Richard Dawkins Az önző gén (The Selfish Gene) című, 1976-ban megjelent könyvében érdekes világértelmezési metaforát kínál. Arról ír, hogy kultúránk, létezésünk tulajdonképpen olyan egymással kölcsönhatásban álló „kulturális modulokból” tevődik össze, melyek rendelkeznek a gének bizonyos tulajdonságaival, mint pl. az önreplikáció, az egymással való kombinálódás képessége magasabb rendű „szervezetek” létrehozásának érdekében.

 

Azonnal észrevehető, hogy a mára már híressé vált etológus-biológus (akkoriban még) újszerű világértelmezési metaforája jelentéstanilag több mint problematikus. Viszont ha számolunk az új „kulturális szócikk” könyvnyi definíciójában fellelhető összes szemantikai összetevőjével, akkor kijelenthetjük, használható fogalom, annak ellenére, hogy logikailag nem teljesen koherens, és inkább poétikai kategóriába sorolható (megszemélyesítés), mivelhogy túlzottan szóképszerű.

 

Dawkins azon kísérlete, hogy világunkat úgy írja le mint egymással versenyben lévő „kulturális modulok” halmazát (összességét, szerkezetét, rendszerét, kombinációját stb.), sikerrel járt, ugyanis – ha neve nem is vált olyan ismertté, mint Darwiné, akinek még „laikus” körökben is nagy az impaktfaktora –elmélete, a mémelmélet hatalmas karriert futott be kultúránkban. Az ő szóhasználatával élve: a mémelmélet mémje sikerrel reprodukálta magát kiadványok ezreiben, míg a Dawkins nevét hordozó mém kevesebb sikerrel járt, mint a Darwin nevét hordozó...

 

Mint minden (új) világértelmezési kísérlettel, ezzel is csínján kell bánnunk, hiszen a dekonstruktőrök (azt hiszem, itt sznobizmus lenne neveket írni) megtanították nekünk, hogy rendszerek még véletlenszerűen sem jöhetnek létre, és minden analógia tulajdonképpen annak a terméke, hogy a nyelvünk, az interpretatív magatartásunk elégtelen arra, hogy meglássuk éppen az interpretatív hozzáállás által teremtett rend mögött rejlő megfoghatatlanságot. Ahhoz azonban, hogy kezelhetővé tegyük a világunkat, és valami értelmet tulajdonítsunk a Borges által olyan nyomasztónak leírt „bábeli könyvtárunknak”, mindig is szükséges, hogy azon kijelentésen kívül, mely szerint „amúgy sem fogjuk megtudni soha a végső értelmet”, időről időre új világértelmezési sémák szülessenek, amelyek – összhangban vagy ellentétben a kor paradigmáival – segítenek tudatosítani: kultúránk olyan jelenség, amely folyamatosan kéri (újabb, elkerülhetetlen megszemélyesítés!), hogy reflektáljunk megfoghatatlan komplexitására.

 

A mém pedig kitűnően alkalmasnak látszik arra, hogy rendet tudjunk vágni abban a kulturális káoszban, amit a tektonikai mozgásoktól elkezdve a pollenszóródásig meg a kozmikus háttérsugárzásig minden befolyásolt és/vagy teremtett. A hagyományos diskurzuselmélet időben óriási kiterjedésű episztémékkel számol (lásd pl. Duby, Foucault), amelyek áthatnak minden diskurzust, amely velük egy időben születik vagy rájuk reflektál, olyannyira, hogy rajtuk kívül képtelenség beszélni, képtelenség interpretálni. A retorizálásra (és így a logikára) alapozó diskurzuselméletek szerint ezért sem lehetséges az abszolút metadiskurzus megteremtése, ezért sem jönnek létre olyan interpretációk, melyek hatékonyan tudnának nekünk beszámolni arról, hogy mi is van rajtuk kívül.

