Kemény Kálmánt (Kolozsvár, 1838. jún. 7. – uo. 1918) 1885. május 16-án nevezték ki Alsófehér megye élére, 1892-ben lemondott, de közben 1891-ben Maros-Torda vármegye főispánja lett, amely funkciót 1895-ig töltötte be, tehát összesen 10 évig volt főispán. Kemény fiatalkorában külföldön az emigrációval is tartotta a kapcsolatot, majd az egyetem után hazatérve, 1861-ben megnősült, és gazdálkodni kezdett a marosvécsi uradalomban, ahol mintagazdaságot alakított ki. Az új idők beköszöntével 1865-től részt vett a megyei életben. Szerepe volt a marosvásárhelyi cukorgyár létesítésében. Apja főispánsága idején az általa vezetett megyében választották meg 1872-ben képviselőnek, 1872-ben és 1875-ben Torda megye felső kerületében, 1878-ban, 1881-ban és 1884-ben gyakorlatilag ugyanott, de ekkor már a Maros-Torda megyéhez tartozó szászrégeni kerületben Deák-párti, illetve szabadelvű programmal. Tehát hosszú képviselői pálya előzte meg főispáni kinevezését, de közigazgatási gyakorlata nem volt. Kinevezése után 1885-ben lemondott mandátumáról, és visszavonulása után is csak a főrendiháznak maradt tagja, az aktív politikai életben nem vett többé részt. A főrendiháznak több cikluson át alelnöke volt. Az erdélyi főispánok jelentős részéhez hasonlóan egyházi funkciót is viselt az erdélyi református egyházkerület főgondnokaként.

A harmadik főispán-fiú, Kemény Kálmán sógora, Béldi Ákos gróf (Kolozsvár, 1846. dec. 19.–1931) 1888–1905 között, tehát 17 éven keresztül volt Kolozs megye főispánja, ahol 1861–1862-ben apja is betöltötte ezt a funkciót. Sokáig úgy tűnt, hogy nem követi apja pályáját. Tanulmányai után gazdálkodott, birtokait mintagazdasággá fejlesztette, azonkívül a szokásos arisztokrata „hobbikkal”, lónemesítéssel, sporttal, színházzal töltötte idejét. Egy ideig a kolozsvári Nemzeti Színház intendánsa. 1887-től a főrendiház tagja. Közigazgatási tapasztalata neki sem volt. Ezt kompenzálta volna a főispánokról készült díszes kiadvány szerzője szerint az, hogy „illetékes körökben emelkedett közigazgatási fejtegetéseket hangoztatván, oly hírnévre tett szert, mely őtet a legközelebbi üresedésbe jövő főispáni székbe jelölte”.²⁴ 1897-ben az EMKE elnökének választották. Ezenkívül az erdélyi katolikus státus igazgatótanácsának világi elnöke volt.

Mint láttuk, Tisza Kálmán távozása és Szapáry Gyula miniszterelnöki kinevezése jelentős személyi változásokat hozott a főispáni kar állományában. 1890–91-ben kilenc új főispánt neveztek ki az erdélyi megyékbe, tehát a főispánok közel kétharmada kicserélődött. Az új emberek mutatják Szapáry irányváltását is. Belügyminiszterként ugyanis célja a közigazgatás centralizálása volt; többek között a főispánok személyén keresztül is jobban a kezében kívánta tartani a megyéket, egységesebb közigazgatást akart. Ehhez viszont a közigazgatásban gyakorlatot szerzett, tapasztalt emberekre volt szüksége. Az előzőkhöz képest szembeötlő, hogy az új főispánok többségének többéves megyei szolgálat állt a háta mögött. Ennek ellenére az új emberek nagy része is ugyanazzal a társadalmi háttérrel rendelkezett: a kilencből négy arisztokrata volt, másik kettőnek pedig az anyja volt az. Ketten nemesi eredetűek, csupán egy, a szász Thälmann származott polgárcsaládból.

A közigazgatási „szamárlétrát” végigjáró főispánok egyik szép példája az új Kisküküllő megyei főispán. Sándor János (Marosvásárhely, 1860. nov. 14. – Budapest, 1922. júl. 16.) apja ítélőtáblai bíró volt, gondos nevelést kapott, utána pedig vármegyei szolgálatba lépett. 1882 novemberében Maros-Torda megye tiszteletbeli aljegyzőjévé nevezték ki, majd közigazgatási gyakornok lett (ekkor hozták létre ezt a státust), illetve főispáni titkárként működött. 1883 végén az általános tisztújítások alkalmával Torda-Aranyos vármegyébe ment át, ahol családjának mezőkapusi birtoka feküdt. Itt a marosludasi járásban szolgabírónak választották meg. Négy és fél évig szolgabíró, tiszteletbeli főszolgabírónak is kinevezték. Igen aktív volt, a vidék összes társadalmi és közgazdasági intézményének szervezésében, illetve munkájában részt vett, többek között a marosludas–besztercei vasút kiépítésében. 1888-ban már Bethlen Géza főispán mellett találjuk főispáni titkárként. Közben nagyobb külföldi utat tett, a belügyminiszter ajánlásával a nyugat-európai, elsősorban a francia gyakorlati közigazgatást tanulmányozta, ennek keretében a versailles-i prefektúrán töltött hosszabb időt. Karrierje hihetetlen gyorsasággal ívelt felfelé: az 1889. évi tisztújításon huszonkilenc évesen – legfiatalabbként Magyarországon – alispánná választották. Tisztviselőként igen tevékeny, többek között a tisztviselők hatáskörének és feladatainak körvonalazása terén. Rendezte a megye pénzügyeit, szorosabbra vonta a megye és a megyei gazdasági egylet viszonyát, szerepet vállalt a vármegyei takarékpénztár és a megyei kórházi alap létrehozásában, a mezőségi utak kiépítésében, erőfeszítéseket tett a Tordai-hasadékban a turizmus fejlesztésére az Erdélyrészi Kárpát-Egyesületnek egyik alelnökeként. A Magyar Közigazgatás című szaklapban 1890-ben követendő példának állították az ország többi alispánja elé. A katolikus státus igazgatótanácsának tagja is volt.

