Színháztörténeti szempontból három nagyon fontos eseménnyel dicsekedhetett 2008-ban a Kolozsvári Állami Magyar Színház, és ezek az események nagyrészt összefüggenek. A Tompa Gábor által 1990 óta igazgatott művészeti intézményt 2008 áprilisában az Európai Színházi Unió közgyűlése Thesszaloni-kiben egyhangú szavazással felvette tagjai sorába, és a döntéssel valóra vált az igazgató-főrendező mintegy másfél évtizedes álma. Ennek a rendkívüli eseménynek a folyományaként a kétszáztizenhat éves múltra visszatekintő teátrum helyet adhatott Európa egyik legrangosabb színházi rendezvényének: november 2. és december 21. között társszervezője és házigazdája volt az Európai Színházi Unió 17. Fesztiváljának. A bukaresti Bulandra Színházzal közösen szervezett, hét héten át tartó rendezvényen a fővárosban huszonhat, Kolozsváron pedig tizennégy produkciót láthatott a színházkedvelő közönség, és sor került számos kísérőprogramra is.

A harmadik színháztörténeti esemény is tulajdonképpen az uniós tagság, illetve a fesztiválrendezés lehetőségének a hozadéka, hiszen az új stúdió befejezése és átadása tulajdonképpen a fesztiválszervezés kényszerítő hatására valósulhatott meg végül.

A stúdióépület ünnepélyes avatásra november 10-én került sor, a több mint egy évtizedig tartó építkezés jellemzésére találóan jegyezte meg Tompa Gábor színházigazgató a következőket: „Caragialét parafrazálva, évszázados harcok után, amelyek ezúttal tizenegy évig tartottak, teljesült a kolozsvári színház ötven éves álma, és végre felavathatjuk azt az új, korszerű stúdióépületet, amellyel nem csupán a Kolozsvári Állami Magyar Színház gazdagodott, hanem Kolozsvár is”. Számba véve tehát a fenti eseményeket, azt is mondhatnánk: 2008 az álmok megvalósulásának az éve volt a kolozsvári teátrum számára.

Az Európai Színházi Unió 1990 februárjában alakult Párizsban, a világhírű színházi rendező, Giorgio Strehler és az akkori francia kultuszminiszter, Jack Lang kezdeményezésére, eredetileg hét alapító színház részvételével. Az alapító budapesti Katona József Színház kilépésével a magyar nyelvű színházművészetet jelenleg egyedül a kolozsvári színház képviseli az Unióban. Az európai színházi szövetség célkitűzése „az Európai Unió kultúra és színház általi építéséhez való hozzájárulás, valamint egy olyan közös kulturális törekvés támogatása, amely átíveli a nyelvi akadályokat egy művészszínház létrehozása érdekében. Az Unió szorgalmazza a produkciók és koprodukciók, színházi tapasztalatcserék és közös élmények létrejöttét, tiszteletben tartva az egyén és kultúrák identitását.” A szövetség elnökségi tisztét 2006 decemberétől Alexandru Darie, a bukaresti Bulandra Színház igazgatója tölti be, őt megelőzően Zsámbéki Gábor viselte a tisztséget.

Az unió 1992 óta szervezi a nemzetközi fesztivált valamelyik tagszínháza székhelyén, először Düsseldorfban került sor a rangos színházi eseményre. A szövetség hagyománya szerint az évente megrendezett fesztiválok programja kilencven százalékban a tagszínházak produkcióiból áll össze. Ezenkívül részt vehetnek az egyesület egyéni tagjainak más színházakkal létrehozott előadásai, illetve léteznek különleges kivételek is, amikor az unió, vagy annak vezetősége, illetve a közgyűlés úgy dönt, hogy meghív egy-egy olyan izgalmas produkciót, amelynek egyébként nincs semmi kapcsolata a tagszínházakkal. Az is több mindentől függ, hogy milyen előadások vesznek részt a különböző színházaktól. Nem kimondottan a szervező intézmény válogat, inkább a tagszínházak ajánlanak produkciókat. Hogy végül is melyik kerül be a programba, az nagy mértékben függ a szervező színház technikai és anyagi képességétől, ugyanakkor attól is, hogy miként illeszkedik be a fesztivál szerkezetébe. A tapasztalat azt mutatja, hogy az unió éves fesztiválján nem feltétlenül az abban az évadban vagy esetleg az elmúlt évadban bemutatott produkciók vesznek részt, vannak ugyanis olyan előadások, amelyeket már évek óta játszanak az illető színházak. A 2008-as fesztiválon a kolozsvári színház négy saját produkciót szerepeltetett (Gianni Schicchi, Három nővér, Ványa bácsi, III. Richárd), a Bulandra színház pedig két saját előadást (Orfeusz és Eurüdiké, Lear király) iktatott be – illetve a két szervező fél vendégjátékai is a program részeként szerepeltek.