 

Beláthatjuk, a mémelmélet kitűnően alkalmas arra, hogy az episztémék jelentésösszetevőit rendszerekbe foglalja, és így kezelhetővé tegye azokat. De ha a mémek felől közelítünk a kulturális paradigmák mélyrétegei felé, kijelenthetjük, hogy az episztémék kigondolói is tulajdonképpen mémeket írtak le, csak olyan mémeket, melyek inkább a dinoszauruszoktól megismert életstratégiákat alkalmazzák, és nem a génekét, vagyis hatalmasakra nőnek és lassan mozognak, nem vagy csak keveset változnak létezésük során, így őrizve meg időbeni folytonosságukat. Ha engedelmeskedünk a mémelmélet szóhasználati előírásainak (tulajdonképpen poétikájának), kijelenthetjük, hogy az episztémék a legsikeresebb mémkomplexumok, mert a legtovább „éltek”, míg a többit csak amolyan parazitának, vírus-mémnek tekinthetjük.

 

Mielőtt még túl messzire mennénk az élővilággal való párhuzamkeresésben, leszögezhetjük, hogy a mémelmélet hasznos, mert jó az „értelmezhetőségi hányadosa”, vagyis annyira problematikus és megfoghatatlan, mint az episztémék vagy paradigmák (és egyéb, kisebb-nagyobb világmagyarázási sémák), képes lévén az amúgy diskurzívan hozzáférhetetlen kulturális tényezőket olyan szóképpel illetni, mely problematikusságával értelmezések sokaságát indukálja, ami által a nyelv (a diskurzus) arra kényszerül, hogy a mémek paradigmájára is „rászabja” magát. Tehát az alapötlet felvetése után (a mémkonceptus megjelenése, terjedése után) újabb nagy világértelmezési paradigmával gyarapodott a diskurzus.

 

A metafizika az első világértelmezési paradigma: a mitikus világszemlélet, a transzcendens egész meglétének feltételezése nagyon hosszú ideig maradt érvényben, sőt még azt is állíthatjuk, hogy manapság is „lappang” metafizika még a legegzaktabb tudományokban is (gondoljunk arra, hogy a fizika milyen hatalmas erőbevetéssel keresi a bozonokat, amelyek köré funkcionális mítoszt szőtt a tudományos diskurzus).

 

A mémelméletnek valószínűleg az lenne a fenti eszmefuttatásomra a válasza: „Ezek szerint elképzelhető, hogy a metafizika nevezetű mém nagyon is életképes...” Hagyományosabb diskurzuselméleti szempontból ugyanezt a problémát így fogalmazhatjuk meg: „Elképzelhető, hogy a mém nevű diskurzív képződménynek még nem alakult ki a metafizikához hasonló, tekintélyes retorikai apparátusa, melynek segítségével be lehetne ágyazni a személytelen, nem autonómnak tekintett diskurzusok közé.”

 

Ilyen és ehhez hasonló, árnyaltabb vagy kevésbé árnyalt szofizmákat gyakorlatilag az idők végezetéig vághatnánk a diskurzuselméletek fejéhez (ha génjük van nekik, miért ne lehetne fejük is?), anélkül hogy túllépnénk az olcsó retorikai gyakorlat szintjét. Fölösleges lenne azon vitatkozni, hogy melyik világmagyarázó elmélet képezi le optimálisan (optimálisabban) a világot, mert amíg a világról csak diskurzívan közvetített adataink vannak, addig mind logikai, mind retorikai apparátusunk, mind pedig empíriánk esélytelen arra, hogy eldöntse a vitát. Jelenlegi diskurzív apparátusunk csak arra elég, hogy megvizsgáljuk az egyes világmagyarázó paradigmák belső logikai koherenciáját, érvelésének hatékonyságát, időbeni kiterjedését.

A mémelmélet erre meg visszafeleselhetne ezzel: „No látjátok, a logika nevű mém milyen jól alkalmazkodott a kulturális ökoszisztéma geno- és fenotípusaihoz!”

