Sosem láttam túl nagy fantáziát abban, hogy a Nobel-díj odaítélésének jogosságán vagy jogtalanságán vitatkozzam. Maradjunk most csak az irodalminál. Nagyobb igazságtalanságok ezen a területen sem történtek,¹ mint egyéb odaítélések esetében. Társaságilag kedvenc rendezőnkről – most maradjon titokban a neve, mellesleg idén sem kapott Golden Globe-ot, ami az Oscar előszobája – többször mondtuk, hogy valószínűleg végzetes hatással lenne a díjazás további munkáira. Nem valamiféle underground kánon érvényesítése miatt. S nem is azért, mert a díjnak ihletgátló szerepet tulajdonítanánk.² Hanem csakis amiatt, mert ha egyértelműen politikailag belátható nagy célhoz lehetne kapcsolni, valószínűleg már nem lenne ugyanaz. Mert ezek a díjak a technikai, formai tudáson felül a példamutató/példaértékű identitásokat vadásszák. Persze az izgalmasabb kérdés aztán az, hogy milyen gazdasági következményei vannak egy-egy díj odaítélésének. Mennyire tudja növelni a Nobel Prize 2008 feliratú piros szalag például egy könyv/szerző eladási mutatóit? Milyen hatással van az adott nyelvterület, kultúra irodalmi termésére? Képes-e átrendezni a könyvpiac szerkezetét? Mennyivel több fordítás készül aztán az adott nemzeti irodalom műveiből?

Mindezt az idei Nobel-díjas szerző, J. M. G. Le Clézio legújabb könyve, az őszi irodalmi évkezdésre (la rentrée littéraire) megjelent Az éhség refrénje kapcsán hozom elő. Kérdésem pedig kettő: milyen az a mintaszerűnek tekintett identitás, amit ezek a könyvek képviselnek (vagyis milyen trend érvényesül a díj odaítélésében); illetve – természetesen – milyen a könyv?

Közvetlenül a Nobel-díj odaítélése után a román sajtóban több neves kritikusegyéniség (Mircea MihÄ�ieş, Nicolae Manolescu) is Le Clézio-ellenesen nyilatkozott.³ Ellenérveik között olyasmi szerepelt, hogy felületes, meghaladott, a francia irodalomban nála nagyobb tehetségek is vannak. Vagyis éppen valami olyasmit hiányoltak (vö. a román kultúra francia-mítoszával), ami a francia kultúra általuk ismert és elismert szellemiségével állna összhangban. Az ő szemükben Le Clézio nem bizonyult eléggé francia szerzőnek. Nem olyannak, mint a korábbi francia díjazott, Claude Simon. Nyilván – és ezt a későbbi vita során kevésbé elfogult elemzők tisztázták is – Le Clézio éppen azt a frankofón franciaságot képviseli, melynek több köze van az egykori gyarmatok kultúrájához, mint az erősen centralizált francia irodalmi világhoz. S ez a mauritiusi franciaság, a kettős állampolgárság nagyon is egybevág a Svéd Akadémia érvelésével: nem francia szerzőt, hanem a marginális identitások szerzőjét díjazták.

