Korunk 2009 Április
Versek
Sisakban született 1965-ben. Petrinjában és Zágrábban tanult. A zágrábi bölcsészkaron szerzett diplomát angol nyelv és irodalom, valamint összehasonlító irodalom szakokon. Költészettel, prózával, műfordítással foglalkozik. 1989-ben megnyerte a fiatal lírikusoknak járó legrangosabb horvát költői díjat (Goranovo proljeæe). A fordítás alapjául a szerző Zukva című kötete szolgált (Vukoviæ & Runjiæ, Zagreb 2004). A jelen versválogatás a pécsi Jelenkor Kiadó A káoszvigasza című kortárs horvát költészeti antológiában fog megjelenni, várhatóan 2009-ben.
VAGYOK, VAGYUNK-E végre. Önmagamnak
ajándékozlak téged (zörgő üres lény
összenőve a szív erdejével) kioldom az elfojtott vágyak
körül meglovagolt csomókat s nem remélem
hogy valaha is nappallá vált az éj
éjjé a napal. Olyan csend van susog a hit
ám teljesen lelassulva görcsben
valójában már halott s a szavak
semerre sem távoznak akár az üstökösök
valójában fénylő fekete golyók.
Igazából azt akartam mondani:
Olyan csend van susog a szél
minden könnyebben bomlik szét
a fű a kezek
a szavakban pedig
még több a hit.
EGÉSZEN BEFELÉ távozott.
Mogyoró volt a gyermek.
A sudár kérges fák közt
még mindig volt miről beszélni
valami még mindig jól
fel tudott kurjantani a zöldben.
Hol senki sem volt
hol mindannyian voltunk
a mogyoró színe és a bánat
a gyönyörben.
SZÁMŰZTÉK: a víz békésen
hordta a bőrén.
A Napnak máris nehéz volt
hát visszavonta arcát.
Megérkezett a sötétség? Való-
színűleg igen. És utána a fekete légyraj
a világ megtermékenyítésének vágyától
duzzadva. Volt valami súlytalan. Vízben
élt és a víz
benne élt.
Majd valami a vízbe pottyant
iszapot szippantott
magába a felszínre úszott. Fel-
ért-e? Való-
színűleg igen. S utána
a perem érintésének a másvilág
nesztelen elérésének vágyától
duzzadó halak fekete raja.
Akkor kit
száműztek? Senkit
sem száműztek. Minden
csupa boldogság.
A LEVEGŐN CSILLOGÓ lények
suhannak át: halraj, madársereg, muslincafelhő –
elszakítanak a járás nehézségétől,
elszakítanak a légzés kényszerétől.
Láttad őket?
Tudod, kinyitod az ablakot, s ha szerencséd van
megpillantod őket. Nem,
semmit sem láttam.
Kinyitottad az ablakot? Ki.
Tehát van ablakod. Igen.
Hát akkor hogy nem láttad
őket? Netán
vak vagy? Nem. Netán
szerencsés? Nem
válaszolhatok. Nem
tudsz válaszolni? Igen.
HÁROM nyelvben laktam
és mindháromban meghaltam.
Akkor miért beszélsz továbbra is?
Összegabalyodtam három nemzet
testével, majd menekülni próbáltam.
És miért nem sikerült?
Minden verset, minden szót háromszor
ismételtem el, majd elnémultam.
Elfelejtetted végre őket
hogy elölről kezdhesd?
Három nő szívében laktam
és felfaltam mindegyiket.
Mit tettél a testekkel?
A harmadik kísérlettel
repülve idegenbe vetődtem.
Mikor dobod el az összes horgonyt?
Három idegenben laktam
és mindegyikben magamba zuhantam.
Szétröppenve és fénylőn
belém buktál.
Igen, benned is növekedni kezdtem,
majd mindent megismétlünk.
ZAVARODOTT nemzet görkorcsolyán
suhan le a dombon.
A domb tövében szalma, puszta
földkupacok.
Mentőautók is várnak, melyekben, a sztrájk miatt,
nem mentősök, hanem egészségesebb betegek ülnek.
Az operaénekesek izgatottan ápolják hangszálaikat
friss tojássárgájával.
Az utcasöprők söprűkkel
tisztítanak meg minden szót az újságokban.
Az építők sietősen bontják a házakat,
hogy átengedjék a buggyant tömeget.
A parasztok hanyatt-homlok szedik az almát
és vágják a gyümölcsfákat.
Az írók a saját verseiket és történeteiket olvassák,
amelyektől a madarak is elnémulnának.
Most minden tiszta és néma,
senki sem beszél, senki sem mozdul,
húzzon hát el
ez a görkorcsolyás nemzet!
SZÜLŐFÖLD, hát nekem volt egy.
Nyelv, hát én beszéltem egyet.
Szomszéd, hát nekem volt egy.
A hátunkat nézte, mint jövendő emlékeit.
Oda vezetett, ahová nem vágytunk.
Bort ittunk, a pincében, nótaszóig.
Felmásztam a dombra, ám nem volt többé sehol.
Keresni indultam.
Eltemettem, nem voltam a temetésén.
Azonnal újat találtam ki, az is megszökött előlem.
Dadogni kezdtem, ezt feljegyeztem, neked elolvastam.
Te is eltemettél, mégis én integetek neked.
Ha lehetséges volna, mondanám neki, hogy jöjjön.
Mondanám neki, hogy mondódjon maga.
Magának legyen szomszédja, nyelve és szülőföldje:
Az, akivel boroztam.
Az, amelyiken beszéltem.
Az, amit ki nem gondoltam.
VALAKI feltúrta a hangyabolyt.
Ezer hangya menekülni kezdett.
Puha tap-tap-ot hallani:
Ötéves gyermek.
Még ezeket és ezeket, összeszorított fogakkal
mondja a gyermek, mind el kell taposni.
Levegőbe emeli puha kezecskéit
és velük a kis pogrom jelenetét.
Ám hirtelen felbukkan a remény
(mindig lehetővé kell tenni, bármennyire is hiábavaló):
a kölyök keze hirtelen megdermed a levegőben,
reszketni kezd, elbizonytalanodik,
a bőr szinte felreped a feszültségtől,
nem fog leereszkedni ez a kis kéz, nem ütlegel többé,
tétovázik a gyermek, nem érti, mi történik vele,
miért állt meg, ki emeli kezeit magasba
a nyugvópont felé,
melyik lelkiismeretes isten avatkozik közbe?
Majd robbanást hallani, amit csak a mikrovilág észlel,
s kiolvad a tenyér, a gyermek meg újra dühösen csapkod.
Tap-tap. Tup-tup.
Dum-dum. Taccs-taccs.
A történelem ura.
Örökké hangyaboly vagyok.
LE ROUGE-GORGE Messiaen katalógusából
csicsereg. Ez és más madarak képesek
a csend felé röpülni. Ám valaki hallgatni akarja, szaporítani
az élvezetet. Majd lecsípi nyelve hegyét, fészket gyömöszöl
az orrába. A madarak a fülbe repülnek,
félve. Az ágacskák elhagyatottan
sóvárognak. És egyre lassabban
himbálóznak.
Orcsik Roland fordításai
Vissza az oldal tetejére