A következtetés valóban sokatmondó: a demokrácia egyszerre elvetemült, saját önfenntartásában hatékony és – mint kiderül – számottevő belső javulásra képtelen. A szöveg így a vele rokonszenvező elit olvasó számára elkerülhetetlenül a fennálló demokratikus politeia megdöntésére irányuló forradalmi cselekvés kívánatosságát sugallja. Csak a demokráciát eltörlő forradalom által valósítható meg egy „jobb politeia” (az oligarchia valamilyen fajtája). Pszeudo-Xenophón ezen a ponton a démosz és az elit közötti polgárháború kérdésére tér ki, figyelmét azonban előbb a demokratikus állam külpolitikája és nem egy athéni ellenforradalom előidézési módja köti le. Rámutat, hogy az athéni démosz erkölcstelenül jár el (a saját maga jóra vonatkozó perspektívájából), és mégis, mint mindig, hatékonyan cselekszik az alacsonyabb osztályokat támogatva Athén birodalmi alattvalói esetében, méghozzá „tudatosan, mert ha a jobbak (tusz beltiusz) mellett foglalna állást, akkor azokat támogatná, akik nem ugyanazon a véleményen vannak, mint ő maga” (III. 10.). Valóban, amint egy történelmi kitérőben rámutat, mindahányszor az elitet támogatták valamely alárendelt államban, „az sosem ütött ki jól” az athéniak számára (III. 11.).

 

Az athéni démoszról ismét az derül ki, hogy osztályérdekeit helyesen azonosítja, és eszerint cselekszik; sőt az olvasó ráébred arra is, hogy az önérdekű cselekvés népi hajlamát a veleszületett önzés mellett elitcsoportok iránti jóindulata felsülésének történelmi tapasztalata gerjeszti. Az ésszerűen önző démosz odahaza szándékosan nem kompromittálhatja politikai hatalom feletti monopóliumát, idegenben pedig ellenségesen fog viseltetni az oligarchiákkal szemben. Ez az érvelés azt sugallja, hogy Athén sikeresen agresszív birodalmi hatalmával összhangban egyre inkább elbizonytalanítja az oligarchia helyzetét a teljes görög világban. Emiatt az idegenben élés aligha ésszerű mint hosszú távú stratégia az athéni arisztokrata számára, s mint kiderül, neki az összes többi görög oligarchával közös érdeke tenni valamit az athéni demokrácia ellen. Ha alapvető javításokat eszközölni a politeián lehetetlen is, amíg a demokrácia érvényben van, egy ésszerűen önző görög elit indokoltan dönthet amellett, hogy erőit az athéni demokrácia megszüntetésére összpontosítja. De milyenek volnának a gyökeres forradalmi változás előidézésének esélyei Athénban?

 

E lehetőségre a szöveg utolsó bekezdése meglehetősen szűkszavúan utal. A paragrafus in medias res kezdete: „Azt vethetné közbe valaki, hogy talán nem is fosztottak meg senkit igazságtalanul polgárjogaitól Athénban.” (III. 12.) Melyik az az érv, melyet a kijelentés hipotetikusan ellensúlyoz? A megcélzott kontextus Pszeudo-Xenophón eredeti közönsége számára minden bizonnyal világos lehetett. A kései 5. századi görög poliszban a polgári viszály tétjét általában a választójog – vagyis a poliszközösségi tagság – képezi; így a politeiát megváltoztató forradalmi cselekvés végeredményben a polgári testület összetételét módosítja.15 Emiatt a forradalmi mozgalmak legvalószínűbb támogatói a jogfosztottak – és különösen azok az osztályok, amelyek kollektív jogfosztottságukat igazságtalannak tekintik. Pszeudo-Xenophón képzelt beszélgetőtársának azt válaszolja, hogy bár néhány embert az athéniak tényleg jogtalanul fosztottak meg polgárjogaitól – vagyis kizárták őket a polgári közösségből – egyes hivatali kihágásokért, az ő számuk alacsony, „csakhogy nem kevés olyan emberre (oligoi) van szükség, aki az athéni demokrácia ellen tör”. Egy sikeres forradalom sok (polloi) olyan embert igényel, aki igazságtalan jogfosztottsága miatt a rendszerváltoztatást támogatni fogja. Az értekezésnek ezen a pontján válik igazán kifizetődővé a szerző hajlama, hogy a démoszt a hoi polloi szinonimájaként használja. Ha a démosz mint sokaság hatalmon van, lehetetlen, hogy a „sokaság” jogfosztott legyen, úgyhogy az érv eredeti (szociológiai) premisszái alapján a forradalom is lehetetlen. Pszeudo-Xenophón levonja a tanulságot: hogyan is gondolhatná valaki, hogy Athénban, ahol a démosz tagjai látják el a hivatalokat, valaha is jogfosztottá válhatnék a „sokaság” (hoi polloi)? Márpedig „ezeket fontolóra véve nem kell azt gondolni, hogy a polgárjogaiktól megfosztottaktól kell valamit félni Athénban” (III. 13.).