1891. november 28-án Kisküküllő vármegye főispánjává nevezték ki. A megyében zaklatott viszonyok uralkodtak, Bethlen Gábor lemondása után Horváth Mihályt küldték ki ide, de ő is lemondott. Bethlennek hamarosan sikerült konszolidálnia a viszonyokat. A megyében mintaszerű, modern közigazgatást honosított meg, elérte a vármegye dotációjának folyamatos növelését, új állásokat hozott létre (minden járásba két szolgabírói állást, negyedik orvosi állást stb.), növelte a szolgabírák fizetését. Kiépíttette a telefonhálózatot a szolgabírákkal, a jegyzőkkel. Gondot fordított a községi adminisztráció javítására is, emelte a jegyzői körök számát. Az adóbehajtást teljesen az önkormányzati közegekre bízta. A gazdasági élet fellendítésére is felügyelt, többek között megkezdődött a Kis-Küküllő-völgyi vasút építése. Széll Kálmán miniszterelnök és belügyminiszter a belügyminisztérium kodifikáló osztályának kültagjává nevezte ki, így részt vett az összes közigazgatási reform előkészítésében. Szintén a Széll-kormány idején a földművelésügyi minisztérium által felállított székelyföldi kirendeltség vezetésével is megbízták.

Kisküküllő megye élén 1902 tavaszáig állt, közben előbb ideiglenesen, majd 1901-től véglegesen Maros-Torda megye és Marosvásárhely főispánjává nevezték ki. Tisza István, akinek sógora és jó barátja volt, kormányra lépése után maga mellé hívta a belügyminisztériumba. Tizenkét évi főispánkodás után, 1903. november 14-én politikai államtitkárnak nevezték ki, de állásáról Tisza távozásával lemondott. Közben a nagyszőlősi kerületben képviselővé választották. 1905-ben mind Nagyszőlősön, mind Marosvásárhely I. kerületében megválasztották, de Marosvásárhelyen az ellenjelölt, Sebess Dénes volt függetlenségi képviselő választói megtámadták a kúriánál a választást. 1910-ben a dicsőszentmártoni kerületből (Kisküküllő megye) került be a parlamentbe. Karrierje csúcsán, 1913. június 10.–1917. június 15. között a második Tisza-kormány belügyminisztere.

Apor Gábort (Bécs, 1851. ápr. 12. – Baden bei Wien, 1898. aug. 19.) 1891-ben nevezték ki Nagyküküllő vármegye élére. Fiatalkorában tüzér hadnagy volt, majd hazatérve Háromszéken lépett a megye szolgálatába. 1877-ben Háromszék vármegye aljegyzője lett, majd következő évtől a sepsi alsó járás szolgabírája, 1882-ben Nagyküküllő megyében főjegyzője, de a következő év végén ismét visszatért Háromszékre, ahol alispánná választották. Bethlen Gábor lemondása nyomán egykori rövid működése színhelyére, Nagyküküllő megyébe került főispánként. A Bánffy-kormány idején, 1895-ben karrierje felfele ívelt, Bécsbe az uralkodó személye körüli minisztériumba nevezték ki államtitkárnak, és korai haláláig ott is maradt.

Gustav Thälmann (Szászsebes, 1832–?) idősen, 59 évesen, karrierje végén lett főispán. Szeben megye főispánságát hosszú ideig nem töltötték be. 1883–1886 között Moritz Brennerberg állt a megye élén, aki korábban belügyminiszteri titkár, majd osztálytanácsos, közben pedig képviselő is volt. Utána úgy látszik, jó ideig nem sikerült megbízható szász főtisztet találni, mert 1886–1890 között Bethlen András Brassó megyei főispánt bízták meg a főispáni teendők ellátásával. Ő azonban 1890 márciusában földművelésügyi miniszter lett, és utána másfél évig üresen állt a szebeni főispáni szék, míg 1891 novemberében végre kinevezték a volt alispánt, Gustav Thälmannt. Thälmann a nagyszebeni jogakadémia elvégzése után 1854-től különböző közigazgatási és bírósági hivatalokban tevékenykedett; dolgozott a cs. kir. bíróságokon, a szász egyetemnél, a szász feljebbviteli bíróságon, volt főtörvényszéki tanácstitkár, majd főügyészhelyettes a nagyszebeni főtörvényszéken. A nagyszebeni főtörvényszék megszüntetése után hosszabb ideig külföldön tartózkodott, majd hazatérve Szebenben ügyvédeskedett. 1883-tól Szeben megye alispánjává választották. 1890 márciusától egyben a főispáni teendőket is ellátta egészen hivatalos kinevezéséig. Ezzel ismét egy szász került a szász egyetem élére. 1910 májusában, felmentése alkalmából a Ferenc József-rend középkeresztjét kapta meg. Majdnem két évtizedig, 19 évig töltötte be a főispáni tisztséget, amikor 68 évesen nyugalomba vonult.

