Ferenc fia Ferenc titkosszolgálati dossziéi, a huszonkét, fölcímkézett, szürkéskék kartonokba fogott, csaknem hatezer oldalt kitevÅ‘ irathalom nem Å‘rizte meg annak az egyetlen jelentést megalkotó marosvásárhelyi ügynöknek a nevét, de még a fedÅ‘nevét sem, aki az alig egy és egyharmad oldalt kitevÅ‘ írásával a megyei belsÅ‘ elhárítás nyilvános és titkos hivatalaiban soha nem tapasztalt nagy port kavart. Nem túlzás azt állítani, hogy kifejezetten zavarodott, sÅ‘t rémült és fejvesztett kapkodás lett úrrá az intézmény valamennyi dolgozóján, Szabó I (vagy talán J) századoson a legkivált. Neki kellett kézhez vennie, iktatnia, és amennyiben a jelentésíró elmulasztotta volna, fedÅ‘névvel ellátnia az 1974. április 18-án elkészült iratot, amely a Maros megyei századost sorsdöntÅ‘ döntésre bírta. Szabó I (vagy inkább J) titkosrendÅ‘r nem késlekedhetett az intézkedéssel, ez lehet a magyarázata annak, hogy a forrás megjelölése nélkül hagyta az iratot, a teljes névtelenségbe taszítva annak íróját.

Képzeljük el emberünket, a számunkra örökre névtelen férfiút vagy nÅ‘t, amint különösebb feltűnés nélkül szóról szóra lejegyzi Ferenc az Ember Fia szenvedésére emlékezÅ‘ napok valamelyikén, Marosvásárhelyen elmondott gyújtó hangú, azonnali cselekvésre felszólító beszédét, majd amint a húsvétot követÅ‘ héten csütörtökön a román nyelvre fordított szikár jelentést, amely végül a beszéd leglényegesebbnek ítélt mondatait Å‘rizte csak meg, szótlanul átnyújtja megbízójának, Szabó I (de lehet, hogy J) századosnak.

Mértékadó ortodox teológusok, köztük nem kisebb tekintély, mint az aranyszájú elÅ‘névvel tisztelt szent, azt tartják, hogy a feltámadást követÅ‘ hét teljes napot olyan erÅ‘vel hatja át az üresen maradt sírból kiáradó, elÅ‘zmény nélküli, teremtetlen fény, hogy akit ezekben a napokban szólít ítélÅ‘széke elé a Világ Ura, legyen bár a bűnösök között a legmegátalkodottabb gonosztevÅ‘ az az ember, vagy ahogyan a Rómabeliekhez írt apostoli levélben találjuk, legyen bár telve mindenféle hamissággal, kapzsisággal, viszálykodással, álnoksággal, rosszindulattal, sÅ‘t lehet fondorkodó, besúgó (pszithürisztész), rágalmazó, susárló, dölyfös, dicsekvÅ‘, találékony a rosszban, kíméletlen, szószegÅ‘, szeretetlen és irgalmatlan, vagy ölte volna meg apját és anyját, rontott volna meg tudatlan gyermekeket, lenne bár méltó a gyehenna tüzén kiszolgáltatott második halálra, mégis, mindezek dacára az örök világosság jutalmában részesül, az angyalok és üdvözült lelkek társaságában.

Ezen mennyei fényben gazdag, kegyelemteljes napok egyikén születik meg a fedÅ‘névtelen feljelentés.

Nehéz, bizony lehetetlen elképzelnünk a marosvásárhelyi beszéd lejegyzÅ‘jét, akinek talányos módon fedÅ‘neve sem maradt fenn a belsÅ‘ elhárítás archívumaiban, márpedig aki azokon a gondosan megszerkesztett és féltve Å‘rzött lapokon sem szerepel saját névvel vagy saját fedÅ‘névvel, talán soha nem is létezett, jeltelenül jött a világra, és nyomtalanul tűnt el, még csak por sem és hamu sem, keze írását is talán csak démonok alkották meg, hogy ezek a látható, tapintható jelek sem a létezÅ‘k anyakönyvének titokzatos lapjait szaporítsák, minden világok végezetéig.

Abban az idÅ‘szakban, bárhol jelent is meg Ferenc a tanítására szomjúhozók kitartó unszolására, bárhol lépett szószékre vagy rögtönzött emelvényre, nyilvános helyen, járatlan erdÅ‘k rejtett tisztásain, föld alatti menedékekben, egyre nagyobb sokaság követte Å‘t, és egyre többen voltak azok is, akik jegyzettömbjeik vagy csak a szárnyaló szavak hatására révülten elÅ‘kotort papírjaik fölé görnyedve azon fáradoztak, hogy a szent ember minél több kijelentését a lehetÅ‘ legpontosabban megÅ‘rizzék, és nem mérlegelve a következményeket, kézírásos, ritkábban meg öreg írógépeken sokszorosított formában egymás bátorítására kézrÅ‘l kézre adják.

Sehol nem találjuk a nyomát annak, hogy a hallgatóság között helyet foglaló névtelen jelentésíró feltűnt volna valakinek, hiszen lázas ténykedésével a szorgalmas jegyzetkészítÅ‘k sorát szaporította Å‘ is, amiért, nem kétséges, sokan rokonszenvvel pillantottak rá mint a szellemi ellenállók közé tartozó, hovatartozását és szándékait nem rejtegetÅ‘ bátor ismeretlenre, akinek, ha Å‘ maga nem döntene másként, jobb nem is tudni a nevét, hiszen ha úgy hozza a sors, márpedig elÅ‘bb-utóbb úgy hozza, a vallatások idején nem kerül külön erÅ‘feszítésbe letagadni az amúgy sem tudhatót.