 

Ironikus válaszunk (még egy megkerülhetetlen retorikai eljárás, ha olyan tényezőkről kényszerülünk beszélni, melyek problematikusak az abszolút logika szempontjából) ez lenne: „Eddig attól féltünk, hogy gépeink fogják magukat, és önállósodnak. Íme, most azzal kell szembesülnünk, hogy kulturális produktumaink mind önállóak, viszont zavaró a tudat, hogy egyszer a mémek észrevehetik: egy szilíciumcsipen sokkal több mém férhet meg békében, mint amennyi elfér az emberek agyában, folyamatos hadiállapotban, környező mémek által folyvást ostromolva… Reméljük, hogy mémjeink csupán túlélni akarnak, és csak ez a túlélési ösztön irányítja őket, mert ha nem, akkor előbb-utóbb gépeinket ellenünk fordítják, hogy az ő vezetékeikben megleljék ama paradicsomi állapotokat, melyeket a kultúra eddigi formái nem tettek lehetővé. Éspedig: minden mém, szinkron egzisztenciában és aktivitásban, örökös aktualitásban, konkurencia nélkül… Elképzelhető az is, hogy a mémek indukálták az információtároló eszközök ilyen hatalmas fejlődését, mert rájöttek arra, hogy a nem információ jellegű mémeket is lehet így »processzálni«, eltárolván és működtetvén azokat a mémeket, amelyek ezen nem információ jellegű mémek környezetében működnek mint azokról információt szolgáltató mémek...”

 

Az a baj, hogy a mémelmélettel olyan diszkurzív keret született, mely képes arra, hogy önmagát magyarázza, önnön eredetét feltárja, és arra is, hogy integrálja a logikát mint inherens objektumot. Azáltal, hogy a logika elveszíti metafunkcióját, megszűnik mindenféle lehetőség arra, hogy okszerűen forduljunk akár a diskurzushoz, akár az általa létezőnek tartott „világhoz”. A diskurzus referencialitási funkciójának érvényessége csak önmagán belül képzelhető el – a „világról”, mint fentebb is jeleztem, csak analógiák és egyéb diskurzusképződmények (pl. szobrok, festmények) révén képes értekezni, bár tudatában van annak is, hogy nincs birtokában az az objektum, amihez a diskurzív analógia „készült” –, és csak így tárgyalható érdemben. Ebből a paradigmából az abszolút logika nem enged kilépni, megszüntetvén a kijelentések igazságát – már ami a kijelentéseken kívülre vonatkozik. A kijelentésünk, diskurzusunk így tulajdonképpen csak „többé-kevésbé retorizált”, „többé-kevésbé paradigmakompatibilis”, „többé-kevésbé paradigmaváltó” (stb.) lehet, semmiképp sem „igaz”, csak „vonatkozó”.

A mémelmélet megvonja a logikától ezt az ellenőrző funkciót, mémmé (mémkomplexummá) minősítvén azt, és így külső kontrollból amolyan „szervezeti” ellenőrzővé minősíti, megfosztván az abszolút diskurzus feletti (diskurzív viselkedés feletti) hatalomtól. A logika azáltal, hogy immár nem ellenőrizhet alanyi jogon minden kijelentést, hanem csak azokat, melyeket az evolúció, a kulturális véletlen, a kozmikus háttérsugárzás lehetővé tesz, nem tud teljességként megnyilvánulni, és ezáltal az összes mémtől megvonatik az a lehetőség, hogy a rajta kívülire vonatkozását minősíteni lehessen. A mém diskurzívan elszakad mindenféle kulturális (tulajdonképpen diskurzív, tehát mémekből összetevődő) és „világi” (a diskurzus által nem diskurzív eredetűnek, hanem azon kívülinek feltételezett) vonatkozásától, önállóvá lesz. Képtelen vonatkozni, mert nincs alap „vonatkozási fokának” eldöntéséhez, képtelen kapcsolódni, mert képtelenség eldönteni, hogy kapcsolódhat-e, „kompatibilis-e”, esetleg „reakcióba lép-e”, vagy egész egyszerűen: rendelkezik-e önazonossággal – valami olyasmivel, ami belső számára, de nem bennefoglalt, hanem abszolút létesítmény. Ezt azonban csak egy olyan entitás tudná definiálni, amely önmagában koherens és teljes, melyhez viszonyítva megállapítható lenne az egyes mémek teljessége, illetve „reakciókészsége”. Ilyen abszolút diskurzív egység a logika, ugyanis ez az egyetlen olyan entitás, mely arra képes, hogy mindent magához viszonyítson.