Török Albert (Sepsibesenyő, 1838. febr. 21.–?) tudatosan készült a magasabb közigazgatási vagy bírói pályára. A korban szokatlanul szülei Pestre küldték egyetemre, ahol jogi doktorátust szerzett. Közben a pesti váltótörvényszéken volt joggyakornok, majd hazatérve a marosvásárhelyi Királyi Táblán tette le az ügyvédi vizsgát. Ezután a sepsiszentgyörgyi törvényszéken albíró, a székelyudvarhelyi úrbéri törvényszéken bíró, majd Csíkszeredában ügyész. Közben rövid ideig (1869–1871) képviselő is volt. Harminchét évesen azonban közigazgatási pályára nyergelt át. 1875 novemberében Udvarhelyszék közgyűlése őt, a Deák-pártit választotta meg Bartha Miklóssal, a későbbi neves ellenzéki politikussal és újságíróval szemben alkirálybírónak. Ennek következtében ő lett az új vármegye első alispánja, és ebbeli minőségében a megye szervezésében oroszlánrészt vállalt. Kiváló szakembernek tartották, az új megye szabályrendeleteit is ő készítette. Tisza Kálmán mindig meghívta a közigazgatási törvények kodifikacionális ankétjaire. 1891-ben 16 évi alispánság után nevezték ki főispánná Udvarhely megyében. Alispánként, illetve főispánként szerepe volt több intézmény létrejöttében; ekkor épült meg a Székelyudvarhely–Héjjasfalva vasút is, amelynek alelnöke volt. Az Udvarhely megyei takarékpénztár elnöki tisztét is betöltötte.

1893-ban, miután Wekerle felszólította az egyházpolitikai törvényjavaslatok ellenzőit, hogy lépjenek ki a Szabadelvű Pártból, ő mint a katolikus státus igazgatósági tagja megvált a szabadelvű párttól, a nemzeti párthoz csatlakozott, és lemondott állásáról. Visszavonult a magánéletbe, és a későbbiekben kadicsfalvi birtokán gazdálkodott.

Az újak közül sem volt azonban minden főispánnak közigazgatási tapasztalata, néhányuk képviselőből lett főispán. Bethlen Pál gróf (Bethlen, 1851. jan. 25. – Kolozsvár, 1935. márc. 19.) apja is főispán volt. A zürichi egyetemen végzett, beutazta Nyugat-Európát, majd 5 évig huszárhadnagy volt. Utána hazatért, és bethleni birtokán gazdálkodott. Tagja volt Szolnok-Doboka megye közigazgatási bizottságának, de megyei hivatalt nem vállalt. 1891-ben nem saját megyéje, hanem Bánffy Dezső utódjául Beszterce-Naszód megye élére nevezték ki. 1904-ben Beszterce-Naszód megye megtartása mellett Szolnok-Doboka vármegye főispánjává is kinevezték, de következő évben mindkét funkciójáról lemondott. Összesen tehát 14 évig volt főispán. 1910-ben a bethleni kerületben (Szolnok-Doboka megye) képviselőnek választották.

Idősebb Bornemisza Károly báró (Abafája, Torda m., 1840. nov. 26.–1912?) a berlini egyetemen végzett tanulmányai után hazatérve 1862-ben megnősült, Doboka megyében telepedett le, ahol birtokai egy része feküdt, és ahol részt vett a megyei mozgalmakban. A balközép párt híve volt, majd a fúzió után csatlakozott a Szabadelvű Párthoz. Tagja volt a Szolnok-Doboka megyei közigazgatási bizottságnak. A főrendiház újjászervezése után választott tagként főrend maradt. Emellett azonban 1887-ben a magyarláposi kerületben (Szolnok-Doboka megye) képviselővé választották. 1890 februárjában nevezték ki Szolnok-Doboka megye élére Bánffy Dezső lemondása nyomán. 1902 áprilisában 62 évesen mondott le, tehát 12 évig volt főispán. Utána nem vállalt politikai, csak közéleti szerepet: az erdélyi katolikus státusgyűlés tagja, a zsibó–nagybányai vasút igazgatóságának alelnöke volt. Drámaírással, fordítással is próbálkozott.

Maurer Mihály (Ürmös, Felsőfehér m., 1847–?) kalandos ifjúság után, amelyben beutazta a fél világot, telepedett le Felsőfehér megyei birtokán, később a megyei életbe is bekapcsolódott, de hivatalt nem vállalt. 1887-ben lépett fel először képviselőválasztáson, és a Brassó megyei hermányi kerületből szabadelvű programmal jutott be a parlamentbe. Akárcsak Bornemisza, ő sem sok időt töltött az országházban, első képviselősége idején, 1890 májusában nevezték ki Bethlen András helyére Brassó megye élére. Ennek következtében mandátumáról is lemondott. Maurer tíz évig állt a megye élén, 1900-ban egészségi okok miatt mondott le. További sorsáról semmit sem tudunk.

