Nem tudom, a jelen lévő filozófusok közül járt-e valaki a Zeneakadémia Ciolan-emlékszobájában. Fiatalabbak kedvéért megjegyzem, hogy az ízig-vérig moldvai Antonin Ciolan 1948-ban, 65 éves fővel kelt át a Keleti Kárpátokon és telepedett le kincses városunkban, hogy megalapítsa előbb a Magyar Opera zenekarát, majd a zeneművészeti főiskola karmesterképző szakját és szimfonikus diákzenekarát, végül a Filharmóniát. Ion Irimescu készítette mellszobra dísze Sétaterünknek. Én azonban nem szobra kedvéért hozom most szóba, hanem egy fénykép okán, amely a Ciolan-emlékszoba falán látható, és amelyen az Öreg (mindenki csak úgy beszélt róla a háta mögött, hogy „Moşu”) a diákzenekar élén épp Emil Simont oktatja. Az ember azonnal felismeri az együttesben Petre Baciut, a csellóst, és az a hegedűs is ismerősnek tűnik, aki az első pultnál húzza a vonót, félig háttal a fényképezőgép lencséjének. Nemzedéktársai ráismernek: nem más az a fiú, mint az ifjú Angi István.

Ez a fénykép: jelkép. Azt mondja el ünnepeltünkről, amit filozófustársai, ha tudnak is, nem igen emlegetnek, jelesen, hogy a művészetbölcselő professzor bő félszázaddal ezelőtt gyakorló zenészként rajtolt a pályán. A zenetanári karra iratkozott be, de nem szűnt meg muzsikálni. Kihat gondolkodására a kétkézi zenélés? Mint a filozófiához nem értő csak-zenész ezt ugyan nem tudom szövegelemzésekkel bizonyítani, de attól még tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy igen! Közismeret, amit Leibnitztól tanultunk a zenéről, nevezetesen, hogy az „az öntudatlanul számoló szellem rejtett aritmetikai tevékenysége” („musica est exercitium arithmeticae occultum nescientis se numerare animi”). Köznapibban mondva: aki zenél, ha nem tud is róla, tevékenységével önnön szellemét is pallérozza, nemcsak szépérzékét. Megerősíti ezt a tételt a huszadik század egyik legmeglepőbb, a lélektan és az idegélettan területébe vágó felismerése. Bebizonyosodott, hogy azok a gimnazisták, akiket napi egy ének-zene órával „túlterhelnek”, minden elméleti tárgyból jobbak, mint azok az évjárattársaik, akiknek ebből a „melléktantárgyból” csak heti egy óra jut, tehát több idejük van a tanulásra – ezt nevezik a zene transzferhatásának, és ma már ez is közismeret. Nem tudom, hogy barátom és tanártársam ma is hegedül-e néha – gondolom inkább nem, mint igen –, de az tény, hogy még a közelmúltban is oszlopos tagja volt a monostori gregorián scholának, ami szintén zenei – s egyben szellemi – gyakorlat a javából.

Nem azért vagyok itt, hogy Angi Istvánt mint filozófust méltassam. Az itt és most másnak a tisztje. Én azért jöttem el erre az ünnepi alkalomra, hogy elmondjam: mint körünkben élő, alkotó és oktató zenész-bölcselő, akként egyetlenünk, és hogy mennyire fontos ő nekünk, közzenészeknek és kétkézi zenekutatóknak. A zeneesztétika a rendszeres zenetudomány szervezetében nem csekély autonómiát élvez, akárcsak például a zenepszichológia vagy a zeneszociológia. Nekünk azért fontosabb amazoknál, mert a zenéről szóló ismereteinknek az általánosítás legmagasabb szintjén történő megfogalmazása mindennél hangsúlyosabban igazolja a zenetudomány egészének szellemtudományi rangját. Ismeretes, hogy a gyakorló zenetudósok nagyobbik része zenetörténész, és hogy közülük igen sokan pályájuk fogytáig megrekednek a pozitivista tényfeltárások és leírások színvonalán. A szakma csaknem ugyanannyi munkása kötelezi el magát az elemző zenetudomány mellett, de sajnos azt is lehet úgy művelni, hogy a szakember pillanatig sem emeli fel tekintetét a partitúráról, és csak azt írja meg, amit abban lát, „feketét fehéren”. Mi is tudjuk, hogy minden történeti feltárás és minden elemzés, minden pszichologizálás és szociologizálás csak annyit ér, amennyit a belőle levonható, a vizsgálódás tárgyát meghaladó következtetések érnek. Az esztéta példája ráadásként arra figyelmeztet, hogy legértékesebb zenetudományos következtetéseink is csak részigazságok. Csak a zene legvégső igazságaiba illeszkedő részekként szabadna őket megfogalmaznunk.

Ünnepeltünkhöz fűződő emlékeim közül most csak egyet elevenítek fel. A nyolcvanas években kötetnyi monográfiát írtam Liszt Ferenc emlékezetes kelet-európai hangversenyútjának bánsági, erdélyi, havasalföldi, moldovai és bukovinai szakaszáról. Nem vagyok álszerény, nem állítom, hogy a könyv nem volt jó a maga módján. De azt csak Angi István terjedelmes és színvonalas ismertetéséből tudtam meg, hogy milyen lehetett volna, ha írásakor nem cövekeltem volna le olyan megátalkodottan a tárgyamba vágó kották és kordokumentumok síkján.

Akit ma megsüvegelünk, a filozófus, aki hegedűsként és karénekesként is helyt tudott állni és a gyakorló zenész, aki egyben filozófus is. E kettős elkötelezettség jegyében teremtett maga körül zeneesztétikai iskolát. Sikeres doktoráltjai immár megszámlálhatatlanok. Könyveinek száma és olvasottsága egyre gyarapodik. A kolozsvári zenetudósképzés meghatározó személyisége. Az, hogy a jászvásári George Enescu Zenei Egyetem nemrég díszdoktorává avatta, ha ezt még kellene bizonyítani, egymagában is bizonyítaná, hogy ő nemcsak „a mi emberünk”, hanem többségi kollégáink is a magukénak tartják.

Ennyit róla. 75 évéről is csupa jót mondhatok. Figyelem nemzedékünket, ki hogyan adja meg magát az öregedésnek. Angi István is napról napra, percről percre öregszik, de ezt sem ő nem veszi tudomásul, sem környezete nem veszi észre. Oktatói feladatainak lankadatlan ellátása mellett rendületlen lendülettel építi tudományos életművét. Mivel a zene végső igazságai, amelyeket kutat és magyaráz, végtelenek, a Művet befejezni természetesen sosem fogja. De kívánjuk neki, hogy még sokáig építse!

Isten éltesse!