnik sem elég kifejezőnek, sem elég humorosnak ahhoz, hogy megérje a fáradságot.

Ami azonban még szembetűnőbb: a kötetben többségben vannak a visszatekintésszerű novellák. Szám szerint tizenöt szöveg szól egy az elbeszélés jelenéhez képest múltbeli történetről. A legtöbb esetben a passzív jelen csak kerete az emléknek, amelyet mély nosztalgiával vagy önmagát is kinevetve idéz fel az (öreg, fásult, magányos) elbeszélő. Ez az arány ugyanazt igazolja, amit a Fosszíliában többször is kijelentenek: a rockkultúra a nyolcvanas évek végén elpusztult, és mivel képtelen volt megőrizni a lázadói státust, iparággá silányult. A rock irodalma tehát csak múlt időben írható.

 

Talán ezért tűnnek érdekesebbnek számomra azok a novellák, amelyek nem hagyják el a jelent. Előfordul, hogy az elbeszélés jelene ugyanaz a hősi kamaszkor, amelyre a többi elbeszélő könnyes szemmel emlékezik (Bédekker, Lassan átpörög), mégis üdítő ezeket az élményeket magától a tizenéves rockertől hallani, közvetlenül, leválasztva minden reflexióról. Az ilyen típusú szöveg és ez a fajta elbeszélő hitelesebben tükrözi a lázadás idejét, talán épp azért, mert ez neki véresen komoly: nem sajnálkozik rajta, nem vágyódik utána, nem neveti ki, hanem átéli.

Akadnak olyan novellák, amelyek szintén halottnak (vagy legalábbis haldoklónak) tételezik a rockkultúrát, de továbblépnek, és úgy tekintenek rá, hogy figyelembe veszik és a hőskorral szembeállítják a kiábrándító, nevetséges jelent. Túllépnek az emlékezésen, a sóvárgáson, és a rocknosztalgia paródiáját írják meg (Jubileumi koncert, Rokkant rokkerek...).

 

A legizgalmasabbak talán mégis az olyan szimulációk, mint a Hevimetál vagy a Képzelt riport. Ezek sajátos pozícióból veszik szemügyre a rockkultúrát: nem belülről, a mozgalom résztvevőiként írnak róla, és nem is valami átfogó, általános jelenséget próbálnak megjeleníteni, hanem azt a pillanatot ragadják meg, amikor a kívülálló közvetlenül érintkezik a közösséggel, amelynek tagjai jól elkülöníthetőek egyéb kultúrák képviselőitől. Mindkét novella a direkt beszédet imitálja, így kerülnek felszínre a rock and roll életforma megkülönböztető jegyei; kiderül, hogy ennek a kultúrának saját szófordulatai, viselkedésmintái vannak, sőt a kívülállókhoz is a maga sajátos módján viszonyul. Ebben a két hőskonstrukcióban (a Képzelt riport botrányhősében és a Hevimetál sztereotip rockerében) érezni leginkább azt az állandóságot, amitől a rocklázadás múltidejűsége sem tűnik már olyan nyilvánvalónak.

 

Nehéz lenne eldönteni, vajon a Hasítás elsöpri-e a Fosszília szerzőinek kétségeit a jelen, esetleg a jövő rockirodalmára vonatkozóan. Tény, hogy a folyóirat szokatlan mélységeiben vizsgálja a rockkultúrát (a mamizmushoz való viszonyától egészen a jelrendszerként való működéséig), és pontos képet ad egy meghatározott időintervallum rockirodalmáról is. Azonban mindvégig úgy beszél a rockról, mint egy történelmi eseményről, egy évtizedeken át tartó háborúról, amit a minőség végül elveszít a fogyasztói társadalommal szemben. A 2008-as magyar rocknovellák többsége ugyanígy viszonyul ehhez a kultúrához: nosztalgiával, mosolyogva, ahogy a szép emlékeket szokás felidézni. Érdekes lenne azonban átnyúlni a korláton és megnézni, mit csinál a rock most, hogy beleolvadt a tömegkultúrába. Mert a zene, amit ma is ezen a néven szólítanak, még megszólal néha, a hirdetőoszlopok koncertplakátokkal vannak tele, az utcákon pedig sétálnak a bakancsos-bőrdzsekis, hosszú hajú, borotvált fejű vagy tarajos tizenévesek. Tudjuk, hogy ez nem az ötvenes évek rock and rollja, ezek nem azok a rockerek, punkok, szkinhedek, akiknek az üvöltése először rázta meg a Földet, a fesztiváljaik nem woodstockok, motorosaik nem a Pokol Angyalai, de mégiscsak megvan a huszonegyedik századnak mindene, ami kíváncsivá teheti az embert az új kultúra működésére, amely számos elemét tagadhatatlanul attól a régitől örökölte. És ideát még maradt írnivaló. Maradt hely a rockirodalom számára. Csak az már nem bújhat sárga tokos bakelitlemez bőrbe. Valami újat kell kitalálni, amibe az internetről letöltött huszonegyedik századi zenét öltöztetik.