Bausznern Guidó (Komárom, 1839–1917) fiatalkorában dzsidástiszt volt, majd miután elvégezte a nagyszebeni jogakadémiát, újságíró lett, illetve a politikával foglalkozott. A kiegyezés után, a honvédség szervezésekor mint lovastiszt reaktiváltatta magát. Mivel a francia–porosz háború kitörésekor nyíltan Németország mellett szállt síkra, a további összeütközések kikerülése végett kilépett a honvédségből. Ezután rögtön (1872 februárjában) Kőhalomszékben képviselőnek választották. A továbbiakban folyamatosan tagja volt a képviselőháznak: 1875-ben Medgyesszék, majd 1878-ban, 1881-ben, 1884-ben és 1887-ben Nagyküküllő vármegye szentágotai kerülete küldte a parlamentbe. Utóbbi mandátumáról 1891 júniusában mondott le főispánná való kinevezése nyomán. Kezdetben a Deák-párthoz csatlakozott, majd a fúzió után a Szabadelvű Párt híve lett. 1879-től a delegáció tagjaként szorgalmazta a Németországgal való szövetséget. 1880-ban a delegációban a két állam közti gazdasági unió mellett szólalt fel. Ez ügyben Bismarckkal is levelezett. 1890-ben írásban is kifejtette ez irányú véleményét (Deutschland und Oesterreich-Ungarn). Bausznern ugyan nem tagadta meg német identitását, de sokatmondó Somogyi Zsigmond jellemzése: „Mint az erdélyi szászok közt a magyar állameszme és a magyar nemzeti érdekek leghatározottabb s legbuzgóbb híve és védője tűnt fel a Házban, aki felé nagy reménnyel tekintett a kormány bizalma.”²⁵ Az EMKE-nek is alapító tagja, a Fogaras megyei választmány elnöke volt. A kormánynak jól jött, hogy olyan „nemzetiségit” nevezhetett ki, aki feltétlen lojalitást tanúsít. Bausznernt azonban nem valamelyik szász megye élére nevezték ki, hanem a román többségű Fogarasba, ahol 16 évig volt főispán. 1907-ben 68 évesen nyugdíjazták, utána családja körében Fogarason, majd Nagyszebenben élt.

Szentkereszty György báró (Hosszúaszó, Kisküküllő vm., 1840. okt. 23. – uo. 1932. jún. 17.) fiatalkorában, az 1850-es években dzsidáshadnagy volt, majd lemondott, és birtokán, Hosszúaszón gazdálkodott. A kiegyezés után belépett a honvédségbe: 1870-ben a kolozsvári huszárszázadnál főhadnagy, 1873-tól százados, míg 1878-ban egy baleset miatt lemondott. Közben részt vett a megyei politikai életben, 1866-ban Küküllő megye tiszteletbeli főjegyzője, később törvényhatósági bizottsági tag. 1891. november 28-án nevezték ki Hunyad megye élére, és 7 évig töltötte be a funkciót. Főispánként nagy gondot fordított az iskolákra – „mint a hazafiság és magyar állameszme fő terjesztőire” –, számos állami és községi iskola nyílt meg főispánsága alatt. 1898-ban lemondott a főispáni székről, de a közigazgatási bizottság tagja maradt. 1898 októberében a Krassó-Szörény megye főispánjává kinevezett Pogány Károly – Pogány György egykori főispán fia – helyébe a vajdahunyadi kerületben választották meg szabadelvű programmal. 1901-ben ugyanitt, 1905-ben pedig a dévai kerületben lett képviselő.

Míg korábban a főispánok túlnyomó többsége kötődött a megyéhez, ahová kinevezték, most ez egyre kevésbé volt szempont, bár a többségre továbbra is jellemző. Volt néhány a megyéjéhez erősen kötődő főispán, mint például Mikó Bálint Csíkban: születése, családja, birtoka odafűzte, ráadásul még apja is a törvényhatóság főtisztje volt egykor; Török Albert Udvarhely megyei és Bethlen Géza Torda-Aranyos megyei főispán, akiknek szintén mind birtoka, mind családja, mind addigi működése a megyéhez fűződött. De kis megszorítással ide sorolhatjuk Gustav Thälmann Szeben megyei, Bánffy Zoltán Maros-Torda és Bornemisza Károly Szolnok-Doboka megyei főispánokat is. A másik végletet a megyéjükhöz egyáltalán nem vagy csak kismértékben kötődő főtisztek jelentik, mint Apor Gábor, Bausznern Guidó, Maurer Mihály, Szentkereszty György és Horváth Mihály. Ezeket általában a túlnyomóan szász vagy román megyék élére állították. Nehezebb a besorolása annak a három főispánnak, akik két-két megye élén álltak. Bethlen Pál előbb Beszterce-Naszódban volt főispán, ahová nem sok szál fűzte, és csak később került Szolnok-Doboka megye élére, ahol viszont a birtokai voltak, és amelynek politikai életében korábban részt vett. Ugyanez a helyzet Kemény Kálmánnal, aki Alsófehér megye után került Maros-Tordába, ahol birtokai feküdtek, a megyei élet egyik meghatározó személyisége volt, és ahol korábban apja volt a főispán (Torda megyében). Sándor Jánost is jóval erősebb szálak fűzték második megyéjéhez, Maros-Tordához: ott született és nevelkedett, és ott kezdte hivatali karrierjét, valamint birtoka egy része is ott terült el. Igaz, hogy volt birtoka Kisküküllő megyében is, a legnagyobb birtoktest pedig egy harmadik megyében, Torda-Aranyosban. Béldi Ákos Kolozs megyei főispán besorolása sem egyszerű. Birtokai ugyan nem voltak Kolozs megyében, de Kolozsvárhoz sok szál kötötte. Az erdélyi arisztokraták jelentős részéhez hasonlóan ő is részben itt nevelkedett, illetve az év egy részében korábban is itt lakott.

Bár egyes főispánoknak tényleg nem sok közük volt az illető megyéhez, de a többség ilyen-olyan módon kötődött a törvényhatósághoz, és mindnyájan erdélyiek voltak, tehát nem teljesen idegenek egy szomszédos törvényhatóságban sem, mint pl. Apor vagy Bethlen Pál Besztercéhez nagyon közeli földbirtoka révén.