 

Két Shakespeare-produkciót láthatott a közönség a kolozsvári fesztivál alatt: A velencei kalmárt, a Jugoszláv Drámai Színház, valamint a III. Richárdot, a kolozsvári magyar színház előadásában. Előbbi rendezője Egon Savin, utóbbié Tompa Gábor. Bár mindkét rendező hangsúlyosan aktualizálja a két Shakespeare-művet, a megközelítési mód mégis merőben ellentétes: a belgrádi teljes mértékben színészközpontú előadás, míg a kolozsvári az úgynevezett rendező-centrikus alkotások közé sorolható.

Egon Savin az 1930-as évek Olaszorszá-gába helyezi a cselekményt, jó ráérzéssel a darab lényegére: Shakespeare ugyanis korának antiszemita előítéleteit fogalmazza meg, igazságtalannak tartva azokat, Shylockot pedig, a zsidó uzsorást úgy próbálja megformálni, mint akit ellenséges környezete tett könyörtelenné. Az öt évvel ezelőtt bemutatott előadás ezáltal nem csupán azt a kort mutatja be, amelyre rávetült a közeledő fasizmus árnyéka, hanem átvitt értelemben utal az akkori (s azóta talán nem sokat változó) szerbiai helyzetre is. A rasszizmus, az idegengyűlölet elterjedése, a (bármiféle) kisebbségi helyzetbe került ember sérelmei, illetve ezen sérelmek miatt felébredt bosszúvágy, a kitaszítottság érzete: mind-mind olyan társadalmi problémák, amelyek egyformán jellemzik e két korszakot.

Megrendezni A velencei kalmárt már csak kényes témája (zsidó–keresztény konfliktus), illetve (korabeli) politikai utalásokkal teletűzdelt szövege miatt is kihívásnak számít. Egy másik fontos rendezői feladat: eldönteni, hogy milyen műfajhoz tartozik a darab, illetve hogy megtartja-e a béke és a szeretet világába visszavezérlő szerzői szándékot. Egon Savin szerencsésen nyúlt mindkét feladat megoldásához: nem a vígjátéki vonalát erősítette meg a darabnak, hanem a tragikus felhangját, ugyanakkor nem oldja fel a drámát, és nem hangolja úgynevezett happy end-re az előadás végét, hanem éppenséggel az az érzésünk, hogy még csak ezután szabadul el a pokol. Érdekes ugyanakkor megjegyezni, hogy a rendező nem foglal állást egyik „fél” mellett sem. Az előadás alatt végig azt érezzük, hogy bárki lehet közülünk Shylock, nem kell feltétlenül uzsorásnak lennünk. Bárki, akivel méltánytalanul bántak, akit megaláztak, kitaszítottak. De bárki lehet Portia vagy akár Lanzelo Gobbo: csupán döntés kérdése. Akárcsak Portiaé (Egon Savin férfiszínésszel játszatja Portia szerepét, Dragan Micanovic remeklésével), aki, miután hazaérkezik Shylockot büntető, „igazságtevő” útjáról, lazán, rezzenéstelen arccal elkönyveli, hogy palotájába időközben beköltöztek Mussolini feketeingesei. Sőt, gesztusnyi kétséget sem hagy afelől, hogy mindez tudomása nélkül történt volna. Elegánsan visszavonul lakosztályába, magával víve szerelmét, Bassaniót, annak lakájára, Lanzelo Gobbóra hagyva a „teendőket”. Aki immár feszes egyenruhába öltözve és „felsőbbrendűsége” teljes tudatában úgy kipenderíti az utcára a homoszexuális velencei kalmárt, Antoniót, gazdája önzetlen és bőkezű kebel- (és nemcsak) barátját, hogy a lába sem éri a földet.