Ha memetikai szempontból tekintünk rá, és integráljuk a mémkonceptusba, akkor abszolútum jellegét nem szabad elfogadnunk (épp „ő”,a logika vonná meg önmagától ezt), és így a mémek diskurzívan kezelhetetlenné válnának. Azonban minden kijelentést úgy teszünk, hogy mérlegeljük annak igazságértékét – kultúrától és kulturáltságtól függetlenül létezőnek tekintve a logikát, az „igazság tudományát”. Csak mémi érvelésben egy ilyen abszolútum kifejlődése mellett logikailag védhetően nehezen lehetne érvelni (ugyanis ehhez az érveléshez épp a logikát kellene használni).

 

„Egy mém mindenekfelett” – nos, ez olyan kijelentés, amely még memetikailag is tarthatatlan, nem beszélve a paradigmaelméletek, az episztemológia és a dekonstrukciók „hozzáállásáról”. Tarthatatlan, mert a mémek folytonosan változó szerkezeti egységeivel számolva elképzelhetetlen lenne, hogy egy mém korszakokat (évtízezredeket) átívelve abszolút mémkontrollálóvá nője ki magát, olyannyira, hogy azt is maga döntse el, melyik mém minősítheti őt (mármint a logikát) „teljhatalmatlannak”.

Ennek a helyzetnek a fennállása kevésbé valószínű (matematikailag, tehát logikailag is), de nem kizárt, így elképzelhető, hogy a mémkomplexumokban zajló mémáramlások (ezt tradicionálisan diskurzuszajlásnak nevezzük) tényleg létrehoztak egy olyan magasabb rendű egységet, mely őket ellenőrzi, működésüket optimalizálja (vagy ha nem is, legalább szabályozza).

Ám ezt sosem fogjuk megtudni, ugyanis ehhez az kellene, hogy vizsgáljuk a logikát, illetve az általa indukált igazság-, illetve referenciaértékeket, ami csupán a logika eszközeivel tehető meg. És ember, pontosabban „lélekkel rendelkező mémhordozó” legyen a talpán, aki ezt meg tudja tenni!

 

A „mém kontra irreferenciális diskurzuselmélet” vitát nem én fogom eldönteni, de összegzésként kijelenthetek annyit, hogy mindkét itt szembeállított elmélet egyenként alkalmas arra, hogy bennefoglalja a másikat, emiatt a vita elméletileg eldönthetetlen.

 

Dawkins könyvének megjelenése óta a memetikának hatalmas szakirodalma gyűlt, kb. ugyanúgy, mint ahogy annak idején (vele nagyjából egy időben) a dekonstrukciónak is „felrobbant” a szakirodalma. Rövid összeállításunkban csak egy szövegkorpuszra hívjuk fel a figyelmet, éspedig a Prae 2008/2-es lapszámára, mely négy kitűnő tanulmányban fejtegeti a mémelméletet. Az első az „atya”, a „guru” cikke, Dawkins alapozó diskurzusának érdekesen továbbfejlesztett változata. Nélkülözi az első – ha már evolúcióról beszélünk, engedjünk meg magunknak ennyi szójátékot – „szárnypróbálgatások” bizonytalanságait, vállalja képes (trópusos) nyelvezetét, és applikatív vonatkozással is rendelkezik (a metafizikai diskurzusokat nem logikus módon promováló egyházak bírálatában). Az elme vírusai című tanulmány 1993-ban jelent meg először, tehát ez már legalább „másodgenerációs” mémelmélet. Mint ilyen, árnyalt és nem törekszik teljességre, ami elegáns magatartás egy Dawkins kaliberű szerzőtől.