A 20 elemzett főispán vagyoni helyzete igencsak eltérő. Ami birtokaik nagyságát illeti, három csoportra oszthatjuk a főispánokat. Van néhány, akinek egyáltalán nem volt földbirtoka (Thälmann, Török Albert), vagy csak teljesen jelentéktelen nagyságú: Mikó Bálintnak Csíkzsögödön, a családi kúria mellett volt 200 holdja, Horváth Mihálynak Vajdaszentiványban 280 holdja, Bausznern Guidó Hunyad megyében vásárolt 160 holdat.

A következő csoport – az egy-két ezer holdas birtokosok (a felső határ 3000 hold) – a főispánok többségét foglalta magában. Ennek alsó határán helyezkedett el Maurer Mihály, aki Maros-Torda és Torda-Aranyos megyében birtokolt összesen 900 holdat, de részben másokkal közösen. Szentkereszty Györgynek szintén két megyében – Kisküküllő és Hunyad vármegyében – volt mintegy 1100 holdja, de apjáéval együtt mintegy 2400 holdra rúgott a birtoka. Sándor Jánosnak három megyére terjedt ki mintegy 1800 holdja, amelyet mintaszerűen kezelt: Torda-Aranyos, Maros-Torda és Kisküküllő megyére. Mezőkapusi birtokán létrehozta az Első Erdélyi Nádszövőgyárat. Bethlen Géza Torda-Aranyos megyében rendelkezett 1850 holddal, Apor Gábor pedig Háromszéken 2300 holddal. Bethlen Pálnak Szilágy és Szolnok-Doboka megyében volt 3000 holdja. A középső és felső kategória között helyezkedett el Béldi Ákos, akinek majdnem 5000 holdas birtoka Háromszéken és Torda-Aranyos megyében feküdt.

Három főispán tartozott a felső kategóriába. Bornemisza Károly Szilágy, Szolnok-Doboka és Kolozs megyében mintegy 9 ezer hold tulajdonosa. Kemény Kálmánnak körülbelül 20 ezer holdja volt, ebből Szilágy megyében 1100 hold, de nagy része erdőbirtok Maros-Torda megyében. Bánffy Zoltánnak 11 ezer holdja Szilágy, Alsófehér, Kolozs és Maros-Torda megyében, illetve a családnak Bánffyhunyad mellett a havasokban mintegy 35 ezer holdnyi osztatlan erdőbirtoka volt. Nem véletlenül egyikük sem viselt korábban megyei tisztséget, egyenesen főispánná nevezték ki őket: ez „kijárt” nekik rangjuk és vagyonuk alapján.

 

Az előbbiek alapján nem meglepő, hogy az erdélyi főispáni kart át- meg átszőtték a rokonsági kötelékek. Korszakunkból szép példája a kiterjedt és egymással összefonódó családi hálózatoknak a Bethlen Pált és Sándor Jánost, illetve Bethlen Gézát, Kemény Kálmánt, Bánffy Dezsőt, Bethlen Gábort, Bánffy Zoltánt és Béldi Ákost összefűző sógorsági kötelék.

Bethlen Pál Erdély egyik legkiterjedtebb arisztokrata családjából, a gróf Bethlen családból származott, akárcsak Bethlen Gábor. A „klán” kiterjedését mutatja, hogy Bethlen Pál mindkét szülője Bethlen, apja Pál, anyja Mária, akinek úgyszintén anyja is Bethlen lány, Bethlen Karolina. Jóval idősebb nővére, az apja első házasságából született Paulina férje, Esterházy Kálmán korábban Kolozs megyei főispán volt. Másik nővére, Vilma Kállay Béni későbbi közös pénzügyminiszter felesége lett. Fiukat, Kállay Ubult később Csík megye főispánjává nevezték ki. Egy évvel fiatalabb öccse, Ödön később Kolozs megye főispánja. Legfiatalabb öccse, Bálint 1906–1910 között Torda-Aranyos megye főispánja. Első felesége, Rhédey Gabriella grófnő halála után 1885-ben elvette Tisza Jolánt, és ezzel beházasodott a miniszterelnök, Tisza Kálmán családjába. Jolán apja, Tisza László ugyanis Tisza Kálmán bátyja volt. A képviselő Tisza László négy lánya közül a másik háromnak a férjei: Tisza István, a későbbi miniszterelnök, Zeyk Károly államtitkár és később Alsó-Fehér megye főispánja és Sándor János, Kisküküllő megyei főispán. Az özvegy Tisza Lászlóné 1904 februárjában Bethlen Páléknál halt meg Besztercén. Tisza István, aki ekkor már miniszterelnök, a delegáció tárgyalását félbeszakítva utazott beteg anyósa látogatására. Bethlen Pált több családi tragédia is érte: első felesége halála után lánya is meghalt. Egyik fia az első világháborúban főhadnagyként esett el 1916-ban. A másik, László jogot végzett, és képviselő volt.

Bethlen Pál sógora, Sándor János nem volt ugyan arisztokrata, de szülei, Sándor János ítélőtáblai bíró és Lázár Emília kiváló nevelést adtak neki ahhoz, hogy tehetségét is kamatoztatva szép karriert fusson be. A Sándorok amúgy primorok voltak, és a 16. század közepétől Csíkszékben különböző széki tisztségeket töltöttek be. A család egyik tagja hamisította a hírhedt Csíki székely krónikát. A kilenc testvér közül neki ívelt legmagasabbra a karrierje. Egyik bátyja törvényszéki bíró, másik alügyész lett. Tisza Annával való házassága révén bekerült a fent ismertetett rokoni hálóba. Tisza Istvánnak nemcsak sógora, hanem jó barátja is volt.