 

Szintén egy döntés a vezérmotívuma a másik Shakespeare-műnek, a III. Richárdnak. Míg az előbbi döntéseket a rendezői szándék sugallja, addig a kolozsvári előadás a szerző „mondanivalóját” teszi még hangsúlyosabbá, nevezetesen Richárd, Gloster hercege, később III. Richárd király kijelentését „állítja reflektorfénybe”: „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek” (Első felvonás, I. Szín). Gloster kezdő monológjának elhíresült mondata látszólag megkönnyíti, de ugyanakkor rendkívül megnehezíti a rendező feladatát. Mi sem egyszerűbb ugyanis, mint ezt a bonyolult királydrámát végigvinni e kijelentés mentén, megmutatni, milyen leleményes tud lenni valaki, ha meg akarja szerezni a hatalmat. Milyen eszközöket, politikai cseleket vet be célja elérésére, hogyan tudja megnyerni magának azokat, akiknek a segítségére szüksége van, és aztán hogyan távolítja el őket „végleg”, ha már nem felelnek meg céljainak.

De ugyanakkor el is lehet bukni e „szállóige” mentén haladva, hiszen nagyon fontos megkeresni Richárd motivációit. Gazember leszek, határozza el már a darab elején. Akkor tehát feltételeznünk kell azt, hogy nem gazember. Pedig ennek az elhatározásnak nagyon sok olyan előzménye van, ami mind ezt a döntéshozatalt támasztja alá: Shakespeare ugyanis a III. Richárdot megelőző VI. Henrik-trilógiájában (amelynek ismerete nélkül elég sok dolog nem érthető a III. Richárdban) megmutatta, hogy Richárd hogyan jutott e kijelentés megtételéig. Gloster kezéhez már akkortól vér tapad, jelmondata már ott az lesz: megszerezni a hatalmat mindenáron. Hullákon gázolva át. S ha útjában testvére vagy testvérének gyermeke, közeli vagy távoli rokona, vagy csak egyszerű polgár áll, az sem számít, csak elérje célját. Feltehetjük tehát a kérdést: vajon eme döntés csupán azért születik, hogy visszamenőleg és előre is igazolja saját maga előtt a tetteit? Minden bizonnyal kétértelmű kijelentés, és nem valószínű, hogy ilyen egyszerű magyarázatul szolgálna.

Egy másik szál, amely mentén el lehetne indulni Richárd jellemének a megfejtésében, illetve, amelyet mindenképpen tekintetbe kell venni: torzszülött volta. (Ebben az előadásban Richárd nem púpos, nem gnómszerű alkat, Bogdán Zsolt inkább egyfajta mozgáskorlátozott Richárdot formál meg, kitűnően.) Ebből adódik ugyanis tragikus magánya, illetve szeretethiánya. Megbélyegző testi hibája miatt tudatosan – lám, lám, még egy fontos döntés – szakítja el magától az érzelem minden fajtáját, ennek következtében tehát az egész emberi társadalmat, és csupán az öncélú hatalomvágyát helyezi előtérbe: ez marad az egyetlen szenvedélye. Kipróbálni: meddig lehet elmenni a „gazemberségben”.