A román kritika értetlenkedését már amiatt sem értem, mert a legutóbbi teljes és kánonképző stratégiáit nem tagadó, markánsan pozíciókat kijelölő francia irodalomtörténet (melynek szerzői mellesleg a francia irodalom tanulmányozásának legnagyobb és legfranciásabb hagyományú intézményeiből kerültek ki) nagyon előkelő helyre, Tournier és Modiano mellé helyezte Le Cléziót – azoknak a szerzőknek tekintve őket, akik a Nouveau Roman nyelvi fordulata és az esszé uralma után/közben az elbeszélés klasszikus narrativitásának visszatérését/fennmaradását biztosították.⁴ Ő az a szerző, akiből a legtöbb szakdolgozat készül Franciaországban.⁵ És szintén ő az, akin edződve – Proust, Flaubert és Perec tanulságai után – az irodalomszociológia új módszertanát, a szociokritikát dolgozták ki.⁶ A Nobel-díj pedig alkalmas volt arra, hogy a sok tudományos feldolgozás tanulságai interjúk kérdéseiben, népszerűsítő jellegű összefoglalásokban bukkanjanak fel. Megszületett a Le Clézio-regények tízes toplistája (Le procès-verbal – 1963; Mondo et autres histoires, L’inconnu sur la terre – 1978; Désert – 1980; La ronde et autres faits divers – 1982; Onitsha – 1991; La quarantaine – 1995; Poisson d’or – 1997; L’Africain – 2004; Ourania – 2005; Ritournelle de la faim – 2008), illetve a Lire kritikusai tizenkét kulcsfogalomban kivonatolták az életművet. Ezek a kulcsszavak pedig igencsak jelentősek az engem foglalkoztató kérdés szempontjából: bolyongás, őrület, genealógia, háború, történelem, humanitás, nyelv, modernitás, miszticizmus, természet, Rousseau, titok.⁷ Annak ellenére, hogy az itt felsorolt terminusok sorrendjét franciául a kifejezések betűrendje adja, nem véletlen, hogy a bolyongás az első. A Le chercheur d’or⁸ hőse – egyébként Le Clézio első, a Mauritius-szigeteken játszódó regénye⁹ – egész életében keres egy családi titokként öröklődő legendában szereplő kincset, hogy aztán levonja a tanulságot: a kincskeresés maga volt az élettörténet tartalma – a kincs. A fent említett motívumok nagyon szorosan kapcsolódnak össze: ha az élettörténet tartalma a bolyongás, a bolyongás kiváltója a genealógiában az egyénre hagyományozódó titok. Ahhoz viszont, hogy a titok explicitté váljon, szükségszerű a természettel való egység felbomlása, majd pedig tanulságként az ahhoz való visszatérés – ebben a stádiumban a korábban természetesen adódó misztikusan tér vissza. Ennek a visszaváltásnak a paradigmája Rousseau. Az egység felbomlásának többféle faktora van (illetve az egységbe való visszatalálásnak is): a háború, a történelem. És a visszatalálás mindig a genealogikus emlékezeten végzett munkával érhető el. Le Clézio narrációjában mindig van egy előtt és egy után, mely sajátosan strukturálja a bolyongás szerkezetét, megadja annak miértjét. Az előttet és utánt iniciatorikus úton levő szereplők hozzák létre az ártatlan, az egységnek birtokában levő, akár antropológiai értelemben primitívnek is nevezhető perspektívából. Valójában akár úgy is leírható lenne a teljes Le Clézio, mint a kulturális antropológia kulcsfogalmainak szépirodalmi kimunkálása. A sorba még felvenném a másság és az identitás terminusait. Mert a Le Clézio-hősök annak a történetnek valamelyik pólusán állnak, amit az antropológus úgy nevez, hogy „a nyugati embernek a másikhoz vezető útja”.¹⁰ Ez az út ezekben az egyes szám harmadik vagy egyes szám első személyű narrációkban – perspektivizmus, hogy ismét egy antropológiai kontextussal rendelkező fogalommal éljek – ez a másikhoz vezető út az énen belülre helyeződik. Mégpedig nem amiatt a trivializált elv miatt, hogy a másik bennem lenne, hanem mert olyan egyének élettörténeteiről, dilemmáiról, bolyongásairól van szó, akiknek atipikus az identitásuk. Szigeten születtek, egy szigetre vonultak vissza, kultúrájuk elszigeteli őket, de ebben az elszigeteltségben alakulnak ki az előtthöz való visszatalálás feltételei. És ebben hasonlítanak Le Clézióhoz. A cultural studieshoz sorolódó elméletekben az ezredvégre kidolgozódott a hibrid identitások, hibrid kultúrák¹¹ terminusa: ez az, amiről Le Cléziónál szó van. „Ebben a folyamatban nem a gyarmatosítónak a gyarmatosító hatalom és a gyarmatosító kultúra által egyszerűen elfojtott kompakt kulturális identitása különül el; egy be nem vallott belső meghasadás termékéről van szó, ami – valami különbözőként – mint valami mutáció, valami hibrid alakulat reprodukálódik.”¹² Az én genealógiájába fektetett munka ezt a mutáció eredményeként létrejött tipikusan posztmodern identitást hozza felszínre. És erre a Mauritius Köztársaság története valóban több mint jó példa. A hibridizáció működése plasztikus metaforára talál a Tavasz¹³című novellában. A francia polgári közegből kiszakított és a férje által elhagyott, óriási erőfeszítésekre képes varrónő anya szegény lakásába átköltöztetett kislány nem talál vissza saját korábbi gyerekszobájába. Új énjéből nézve korábbi életterére, nem képes alkalmazkodni hozzá. Megközelítési stratégiát keres korábbi identitásához, mely viszont változatlanul benne marad. Az új regény, a Ritournelle de la faim – nem tudom egyébként, véletlen-e, hogy közvetlenül a megjelenése után bekerült a legjobb tíz Le Clézio közé – párregénye a 2004-ben megjelent L’Africain-nek. A korábbi az apa, a későbbi, a friss, az anya élettörténete. Ismét a genealógiai tudás kimunkálása. Ethel Brun élettörténetében a háború hoz váltást: a Montparnasse-on felnőtt lánynak Nizzába kell költöznie, meg kell élnie a polgári világ kereteinek felbomlását. Első életvilágának szétfoszlása egyszerre megy végbe a nyelv egy ismeretlen regiszterének felfedezésével: a káromkodásokéval. Ezek a tapasztalatok teszik kimunkálhatóvá az élettörténetben benne rejlő másságot: az árván maradt lányt az Afrikában tisztiorvosként dolgozó nagybácsi neveli fel, aki folyamatosan a gyarmatok világának nosztalgiájával járja Párizs utcáit. Ezt a nosztalgiát közvetíti a tízéves kislánynak is – 1930-ban. És ez a tapasztalat strukturálódik át 1940-ben. A képlet viszont kettősen mutáns, az anya élettörténetének ezt a szakaszát a narrátor rekonstruálja – a fiú. Akiben egy másik mutáns identitás képlete, az apáé is ott van. Valójában a narrátori módszernek ez az az eleme, ami szintén antropológiai módszertanra enged következtetni: Le Clézio minden története önéletrajzi ihletésű: participatív megfigyelés – mondhatni. Vajon miről fog szólni a következő? Készülését már megreleválta ugyanis…¹⁴