A másik főispán, Bethlen Géza a család másik ágából származott. Szülei Bethlen János gróf és Teleki Zsófia grófnő voltak. Testvérének, Sándornak azonos nevű fia később Torda-Aranyos megye főispánja lett. 1862-ben feleségül vette káli Nagy Bertát, Nagy Elek guberniumi tanácsos leányát; Nagy Elek 1869–1872 között az erdélyi királyi biztos után a második legmagasabb rangú hivatalnok Erdélyben. Bethlen Géza fia, Balázs szintén főispán lett, Zsófia lányának férje, Kemény Ákos pedig Kisküküllő vármegye főispánja.

Bánffy Dezső Bánffy Dániel báróDoboka megyei főispán és lécfalvi Gyárfás Anna fiaként született. 1865-ben elvette feleségül Kemény Máriát, gróf Kemény György Torda, később Torda-Aranyos megyei főispán és gróf Bethlen Mária leányát. Később, első felesége halála után 1893-ban rangján alul nősült újra, Máthé Ilonát, egy húsz évvel fiatalabb tanítónőt vett feleségül, akitől egy lánya született. Első házasságából született idősebb fia, Kázmér országgyűlési képviselő és később Alsófehér vármegye főispánja, ennek fia, Dániel képviselő, majd földművelésügyi miniszter. Másik fia, Ferenc csak a főrendiház tagja volt, nem politizált. Szintén első házasságából született lányának, Alice-nak a férje, br. Feilitzsch Berthold Bihar és Békés megyék főispánja volt.

Kemény Kálmán apja Kemény György báró Torda megyei főispán, anyja Bethlen Mária grófnő volt. Húga, Mária Bánffy Dezső főispánnak, későbbi miniszterelnöknek volt az első felesége. Egyik öccse, Endre országgyűlési képviselő, a másik, Simon, Alsófehér megye főispánja lett. Felesége Bánffy Polyxena, Bánffy Zoltán főispán testvére volt. A házaspár gyermektelen maradt.

Kemény Kálmán sógorának, Bánffy Zoltánnak apja Bánffy János báró, egykor Küküllő megyei főispán, anyja Wesselényi Jozefa bárónő. Nővére, Polyxena Kemény Kálmán főispán felesége volt. Másik nővérének, Rachelnek férje Wass Béla gróf Szolnok-Doboka megye főispánja. Első felesége, Bethlen Aurélia grófnő Bethlen Gábor főispán testvére. Bethlen Gáborhoz különben nemcsak sógorság, hanem gyermekkoruk óta tartó barátság is fűzte. Felesége legkisebb húga, Emma Béldi Ákos Kolozs megyei főispán felesége, második felesége, Teleki Erzsébet grófnő Teleki Samu híres Afrika-utazó és képviselő testvére volt. Ennek húga Zeyk Józsefhez, Zeyk Károly főispán unokaöccséhez ment férjhez. Bánffy Zoltán öt gyermeke közül (3 fiú és 2 lány) közéleti pályát csak a legkisebb, Zoltán futott be, aki követségi tanácsos lett Berlinben, és Odeschalchi Annát, Odeschalchi Livius herceg és Zeyk Ilona (az előbb említett Zeyk József testvére) lányát vette feleségül. Ilona lányának a fia Wass Albert, a sokat vitatott író.

Bánffy Zoltánnak volt a sógora Béldi Ákos, akinekapja, Béldi Ferenc gróf Kolozs megye, majd a kiegyezés után Küküllő megye főispánja. Anyja, Daniel Zsófia, Daniel Gábor testvére. Unokatestvére, Berta (apja testvérének, Gyulának és Brukenthal Berta bárónőnek a lánya) Bethlen Bálint főispán (Bethlen Pál és Ödön főispánok testvére) felesége lett. 1871-ben vette el Bethlen Emma grófnőt, Bethlen Gábor főispán testvérét. Ezáltal vele és Bánffy Zoltánnal is sógorságba került. Egy fia és négy lánya született.

Bethlen Gábor szülei Bethlen Pál gróf, kúriai bíró és Bethlen Klára grófnő. Apjának unokatestvére volt az azonos nevű Bethlen Pál, Belsőszolnok megye főispánja. Anyjának távolabbi rokona a későbbi főispán és miniszter, Bethlen András. Húgai közül az egyik, Aurélia Bánffy Zoltán főispán felesége lett, a másik, Emma Béldi Ákos főispáné. Bethlen agglegény maradt, így kapcsolati tőkéjét nem tudta továbbörökíteni.

A katolikus arisztokrata családok főleg egymás között házasodtak, és szerényebb „közéleti hálózatot” építettek ki, bár az előbb említett Béldi Ákos is katolikus születésű. A felekezet, bár fontos tényező volt, mégsem képezett áthághatatlan akadályt a házasságok esetében; a katolikus és református családok több szálon is rokoni kapcsolatban álltak egymással.

Szentkereszty György szülei Szentkereszty István báró és Daniel Anna, Daniel Elek, Felsőfehér megyei főispán lánya. Apai nagyapja huszárkapitány volt, nagyanyja, Nemes Druzsiana grófnő Nemes György tábornok lánya. Mivel a tábornok felesége ürmösi Maurer lány volt, szegről-végről ezzel a családdal is rokonságban álltak. Györgynek hét testvére született, de közülük csak két lány ment férjhez, és egy öccse nősült meg. Egyik húgának, Stefániának a neve a mai napig ismert Háromszéken. Ő sem ment férjhez, alapítványi hölgyként jótékonyságáról lett nevezetes, többek között a kézdivásárhelyi leányárvaház alapítása fűződik nevéhez. Öccse, Zsigmond (1850–1921) a nagyváradi királyi tábla elnöke és az Erdélyi Római Katolikus Státus alelnöke. Felesége, Sándor Erzsébet Sándor János főispán testvére volt, így az ő révén Szentkereszty György is bekapcsolódott a fent vázolt kiterjedt rokoni hálóba. Unokatestvére, Szentkereszty Béla (apja Zsigmond nevű öccsének fia) Háromszék vármegye főispánja. Feleségétől, Kornis Klementina grófnőtől három gyermeke született: két lány és egy fiú, István, aki huszárőrnagy lett.