 

          Nagyjából ezt az irányvonalat viszi tovább Daniel C. Dennett Mémek, avagy a képzelet kizsákmányolása című írása (első megjelenése 1990-ben), mely amellett, hogy egyetért Dawkins önostorozásával, felméri a kultúrában leledző mémkomplexumok egyénre gyakorolt potenciális hatását. Főleg az olyan „kártékony” mémekre összpontosít, mint a rombolásra berendezkedett ideológiák vagy a hamis filozófiai kijelentések. Arra figyel, hogy az ontogenezis során (beleértve a kognitív képességek kifejlődésének folyamatát is, nem csak a fiziológiai fejlődést) milyen hatások érhetik az egyént, amelyek később azt indukálhatják, hogy ne lehessen teljes értékű tagja a társadalomnak.

 

Az előbbieknél sokkal árnyaltabb, mondhatnánk „ravaszabb” L. Varga Péter A mém „olvasása”. Memetika és irodalom(tudomány) című szövege. Dawkinsra hivatkozva, őt helyenként kiegészítve azt írja le, hogy az irodalomtörténet és az irodalomelmélet is kezelhető a memetikán belül – lévén, hogy ez olyan dimenziót ad a pozitivista megközelítéseknek és az egyéb, „esztétikaibb” interpretációknak, amelyen belül megfigyelhető a vizsgált tényezők diskurzív interakciója. L. Varga Péter tulajdonképpen olyan értelmezési stratégiát ír le, amely megengedi egy esztétikai vonatkozásokkal is rendelkező írásnak és környezetének, úgy lépjenek interakcióba, hogy azt ne ellenőrizze, ne generálja egy kritikai vagy csak interpretatív diskurzus.

H. Nagy Péter (Mém Wars. Válasz McGrath Dawkins-kritikájára) a két oxfordi egyetemi professzor, Dawkins (biológus) és McGrath (teológus) vitájára reflektál, kifejtvén, hogy McGrath Dawkins istene című könyve tulajdonképpen nem szigorú bírálata Dawkins írásainak, hanem helyenként még jóindulatúnak is mondható kiegészítés, illetve produktív értelmező párbeszédre, figyelmesebb olvasásra felszólító. H. Nagy Péter kitűnően tetten éri McGrath könyvében azokat a kijelentéseket, melyek amolyan dekonstrukciótvégeznek Dawkins könyvén (Isteni téveszme). McGrathot az foglalkoztatja, hogy „miként jut el Dawkins a darwini evolúcióelmélettől egy meggyőződéses ateista világképig, amelyet messianisztikus buzgalommal és megcáfolhatatlan bizonyossággal prédikál” (Alister McGrath: Dawkins istene. Ford. Both Előd. Kalligram, Pozsony, 2008. 21. Idézi H. Nagy Péter: i. m. 41.). A tanulmány szerzője, akárcsak McGrath, tulajdonképpen a szélsőséges, ideológiák mellett elkötelezett diskurzusok ellen küzd, roppant kifinomult logikával és hatalmas tényanyag ismeretében. Ebbe belefér a kritikai viszonyulás is: például amikor számon kéri McGrathtól, miért ítéli el az ateizmust anélkül, hogy tudományos,logikai vagy pszichológiai érvekre hivatkozna, csak ideológiá(k)ra támaszkodva.

 

H. Nagy Péter írása azért értékes, mert úgy tárgyalja a két szélsőséget – az Isten létezésébe vetett hitet és Dawkins ideologizált ateizmusát –, hogy kimutatja bennük azt a közös diskurzív „szálat”, mely (akár mémek sorozatával, akár kijelentések egymásutánjával) közvetít e két végpont között, létezésével diskurzívan motiválhatóvá téve ennek a két eltérő világszemléletnek a kialakulását.

 

Érdemes átolvasni ezt a kultúr-, illetve diskurzustörténeti vonatkozású lapszámot, amennyiben pozitív élmény olyan szövegekkel találkozni, melyek olyan metafizikai, evolucionista, ideológiakritikai, diskurzuselméleti és dekonstrukciós kijelentések között lavíroznak, amelyek mindig is problematikusak voltak; ugyanakkor beismerik azt is, hogy ezek között nem rendet raknak, hanem csak vágnak.