 

Ami meg a román/magyar könyvpiacot illeti, Magyarországon Le Clézio inkább jelen van, mint Romániában. Ami különösen furcsa a francia szépirodalmi fordításokban igencsak naprakész román kultúrában. Igaz, újabb fordítás még Magyarországon sem készült, de a korábban fordított művek (A láz – La Fièvre, Terra amata, 2008, Rónay György, Tellér Gyula ford.)az Ulpius-háznál az Irodalmi Nobel-díjasok sorozatban ismét megjelentek, a Partvonal Kiadónál pedig egy útleírás (Raga. A láthatatlan kontinens megismerése – Raga. Approche du continent invisible, 2008, Novák Petra ford.). Az Európa Könyvkiadó pedig újranyomta a korábbi Le Clézio-kiadásokat. Romániában az Art kiadónál jelent meg újra a Viorel Grecu által 1982-ben fordított Potopul (Déluge), és a Raga kiadása is előkészületben van. Ami azért a Le Clézio-életműhöz viszonyítva nagyon kevés. Esszéisztikája teljes egészében hiányzik. A fentebb hangoztatott elégedetlenkedésnek ekkora hatása lenne? Még az irodalom terén sincs mifelénk nagy igény a hibriditásra? Ilyen értelemben viszont igazat kell adnom a román ellenkritikának: a Le Clézio-szövegekben van valami valóban elementárisan didaktikus. Ezt a tanítást karolta fel ezúttal a Svéd Akadémia is.