Apor Gábor báró a háromszéki Apor családból származott. A bárói rangot 1713-ban kapta a katolikusnak megmaradt család. A kincstartó Apor István a 18. század elejének leggazdagabb főura volt Erdélyben, de gyermektelenül halt meg. A család a vagyonnak csak kis részét tudta megtartani. Gábor egyik őse az író Apor Péter. Apja, Apor Sándor az udvari kancelláriánál működött, majd az ötvenes években Sopronban volt főtörvényszéki tanácsos, anyja a rigai származású Stresow Sarolta. Apor Gábor vármegyei főjegyzőként vette feleségül a nála 12 évvel fiatalabb Pálffy Fidélia grófnőt, Pálffy Sándor nyugalmazott huszár ezredes, az állami ménesuradalom vezetőjének lányát, és a Pálffy rokonság révén rokoni kapcsolatba került a Monarchia nagyon sok arisztokrata családjával. Kilenc gyermekük közül öt érte meg a felnőttkort. Azonos nevű fia diplomata, vatikáni követ lett, Vilmost pappá szentelték, és győri püspökként 1945-ben vértanúhalált halt.

A Bornemisza család hasonlóan szerezte bárói címét, mint az Aporok. A tehetséges – és nem utolsósorban katolikus – alkancellár, Kászoni János 1717-ben a bárói címmel együtt nevét is megváltoztatta. Idősebb Bornemisza Károly szülei Bornemisza Pál báró és Mikes Klára grófnő. Két nővére közül az egyik Huszár Károly báró országgyűlési képviselőhöz ment férjhez. Károlynak feleségétől, Mikes Etelka grófnőtől két fia és egy lánya született. Nagyobbik fia, Károly 1890-ben átvette tőle a magyarláposi kerület (Szolnok-Doboka megye) mandátumát, de csak rövid ideig volt képviselő. Kisebbik fiát, Elemért kétszer – 1905-ben és 1910-ben – is megválasztották a szilágycsehi (Szilágy megye) kerületben. Eszter lányának férje, Barcsay Tamás ugyancsak bejutott egyszer (1906-ban) a képviselőházba a dési (Szolnok-Doboka megye) kerületből.

Ugyancsak viszonylag szerényebb kapcsolatokkal rendelkezett Maurer Mihály. A Maurerek Szepes vármegyei polgárcsaládból származtak, azonban már a 17. század elején Erdélybe költöztek. Az azonos nevű ős, Maurer Mihály Bethlen Gábor, majd I. Rákóczi György portai követe volt, és szolgálataiért Ürmöst kapta adományul, ahonnan a család nemesi előneve is származik. A Maurerek összeházasodtak a Suky, Bánffy, Geréb, Petki, Ugron, Nemes, Thoroczkai, Toldy, Kálnoky és más előkelő családokkal. Főispánunk szülei Maurer Mihály Felsőfehér vármegyei főbíró és Kálnoky Júlia grófnő. Apját kisgyerek korában elvesztette, anyja újra férjhez ment Haller Lajos grófhoz, aki nevelőapja lett. Bátyja, Viktor 1867 után rövid ideig Felsőfehér vármegye alispánja, de konfliktusba keveredett Haller Ferenc főispánnal, és rövidesen lemondott. Anyai ágon nagybátyja Kálnoky Dénes, 1875-ig Háromszék vármegye főkirálybírája. Akárcsak nagybátyja, ő sem alapított családot. Anyjának első unokatestvére, az azonos nevű Kálnoky Júlia Sándor Mihályhoz ment feleségül (ennek családjából származott később Sándor László főispán). Lányuk, Anna Mikó Antal Csík megyei főispán felesége és Mikó Bálint főispán anyja.

Ennél is szerényebb körre terjed ki az egyszerű köznemes származású főtisztek családi kapcsolata. Mikó Bálintnak ugyan apja, Mikó Antal is főkirálybíró volt, de ő agglegény maradt, így házasság révén nem szerzett újabb kapcsolatokat. Ráadásul apja egy viszonylag szerény székely hivatalnokcsaládból származott, s így összeköttetései legfennebb a szék határáig terjedtek. Anyja, Sándor Anna csíkszentdomokosi Sándor Mihály és Kálnoky Júlia grófnő lánya. Sándor Mihály testvérének, Jánosnak az unokája, Sándor László később szintén főispán lett. Anyja Maurer Mihály főispán második unokatestvére. Szintén családi összeköttetésbe kerültek a báró Rudnyánszky családdal is, mert Bálint halála után a zsögödi udvarházat unokaöccse, Rudnyánszky Sándor örökölte. (Rudnyánszky Sándor anyai nagyanyja, Mikó Berta valószínűleg Mikó Bálint testvére volt.)