 

Ezekkel a szavakkal zárul a szöveg. Az athéni állam előkelő szerzője immár felvilágosult előkelő olvasója fejét beleveri egy falba, majd faképnél hagyja. Miután kioktatták osztályérdekéről, mely a demokrácia megdöntését is magában foglalja, most azt hozzák az olvasó tudomására, hogy a demokráciát se lényegileg megreformálni, se politikai forradalom által megdönteni nem lehet. Pszeudo-Xenophón szövege mélyen aporetikus. Az athéni politeia kollektív felelőtlenségre és szociológiai önérdekkövetésre épülő leírása (első látásra) kielégítő elitista magyarázatot nyújt a polisz szemmel látható sikereire. Csakhogy a szöveg végül passzivitásra szólítja fel képzeletbeli elit olvasóját. A tények ezt az olvasót arra vezetik rá, hogy a forradalmi cselekvés, melyet kívánatosnak tüntettek fel előtte, az athéni démosz inkluzív tendenciáinál fogva reménytelen. Zsákutcában lyukadunk ki, s a szöveg itt – nem véletlenül – lezárul.16

 

Ha Pszeudo-Xenophón áll a demokráciáról való kritikai írás hagyománya kezdeteinél, úgy ez a hagyomány egy aporiával indul. Egy olyan olvasó számára, aki megértésre törekszik, de gyakorlati útmutatást is keres, a végkövetkeztetés kizárja azt a fajta politikai cselekvést, mely egyedüli lehetséges válaszként merül fel a demokratikus államrend általa nyújtott leírására és elemzésére. A szerző azt sugallja: a gyakorlati aporia egyenes folyománya a demokrácia arra való képességének, hogy potenciális ellenzékét leszerelje és asszimilálja, illetve elfojtsa lehetséges ellenségeit azáltal, hogy a politika és a kiváltságok saját szabályai szerinti játékába vonja be őket. Az értekezést úgy lehetne összefoglalni, hogy a demokrácia megmagyarázható, megvetendő és legyőzhetetlen. Minél jobban megérted (mint „kívülálló” athéni nemes vagy alattvaló) a demokrata bestiát és viselkedését, annál döbbentebben vagy nagyobb csodálattal fogsz viszonyulni hozzá. Ezért az athéni demokrácia esetében a tudás tehetetlenséget szül.

 

Nem egészen bizonyos továbbá, hogy a szerző valóban olyan hűséges-e az oligarchikus elvekhez, amint azt modern beceneve sugallja. Az Öreg Oligarcha bámulatának ironikus maszkja, mellyel a saját érdekeit oly hatékonyan érvényesítő athéni démoszhoz és az ebből származó romlott politeiához viszonyul, néha félrecsúszik; legalább egy szöveghely olyasmit fejez ki, ami őszinte csodálatnak tűnik nem csupán a démosz ördögi hatékonysága, de politikai gyakorlatai méltányossága iránt is. Az athéni bíráskodási rendszer folytonos restanciái kapcsán Pszeudo-Xenophón előbb a szokásos megvetésének ad hangot ama gonosztevők magas számára hivatkozva, akiknek ügyében viszonylag kevés athéni bíróságnak kell döntést hoznia (III. 6.).

 

 

Kontextusából kiragadva a kisebb esküdtszékek megfeleltetése a jogtalankodás fokozott lehetőségének – és a demokráciára jellemző tömeges esküdtszékek implicit társítása az igazságosabb bíráskodással – könnyedén tűnhetne akár a népi törvényszékek apológiájának is, amely egy meggyőződéses athéni demokrata szájából hangzik el. A benne foglalt érv (amit Arisztotelész később bővebben kifejtett) arra utal, hogy a szélesebb körű demokratikus esküdtszékek képesek az egyes esküdtek (korlátolt) egyéni ítélőerőit összesíteni és elkerülni a (hízelgés vagy megvesztegetés általi) korrumpálódást, úgyhogy ezek a kisebb csoportoknál jóval igazságosabb döntéseket hoznak. Nos, itt egyenesen azzal vádolhatnánk a szerzőt, hogy az „elit hamis tudatának” esik áldozatul, melyet pedig mások esetében bírál.

 

Pszeudo-Xenophón Athéni államát a modern filológusok általában véve stilárisan fogyatékos tekintik. Glen W. Bowerstock korántsem méltánytalanul azt írja róla, hogy „redundáns és sok helyen [...] esetlen. Nem mintha a szerző [...] került volna bármely eleganciát, hanem sokkal inkább járatlannak tűnik ezen a téren. [...] érvsora nem egyenletes, se nem elég világos. [...] Prózája nyers és rút, néha a világosság is távol áll tőle; ismétli magát.”17 De bármilyen esetlen, ez a szöveg mégsem egy ostoba kontár fércműve. Újabb kori elemzői ismételten megállapították, hogy tengeri erő, állami jövedelem, birodalom és demokrácia összetett kapcsolatrendszerének kidomborítása Thuküdidészt idézi.18 Mi több, a demokráciára mint az alacsonyabb rendű, „műveletlen” osztályok önző uralmára való összpontosítás Arisztotelész Politikájának egyik központi érvét előlegezi meg. A demokrácia inkluzív tendenciáinak aporetikus tárgyalása pedig egy olyan kérdéskört és jelentős érveket vetít előre, melyekkel a népuralom későbbi athéni kritikusai is számot vetnek. Ha kurta és tömör jellegétől eltekintünk, nem is annyira érveinek tárgyi tartalma különbözteti meg Pszeudo-Xenophónt utódaitól a politikai ellenvélemény kinyilvánításának tágabb projektjén belül, mintsem az írás szerkezete és stílusa. Bár a „megfelelő” anyaggal dolgozik, képtelennek bizonyul összerakni a dolgot. Az önzésre vonatkozó központi érve jelentős utóélettel bír, és egy azonos című arisztotelészi szöveg is keletkezni fog – Pszeudo-Xenophón Athéni államának még sincsenek igazán nyilvánvaló műfaji utódai a fennmaradt klasszikus irodalomban. Míg „az x (állam) politeiája” eléggé gyakori címe lesz a rövid politikai monográfiáknak,19 az ironikus csodálattal vegyes felháborodás szerzői hangneme egyedi marad, akárcsak a kísérlet, hogy a demokrácia sikerének valódi titkait tömören leírja.