A kolozsvári előadás kulcsmondatáról beszélve nem hiába használtam azt a kifejezést, hogy Richárd kijelentését „állítja reflektorfénybe”. Ez a kifejezés ugyanis kicsit utal arra a világra, amelyben a Tompa Gábor által rendezett előadás történik: a shakespeare-i mű Tompa elképzelésében a média világában zajlik, felmutatva annak minden negatív oldalát. De akkor sem tévednénk nagyot, ha a maffia- és akciófilmek világába próbálnánk beilleszteni a látottakat, annak minden, a mozikból már jól ismert részletével együtt. Egyszóval: túl sok mindent próbál elmondani nekünk Tompa Gábor, egyetlen előadásba belesűrít három produkcióra való történést, ennélfogva az előadás előrehaladtával egyre több a közhelyszerű, sokszor csupán öncélú megoldás. Az ötletek túlburjánzása miatt aztán nagyrészt elvész a darab lényege, a színészek pedig szinte versenyt futnak a rendezői ötletek végrehajtásában, csak felmutatják azokat az alakokat, akik valóban lehetnének, sokszor külsőségekre redukálva a szereplők jellemét. Kívülről tekintenek önmagukra, akárcsak Richárd, aki eldönti, hogy gazember lesz, és attól kezdve elidegeníti magától a figurát. Bogdán Zsolt azonban van olyan kaliberű színész, hogy a rendezői szándék alól ki-kibújjon, és az „aktualizálási” kísérlet ellenére megmutassa a figura összetettségét.

 

Egy Shakespeare-adaptáció is szerepelt a fesztivál programjában: a Bulandra Színház Kolozsváron látott két produkciója közül egyik Heiner Müller Titus Andronicus-átirata volt, Bonctan Titus Róma bukása címmel. Heiner Müller Titus-feldolgozása vagy, ahogy ő nevezi, Titus-kommentárja nagyrészt követi Shakespeare művét (igaz, hogy Shakespeare szerzősége vitatott, aminthogy a darab keletkezési időpontja is), Müller azonban közbeiktat egy narrátort és egy bohócot. Mindkét „ötlet” érthető, hiszen Heiner Müller Brecht „köpönyegéből bújt elő”, így az elidegenítés eszközeinek tekinthetjük ezeket a változtatásokat. Az Alexandru Darie által rendezett Müller-darabot először 2004-ben láttam, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. Az azóta eltelt idő sajnos nem vált az előadás javára: szétesett, s mintha már nem hordozná akkori expresszionista rémálomszerűségét sem. Hogy a produkciónak itt Kolozsváron nem volt (megközelítőleg sem) ugyanolyan hatása rám, abban talán a Narrátor kettős szereposztása is a ludas. Dan Aştilean és Radu Amzulescu neve szerepel a műsorfüzetben, a Kolozsváron játszott két előadás közül első este Dan Aştilean lépett fel. Messze alulmaradt az általam Budapesten látott Radu Amzulescu mellett, így könnyen meglehet, hogy Aştilean színészi teljesítménye is befolyásolt az „ítélkezésemben”, de az előadás szétesettsége is valós tény marad. A római cirkuszra hasonlító, arénaszerű térben ennek megfelelően a címszerepet játszó Cornel Scripcaru sem hozta akkori (budapesti) formáját, pedig remek alakítást nyújtott annak idején, és a Marcus (Titus bátyja) szerepében fellépő Marian Râlea sem volt már képes együttérzést kiváltani a nézőből.

 

Egy másik Heiner Müller-darab is szerepelt a műsorban, a Kvartett. Mint nagyrészt minden Müller-dráma, a Kvartett is egyfajta átirat. Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című regénye alapján született meg a darab, a mülleri színház halálesztétikájának kiemelkedő megvalósulásaként. A Compagnie Rumpelpumpel Kvartettjét Matthias Langhoff rendezésében láthattuk. A szerző és rendező közötti egykori baráti és szoros munkatársi viszonyt tekintve, a Compagnie Rumpelpum-pel előadása feltételezhetően hű Müller szelleméhez. A drámaírónak ahhoz a fajta – a hetvenes évek közepétől 1995-ben bekövetkezett haláláig tartó – alkotói fázisához tartozik, amelyre ennek az időszaknak a kedvelt montázs-dramaturgiája volt jellemző, amely felhasználja a különböző filmes, videós struktúrákat és komponálási módokat. Matthias Langhoff rendezése eleget tesz e „követelményeknek”, az előadás alatt a háttérben „filmet is nézhetünk”: a vetített montázsban hol temetői felvételeket látunk, hol háborús vagy kabaréjeleneteket, operarészletet, de a vásznon megjelenik Popeye is, immár klasszikussá vált dalával. Az előadás láttán (azt is hosszászámítva, hogy már második rendezésben volt alkalmam látni) mindenesetre maradt bennem egy még megfejtésre váró benyomás: ez a darab valahogy nem színpadra való.