Horváth Mihály szülei Horváth Károly orbaiszéki királybíró és uzoni Béldi Jozefa. Anyja unokatestvérének fiát, Béldi Lászlót később szintén főispánná nevezték ki. Bátyját, Károlyt 1854-ben a Makk-féle összeesküvésben való részvételéért kivégezték. A család emelkedését jelzi öccseinek házassága: László, aki tanfelügyelő lett, Rauber Róza bárónőt vette el, akinek nővére Daniel Gábor Udvarhely megyei főispán felesége volt. Másik öccse, Gyula, aki képviselő és képviselőházi alelnök volt, Splényi Berta bárónőt vette feleségül. Ennek anyja, Kemény Katalin bárónő első unokatestvére volt Kemény Györgynek, korábban Torda megye főispánjának. Az ő felesége csak kisnemesi származású, a csíktaplócai Lázár Antónia, akitől három gyermeke született.

Török Albert régi udvarhelyi nemesi családból származott. A kadicsfalvi Törökök Bethlen Gábortól kapták az armálist. Szülei Török Ferenc, 1848 előtt dulló, 1849-ben széki pénztárnok és lécfalvi Gyárfás Zsuzsanna. Felesége Zeyk Lenke, Zeyk László honvéd százados, később Kisküküllő megye árvaszéki elnökének lánya 1889-ben meghalt, így négy gyermekkel özvegyen maradt. Felesége révén nagyon távoli rokonságban állt Zeyk Károllyal, aki a Zeykek katolikus ágából származott. Egyik fia jogász lett, egy másik főhadnagy.

Pótsa József a hatolykai Pótsa (Pócsa) családból származott, amelynek tagjai különböző széki tisztségeket töltöttek be az előző évszázadokban. A rendelkezésre álló családfa nagyon megbízhatatlan, csak annyi mondható el, hogy többszörösen összeházasodtak a Székelyföldre beszármazott báró Rauber családdal. A család Felsőfehér vármegyében viselt hivatalt, ahol birtokaik is voltak, egyik tagja a 19. század első felében alispán. Apja, Pótsa Pál a Királyi Táblán volt ülnök, ítélőmester, anyja csíkszentmártoni Szabó Karolina. Feleségül a rokon Pótsa Máriát vette.

Bausznern Guidónak, bár nemesi származású volt, nem voltak ilyen családi kapcsolatai. Apja, József Komáromban volt százados, majd ezredesként vonult nyugalomba. Fia, ifj. Bausznern Guidó 1892-ben szintén képviselő lett a szentágotai kerületben (Nagyküküllő), tehát apja mintegy „ráhagyta” mandátumát, miután főispáni kinevezése után lemondott. Thälmann apja Andreas Thälmann szászsebesi királybíró volt. Családjáról más adatunk nincs.

 

Az apák után most megjelent a fiúk nemzedéke – sokszor a szó szoros értelmében is, hiszen az 1890–91-ben vizsgált főispánok közül többen a kiegyezés nemzedékének fiai (Mikó Bálint, Béldi Ákos, Kemény Kálmán), de olyan is akad, akinek nagybátyja volt korábban főtiszt (Maurer Mihály, Bánffy Zoltán). Az apák nemzedékének utolsó tagjai ekkor vonultak vissza (Pogány György, Daniel Gábor), és adták át helyüket a fiatalabbaknak. Ez azonban nem jelentett látványos fiatalodást. Az átlagéletkor viszonylag magas maradt (51 és fél év), de a frissen kinevezetteké is közel 47 év.

Első pillantásra az 1890–1891-es év látványos változást hozott: a főispánoknak csak mintegy harmada maradt a helyén, és időközben is nagy volt a fluktuáció. A politika felszínes viharai éreztették hatásukat a főispánok leköszönésében, illetve kinevezésében, de ha alaposabban megvizsgáljuk a helyzetet, akkor azt látjuk, hogy tulajdonképpen alig változott valami. Az emberek kicserélődtek, de ugyanaz a társadalmi réteg maradt hatalmon, mint korábban, sőt most még jobban nőtt az arisztokraták aránya. Nem is rétegről, hanem már-már egy összefonódott „klánról” van szó, ezt mutatják a szoros rokonsági kötelékek is. Sokatmondó, hogy Bethlen Pál és Sándor János Tisza István sógorai voltak, Bethlen Gézát, Kemény Kálmánt, Bánffy Dezsőt, Bethlen Gábort, Bánffy Zoltánt és Béldi Ákost szintén sógorsági kötelék fűzte össze, és akkor most nem említjük a fiakat, apósokat, testvéreket és unokatestvéreket. Egy jelentős része a főispánoknak – a fent említett rétegből – továbbra is a születés jogán került a vezetői székbe, legfeljebb képviselők voltak korábban, de az sem ritka, hogy teljesen „civilként” kapják a kinevezést. Találunk viszont olyanokat is – és nemcsak a vagyontalan köznemesek közül –, akik „készültek” a főispánságra: Apor Gábor vagy Sándor János korábban különböző vármegyei hivatalokat töltött be. Az arisztokrata főispánok esetében is azonban egyre inkább követelmény lett az egyetemi végzettség. Legtöbben persze jogot végeztek, de találunk köztük theresianumi növendéket, és volt, aki műegyetemi tanulmányok után lett főispán. Újdonság viszont a katonák nagy aránya, korábban többen is aktív katonatiszte, és még többen az önkéntesi év után tartalékos huszártisztek. Az előző évtized magyar kizárólagosságát most ismét színesítette két német: Bausznern Guidó és Gustav Thälmann. Utóbbi több szempontból is kilóg a sorból: polgári származású, és hosszú alispáni működés után nevezték ki főispánná. A bevált embereket jó néhányszor helyezték át más megyébe, így sok esetben nem sok kötődésük volt az illető – főleg szászok és románok által lakott – „problémás” megyékhez. Arra azonban továbbra is ügyeltek, hogy minden esetben erdélyiek legyenek az itteni törvényhatóságok első emberei.