Bizony mondom, lehetetlen feladat elképzelnünk ezt az embert.

Hol a szenvtelen, érzelmek és megfontolások nélküli valóság redÅ‘i formálják meg az ismeretlen arcot, a valóságé, amit ha az elmúltakra gondolunk, jobb híján történelemnek nevezünk, semmit nem tudva a szó valódi jelentésérÅ‘l; hol pedig rettenetes képzelgéseink között hányódunk, Lucifer, a Nagy SzemfényvesztÅ‘ hangját hallva mindenünnen, aki a végsÅ‘ jóvátétel eszméjét neveti ki sziszegve, és a béketűrÅ‘ várakozást gúnyolja ki lelki szemeink elÅ‘tt szemérmetlen bohóckodással.

A világ eseményei, a csekélyek a jelentÅ‘sekben, a nagyok pedig az aprókban egymás után bomlanak ki az idÅ‘ben, az elÅ‘bbiekbÅ‘l következnek az utánuk jövÅ‘k, amelyek az éppen készülÅ‘dnek az elÅ‘zményei: ennyi az, amit tudhatunk, és ez roppant kevés.   

A marosvásárhelyi tanítás közvetlen elÅ‘zménye az a mind a mai napig sötétséget sugárzó, lelkeket elhomályosító, bennünk a szolgaság iránti olthatatlan vágyat tápláló nagyböjti csütörtök, jegyezzük csak meg a dátumot: 1974. március 28-a, amikor a Nagy Kondukátor néven elhíresült vezér csalárd hatalmi játékban megkaparintotta a teljes hatalmat, magát mint elÅ‘zmény nélkülit és egyetlent hirdette ki az országban, hatalmát mennyre és földre terjesztve ki, magabízón. Három héttel a sorsdöntÅ‘ fordulatot követÅ‘en, a minden bizonnyal nagycsütörtökön, legfeljebb nagypénteken elmondott marosvásárhelyi beszédben Ferenc fia Ferenc a következÅ‘ket jelentette ki: „Mert olyan vezetÅ‘t választottak maguknak, aki a legnagyobb ellensége lelkünk békességének. Az Írás szerint Gyilkos [Å‘]. De nem kell nekünk a Gyilkos vezetése alatt élnünk, mert az igazi vezetÅ‘re (conducător) várunk, aki eljön, hogy megváltson bennünket. Tehát mindazok, akik teljes szívvel föl akarnak szabadulni a Nagy SzemfényvesztÅ‘ uralma alól, megtehetik, csak Å‘szinte odaadással hinniük kell benne [értsd: ebben a lehetÅ‘ségben]. Sokan vannak balgatagok, akik vakon követik a léleknek ezt a Gyilkosát, aki elhiteti velük, hogy a dolgok így vannak jól, és nem is lehet[nek] másként [vagy: nem változhat semmi]. De érkezik már a megmentÅ‘, az igazi, és akik nem akarnak megmenekülni, azok az Å‘ [a Gyilkos] jármában görnyednek mindvégig.”  

Ha netán fölbátorodna a szívünk, és ez az erÅ‘ is honnan jönne, ha nem a teremtés elÅ‘tti, örökkévaló Szóból, ha fölbátorodna a szívünk, hogy fennhangon olvassuk el a ránk hagyott beszédtöredéket, engedelmeskedjünk csak a késztetésnek, nem fogunk kárt vallani. Már az elsÅ‘ mondat alatt hangunk észrevétlenül elváltozik, és Ferenc fia Ferenc – érdemei ragyogják be nyomorult életünket! – tűzforró hangján halljuk áradni a mindmáig eleven tanítást.

Ne rémüljünk meg a csodától. Az ismeretlen eredetű kézjegyek nyomán fennmaradt szavak elvegyülnek az Írással, ugyanúgy, ahogy a hangunk eltűnik a Hangban, amely nem a mienk, és tÅ‘lünk mégsem idegen.

Szabó I (esetleg J) százados, a Maros megyei, római egyes számot viselÅ‘ csoportfÅ‘nökség elhárítótisztje a jelentés kézhezvétele és iktatása napján, még azon az órában, anélkül hogy fÅ‘nökeivel döntését megtanácskozta volna, a kapkodva elkészített fénymásolaton kibetűzhetetlen nevű, bukaresti vezérkari alezredesnek Ferenc fia Ferenc késlekedés nélküli likvidálását javasolja. Bármilyen indokkal történÅ‘ halasztás esetén a felelÅ‘sséget kénytelen a fÅ‘városi feljebbvalókra hárítani és errÅ‘l az ország elsÅ‘ emberét is személyesen tájékoztatni.

A fedÅ‘névtelen jelentésírót nem igazítja el, újabb feladattal nem bízza meg.

Szabó I (vagy J) százados ezen a napon eltűnik a szemünk elÅ‘l.

A Marosvásárhelyen szembeszökÅ‘ gyakorisággal felbukkanó Ferenc fia Ferencnek többet sem Å‘, sem a névtelen jelentésíró nem szegÅ‘dik a nyomába, a késÅ‘bb születÅ‘ temérdek jelentés, napi jelentés, feljegyzés, összefoglaló jelentés lapjain kézjegyeikkel soha többet nem találkozunk.

Úgy tűnnek el szemünk elÅ‘l, mint akiket villám sújt, szénfekete porrá széthulló testüket pedig a föld sarával vegyíti el a minden teremtményt fölfrissítÅ‘, bÅ‘séges esÅ‘.

Szívünk félelemmel és rettegéssel telik meg, szánk dicsÅ‘ítÅ‘ éneket mond.