Matthias Langhoff két rendezéssel is jelen volt a fesztiválon, a már említett Kvartett mellett a Lautréamont Maldoror énekei alapján készült Isten mint páciens című produkcióját is láthattuk, mindkét előadás saját társulatával, a Compagnie Rumpelpumpellel készült. (Mint egy vele készített interjúból kiderült, a „társulat” csupán belőle és a produceréből, Véronique Appel Dakuyo-ból áll, és csupán azért hozták létre, hogy függetlenül dolgozhassanak, ne legyenek kiszolgáltatva a különböző intézmények által szabott feltételeknek.)

Comte de Lautréamont, valódi nevén Isidore Lucien Ducasse 1846–1870 között élt francia költő. A huszonnégy éves korában elhunyt szerző a maga korában nagyrészt ismeretlen volt, a szürrealisták fedezték fel az 1920-as években. Lautréamont Maldoror énekei, illetve Költemények című kötetéből vett részletek, valamint Shakespeare Hamletje, Heiner Müller darabjaiból vett idézetek és egy Grimm-mese alapján készült a szövegkönyv, utolsó része, A kísértethajó pedig, (a zárómondat kivételével) Matthias Langhoff írása. Ha csupán képileg, illetve formai szempontból kellene véleményt alkotnom az előadásról, akkor minden bizonnyal azt mondanám: nagyszerűen megálmodott vízió. Ha a szövegkönyvet elemezném, érdekes olvasmánynak nevezném. Persze, csak miután otthon elolvastam, a színházban ugyanis az előadás alatt történő, a figyelmet nagyon megosztó zsúfoltság miatt nem lehetett érdemben követni a feliratot. Ami viszont a színházi élményt illeti, a legnagyobb problémát abban látom, hogy éppenséggel a „színház” hiányzik ebből az előadásból. Langhoff látványvilága megragadó, de sajnos pontosan a színház legfontosabb „ütőkártyáját”, a színészt mellőzi. A rendező szinte csak szövegfelmondásra használja a színészeket, ennélfogva lehet akármennyire jól megkomponált az előadás képi világa, kívül maradok, nem tudok – nem akarok – azonosulni ezzel a produkcióval.

 

Szerencsére volt alkalom remek színészi alakításokat is látni a fesztiválon, ilyen volt a már említett A velencei kalmár című előadás vagy a Bulandra Színház másik vendégjátéka, a Bűn és bűnhődés, amelyben Sorin Leoveanu remekelt Porfirij szerepében. Dosztojevszkij művének Bulandra-beli szövegkönyvét maga a rendező, Jurij Kordonszkij jegyzi. Kordonszkij nagyon sajátos módon vetíti elénk a regényt, Raszkolnyikov lelkiismeretét tárja fel, a főhős lelki vívódásainak, harcainak vagyunk tanúi. A saját magával és másokkal vívott küzdelmének. Hogy az előbbinek még nagyobb hangsúlyt adjon, a rendező megháromszorozza Raszkolnyikovot, mindhárom alak folyamatosan egyszerre van a színen, felváltva, illetve néha egyszerre mondják a szöveget, és a regény alakjai közül mindössze három szereplőt megmutató szövegkönyv-változatban maguk a szereplők „döntik el”, hogy Raszkolnyikov „énjei” közül melyikkel kommunikálnak, illetve melyikről vesznek tudomást.

Tina Louise Jones a szövegkönyvnek megfelelően úgy alakítja ki a játékteret, hogy az (stúdióelőadás lévén) minden oldalról látható legyen: a színpadra felépített tér fehér szobabelsőt láttat, három ajtóval, félig-meddig romos falakkal, a konvenciónak megfelelően. A steril szoba bútorzata három fehér székből és egy ugyancsak fehér kisasztalból áll. A vakító fehérséget kezdetben csupán a fény, illetve a színre lépő szereplők fekete kosztümje töri meg, majd pedig a falakra spriccelt vér. Hatásában tehát rendkívüli Kordonszkij Bűn és bűnhődés-változata.

Fenti állításom a színészi játékot illetően sajnos csak a Porfirijt alakító Sorin Leoveanura érvényes. Raszkolnyikov három „énje” közül a „főént” játszó Richard Bovnoczki is akkor „él” színészileg, amikor Porfirijjel van jelenete. A két nőt – Szonyát és Aljonát – felváltva alakító színésznők gyenge teljesítménye nagy mértékben befolyásolta az összhatást, a két színésznő sajnos nem volt szerencsés választás a rendező részéről.

 

Amint a bevezető részben említettem, stúdióavatásra is sor került a fesztivál alatt. A legmodernebb technikai felszereltséggel rendelkező teremben végül is az „első játszás joga” a portugáloknak jutott, a Teatro da Rainha Ella című előadása avatta fel a száz férőhelyes stúdiószínházat.

A Roger Planchon rendezte francia fesztiválnyitó előadás után (Eugen Ionesco: Amédée, vagy hogyan szabaduljunk meg tőle) kissé kiábrándulva ültem be a stúdiót avató portugáliai előadásra. A hangzatos nevek által fémjelzett, ám be nem váltott fesztiválnyitó színházi élmény ígéretét szerencsére kompenzálta – számomra legalábbis – a Teatro da Rainha Ella című produkciója, bár ez is megosztotta a színházkedvelőket. A francia előadással ellentétben azonban itt legalább a színészi jelenlétre nem lehetett panaszkodni, hiszen az Ella főszereplője, Fernando Mora Ramos nagyon szép színészi munkát végzett.

A Teatro da Rainha a portói nemzeti színházzal, a Teatro Nacional Sao Joao-val közösen hozta létre az Ella című Herbert Achternbusch-darabot, a fesztiválon pedig az utóbbi színház uniós tagsága okán vehetett részt. Igaz ugyan, hogy a Romániában (de Portugáliában is) eléggé ismeretlen németországi szerző művét 1993-ban mutatták be először, 2005-ben azonban felújították, nem látszott meg tehát rajta a „régiség”. Ha a színészi játékot, a színpadi jelenlétet és a „dolgok megtörténését” elemezném a két külföldi előadásban, akkor a Roger Planchon által rendezett és játszott Amédé ... kétséget kizáróan a Peter Brook-féle „holt színház” kategóriába tartozik. Fernando Mora Ramos szintén egy személyben látta el a rendezői és főszereplői feladatot, ám az ő esetében inkább az eleven színház jut eszembe. Előbbiben, játékstílusukat és színpadi jelenlétüket illetően, múmiákat láttam a színpadon, és itt nem csupán a Ionesco-darabban szereplő „hullát” értem ez alatt, hanem a két főszereplőt is, utóbbiban viszont teljes értékű, nagyszerű, apró részleteiben is remekül kidolgozott színészi alakítást.

Kár, hogy Ramos rendezői koncepciója kifulladt az előadás végére, így rontotta az összhatást, alakítása azonban pótolta ezt a hiányosságot.

 

Ha valamiféle összképet kellene alkotnom a fesztiválról, akkor azt mondanám: változó színvonalú, sokféle megközelítésű előadásokat láthattunk, egymástól eléggé eltérő rendezői víziókat, hullámzó nívójú színészi alakításokat. Jó érzés volt látni, hogy a kolozsvári társulat produkciói egyáltalán nem maradnak el az európai irányvonalaktól, de azt is megkockáztatnám, hogy – hellyel-közzel – magasabb színvonalúak, és intenzívebb színházélményt nyújtanak.